Hét lépésben Zaha Hadiddal a világ körül

Publikálás dátuma
2020.05.20. 10:30

Fotó: Yi aidi / AFP/Imaginechina
Egy hónapja még nem gondoltam, hogy ebből állandó program lehet. A világ a koronavírus járvány miatt szinte zárva – de virtuális sétákat bárhol tehetünk. Ma a világhírű sztárépítész épületeinél nézhetünk körül.
2004-ben a Pritzker–díjjal kezdődött. Az építészeti Nobel díjnak számító Pritzker Építészeti Díjat 2004-ben a Londonban élő Zaha Hadid 53 éves építész nyerte el – az első női építész. Zaha Hadid (1950 – 2016) sztárépítész volt és az utóbbi évtizedek építészeti bulvárjához szorosan hozzátartoztak azok a hírek, amelyek legújabb épületeinek eszméletlenségéről szóltak. Hogy eszméletlenül drágák, hogy eszméletlenül valószerűtlenek. Számos projektje leállt az eszméletlen költségek miatt, mégis a világ minden tájáról sorban álltak nála, hogy sportcsarnokot, lakóházat, motorcsónakot, bármit tervezzen nekik – csak olyan Zaha Hadid legyen. Ő már nem a modernizmus építészetét folytatta, hanem a számítógépes tervezés lehetőségeinek köszönhetően az anyag mikro- és a makrokozmoszának a szerkezeteit nagyította körénk hatalmas építészeti terekké. (Budapesten kétszer nem épült Zaha-épület: először a Szervita térre tervezett kavicsformájú irodaháza nyúlt volna túl a belváros maximált tetőszintjén, majd a Liget Budapest projekt Néprajzi Múzeum pályázatán nem nyert – előbbi tetszetős, utóbbi kevésbé volt az.)  

1. Bécs, Közgazdasági Egyetem - 2013

De Bécsbe rögtön ráérezhetünk, hogyan válik anyagi erővé egy sztárépület. Rákerülni a térképre - ehhez kellett Zaha Hadid, aki a Wirtschaftuniversitat új egyetemi negyedének központi Tanulmányi Központ és Könyvtár tömbjét tervezte. A Práter vurslija mellé, egy korábbi rozsdaövezet helyén épült fel, a tervezett 250 millió eurónak a duplájába került - viszont azt várták a 25 ezer diákra tervezett központtól a szomszédos közép-európai országok tehetős jelentkezőit is ide vonzza. A központi, ikonikus épület igazi adrenalinbomba, szinte rádől az előtte állóra, erővonalai végigfutnak a külső felszínen. A bejárat fölé kilógó fekete tömeget az egyetemisták egyébként Monitornak becézik, és belépve csak felerősödik a dinamikusan áramló hatás - a ferdén körbefutó fehér mellvédek többemeletes, lenyűgöző belső teret fognak közre. Ausztria másik híres Zaha Hadid konstrukciója Innsbruckban található – a Hungerburg sikló felvonó épületeit 2007. decemberi megnyitó óta több mint 5 millió utas használta, hogy a város történelmi központjából feljuthassanak a környező hegycsúcsokra. Zaha Hadid egyszerre volt nő (imádta a különleges ékszereket, Issey Miyake ruháit, továbbá kifinomult gasztronómiai ízléséről is legendák születtek), sztárépítész, világhírű és egy iraki-libanoni család leszármazottjából tősgyökeres londoni. Londoni irodája Clerkenwell-ben már nélküle is valódi tervgyár maradt, és további három földrészen is működnek. „Emlékszem, hétéves koromban a szüleimmel ellátogattunk egy bútorkészítő stúdiójába Bejrútban, hogy megnézzük a lakásunkba rendelt új bútorokat. Az én szobámhoz tartozott egy aszimmetrikus tükör, ami egészen elkápráztatott, és ekkor kezdődött az aszimmetria iránti rajongásom. Amikor hazaértünk, átrendeztem a lányszobámat, aztán a lány unokatestvéremnek is, mert nagyon tetszett neki a végeredmény.

