Néha nem is békében – Szilasi László egy hölgy szerelméről – úszás közben

Publikálás dátuma
2020.05.23. 12:30

Fotó: Libri
Szerelmes regényt írt Szilasi László. Vajda Ilma és Gavenda „Gerenda” Péter kapcsolatának 1964 és 2019 közötti történetét meséli el a Kései házasság – elsődlegesen a női szereplő emlékezete szerint. A fejezetek az évek alapján követik egymást, a személyes emlékek mellett megidézve az akkori, fontosnak ítélt társadalmi vagy történeti eseményeket is. A május 25-én, hétfőn, a Magvető Kiadónál megjelenő regény kapcsán beszélgettünk a szerzővel.
Szerelmes regényt írni elsőre fura dolognak tűnik manapság, gondolnánk, ön mégis megtette. Mi vitte rá?  Mindig azt mondták, a könyveimben nincsenek nők, és arra gondoltam, ideje kiköszörülni a csorbát. Ugyanakkor hallottam pletykálni egy békéscsabai idős párról, akiket láttam aztán magam is, ahogy mindig együtt kerékpároznak. A nő egy kis kempingbiciklin, a férfi pedig egy hatalmas monstrumon. Tényleg nem voltak fiatalok, mindketten hetven év fölöttiek. Tehát az úgynevezett valóság ihletett. Utánuk néztem az interneten is, de nem azt írtam meg, ami ténylegesen történt velük, a regény egésze kitaláció. A női szereplő adott volt eszerint, de a szerelmi történet…  A szerelem azért érdekel, mert úgy érzékelem, a magasirodalom ma már számos dolgot nem tárgyal, amit korábban igen. Egyszer közös bemutatón vettem részt még a Szentek hárfája című regényemmel. A másik könyvet a szegedi tömeges gyilkosságról írták, amikor Magda Marinko lemészárolta a cukrászékat, akik a regény szerint fegyverrel kereskedtek. Akkor rájöttem, ezt a történetet sajnos nem írja meg senki magasirodalmi módon, és a szerelem ugyanilyen téma: ha írnak róla, az giccses, mintha elfelejtettük volna ezt a nyelvet. Poétikailag is kihívásnak éreztem, hogy lehet-e beszélni még róla rendesen. A Kései házasságban váltakozva, tipográfiailag is elkülönülve szólal meg egy ­narrátor és a női szereplő, Ilma. Férfiként mekkora nehézséget okozott egy nő bőrébe bújnia, a női hangot eltalálnia?  Az elkészült szöveget teszteltem e szempontból is. A két volt feleségem, Darvasi László író és Turi Tímea szerkesztő is véleményezte. Sok jó tanácsot adtak, hogy tényleg női legyen az a hang. Az általam kitalált nyelvvel Darvasinak volt a legtöbb baja, úgy vélte, nem mindig volt elég női. Szerintem meg az öreg néni, aki beszél, kicsit már öreg bácsi. Azt pedig nem mondanám, hogy belebújtam volna egy nő bőrébe, csak megpróbáltam a szavai segítségével egy olyan világot generálni, amilyennek szerintem ő láthatta az eseményeket – visszaemlékezve. Ilma talán a legterjedelmesebben, legrészletesebben az abortuszát és egy szeretkezését (nem a szerelmével) beszéli el a regényben. Ez valami fricska lenne a feminista kritikusok felé, akik ugranak, ha a férfiíró általuk sztereotipnek tartott megoldásokhoz folyamodik a nők ábrázolását, érzés- és gondolatvilágát illetően?  Fricskára egyáltalán nem gondoltam. Poé­tikailag nagyon érdekes dolognak tartom, hogy a feministák azt mondják – képletesen –, a férfiszerző a spermájával, a vérével ír, míg a nőíró a nemi folyadékaival vagy az anyatejjel, tehát, hogy van külön női nyelv. Korábban régi magyar női költők verseivel foglalkozva mindegyiknél kiderült, hogy nem ők írták a költeményeket, hanem nekik írták, ezért szerepelt akrosztikonba rejtve a nevük. Régen nem volt női nyelv, ma már talán van. Szóval komolyan vettem az ügyet, az abortuszt; a megcsalástörténetet pedig Darvasi kérte, hogy legyen benne. Az abortusz miatt volt egy kis aggodalom a kiadóban: nem biztos, hogy szívesen olvassa majd az, a modellemül szolgáló nő, akinek talán nem is volt része ilyen beavatkozásban. Mivel él a hölgy, és jóban is vagyok vele, felkerestem és elolvastattam vele a szöveget. Sok tennivalót adott! Meg kellett változtassam a nevét, Békéscsabából újra Árpádharagos lett, utcanevek cserélődtek… Aha, szóval ezért lett ismét – kétkönyvnyi kihagyás után – Árpádharagos a regény színtere, ahogy a Szentek hárfájában és A harmadik hídban?!  