Trianon kakasai

Louis Franchet d’Esperey tábornok (1856–1942) dicsőségről álmodott. Főparancsnoksága alatt a szövetséges Keleti hadsereg akadálytalanul haladt előre a Balkánon 1918 őszén. Szabad volt az útja Budapest, Bécs felé, az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlott. Ha nemzetközi, francia–brit–görög–szerb erőivel hátba támadja a németeket, és ezzel eldönti a háborút, győzedelmes hadvezérként vonul be a történelembe. Ám a gyorsan pergő események keresztülhúzták a reményeit. Németország a bravúros hadmozdulat nélkül is feladta, november 11-én aláírták a tűzszünetet.
A francia kormány figyelme a fellángoló orosz polgárháború felé fordult. Aggasztotta a kommunisták sikere, már csak a cárnak nyújtott tetemes vasútépítési hitelek törlesztése miatt is. Expedíciós erőt szervezett, hogy a Krímben vagy Ukrajnában vessék be a fehérek támogatására. Az offenzíva előkészítésével megbízott Henri Berthelot tábornok (1861–1931) sem volt kevésbé hiú, a Vörös Hadsereg legyőzőjeként akart hírnevet. Bukarestben rendezte be főhadiszállását, a csalódott d’Esperey féltékenyen figyelte Belgrádból.
A két becsvágyó francia generális a várakozás feszült unalmában kicsinyes huzakodásba kezdett. Keresztbe tettek egymásnak, ahogy csak bírtak. Ellentétes parancsokat adtak ki a másik háta mögött, értesüléseket tartottak vissza, dezinformáltak, hatásköri vitákat vívtak, intrikáltak Foch marsallnál, politikusoknak panaszkodtak. Úgy alakult, hogy erőpróbájuk terepe Erdély lett. Berthelot-nak román légiók kellettek volna a hadjáratához, ezért bátorította, sőt sürgette a bukaresti kormányt, szállják meg a kiszemelt magyar területeket, hogy az így felszabaduló erőket a bolsevikok ellen vezényelhesse. D’Esperey ezzel szemben ragaszkodott a Károlyi Mihály küldötteivel aláírt belgrádi egyezményhez, amelynek értelmében a vitatott területeken a békeszerződésig marad a magyar közigazgatás. Ám a román fél folyamatosan megsértette ezt, nem törődve a főparancsnok pesti képviselőjének, Fernand Vix alezredesnek a tiltakozásával. 
Párizs csak január végén állította le önkényesen nyomuló román pártfogoltjait. Nagyjából az akkori demarkációs vonalat véglegesítették Trianonban. Igaz volna, hogy a két tábornok pitiáner belháborúja döntötte el ad hoc, hol húzódjon az államhatár? A tavaly elhunyt Ormos Mária levéltári dokumentumokkal cáfolja e hiedelmet. Clemenceau miniszterelnök akkor lépett közbe, írja, „amikor a román front a francia vezérkar 1918. október 14-én megfogalmazott tervezetében kijelölt vonal közvetlen közelébe ért”. Vagyis tudatosan a szándékainak kedvező status quót teremtett a békekonferenciára.
Berthelot odesszai partraszállása egyébként kudarc lett, de legalább a hálás románok az ő tiszteletére kereszteltek át egy falut az elcsatolt Hunyad megyében; Alsófarkadin hivatalos neve ma is „General Berthelot”. D’Esperey-nek ennyi gloire sem jutott. Élete alkonyán, nyugalmazott marsallként látnia kellett a megalázó revanst, a Wehrmacht párizsi bevonulását. Hiába áhították, nem írtak történelmet, közjáték volt csupán a két gall kakaskodása.
Szerző
Bártfai Gergely
Frissítve: 2020.05.20. 06:09