2. Glasgow. Riverside Múzeum - 2013

Az épület, akárcsak a város, elválaszthatatlanul kapcsolódik a Clyde folyóhoz: annak partjára, a Kelvin folyó betorkollásánál épült. Legkarakteresebb vonása a cikcakkvonalú tető, ami a Clyde hullámait idézi, míg belülről hajógerincre hajaznak a formák negatívjai. Az 2400 cink panelekkel borított épület külsejét lenyűgöző üveghomlokzat jellemzi, nevezik Glasgow Guggenheimjének is: tulajdonképpen egy mindkét végén nyitott, hullámvonalban meggyűrt épületszelet, amit látványos, cikkcakk vonalas homlokzat zár le. Az iraki származású brit építésznőnek ez az első brit földön elkészült jelentős középülete, Glasgow pedig úgy tekint rá, mint megújulásának jelképére.  

3. Kína: Operaház Kantonban – 2010, a Galaxy SOHO Pekingben, Sanghaiban – 2008 - 2019

Intergalaktikus operaház, Sydney méltó kihívója illetve egy négykupolás űrbázis. Zaha Hadid kínai sztárépületei – ha lehet – még futurisztikusabbak. Kanton operaépülete, mint két egymásra illesztett kavics áll a Gyöngy-folyó partján, mintha csak onnan sodródott volna partra. A fantasztikus szerkezetet igazi mérnöki bravúr, amit már a számítógépes parametrikus tervezés segített kialakítani - a nagyterem akusztikáját egyébként ugyanaz az ausztrál cég szerkesztette meg, amely a pécsi Kodály Központét is. A Galaxy Soho Pekingben viszont négy olyan kupolás tojásdad toronyból áll össze, amelyeket a levegőben lebegő hidak és peronok kötnek össze. 18 emelet, csillogó alumíniumborítás és sok-sok üveg, a tető pedig komplex hűtőrendszerrel védekezik - az épület csatlakozik a város metrórendszeréhez is Az ingatlanfejlesztő Soho China számára Zaha Hadidék azonos névvel Sanghajban egy iroda és kereskedelmi központot is összehoztak, Pekingben pedig a repülőtér és a városközpont között a gigantikus Leeza Soho tornyot, ami a legmagasabb átriummal rendelkező épület lett az egész világon. 

4. London, Aquatics Center - 2011

A 2012-es olimpia úszócsarnoka az Olimpiai Stadion után a második legnagyobb épület lett - költségvetése pedig a tervezett háromszorosa. A hullámzó – megint a hullámzás! - tetőszerkezete miatt Stingray-nek vagy egyszerűen csak Rájának nevezett csarnok hullámstruktúra komoly építőipari kihívást jelentett anno – de ezt a többi ZH épületere is bármikor elmondható. 

5. MAXXI, Róma - 2013

A kortárs múzeum MAXXI története még 1999-ben kezdődött – és több mint tíz év után készült csak el. Zaha Hadid 273 pályázó közül nyert – közben a párhuzamosan születő épületeivel bekerült a világ 100 legbefolyásosabb asszonya közé is. A MAXXI hiánypótló Rómában, mivel az olasz főváros addig nem domborított nagyot a kortárs kultúra tekintetében: az északkeleti Flaminio városrészben Hadid kifejezett szándéka volt, hogy zárt együttes helyett a környező, életteli lakónegyedbe illeszkedő, nyitott tereket hozzon létre. A MAXXI nemcsak egy múzeum, hanem több szinten, többféleképpen is használható, a belső terekbe pedig egységes engedi be a természetes fényt. 

6. Baku, Heydar Aliyev Center - 2007 – 2012

A hófehéren ragyogó kulturális központot az azeri állam rendelte meg – az elnökről elnevezett létesítmény az Eurovíziós dalfesztivál bakui döntőjére készült el. Ők is azt szerették volna elérni, hogy valahogy felkerüljenek a kulturális térképre: tehát rendeltek egy újabb Zaha Hadid ufót. Azt tényleg lélegzetelállító, ahogy a távoli posztszovjet panelblokkoktól körülvéve áll egy óriástér közepén. Könnyed és állandó áramló kívül és belül: a tartószerkezetet az elemekből álló, de mégis egységes, fehér üvegszálas betonba és a poliészter borításba csomagolták. 