Az ő kérésére, mondhatni: parancsra tettem. Elképzelhető esetleg, hogy a hölgy részt fog venni a könyvbemutatón?  Dehogy, az utasításai éppen arról szóltak, nehogy rájöjjenek az emberek, hogy ő volt az ihlető figura. Azt viszont megbeszéltük, ha megjelenik a könyv, küldök neki példányt. A szerelméről író-gondolkodó Ilma szerint az ő szerelméről csak a férfi, Gerenda írhatna legitim módon. Várható esetleg a regény ikerpárja?  Eszembe jutott, de leküzdöttem ezt a késztetést. Az Amíg másokkal voltunk című kötetem három kisregényében tulajdonképpen ezt a férfi nézőpontú elbeszélést már megírtam, és a rám nagy hatást gyakorló Mészöly Miklós mondta mindig, hogy mindent csak egyszer csináljunk meg. A regény szerkezete fejezetenként egy-egy évet ír le az 1964 és 2019 közti időszakból. A történeteket, a „víz alatti életet” a 74 éves nő úszás közben idézi fel. A fejezetterjedelmek netán a medence hosszával, a lélegzetvételekkel függnek össze?  Eleve ilyen terjedelmű – másfél-két oldalnyi – részeket akartam, amik egymásba fonódnak, de valóban, gondoltam erre is, hogy egy-egy év szövege annyi legyen, mint amennyi idő alatt egy idősebb hölgy megtesz egy hosszat. Számos irodalmi utalás mellett, nekem talán az Odüsszeia beúszása volt a legnyilvánvalóbb: Pénelopé több évtizedes várakozása a más női ölekben is kalandozó férfira.  Amikor megterveztem, vázlatoltam a regényt, rengeteget olvastam Pénelopéról. Bár írás közben ez a vázlat örökké ott van előttem, általában nem minden valósul meg belőle. Ahogy most sem: amikor Gerenda-Odüsszeusz végül megérkezik, nem az történik, mint az eposzban. Egy interjúban említette, mennyire tetszett önnek Bernhard Schlink Olga című regénye, melyben a nő szerelmes levelei olvashatóak az évtizedek óta nem látott, egy felfedező úton eltűnt, s valószínűleg elhunyt férfihoz. Még idéz is egy (temetői) jelenetben a könyvből. Ilmára mennyire volt hatással Olga?  Valóban szerettem azt a könyvet, Szijj Ferenc fordította, különösen a nyelve tetszik. De Olga és Ilma nem összevethetők. Az idézet kapcsán pedig azt mondhatom, amit Esterházy Péter: ha már ilyen szépen megcsinálták, nem tudom otthagyni. Díjaztam a gondolatot, hogy a temetőben mindenki egyenlő, ahogy a megfogalmazást is, ezért gondoltam, beépítem: oda ez kellett. A személyes emlékek, gondolatok mindig felülírják az emlékező körül zajló társadalmi-történelmi eseményeket, amik másfelől az időt, illetve annak múlását jelzik. A városi főiskola bezárása fontosabbnak tűnik a WTC lerombolásánál. Szándéka szerint mennyire kíván korképet adni, még ha alulnézetből is?  A szociálizmust valahogy rosszul ábrázolják, A tanú című örökbecsű film óta viccesnek tűnik, de én úgy emlékszem, baromira nem volt vicces. Azt remélem, az egyes eseményekre való utalások révén az olvasók felidézik az akkori időket, és elgondolkodnak azon, milyen volt valójában az életük. Mert nagyon-nagyon rossz volt. Be voltunk zárva a korlátolt szabadságba, ami, ugyebár, nem is szabadság, nem lehetett elmenni sehova. De a regény nyilvánvalóan nem a szociálizmusról szól, hanem a szerelemről. És azért némi filozófiáról is. Az igazság és a valóság kapcsolata többször felbukkan a sorok között. Ilma mondja, hogy „nekem azt tanították, az igazság érzése az illúzió legmélyén lakozik. Nem az igazság igaz, hanem az illúzióhoz való viszonyod, az válik igazzá. Találd meg. Hántsd le a sallangjait. Tisztítsd meg. Nehéz nemesfém van a legmélyén, tompa fényű és megváltoztathatatlan.” Mennyiben egyezik a véleményük?  Én azt gondolom, hogy most tükrök által homályosan látunk, és majd a mennyországban fogunk színről színre látni. Ezt megerősítették bennem a filozófiai tanulmányok az egyetemen, melyek elvezettek a posztmodern meg a dekonstrukció eszmeköreihez. A nézőpontok meg a nyelv olyan mértékig befolyásolják az igazságról alkotott képünket, hogy az gyakorlatilag nincs is. És ha ezt meg tudjuk vitatni, és konszenzusra jutunk – az nem jó! Az a jó, ha diszszenzusra jutunk, ha a durva véleménykülönbségeinket is meg tudjuk beszélni. Néha – talán – nem is békében.

