Kasszahiány

Hiányzik 3,5 milliárd forint a Magyar Tenisz Szövetség (MTSZ) kasszájából. A sport tíz éve kiemelt stratégiai területe a magyar kormány politikájának. Pont úgy, mint az oktatás- vagy az egészségügy. Az eredményt látjuk: csőd, minden szinten. Az odavezető út viszont egészen más - az oktatás és az egészségügy az elvonásokba roppant bele, a sport viszont a pénzesőbe.
A sportági szövetségek többségét fideszes politikusok vagy a párthoz közel álló vezetők irányítják, akik annyi állami forrást, tehát közpénzt használhatnak el, amennyit nem szégyellnek. Ellenőrzés, számonkérés nélkül, megsértve uniós alapelveket és nemzetközi sportági szövetségi előírásokat is, melyek kikötik, hogy a politika nem avatkozhat bele a sportéletbe.  
Bár hivatalosan még senkit sem nyilvánítottak bűnösnek, az nem kérdés, hogy 3,5 milliárd forint hiány nem keletkezik könyvelési tévedésből, elrontott számlából vagy éppen egy tervezett, de bármilyen okból elmaradt bevétel miatt. Ez már nem az a szint, amit szőnyeg alá lehet söpörni.
Az MTSZ nem jut csődbe, a kormány életben tartja, kipótolja az összeget, hogy az új elnök tartozás nélkül vehesse át a szövetséget. De mi lesz az eddigi irányítóval, a Fidesz korábbi frakcióvezető-helyettesével, a mai napig parlamenti képviselő Szűcs Lajossal? Távozik az MTSZ éléről, ez egyértelmű, de megáll-e itt a történet? Ki lesz az új vezető? Egy újabb pártkatona, aki folytatja, amit az elődje csinált? Vagy a sportszakmai szempontok kerülnek előtérbe? 
Az elmúlt tíz évben megtanultuk, hogy a kormányhoz közel állók bármit megtehetnek, nincs az a feltárt korrupciós botrány, amelynek bármilyen következménye lenne. 
A magyar sport most van története legmélyebb szakmai és erkölcsi válságában. Jobban járt volna ez a terület, és eredményesebb is lenne, ha marad a megtűrt kategóriában.
Szerző
Bernau Péter
Frissítve: 2020.05.21. 06:10

