Felcsúti mandarinok

Orbán Viktor parlamenti szavazógépe elfogadta a Belgrád-Budapest vasútvonal fejlesztéséről szóló törvényt. A szerződést 10 évre titkosították, egy ültő helyükben kiemelt nemzetgazdasági beruházássá is nyilvánították. Így nem fenyegeti a projektet az efféle gigaberuházásokkal együtt járó időrabló huzavona, illetve kivédhető mindenféle ellenzéki és Soros-ügynök civilek esetleges akadékoskodása. Az ellenzék persze nemcsak a „törvényalkotás” módja ellen tiltakozott, hanem azért is, mert szerintük egyes számítások szerint 135 év alatt térülne meg ez a beruházás (de volt, aki kétezer évre taksálta ezt az időtartamot).
Ez is fontos szempont persze, de talán nem a legfontosabb. A baj ezzel a biznisszel inkább az, hogy fölösleges. Ráadásul egy világjárvány és válság idején elkötelezni a magyar adófizetőket egy a végösszegét tekintve - áfával, tokkal-vonóval együtt - akár ezermilliárdos hitelvállalásra: több mint bűn, hiba. Ma még senki sem tudja azt sem, hogy hogyan alakul át a globális gazdaság, megmarad-e a kínai export súlya. Legalábbis most sok elektronikai, autóipari multi igyekezett, igyekszik kiváltani a távol-keleti importot. 
A „Kína kapuja leszünk Európába” pedig a délibábos álmok világába tartozik. Kína soha nem építene egyetlen „kapura”, és már jelenleg is többen jelentkezhetnének ezért a címért, Hamburg, Rotterdam, de Koper kikötőjétől akár a transzszibériai vasút szárazföldi kapcsolatáig. Szakértők szerint Pireuszból gazdaságosan legföljebb Prágáig, esetleg még Münchenig éri meg a magyar viszonylat felől szállítani a kínai árut. A hatalmas konténerszállító hajók pedig nagyságrendekkel több árut képesek egy fuvarral elszállítani, mint egy vasúti szerelvény.
A kormány szerint azért is szükséges a beruházás, hogy gyorsabban jussanak el a konténerek Nyugat-Európába. Csakhogy a kínai kézbe került pireuszi kikötőt üzemeltető cég vezetője már korábban azt nyilatkozta, hogy számukra közömbös, az áru 4 vagy 8 óra alatt ér Belgrádból Budapestre. Arról persze nem beszélnek Orbán környezetében, hogy vajon Budapestről hogyan jut majd tovább az szerintük rengeteg áru. Ugyanis Hegyeshalom irányába nem lesz nagyobb a vasút áteresztő képessége, és már most is túlterhelt a vonal. Ha Budapestig gyorsabban  jutnának is el a szerelvények, onnan már bajos lenne tartani a tempót. 
Hogy mégis kinek hozna akkor ez a beruházás a konyhára? Elsősorban a kínaiaknak. Ők a költségek 85 százalékát hiteleznék, s a magyar adófizetők pénzén építenének maguknak egy újabb szállítási útvonalat. Annyit tudni lehet, hogy a Mészáros Lőrinc neve alatt futtatott cég mellett két kínai vállalat is szerepel a nyertes konzorciumban. Afrikai és ázsiai példák alapján ne legyenek illúzióink: többnyire nem a helyiek, hanem kínai mérnökök, munkások dolgoznak, kínai technikai eszközöket használnak majd ebben a programban. 
Persze az unió is támogatna vasúti beruházást, de azt ellenőrizhetnék is. Így csak az a biztos, hogy Mészáros kaszál majd - ám hogy a profit végül hol köt ki, azt talán soha nem fogjuk megtudni.
Szerző
Bihari Tamás
Frissítve: 2020.05.21. 06:10