Szilasi László

(Békéscsaba, 1964) József Attila-, Mészöly Miklós-, Bródy Sándor- és Rotary irodalmi díjas író, irodalomtörténész, kritikus, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Irodalmi Tanszék tanszékvezető docense. Kutatási területe a régi magyar irodalom, Jókai Mór életműve, valamint a legújabb magyar próza. Szépirodalmi kötetei: Kész regény (Németh Gáborral közösen) (2000), Szentek hárfája (2010), A harmadik híd (2014), Míg köztetek jártam (2016), Luther kutyái (2018), Kései házasság (2020). Három gyermek édesapja, Szegeden él.

Szerző
Frissítve: 2020.05.23. 17:50

Nem mondhatja máshogy – Sirokai Mátyás-interjú

Publikálás dátuma
2020.05.23. 12:00

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A menekülés helyett inkább a felülemelkedésre, az egyensúly megtalálására helyezi a hangsúlyt, ezek azok, amiket keres – mondja Sirokai Mátyás költő, akit új verseskötete, a Lomboldal megjelenése apropóján kérdeztünk.
A friss verseskötet, a növénylétre és növénylésre, a fákra fókuszáló Lomboldal olvasása után zavarbaejtő volt a 12 éve megjelent Pohárutca fülszövegében írtakat látnom, hogy „Sirokai nagy öltöztető. Felöltözteti a várost. Erdőbőrbe. A természet nyelvét ő így beszéli”, vagy a 2013-as A beat tanúinak könyve kapcsán, hogy „Már az első vers a fába bújásról szól”. Tisztázzuk akkor: mióta is ölelgeti, mássza a fákat, illetve miért?!  Gyerekkoromban kezdtem, de az utóbbi egy-két évben léptem a mániákus szakaszba. Részben ezekből az élményekből született meg ez a kötet. Az igazán intenzív periódus egy euforikus hangulatú erdei kiránduláson kezdődött, egyszer csak erős késztetést éreztem rá, hogy felmásszak egy gyertyánra. Olyan érzésem volt, mintha magához hívott volna. Egészen magasan kezdett szétágazni, de kicsit mackós, bennszülött technikával végül sikerült megmásznom. Aztán rákattantam, azóta szinte naponta gyakorlom a mászást. A fákat általában valamiféle szobroknak látjuk, mert egészen más tempóban léteznek, de rájuk lehet hangolódni. Amikor fölmászol egy fára, nemcsak a testedet érzékeled, hanem azt is hogy az ágak megtartanak, ez pedig egészen más élmény, mint amikor a földről nézed őket – és minél többet mászol, érinted a kérgüket, annál érzékenyebbé válsz rájuk. Ez eddig milyen magasra sikerült felmásznia?  Tizenöt-húsz méter között voltam a legmagasabban. A kötetben többször visszatér a „platán­óriás”, a Városligetben is van egy a Vajdahunyad vára mögötti tisztáson, aminek egészen a kupolájába feljutottam. A lehetséges kapcsolódások mentén A beat tanúinak könyvét, A káprázatbeliekhez kötetet és a Lomboldalt afféle sci-fi trilógiaként aposztrofálják többen. A sci-fi iránti érdeklődés kezdetei mikorra datálhatóak és mely művek a legmeghatározóbbak?  A sci-fi nálam felnőttkori felfedezés, gyerekkoromban kimaradt ez a zsáner. A műfaj iránti szerelem elhatalmasodását A káprázatbeliekhez című kötet jól jelzi. A Dűne-sorozat nagyon közel áll hozzám, de óriási kedvenc Dan Simmons Hyperion-tetralógiája is, aminek olyan elképesztő a színvonala, hogy esetében a szórakoztató és a szépirodalmi határok értelműket vesztik. És a növényi lét kapcsán is kezébe akadt egy jó fantasztikus könyv?  