Az új normalitás

A globalizáció korszakának vége – mondta a múlt héten a maga egyszerűségével Donald Trump a Fox televíziónak. A legnagyobb globális hatalom első embere mondta ezt, egy olyan nagyhatalomé, amely a második világháború óta nemcsak gazdasági, hanem politikai rendszerét is követendő mintának tolta a gondolkodás centrumába. Nem teljesen önzetlenül, nem minden erőszak nélkül, sokak épülésére és sokak romlására: az emberiség sokat nyert és sokat veszített a globális kapitalizmussal. A legtöbbet az az Amerika nyerte, amely Trump színre lépésével – America first! –, elkezdte szétverni a multilaterális geopolitikai rendszert, a politika homlokterébe helyezve a nacionalizmust, amely Európában felélesztette a nemzetek közti háború rémálmát. 
A globalizmusnak vége, rendben, de mi jöhet utána, helyette? Vagy elégedjünk meg annyival, hogy a világ véget ér a nemzetállamok határainál, legyen szó menekültekről vagy pandémiáról? Hogy a nemzetállamokban lássuk minden gond megoldását, s támadjuk a multilaterális formákat, így az Európai Uniót is? Amíg Trump fantáziál, Heiko Maas német külügyminiszter azt mondja: „Európa abból él, hogy nincsenek határai”. A pandémia pedig – a magyar szocialisták javaslatára – az Európai Egészségügyi Unió kidolgozására ösztökéli az EU-t. Európa azon erőlködik, hogy az élet visszatérjen a normalitáshoz, ám mind többen ébrednek rá: ez lehetetlen, mert a vírus előtti normalitás maga a probléma. Az abnormalitás.
Vagy kétszáz híresség a francia Le Monde-ban szólalt meg a múlt héten: a fogyasztás, a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, a természetes fajok elpusztítása töréspont felé sodorja a világot. Fel kellene hagyni a tarthatatlan logikával, és újra kell gondolni a célokat, értékeket, mert – Albert Einsteint idézve – „nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket”. Márpedig minden okunk megvan rá, hogy mást gondoljunk a munka, a pénz, vagy éppen a szabadidő értékéről, a „van”-ról és a „nincs”-ről, mint korábban. „Nem igaz, hogy a jelen paradigmái között a növekedés megteremti a jólétet, az egyenlőbb hozzáférést a javakhoz, a gazdasági növekedés nem megkérdőjelezhetetlen törvény, csak  egy gazdaságpolitikai, társadalmi konstrukció. Arról szól, mit gondoltunk eddig a pénzről, a sikerről, a fogyasztásról, a szolidaritásról. Pedig másként is lehet, sőt muszáj. Globális, racionális jóléti államot kellene csinálni, mert a fogyasztói társadalom mára olyan gazdasági struktúrákat hozott létre, amelyek széttörték a társadalmat, miközben feléljük bolygónk erőforrásait. Véges rendszer pedig nem tud végtelen fejlődést produkálni” – csak néhány kommentár az „új normalitástól” , ahol nem a kényszerű növekedés van a középpontban, hanem az élet minősége és lehetősége. Egy új geopolitikai mechanizmus, egy emberibb globalizáció, ahol nem a tőke stimulálja és manipulálja az egyenlőtlen és igazságtalan termelést és fogyasztást. 
Nem a globalizációnak van vége. De mi ez, ha nem a kapitalizmus válsága? Az eddigi normalitás abnormalitása?
Szerző
Friss Róbert