Társkereső kontroll

Kérdezi a pszichiáterem, hogy hogyan érzem magam, én rávágom a hetek óta használt egyenválaszomat („indokolatlanul és gyanúsan jól”), mire a vonal végén hosszú csönd támad. Telefonon beszélünk ugyanis, a vírus miatt nem lehet személyesen nyafogni a pszichiátrián, de a telefon nem az igazi, hiányzik a megszokott környezet, a kórházi váró zaja, a folyton nyitódó ajtó, az asszisztensnők vidám harsánysága, nem hiányzik azonban a betegek szorongó és reményvesztett arca. Olyan beteges arcok, amelyekben nem akarom látni az enyémet. 
Emlékszem, 1996-ban, amikor először kellett pszichiátriára mennem, elképedve hallgattam a váróban két mellettem ülő nő beszélgetését, amiből kiderült, hogy az egyikük hat, a másik meg nyolc éve jár oda. Nem voltam még gyakorlott bolond, azt hittem, a pszichiátriai osztály is valami olyasmi, mint a belgyógyászati: az embert meggyógyítják, aztán mehet is haza. Ehhez képest eltelt huszonnégy év. És amikor a pszichiátrián a soromra várok, irigykedve hallgatom azokat, akik még csak hat- vagy nyolc éve járnak oda. De jó nekik, a kezdőknek.
De mondom, most nem a nagy, fehér, XI. kerületi szentélyben ültem, ahol szoktam, hanem telefonon nyafogtam (én legalábbis így hívom azt a beszámolót, amit a sajnos sűrűn, azaz havonta esedékes kontrollok során előadok). Indokolatlanul és gyanúsan jól vagyok, mondtam, majd hosszú csönd után a pszichiáterem, aki egy igen kedves, megértő és okos asszony, így sóhajtott fel: ajaj, kedves Zsolt, ez eléggé rosszul hangzik, ha máskor ennyire jól kezdi érezni magát, azonnal hívjon föl. 
Megértettem az aggodalmát, hiszen ő is tudja, amit én is tudok: ha semmi külsődleges oka annak, hogy az emberi lény e földön boldog legyen, akkor valami baj van a fejével. Ráadásul a fejével akkor is baj van, ha semmi külsődleges oka a napok óta óránként jelentkező öngyilkossági késztetéseinek (v. ö. nyafogás). Megkérdezte a pszichiáter, hogy azért vagyok-e jól, mert végre megismerkedtem valakivel, mire mondtam, hogy éppen ellenkezőleg. Pedig ráférne magára egy párkapcsolat, mármint olyasvalakivel, aki egy bipoláris embert többé-kevésbé kezelni képes, mondta a pszichiáter, mire kicsúszott a számon, hogy de hiszen az éppen maga, kedves doktornő, hiszen éppen ilyen kedves, megértő és okos nőre vágyom!
Ezen jót nevettünk, és nevetés közben jutott eszembe, hogy azért ez mennyire nem vicces. Társkereső szolgáltatással még nem próbálkozott, kedves Zsolt, mire szabadkozni kezdtem, nem még, de ha ezt receptre föl tetszik írni, akkor kénytelen leszek. 
Ezen is nevettünk, de ez sem volt vicces. 
Úgyhogy még beszélgetés közben elment a kedvem az élettől. Méghogy társkereső szolgáltatás? Hát itt tartunk? Ide jutottam? Ráadásul ha feladnék egy apróhirdetést, és nagyjából körbeírnám, hogy milyen nőt keresek, s még magamat is jellemezném pár szóval, akkor alighanem egy pszichiáter jelentkezne – de nem randevút javasolna, hanem azt, hogy a járvány elmúltával keressem fel a rendelőjében.
Szerző
Kácsor Zsolt
Frissítve: 2020.05.21. 06:10

Kasszahiány

Hiányzik 3,5 milliárd forint a Magyar Tenisz Szövetség (MTSZ) kasszájából. A sport tíz éve kiemelt stratégiai területe a magyar kormány politikájának. Pont úgy, mint az oktatás- vagy az egészségügy. Az eredményt látjuk: csőd, minden szinten. Az odavezető út viszont egészen más - az oktatás és az egészségügy az elvonásokba roppant bele, a sport viszont a pénzesőbe.
A sportági szövetségek többségét fideszes politikusok vagy a párthoz közel álló vezetők irányítják, akik annyi állami forrást, tehát közpénzt használhatnak el, amennyit nem szégyellnek. Ellenőrzés, számonkérés nélkül, megsértve uniós alapelveket és nemzetközi sportági szövetségi előírásokat is, melyek kikötik, hogy a politika nem avatkozhat bele a sportéletbe.  
Bár hivatalosan még senkit sem nyilvánítottak bűnösnek, az nem kérdés, hogy 3,5 milliárd forint hiány nem keletkezik könyvelési tévedésből, elrontott számlából vagy éppen egy tervezett, de bármilyen okból elmaradt bevétel miatt. Ez már nem az a szint, amit szőnyeg alá lehet söpörni.
Az MTSZ nem jut csődbe, a kormány életben tartja, kipótolja az összeget, hogy az új elnök tartozás nélkül vehesse át a szövetséget. De mi lesz az eddigi irányítóval, a Fidesz korábbi frakcióvezető-helyettesével, a mai napig parlamenti képviselő Szűcs Lajossal? Távozik az MTSZ éléről, ez egyértelmű, de megáll-e itt a történet? Ki lesz az új vezető? Egy újabb pártkatona, aki folytatja, amit az elődje csinált? Vagy a sportszakmai szempontok kerülnek előtérbe? 
Az elmúlt tíz évben megtanultuk, hogy a kormányhoz közel állók bármit megtehetnek, nincs az a feltárt korrupciós botrány, amelynek bármilyen következménye lenne. 
A magyar sport most van története legmélyebb szakmai és erkölcsi válságában. Jobban járt volna ez a terület, és eredményesebb is lenne, ha marad a megtűrt kategóriában.
Szerző
Bernau Péter
Frissítve: 2020.05.21. 06:10