7. Dongdaemun, Szöul - 2014

Szöul történelmi Dongdaemun kerületébe került - egy olyan városban, ahol alig maradt valami a történelmi örökségből. Ráadásul egy ikonikus stadiont is le kellett bontani miatta – szóval probléma adódott itt is, a költségeket nem is említem. A Dongdaemun Design Plaza is olyan, mintha az úrből pottyant volna sűrű városi szövedékbe. Az épület itt is acél és beton, formái pedig itt is ellentmondani látszanak a gravitáció törvényeinek. Szöul történelmi negyedében Dél-Korea legnagyobb kulturális központja is hullámzó, kavicsszerű forma áramló terekkel és persze a kötelező ökológiával: dupla rétegű homlokzat, napelemek, újrahasznosító vízrendszer.

A kultúra televíziója

Publikálás dátuma
2020.05.20. 09:00

Fotó: ORF
Igen nagy teret szentelt az osztrák közszolgálati csatorna a koronavírus idején annak a témának, hogyan lehetne segíteni a művészeknek ebben a nehéz helyzetben.
Az osztrák közszolgálati televíziót bizonyos szempontból kétarcúnak is nevezhetnénk. Nem politikai szempontból, éppen ellenkezőleg. Kiegyensúlyozottsága minta lehetne minden közép-európai állam számára (kivéve talán Csehországot), elképzelhetetlen lenne az, hogy egy párt saját szócsövévé tegye meg. Pontosabban akadt olyasvalaki, aki mégiscsak elég erősen kacérkodott ezzel a gondolattal: Heinz-Christian Strache szemében szálka volt az ORF pártoktól való függetlensége. A volt belügyminisztert azonban elsodorta az éppen egy évvel ezelőtti Ibiza-botrány, így szerencsére az ORF nem jutott a keleti szomszéd Strache által mintának tekintett közszolgálati médiuma sorsára. Ausztriában teljesen természetes például az, hogy a nézők majdnem egyórás portrét léthatnak Beate Meinl-Reisingerről, az ellenzéki, liberális Neos elnökéről. A műsor nem azzal a céllal készül, hogy lejárassák őt, hanem be akarják mutatni őt hétköznapi emberként. (Ezt a programot most vasárnap láthatták a nézők.) Ebből látszik, Bécs is mennyire messze van.
Az ORF kétarcúsága műsorstruktúrájában keresendő. Az lehet az érzésünk, mintha megállt volna az idő. Olyan sorozatokat vetítenek, amelyeket 25-30 éve, vagy még régebben is láthattak a nézők (a Már megint Malcolm mintha kitörölhetetlen lenne a programból). A régieket persze frissítették újakkal (Agymenők) is. Az ORF1-nek alapvetően kereskedelmi csatorna jellege van. A legnézettebb osztrák csatorna, az ORF2 inkább az információk közlésére épít, a 2011-ben alapított ORF III pedig afféle egyveleg, sokféle saját készítésű programot sugároznak itt, dokumentumműsorokat, a kisebbségeknek szánt programokat, vallási műsorokat, parlamenti közvetítést, időjárás-panorámát. Ugyanakkor az ORF III olyat is ad, amit más ország tévéje nem: kiváló kulturális műsorai vannak. Esténként ¾ 8-kor jelentkezik a Kultur Heute című kulturális híradó, amelyben Ani Gülgün-Mayr, illetve Patrick Zwerger mutatja be napról napra, milyen nehéz is az élete a kulturális élet szereplőinek a koronavírus idején. Hogy az osztrák közszolgálati média mennyire szívén viseli a sorsukat, jelzi, a szintén naponta jelentkező ORF III Aktuellben zum Coronavirus című műsorban szintén gyakran szerepel ugyanez a téma. Túlzás nélkül állíthatjuk, ilyen átfogóan Európa egyetlen más közszolgálati csatornája sem foglalkozott a kultúrával a járvány idején.
Természetesen most már elsősorban az a téma került előtérbe, miként indítható újra a kulturális élet. A múlt pénteki Kultur Heutében beszámoltak arról, hogy az első múzeumok már meg is nyithatták a kapuikat, feltéve, hogy az intézmények tartani tudják a szociális, illetve a távolságtartásra vonatkozó előírásokat. Megnyitott a bécsi Belvedere és a Schönbrunni kastély, de Salzburgban még több helyen csak készülnek a nyitásra. Mozart városában a Haus der Natur, a Természet Háza június 1-től várja az érdeklődőket. Norbert Windig, az intézmény igazgatója azt közölte, a munkatársak egyelőre home office-ban dolgoznak, s a hátralévő időt arra használják fel, hogy minél jobban felkészüljenek a látogatókra. S ha már Salzburgban járunk. Itt működik a híres Mozarteum, melynek nagyterme ilyenkor már megannyi koncert helyszíne. Egyelőre még ez is zárva tart, ám nem sokáig. Május 24-én, vasárnap tartanak hangversenyt „Ausztriáért játszunk” címmel, melyen fellép a rendkívül sokoldalú mexikói születésű tenor, Rolando Villazón, a salzburgi Mozart-hét intendánsa. A koncertet természetesen az ORF III élőben közvetíti.
Ausztriában későn liberalizálták a televíziózást, az első magántévé, az ATV csak 2000-ben jelent meg, de sem ez, sem a többi, főleg német tulajdonban lévő kereskedelmi tévé nem tud az ORF riválisaivá válni. A járvány alatt az ORF vezető szerepe tovább nőtt, áprilisban átlagosan a nézők 33 százaléka választotta valamelyik csatornáját, a 17-23 óra közötti főműsoridőben pedig 39,7 százalék. Különösen hírműsorai verhetetlenek: 48 híradóját több mint kétmillióan nézték. 163 programja pedig meghaladta az egymilliós nézettséget.  Infó: Az osztrák közszolgálati csatorna, az ORF 1955-ben kezdte meg a műsorsugárzást. Jelenleg három csatornája mellett egy sporttelevíziót működtet. Évtizedek óta szoros együttműködést folytat a német, illetve a német nyelvű svájci televíziókkal.