E téren inkább James Lovelock Gaia-elmélete volt meghatározó számomra. Ő volt az, aki a ’70-es években felvetette a Föld összes élőlényének összefüggő, szoros kapcsolatát. Maradjunk is Föld-közelben. Szerepelt a nemrég megjelent Extrodæsia – Enciklopédia egy emberközpontúságot meghaladó világhoz című kötetben, ahogy a Művészek a klímatudatosság összművészeti projektben is – a poszt-antopocentrizmus és a klímatudatosság nyilvánvaló módon összeér, ám költőként, a (költői) nyelv alakításában milyen kihívásokat teremt?  Magával a kihívással előbb szembesültem, mint hogy ezek a projektek létrejöttek volna. A beat tanúinak könyve verseinek írása közben eszméltem rá arra, hogy ha nem emberközpontú szemszögből próbálok rálátni a dolgokra, akkor olyan nyelvi problémába ütközöm, amit nem lehet megoldani a hagyományosabb költői én használatával, amivel például a Pohárutca íródott. Ezért részben ösztönösen, részben tudatosan kezdtem egy személytelenebb, narratívabb hangon megszólalni – nem feladva a képszerűségre és sűrűségre való költői törekvéseim.
A Lomboldalban ezen prózanyelv használatával mintha elmenne egészen a falig – „Ahalo hajtitta, tevola rekla. Évla utaldon, bolongi boló enyissze udd…”. Több vers is „halandzsanyelven” íródott, van feloldásuk?  Számomra van megfejtésük, de ennek nincs különösebb jelentősége. Van, amit már nem tudtam máshogy mondani – nem mondhattam máshogy. Ez még az ön nyelve vagy már egy nem emberközpontú világban fogant nyelv?  Inkább az utóbbi. A fa- és növényi lét, „növénylés” számos mitológiai (Daphné, Próteusz), mesés (Pinokkió), irodalmi (A fából faragott királyfi, A famászó báró) vagy valós (indonéz szigeteken fán élő emberek) történetet mozgósíthatott volna, mégsem hasznosította ezeket – miért nem?  Nem egy irodalmi programot akartam lefuttatni, a verseim a fákkal való mindennapi személyes kapcsolatomból születtek. Az említett kontextust természetesen ismerem, szeretem is, a szakdolgozatomat például a keretdobokból írtam – ebbe a kategóriába tartoznak a sámándobok is, a sámánizmusban pedig a fautazások rendkívül fontos szerepet játszanak. Ne szálljunk le még a dobokról! Dobosként másként lélegzik, és ahogy a verseiben olvasható, növényként is. De mi a jó ütem a növénylő versei befogadásakor?  Mindenkinek a saját lélegzetvételét érdemes követnie, nem kell változtatni rajta. Ha túl szapora, esetleg ajánlott lassítani. A növénylét és a költészetnyelv összjátékán túl a versekben kitüntetett szerephez jut az egyensúly megtalálása – de én még az önkívület felé is kutakodnék… Ugyanakkor nem eszképizmus-e mindez?  A menekülés helyett én inkább a felülemelkedésre, az egyensúly megtalálására helyezném a hangsúlyt, ezek azok, amiket keresek. Az ember nem tud egyszerre egyensúlyozni és valami máson gondolkodni, mert rögtön kibillen. Az egyensúlyozás teljes jelenlétet kíván, feszültség és ellazultság egy időben. A két végpont között kell elasztikussá válni. Szerintem valahogy így van ez a mindennapi életben is – ennyiben az egyensúlyozás mindenképpen több egy tornagyakorlatnál. Hajlamosak vagyunk szinte csak a fejünkben élni, és elfeledkezni a többi részünkről. Az önkívület ebből a túlságosan fejsúlyos állapotból való kilépést is jelenti.