Az államtitkár levelét megírta

Ki segít az elszegényedő nyugdíjasokon? címmel dr. Gurmai Zita MSZP-s parlamenti képviselő írásbeli választ igénylő kérdést tett fel, amelyre május 13-án az EMMI államtitkára, Rétvári Bence válaszolt. A levélből több passzust fogok idézni, és az egyes állításokhoz megjegyzéseket fűzök.
„A Kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy a veszélyhelyzet időszakában, illetve annak megszűnését követően is segítse, támogassa az időseket, a nyugdíjasokat.”
Rétvári szerint a 13. havi nyugdíj visszaépítésének ígérete, a 70 évesnél idősebbek önkormányzati ellátásba sorolása, a 65 év felettiek vásárlási lehetőségének szabályozása, a receptek kiváltásának könnyítése és egyéb adminisztratív intézkedések bevezetése jelentősen javította a nyugdíjasok közérzetét és életkörülményeit. Ezen szabályok többségének anyagi vonzata nincs, a kilátásba helyezett 13. havi kifizetés első részlete is csak jövő februárban esedékes. Novák államtitkár asszony bejelentése szerint nem lesz felső plafonja a 13. havi nyugdíjnak és nem lesz differenciált, ebből következően 2021. februárjában a 100 ezer forintos nyugdíjas 25 ezer forintot, míg az 1 millió forintos nyugdíjas 250 ezer forintot kap. Biztos, hogy jó ez így? 
Természetesen az államtitkár kiosztja a baloldalt: „A tizenharmadik havi nyugdíj visszaépítése nagy eredmény, különösen azt figyelembe véve, hogy nem ezt szoktuk meg korábban a szocialista kormányzás idején, amikor a válságra hivatkozással elvettek egy havi nyugdíjat a nyugdíjasoktól, eladósították a családokat, megkurtították a családtámogatásokat. A baloldal kormányzása alatt 200 ezer ember veszítette el munkahelyét, megduplázódott, 12 százalékra nőtt a munkanélküliség.”
Rétvári Bence fiatal ember, de annyira azért nem, hogy  ne emlékezzen arra: a 13. havi nyugdíj intézményét az MSZP-SZDSZ koalíciós kormány rendszeresítette, és a Fidesz kínjában ezért már a 14. havi apanázs lehetőségét is megpendítette. Ehhez képest az államtitkár úgy hozza elő a 13. havi kifizetést, mintha az ő politikai közössége agyából pattant volna ki a nemes kezdeményezés. A 200 ezer ember munkanélküliségét felhánytorgatni azért sem célszerű, mert könnyen lehet, hogy a 2020. első félév végén már 400 ezer állástalannal kell számolnunk, pedig most egy „zseniális” jobb oldali kormány igazgatja ügyeinket. 
„Ezzel szemben, amikor a gazdaság helyzete lehetővé tette, a nemzeti Kormány egyszeri juttatásokkal is számos alkalommal támogatta az időseket. A nyugdíjukon kívül a nyugdíjasok 2016 novemberétől összesen 273,5 milliárd forint összegben részesültek nyugdíjprémiumban, illetve kaptak Erzsébet-utalványt és rezsiutalványt.”
Idén, az elszabadult élelmiszerárak ellentételezéseként egyetlen fillért sem kaptak a nyugdíjasok, és eddig szóba sem került kompenzálásként az egyszeri pénzbeli juttatás vagy az Erzsébet-utalvány. A gazdasági bukfenc miatt a nyugdíjprémium is elveszett, a korrekcióra (kiegészítésre) pedig azért nem lehet számítani ősszel, mert a KSH addig bűvészkedik, míg ki nem derül, hogy a 2,8 százalékos növelés bőven elég a nyugdíjasoknak, és az infláció nem is zabálta fel az év eleji emelés mértékét.
„A nyugdíjak 2010-hez képest 38 százalékkal emelkedtek, a nyugdíjak vásárlóértéke pedig 10,3 százalékkal nőtt.” 
A reál keresetek értéke (vásárlóértéke) ma több mint 50 százalékkal magasabb, mint 2010-ben, a bér/nyugdíj olló tehát durván szétnyílt. Ez a dinamikus bérnövekedés (főleg 2016-tól) költségoldalról beépült a fogyasztói árakba, ebből következően a nyugdíjasok ennek a folyamatnak a nagy vesztesei. Nem véletlen, hogy a szakszervezetek, a szakmai szervezetek és az ellenzéki pártok egységesen a vegyes indexálás bevezetését szorgalmazzák, amely figyelembe veszi az infláció és a keresetnövekedés alakulását.
„Az infláció tárgyévi várható mértékét szeptember hónapnál korábban nem lehet meghatározni, ennél előbb az év során a költségvetésben tervezett mértéknél magasabb infláció felelősséggel nem prognosztizálható.” 
Miért ne lehetne? Ez szimpla hazugság. Ha a tavaly nyáron elfogadott 2020. évi állami költségvetésben szerepelhetett a 2,8 százalékos idei inflációs érték, akkor – csaknem egy évvel később - 2020 májusában már biztosan lehet prognosztizálni az év hátralévő részében várható pénzromlás ütemét. Nyugodt szívvel végre lehetne hajtani 2020. július elsején egy hathónapos folyamatra alapozott nyugdíj-kiegészítést, de ha ez nem smakkol, akkor - ugyancsak július első napjától - 1,2-1,5 százalékos nyugdíjemelés is jogszerű és indokolt lehet. De ha ez sem tetszik Rétvári úrnak, akkor a beígért 13. havi nyugdíj első részletét kell a nyár folyamán folyósítani!
„Emlékeztetném, hogy Önök a nemzeti összefogás helyett, most sem voltak képesek félretenni pártpolitikai érdekeiket. Miközben fegyelmezettségre és összefogásra lenne a legnagyobb szükség, Önök szavazataikkal szégyenteljes módon akadályozták a vírus elleni gyors küzdelmet. Ismét bebizonyosodott, hogy a magyar emberek még az ilyen rendkívüli helyzetben is csak a Fidesz-KDNP kormányra számíthatnak.”
A levélből végül kiderül, hogy Rétvári összefogáspárti vírusellenes politikus, és szépen fejlődik. Stílusa és minősítései alapján – első KDNP-sként - hamarosan bekerülhet a Kocsis Máté - Kövér László - Kovács Zoltán nevével fémjelzett, elit csapatba. Rétvári Bence kormányzati szempontból most bizonyára kiválóan teljesített, csak azt nem tudhattuk meg hosszú leveléből, hogy ki, hogyan és mikor segít az elszegényedő nyugdíjasokon.
Szerző
Dr. Dávid Ferenc
Frissítve: 2020.05.21. 06:10