Napsugár a házfalon

Publikálás dátuma
2020.05.19. 11:00

Fotó: FABRICE COFFRINI / AFP
Először láthatóak egy térben a világhírű amerikai festő, Edward Hopper tájképei. De a Beyeler Fondation Hopper kiállításának nem ez az egyetlen különlegessége.
Ritka az olyan kiállítás, amelyről kilépve az ember bármerre néz, mindenütt festményeket lát. Ezt a katartikus élményt képes létrehozni az az Edward Hopper kiállítás, amely néhány napja újra látható a Bázel melletti Fondation Beyelerben. A tárlat ötlete, majd megszervezése, a hozzá készült katalógus megszerkesztése Ulf Küster művészettörténész és kurátor nevéhez kötődik. Küster katalógushoz írt bevezetőjéből az is kiderül, hogy a kiállítás ötlete akkor merült fel benne, amikor az 1928-ban készült Cape Ann Granite egy hosszútávú kölcsönszerződés megkötésével a David Rockefeller gyűjteményből átkerült a Fondation Beyeler állandó gyűjteményébe.    Hopper 1928 nyarán láthatta a Cape Ann sziklát, amikor feleségével, Joval a Massachusetts-i Gloucesterbe utazott. Hopperék szokása ugyanis az volt, hogy októbertől májusig New Yorkban tartózkodtak, ilyenkor készültek az olajfestmények, júniustól szeptemberig pedig utaztak. Az utazások helyszínein emlékeztető rajzok és akvarellek készültek, ezek közül jó néhány be is került a válogatásba. A kiállítás nyolc szobáján végigsétálva végignézhetünk egy road movie-t, több mint hatvan pillanatba sűrített történetet. Kisvárosi házak, a teraszukról messzeségbe néző nők és férfiak, tengerpartok szikláin megcsillanó napfény, szélbe forduló vitorlás, lemenő napban magányosan álló világítótorony, üres vasúti átjáró holdfényben vagy elhagyatott, utcai lámpákkal megvilágított erdő széli benzinkút. És mire a filmünk végére érünk, már pontosan ugyanazt a Hopper-i melankóliát érezzük, amit nagyvárosi pillanat képeiből már oly jól ismerünk.
A Fondation Beyeler a világ egyik legszebb múzeuma. A Berower Park közepén álló épületet a világhírű építész, Renzo Piano tervezte. A megrendelőnek és tervezőnek is legfőbb célja az volt, hogy az épület tökéletesen illeszkedjen az őt körülvevő tájba. Kiállítótereit négy fal alakítja, mozgatható falakkal tovább tagolható. Az épületet a nyugati oldalán hosszú, keskeny, üvegbe burkolt télikert határolja, északon és délen a kiállító termeket is padlótól a mennyezetig érő ablakok választják el a természettől. És ezek az óriási üvegfelületek kapcsolják össze Hopper műveit az épületet körülvevő tájjal, ezzel elérve azt, hogy a természet valódi részévé válva láthassuk őket. Mindeközben különleges párbeszéd jön létre is a műalkotások és a távolban látszó hegycsúcsok, az ősfák, a szőlőültevények, a zöld fű, a felhős ég és a napsütés között.  