Sirokai Mátyás

 (Tapolca, 1982) költő, zenész, blogger (Lelkigyakorlatok; Verstronaut; Saját Holmi stb.), a Fiatal Írók Szövetsé­ge (FÍSZ) könyvsorozatának szerkesztője; a British International School Budapest ütőhangszeres tanára. Kötetei: Pohárutca (2008), A beat tanúinak könyve (2013), A káprázatbeliekhez (2015), Lomboldal (2020). Budapesten él, a Városligetben fára mászik és kötéltáncol.

Szerző

Lori Gottlieb: Akarsz beszélni róla? (Regényrészlet)

Publikálás dátuma
2020.05.23. 11:35

Lori Gottlieb empatikus és találékony terapeuta, akit a kliensei a legkülönbözőbb problémákkal keresnek meg. Az újdonsült szülők nem boldogulnak a gyereknevelés feladataival. Az idősödő nő úgy érzi, nincs rá szüksége senkinek. A családja teljesen elfordult tőle. Harmincöt éves, friss házas, halálos betegséggel küzd. Mindannyian úgy érzik, segít rajtuk a terapeutájuk, könnyebben boldogulnak. De Lori Gottlieb nemcsak terapeuta – maga is pszichológushoz jár, ráfér, hogy fejlődjön a személyisége. Fel kell tárnia egy magánéleti katasztrófa okait, miközben élettörténetét átszövik pácienseinek történetei. Az Akarsz beszélni róla? – melyből tévésorozat készül, a főszerepben Eva Longoriával – júniusban jelenik meg magyarul a 21. Század Kiadó gondozásában.
Ágyban fekve beszélgetünk, eldöntöttük, melyik filmet akarjuk megnézni a moziban a hétvégén, és a Pasi egyszer csak különös hallgatásba burkolózik. – Álmos vagy? – kérdem. Mindketten gyermekét egyedül nevelő, dolgozó szülők vagyunk, szóval normális esetben semmit sem jelent a fáradt csend. Még akkor is békés, megnyugtató érzés csendben üldögélni egymás mellett, amikor nem vagyunk kimerültek. Néha azonban csend nehezül ránk, és ez a hallgatás eltér a szokásostól. Aki volt már szerelmes, pontosan tudja, miről beszélek: ez az a fajta hallgatás, amelyet csak az tud érzékelni, aki szereti azt, aki hallgat. – Nem – feleli. Egyetlen szótag, de a hangja kissé remeg. Újabb nyugtalanító hallgatás. Ránézek. Visszanéz rám. Mosolyog, én is mosolygok, újra ránk telepszik a fülsüketítő csend, amelyet csak a paplan alatt mozgó láb neszezése tör meg. Kezdek megijedni. Az üléseken maratoni hallgatásokat is kibírok, a hálószobában azonban három másodperc is elég ebből. – Valami baj van? – kérdem. Igyekszem közömbösre venni a hangomat, de ha létezik költői kérdés, hát ez az. A válasz nyilvánvalóan igen, mert a világtörténelem során soha semmi jó nem követte ezt a kérdést. Amikor házaspárok jönnek hozzám terápiára, néha ugyan először azt felelik, hogy nincs baj, aztán idővel kiderül az igazság, valami a következők közül: félreléptem, kimerítettem a hitelkeretemet, idős édesanyám hozzánk költözik, nem szeretem már. A Pasi válasza sem kivétel a szabály alól: – Úgy döntöttem, nem tudok a következő tíz évben egy fedél alatt élni egy gyerekkel. Úgy döntöttem, nem tudok a következő tíz évben egy fedél alatt élni egy gyerekkel. Felnevetek. Tudom, hogy nincs ebben semmi vicces, de ahhoz képest, hogy egy ideje már azt tervezgetjük, hogy egy nyolc­éves gyerekkel fogunk együtt élni, ez a kijelentés annyira nevetségesen hat, hogy viccnek veszem. A Pasi nem szól semmit, úgyhogy elhallgatok. Ránézek. Elfordítja a fejét. – Mi a csodáról beszélsz? Hogy érted, hogy nem tudsz a következő tíz évben együtt élni egy gyerekkel? – Sajnálom. – Mit sajnálsz? – kérdem, mert még mindig nem értem. – Ez most komoly? Nem akarsz együtt lenni velem? Elmagyarázza, hogy szeretne együtt lenni velem, de az ő gyerekei hamarosan elkezdik az egyetemet, és elköltöznek, ő