Életünk par avion

Par avion: ezt kellett ráírnom azokra a borítékokra, amelyekbe 56’-os disszidens unokatestvéremnek angolul írt leveleimet tettem, valamikor az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején. Ez csak annyit jelentett volna, hogy légipostára szántam a bélyegpénzt. 
Természetesen a posta és a hatóságok - nem beszélvén franciául - továbbra is hajón utaztatták a küldeményt, viszont az „érthetetlen” felirat elég volt ahhoz, hogy felébressze a hatóság gyanúját, és a levél beutalót kapjon egy kényes „műtét” végrehajtóihoz: kinyitás, elolvasás, gyanú esetén visszatartás. Később lemondtam a légipostáról, és magyarul írtam. Akkor is el-elolvasgatták, de három-négy hét alatt megvolt egy levélváltás. 
1972-ben kaptam először nyugati útlevelet, hogy átrepülhessek az óceánon, Montrealba. Az ott töltött három hónap - találkozás a kapitalizmussal – rendkívüli élmény és világnézet-formáló esemény volt. Emellett unokabátyám meglepett egy érdekes ajándékkal: egy három hétig érvényes repülőbérlettel, amellyel – leszámítva az interkontinentális járatokat – bármilyen gépre ingyen kaptam jegyet. Akkoriban Kanada és az USA között „szóbeli” határátlépési ellenőrzés volt, úgyhogy végiglátogattam az Egyesült Államok számomra érdekes helyeit. 21 nap alatt kb. hatvan járatot próbáltam ki. Akkor úgy rögzült bennem a repülés, mint a kényelem, a tisztaság és a biztonság non plusz ultrája. Mint a luxus maga. 
Sok évtizeddel később Spanyolországban dolgoztam, és par avion, azaz légiutasként közlekedtem Pest és Alicante között oda-vissza. Mindig fapadoson. Akkoriban még a repülés szerelmese voltam, bár amatőr pilóta jogosítványom már nem volt érvényes. A járatok még nem voltak annyira zsúfoltak, mint a mostani járvány előtti időkben, amiről most azt remélem, az volt a csúcs. Az évezred első éveiben sokszor előfordult, hogy a mellettem lévő széken nem ült utas. 
Mégis, majdnem minden repülés után volt 1-2 napos, vírusos eredetű felső légúti hurutom, néha komolyabb is. A majdnem azt jelenti, hogy néha megúsztam a légináthát: akkor, amikor nem a legdiszkontabb (egyben legzsúfoltabb) légitársasággal utaztam. Mivel munka közben is arcmaszkot hordok, eszembe jutott, hogy megpróbálom úgy megelőzni a fertőződést, hogy a gépen, amint bezárják az ajtót - vagyis megszűnik a levegő frissülése - fölteszem a műtőben használt arcmaszkomat. Csodák csodájára többször nem fertőződtem meg - azaz egyszer igen, amikor útközben levettem a maszkot, mert megettem egy szendvicset. Az a 10 perc elég volt a kétnapos náthához. 
Ilyen előélet után egyáltalán nem voltam meglepve, hogy a koronavírus pillanatok alatt elárasztotta a világot. Azon sokkal inkább, hogy a migránsellenes kerítésépítő nacionalista magyar kormány nem állította le azonnal, az első vuhani hírek hallatán az egész üzleti és turista célú légiközlekedést, mindenekelőtt a túlzsúfolt diszkont járatokat. Persze egyetlen más ország sem hozta meg ezt a döntést időben. Minél nagyobb volt a légiforgalom, annál több volt a tünetmentes, ám fertőzött és fertőzni képes utas. A legfrekventáltabb helyeken – Milánó, Madrid, Párizs, London, New York – villámgyorsan robbant a járvány. 
Nincs kétségem, hogy a légiforgalom a koronavírus terjesztésében kulcsszerepet játszik. Különösen a diszkont járatok veszélyesek, mert azok csak úgy működnek gazdaságosan, ha túlzsúfoltak. Sem szellőztetés, sem védőtávolság nincs. Egy háromórás út bőven elég ahhoz, hogy egyetlen fertőzött utas végigfertőzze az összes utastársát, sőt az egész a zsúfolt reptéren sétáló, sorban álló tömeget. 
2013-ban hazaköltöztem, sok más ok mellett azért is, mert nem akartam vállalni a diszkont repüléssel járó egészségi kockázatot. Természetesen most már a világ minden kincséért sem utaznék repülővel, illetve ha a világ minden kincse az enyém volna, akkor magángépen, garantáltan egészséges személyzettel. Akkor változtatnám meg az elhatározásomat, ha a diszkont légitársaságok változtatnának üzletpolitikájukon (konkrétan az olcsóságon és a zsúfoltságon), továbbá biztonságossá tennék gépeiken a levegőellátást. Ki van találva a steril klíma. Az sem lenne hátrány, ha a szemérmetlen politikusok nem elsőként a repülést és a turizmust „indítanák be”, a mi adópénzünkön veszélyeztetve minket. És a környezetvédelemről akkor még nem is szóltam egy szót sem.
Szerző
Haskó László
Frissítve: 2020.05.20. 06:09