Hopper egy beszélgetésben azt mondta, mindig a napfényt akarta megfesteni a házfalon. És pontosan ez a fényjáték az, ami annyira megbabonázó a képeiben, hogy többi között, olyan filmesek munkáit inspirálta képeivel, mint Hitchcock, David Lynch vagy Wim Wenders. Ami talán köszönhető annak is, hogy Hopper úgy és abba a pillanatba tudta összesűríteni műveiben az időt, hogy mindig ott érezni bennük a megelőző és a következő pillanatot is. Szinte várjuk, hogy a kamera forduljon tovább, és megláthassuk, mit néz a távolba révedő nő alak, mi történhet a lehúzott redőnyű házban vagy mikor gördül be egy autó az elhagyatottnak tűnő benzinkúthoz. Hiszen miközben az ember Hopper kiállítást vagy akár egy albumot lapozgat, akkor is filmet néz, most éppen egy road movie-t a végtelennek tűnő amerikai tájban.    És ez a road movie most valóban látható is, mint a kiállítás highlight-ja. Wim Wenders 3D-s kisfilmje, a Two or Three Things I Know About Edward Hopper a rendező személyes tisztelgése Hopper előtt, akiről egy, a YouTube-on látható, a kiállítás kapcsán készült beszélgetésben elmondja, hogy ő valóban látni, Hoppertől tanult. A moziterembe tehát egy 3 dimenziós képet generáló szemüveget viselve léphetünk tehát be, és bárhol is kapcsolódunk a filmbe, szinte biztos, hogy ott is maradunk a következő vetítésre. Mert minden egyes újra nézéssel újabb és újabb apró finomságot vehetünk észre. 
Ezek után nem csoda, hogy kilépve a Fondation Beyeler parkjából, még mindenütt Hopper képeket keres és talál is az ember. És teheti ezt most újra, bár ott jártunkkor még senki sem tudta, hogy nem sokkal később karanténba kerül szinte az egész és a képek is, és egy szemvillanás alatt a közösségi oldalakra és a világ minden országának nagy hírportáljaira fotókban is megérkezik a hopperi hangulat. Kinézve pedig saját karanténunk ablakán érdemes  keresni a napfényt a szemben lévő ház oldalán. Így mindenkinek lehet saját Hoppere. Meg aztán a melankóliához is mindig jár egy kis remény, na az az, ami mindig ott van abban a napcsíkban.

Névjegy

Edward Hopper (1882.-1967.) Amerikai realista festő. Pályáját illusztrátorként kezdte majd művészeti tanulmányi után műveit kortársaival ellentétben nem az avantgard újításai, hanem a realista hagyományok folytatása inspirálta. Munkásságára a német, francia és orosz irodalom mellett olyan festők voltak nagy hatással, mint Velázquez, Goya, Gustave Courbet és Édouard Manet.

Nyitás, zárás, nyitás

A január 26-án először megnyitott Hopper kiállítás május 17-éig lett volna látható, de semmi sincs úgy, ahogy azt még február végén a kiállítást végignézve gondoltuk. Az óvatos nyitásnak köszönhetően május 11. óta a karanténba került Hopper képek július 26-ig újra láthatóak. De amíg az országhatárok is újra nyílnak, addig megmarad nekünk a virtuális látogatás. A Fondation Beyeler YT oldalán tárlatvezetések és beszélgetések is láthatók a tárlatról.