pedig rájött, hogy nem akar újabb tíz évet várni arra, hogy üres legyen a fészek. Leesik az állam. Szó szerint. Érzem, hogy kinyílik a szám, és az állkapcsom csak lóg a levegőben. Most először hallom ezt, beletelik egy percbe, mire sikerül rendezni a vonásaimat, és meg tudok szólalni. A fejemben az a kérdés visszhangzik, hogy mi vaaaan?, hangosan azonban azt kérdem: – Mióta érzel így? Ha nem kérdezem meg, van-e valami baj, akkor el sem mondod? Mikor akartad elmondani? Ilyen nincs. Öt perce döntöttük el, melyik filmet akarjuk megnézni a hétvégén. Elvileg együtt leszünk a hétvégén. Moziba megyünk! – Nem tudom – feleli zavartan. Úgy tesz, mintha megvonná a vállát, bár a válla nem mozdul. De az egész teste ezt a mozdulatot sugározza. – Soha nem volt megfelelő a pillanat, hogy felhozzam ezt. (Amikor a pszichológus barátnőimnek mesélem a sztorinak ezt a részletét, azonnal elő is állnak a diagnózissal: konfliktuskerülés. Amikor a nem pszichológus barátnőimnek mesélem, az ő diagnózisuk más: ez egy seggfej.) Újabb hallgatás. Úgy érzem, mintha kívülállóként nézném a jelenetet, látom, ahogy hihetetlen tempóban sorra veszem a gyász híres szakaszait: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. A nevetésem volt a tagadás, a „mikor akartad elmondani?” a harag, úgyhogy jön az alkudozás. Tudni akarom, hogyan lehetne valami megoldást találni. Keressek több segítséget a gyermekneveléshez? Legyen eggyel több kettesben töltött esténk? A Pasi a fejét ingatja. Az ő gyerekei már nem kelnek fel reggel hétkor legózni, érvel. Várja, hogy végre szabad legyen, hétvégenként reggel pihenni szeretne. Mellesleg a fiam reggelente egyedül szokott legózni. Úgy tűnik, az zavarja, hogy időnként odaszól neki: „Ide nézz! Figyeled, mit építettem?” – Az igazság az – fejtegeti a Pasi –, hogy nem akarom megnézni. Újságot akarok olvasni. Megfordul a fejemben, hogy Földön kívüli testrablók költöztek a Pasi testébe, vagy agydaganata lett, aminek a személyiségbeli változás az első tünete. Vajon ő mit szólna hozzá, ha azért akarnék szakítani vele, mert a tinédzser lányai megmutatják nekem, milyen cicanadrágot vettek, miközben én pihenni és olvasni akarok? Nem akarom megnézni a cicanadrágot. Olvasni akarok. Milyen ember fog arra egy szakítást, hogy nem akar valamit megnézni? – Azt hittem, feleségül akarsz venni – jegyzem meg szánalmasan. – Úgy is van – bizonygatja. – De nem akarok egy gyerekkel együtt élni. Ezen elgondolkodom, próbálom megfejteni. Úgy hangzik, mint a szfinx rejtvénye. – De nekem van gyerekem – válaszolok most már kissé hangosabban. Dühös vagyok, amiért pont most hozakodik elő ezzel, sőt amiért egyáltalán előhozakodik vele. – Az nem ér, hogy csak azt kéred belőlem, amit akarsz, mint amikor csak a hamburgert kéred, de a krumplit nem, vagy amikor… amikor… Eszembe jutnak a kliensek, akik leírják nekem, milyen lenne az ideális élet, és váltig állítják, hogy csak akkor lesznek boldogok, ha minden pontosan megvalósul ebből. Ha az a férfi nem hagyta volna ott a közgázt, hogy író legyen, ő lenne álmaim férfija (úgyhogy szakítottam is vele, inkább dög unalmas brókerekkel járok). Ha az a munkahely nem a híd túloldalán lenne, tökéletes lehetőség lenne (ezért inkább maradok a zsákutcás munkahelyemen, és továbbra is irigykedem a barátaim karrierjére). Ha nem lenne gyereke, elvenném feleségül. Mindig van valami, amit nem tudunk elfogadni a másikban. De amikor egy kliens rendszeresen ilyen elemzésekkel áll elő, néha azt mondom neki: Ha a királynőnek töke lenne, király