A kormány és a diplomások ára

Magyarországon nem könnyű diplomás munkakezdőnek lenni. Álmaik és a realitás között lila ködréteg húzódik – több szakterületen a tanulók nem érnek el céljukig. Joggal merül fel a kérdés, hogy fiatal diplomásaink a valóságtól elrugaszkodott ábrándjaikat kergetik csupán, vagy a magyar állam tekinti őket szinte láthatatlannak.
Vegyünk egy elkötelezett fiatalt, aki felteszi az életét arra, hogy másoknak segítsen. Óriási energiákat belefektetve képezi magát, hogy megfelelő tudással felvértezve elhelyezkedjen a szociális szektorban. A becsületesen elvégzett munka után, friss diplomásként pedig találkozik a nagy magyar rögvalósággal.
Semmire nem elég, megalázó fizetés várja, tragikus és méltatlan munkakörülmények. Mindjárt pályakezdőként olyan helyzetben találja magát, ami egzisztenciálisan béklyóba köti: ha családalapításon járna az esze, akkor inkább elkeseredésre van oka, mint nyugodt tervezésre. A legtöbbjük nem is álmodhat saját otthonról, az albérletárak elszabadulásával - amit csak időlegesen szorít kordába a járvány okozta pangás - és az átlag 140 ezer forintnyi nettó bérükkel egyből lehetetlen élethelyzetbe kerülnek. Persze vannak, akik lelkesedésből kitartanak. Ők olyan hétköznapi hősök, akiket kiemelten kell segítenie az államnak.
És itt merül fel a döntéshozók felelőssége. A Fidesz végtelenül büszke a családpolitikájára, alapvető nemzeti érdekként tekint arra, hogy minél több gyerek szülessen Magyarországon. Ezzel egyetértek, ámde az államnak ne csak a népességnövekedés legyen a célja, hanem azt is vegye figyelembe, hogy hogyan nőnek fel ezek a gyerekek, és fiatal felnőttként milyen lehetőségeik lesznek. Nem nemzeti az a kormány, amelynek csak az iskolapadhoz való eljutásig fontosak az megszületett gyerekek.
Térjünk vissza fiatal szociális munkásunkhoz. Dolgozik becsületesen, előbbre mégsem jut. A napi monoton taposómalom, a rengeteg munka, a rossz munkakörülmények eleve reménytelenné teszik a mindennapokat. Ráadásul igazi pihenésről sem lehet akkor beszélni, ha anyagi megbecsülés hiányában félve várja a mindenkori hónap végét.
A közalkalmazottak egy több mint 10 éve elavult bérrendszer világában élnek. Bértáblájuk a minimálbérhez vagy a garantált bérminimumhoz történő igazítása történik meg csupán, ezt is azért, mert kevesebbet a törvény szerint nem kaphatnak. Fizetésük az átlagbér töredéke, alig fele, és ma már egyre nagyobb csoportokat fenyeget az is, hogy elveszítik közalkalmazotti státuszukat. 
Csodálkozzunk-e ezek után azon, hogy sokan feladják álmaikat, és a könnyebb utat választják? Inkább elmennek ötször annyi pénzért külföldre dolgozni a szakmájukban, esetleg a végzettségüknek nem megfelelő munkakörben. Több százezer magyarnak kellett már úgy döntenie, hogy kényszerűségből elhagyja a hazáját. Mások pedig itthon választják az anyagi megbecsülést a hivatásuk helyett.
Amikor szinte már lasszóval kell befogni a szociális területen dolgozó szakembereket, amikor diplomások ezrei mennek külföldre inkább mosogatni, akkor teljesen egyértelmű: ez a kormány nem becsüli meg a diplomásokat. De nem csak a szociális szférában dolgozó diplomásokról van szó. Pedagógusok, egészségügyi dolgozók, bölcsődei dolgozók, kulturális területen tevékenykedő diplomások - és hosszan lehetne sorolni, kik mindeni még.
Hogyan tudna az állam segíteni ezeken a fiatalokon? Lényegesen kevesebben morzsolódnának le a rendszerből, ha a diplomás minimálbér legalább 30 százalékkal emelné meg a kezdőfizetést. Ez nemcsak havonta több tízezer forint plusz bevétellel járna az érintetteknek, de mindenki nyerne, hiszen az állampolgárok sokkal kiegyensúlyozottabb, a munkájukra jobban koncentrálni tudó szakemberekhez fordulhatnánk problémáikkal, ügyeikkel.
Állami szabályozással könnyen elő lehet teremteni a szükséges forrásokat. A piaci alapon működő cégeket adókedvezménnyel lehet arra ösztönözni, hogy minél nagyobb számban és hosszú távon alkalmazzanak diplomás pályakezdőket. A közszférában pedig úgy kell biztosítani a diplomás minimálbért, hogy a központi költségvetés állja a bérkülönbözetet. Az ehhez szükséges források - észszerű átcsoportosítással - rendelkezésre állnak. 
Az államnak meg kell előlegeznie a bizalmat azoknak, akik tanulni vágynak, és azoknak, akik épp csak a pályára lépnek. Röghöz kötni, majd megalázó fizetésért itt tartani, hogy nyomorukban kilátástalan szürkeségbe sodródjanak – nemzeti felelősségvállalásnak nem ezt nevezném. A segítségnek konkrétnak kell lennie és előremutatónak. Ez az alapvető nemzeti érdek.
Szerző
Hohn Krisztina
Frissítve: 2020.05.21. 06:10