Új Robin Hoodok

Üldögél a magamfajta, nyugdíjas közalkalmazott (tán visszamenőleg nem fosztódom meg e besorolástól) a tévé előtt. Önkéntes karantén. Túl a lakás, könyvespolc valamely elhanyagolt zugának aznapra rendelt rendbetételén, a délelőtti sportoláson, a napi írásgyakorlaton (ezt teszem most is, hogy el ne feledjem e képességem), a friss és tegnapi hírek áttekintésén, nyilvános megmorgásán, az aktuális petíciók aláírásán, a rokonok, barátok feltelefonálásán, a délutáni tornagyakorlaton, az étkezések előkészítésén, az ebéd, vacsora elfogyasztásán, romjainak eltakarításán. Mit lehet még tenni? 
Odaülni a tévé elé. A híradók kilátástalanságából, rendszeres gyűlöletbeszédeiből már elegem van, a közszereplőket már akár parodizálni is tudnám, csak jelmez kellene. Szörfözök hát a távirányítóval. S új világok nyílnak meg számomra. Korábban sosem látott kereskedelmi csatornák kínálnak krimiket. Némelyik ottmarasztal a fotelban. Sőt alig várom a másnapot; mi lesz a folytatás? 
Nem, nem a tömegkultúra, a "mass media" újabb zsákmányejtésről akarok beszámolni. Néhány film magával ragadó erejének néhány tanulságát osztanám meg. Vélhetően a rendező, producer szándékait is megértem, de egyre kevésbé hiszem, hogy csupán az az élmény vezet ’túlkövetkeztetésre’, hogy ismeretlen világok tükörképében nem csupán a háttér fényeit, árnyékait, a mellékszereplők ismeretlen arcéleit azonosítom korképként. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy e bűnügyi filmek (német és amerikai sorozatokról van szó) rejtett – vagy nem is rejtett – üzenete a bűnügyeknek modern világunkban kitett középosztályi néző megnyugtatása: a bűnüldözés teszi a dolgát. 
Miért tagadjam: ilyen kellemes önpropagandát fiatal koromban is láthattam a tévében: az okos németjuhász kedves idomárjával rendre elcsípte a gonosz (sokszor deklasszált) tolvajt, a nagy erejű vitorlázó tetten érte a nép vagyonának elrablóját (s még a tehetségtelenebb, bürokrata társa kifigurázására is telt az idejéből), és így tovább. De a külföldi filmekben nem ez az üzenet lényeg. 
Kéretik odafigyelni. Az elfogott gyanúsított (a legalávalóbb is) ügyvédet rendel a kihallgatásához, a házkutatást a szigorú államügyész rendelheti el, a nyomozó nem rejtőzhet álruhában egy kocsmában, hogy „szimatot fogjon”, csak akkor nyomozhat, ha igazolványával azonosítja  magát, az amerikai detektív az FBI-ügynököt is letartóztathatja (nem olyan egyszerű ügy, mint egy hajléktalan elfogása, de megteheti, és meg is teszi), sőt a dortmundi nyomozócsoport vezetője az államügyészt is megfenyegetheti letartóztatással, ha késlelteti a nyomozást. A német sorozatban egyébként nem egyszer a sztereotípia jegyében kerül a figyelem hálójába az első gyanúsított, ám a lelkiismeretes nyomozó ezzel nem éri be, a gyilkosnak látszó migráns nagytőkés megbízójáig vezetnek a szálak, a pedofil tettes sem a szerencsétlen, esendő hajószakács, hanem maga a kapitány. Vagyis a filmrendező-producer „társadalmi megrendelése” egyértelmű a látott amerikai és német változatokban: a sztereotípiák lebontásához való hozzájárulás, a Robin Hood-i magatartás apoteózisa.
S még valami nagyon fontos, mégpedig a foteljében karanténban vagy karanténon kívül a tévé előtt üldögélő állampolgár megnyugtatása: a fékek és ellensúlyok rendszere az igazságszolgáltatásban működik. Hogy csak a filmen-é? S a valóságban ezeket az államokat is elönti a hatalom gőgje? Nem tudom. De megnyugtat, hogy a nézőket – egy mindennapos, vacsora utáni sorozatfilmben is – erről akarják meggyőzni. Bizonyára megvan ennek a maga szocializációs hatása ezen országok átlagos állampolgári magatartásában. 
Szerző
Trencsényi László
Frissítve: 2020.05.20. 06:09