lenne. Ha úgy éljük az életünket, hogy folyton válogatunk, ha nem ismerjük fel, hogy a tökéletes a jó ellensége, akkor megfosztjuk magunkat a boldogságtól. A kliensek először megütköznek az őszinteségemen, végül azonban több hónappal rövidebb lesz a terápia. – Az igazság az, hogy nem is akartam gyerekes nővel járni – jelenti ki a Pasi. – De aztán beléd szerettem, és nem tudtam, mit tegyek. – De csak az első randi után szerettél belém, márpedig én azonnal közöltem veled, hogy van egy hatéves gyerekem. Akkor sem tudtad, mit tegyél? Újabb fojtogató csend. Nyilván önök is tudják, hogy az ilyen beszélgetés sehová nem vezet. Megfordul a fejemben, hogy talán valami másról lehet szó. Naná, hogy másról van szó! Elvégre ez a duma arról, hogy szabadságra vágyik, az ősrégi „nem veled van a baj, hanem velem” szakítószöveg egy változata (amit mindig úgy kell érteni, hogy „nem velem van a baj, hanem veled”). A Pasinak nem tetszik valami, csak fél elmondani? Higgadtan felteszem neki a kérdést, halkan, mert tisztában vagyok azzal, hogy a nagyon mérges emberrel nehéz kapcsolatot teremteni. A Pasi azonban állítja, hogy csupán annyi a baja, hogy nem akar egy gyerekkel együtt élni, velem semmi problémája. Döbbenten, zavartan hallgatok. Nem értem, hogy nem került ez eddig szóba. Hogy képes egy ember jóízűn aludni valaki mellett, közös életet tervezni vele, miközben titokban azon rágódik, lelépjen-e? (A válasz egyszerű: létezik egy gyakori elhárító mechanizmus, az elhatárolás. De jelenleg ezt nem látom be, mert lefoglal egy másik elhárító mechanizmus, a tagadás alkalmazása.) A Pasi mellesleg ügyvéd, úgy fejti ki az érveit, ahogy az esküdtszék előtt tenné. Tényleg el akar venni feleségül. Tényleg szeret. De több időt szeretne velem tölteni. Szeretné, ha megtehetnénk, hogy egy-egy hétvégén gondolunk egyet, és elutazunk, vagy ha munkából hazatérve elmehetnénk vacsorázni anélkül, hogy aggódni kellene egy harmadik személy miatt. Meghitt párkapcsolatra vágyik, nem családi közösségre. Amikor megtudta, hogy kicsi gyerekem van, belátta, hogy a helyzet nem ideális, nekem viszont nem szólt, mert azt hitte, tud majd alkalmazkodni. Eltelt azonban két év, és tervezni kezdtük a közös otthont, épp akkor, amikor számára már elérhető távolságba került a szabadság. És ekkor rájött, milyen fontos ez neki. Tudta, hogy véget kell vetnie a kapcsolatnak, de nem akarta megtenni ezt a lépést, és amikor eltervezte, hogy beszél velem, nem tudta, hogyan hozza fel a témát, hiszen nagyon elmélyült a kapcsolatunk, ráadásul tudta, hogy haragudni fogok. Azt állítja, azért halogatta a beszélgetést, mert nem akart bunkó lenni. A védelem pihen, és nagyon sajnálja. – Sajnálod? Hát képzeld! Azzal, hogy megpróbáltál NEM bunkó lenni, a világ LEGNAGYOBB bunkója lettél! Megint hallgat, és ekkor megértem végre: a korábbi vészjósló hallgatás volt a módszere arra, hogy szóba hozza a témát. És bár addig járjuk a kérdést körbe-körbe, amíg be nem süt a nap a redőny résein át, legbelül mindketten tudjuk, hogy itt már nincs mit mondani. Nekem gyerekem van. Ő szabadságra vágyik. A gyerek és a szabadság kölcsönösen kizárja egymást. Ha a királynőnek töke lenne, ő lenne a király. Dudik Annamária Éva fordítása

Lori Gottlieb

terapeuta, író, több New York Times-bestseller szerzője, Los Angelesben él, ott működteti a magánrendelését. A pszichológus válaszol rovat állandó szerzője az Atlanticben. TED-beszédét több mint hárommillióan nézték meg. Korábban magyarul megjelent könyve: Légy a felesége (2011).

Szerző