Mintha mi sem történt volna

A Fidesz ahol és amikor csak lehet, ha a legkisebb alkalom is adódik számára, rendre újra feltálalja a 2006-os – „szemkilövető” – eseményeket. Ez történt nemrégiben megint, ezúttal Dömötör Csaba államtitkár jóvoltából, amikor a Kövér Lászlót érő ellenzéki kritikák kapcsán gumilövedékezett egyet. De azt minden alkalommal elmulasztják replikájukba belefogalmazni, hogy akkoriban a rendőrség törvényben biztosított eszköze volt a gumilövedék – amivel nem lehet célzott lövést leadni, mivel fizikailag alkalmatlan erre az ilyen fegyver. 
A tragikus eseményeket követő évben, 2007. június 18-án az akkori kormánypártok a Fidesz egyetértésével módosították a rendőrségi törvényt, és e módosítás következtében kikerült a jogszabályból a gumilövedék és annak használhatósága. 
Bár ellenzékből még hangosan tiltakoztak ellene, a marsallbot birtokában – 2014-ben – már törvényi szintre emelték, minden magyarázat nélkül visszacsempészték a jogszabályokba a gumilövedéket. De hogy ennek adjanak egy jókora csavart, nem a rendőrségi törvényben dugták el, hanem a büntetés-végrehajtási szervezetről szóló 1995. évi CVII. törvény módosításába. De még ennyi trükközéssel sem érték be. Nagyon vigyáztak arra, hogy a gumilövedék kifejezést még csak véletlenül se alkalmazzák. Körmönfontan „speciális, nem élet kioltására tervezett traumatikus lőszernek” nevezik a törvényben. 
Csakhogy ez valójában nem más, mint maga a gumilövedék, még ha ilyen cizelláltan, a pórnép számára érthetetlenül írták is körbe. 
A kérdés adja magát: ha a Fidesznek annyira fájó seb volt a gumilövedék, akkor miért csempészték vissza a jogrendbe? És ha nem akarják – esetlegesen – később sem használni vagy bevetni, akkor mi szükség volt arra, hogy visszahozzák a jogszabályi felhatalmazást ennek alkalmazhatóságára? Úgy látszik, amit a Fidesz 2006-ban még elítélt, az mára szokványos műszaki paraméterré vált. 
Ehhez képest az már igazán bagatell szempont, hogy míg a nyilvánosság előtt hangosan kikeltek a gumilövedék ellen, addig az Országgyűlés rendészeti és nemzetbiztonsági bizottsága közös ülésének titkosítás alól feloldott jegyzőkönyvéből megtudhattuk, hogy Nyitray András, a Fidesz képviselője akkoriban azt kérte számon az akkori rendőri vezetőkön, hogy miért nem használtak a rendőrök éles fegyvert: „Elhangzott itt több soron – és itt jönnek a kérdések –, hogy a rendőri állománynak olyan utasítása volt, hogy nem használhat fegyvert. Szeretném megkérdezni, hogy ez egy külön extra utasítás volt-e az adott helyen, az adott napon. Mert egyébként ez egy képtelenség. A szolgálatban lévő rendőr az egyik olyan, aki egyébként, ha az ő életét és testi épségét fenyegető veszéllyel találja magát szemben, minden külön engedély nélkül használhatja a fegyverét, és akit mondjuk kockakövekkel hajigálnak - és higgyék el, hogy isteni szerencse, hogy ott nem halt meg egy-két rendőr, meg egy-két nem rendőr is, hozzáteszem, mert ott össze-vissza hajigálták a köveket. Ha ez nem elég jog arra, hogy valaki használja a fegyverét, akkor itt nagy baj van. Azért mondom Petrétei miniszter úrnak külön, mert a bemutatkozásakor én már egyszer ezt nagyon hangsúlyosan felvetettem, hogy Magyarországon a polgárok – és a rendőr is polgár – önvédelmi joga sehol a világon nincsen tiszteletben tartva. Micsoda dolog az, hogy ilyen esetben kvázi külön megtiltják a rendőrnek – ha ez így történt, és erős a gyanúm, hogy így történt, mert ezt többször hangsúlyozták –, hogy önmaga testi épségét megóvja. És most teljesen függetlenül attól, hogy ott mi történt, akárhol történik ilyen, szerintem ez végtelenül lelkiismeretlen parancs, ha ilyen parancs volt. Tehát volt-e ilyen extra külön parancs erre a helyzetre?”
Csak nem azt akarta ezzel mondani Nyitray András, hogy éles lőfegyverrel bele kellett volna lövetni a tömegbe? Miközben szinte minden létező fórumon kikeltek a gumilövedékek használata ellen? Hát mindezek tükrében több, mint abszurd, hogy a Fidesz visszaemelte törvényi rangra a gumilövedékeket mint legális eszközöket. Majd rendre a tizennégy évvel ezelőtti eseményeket törli az ellenzék képébe.
Szerző
Ferincz Jenő

Börtöntöltelékké váltunk mind

A börtönök minden bizonnyal humanitárius célból jöttek létre – ahogy erről Michel Foucault is vélekedik híres könyvében, a Felügyelet és büntetésben –, olyan kétszáz évvel ezelőtt. Később a társadalmi nyomás hatására kettős börtöncél alakult ki: egyrészt el kell különíteni a fogvatartott személyeket a külvilágtól (izoláció), másrészt valamilyen szinten jobbá kell őket tenni (rehabilitáció). Ezt a rendszert persze különböző politikai és háborús rezsimek gyökeresen felforgatták, és így vált a börtönök céljává a kínzás, a vallatás, az elrettentés, vagy a totalitáriánus rezsimekben a megsemmisítés, amivel az izoláció és a rehabilitáció bizarr egyesülése jött létre. Az ilyen börtönöktől a mai napig rettegünk, és a legrosszabb álmaink és lidércnyomásaink elevenednek meg, ha ezekre gondolunk: a börtön mint archetípus a generális szorongásunk részévé vált. Ilyen szempontból az ma a börtön, ami korábban a pokol képzete volt.
Valami azonban nagyon megváltozott azután, amit a 68-as mozgalmak szellemiségének nevezhetünk szerte a világban, akár Párizsban, Prágában vagy éppen Mexikóban. Ez a körülmény a kábítószer-probléma és az etnikai feszültségek megjelenése a börtönben. A drog miatt a börtön piaccá vált, ahová a drogkereskedelem jellegéből fakadóan a geng-harcok is beszüremkedtek. Az etnikai feszültség egyrészt a személyzet tagjai és a rabok között jelentkezett, és emiatt emlékezetes börtönlázadások törtek ki, valamint a rabok és rabok között is, ami újabb és sokkal brutálisabb börtönlázadásokkal járt szerte a világon. Ezek a 2000-es években már sajnos a legsúlyosabb rémtettekre emlékeztetnek: élve égetnek el embereket a brazil börtönökben, és ezt fel is veszik, majd közlik az interneten, vagy egyes rabok más rabok fejével fociznak a börtön tetején. Az is rémálomba illő történet, ami pár hete esett meg Oroszországban: egy lázadás következtében teljesen leégett egy börtön. Bosch apokaliptikus képei elevenedtek meg a szemünk előtt.
Térségünk sem mentes ettől az ártalomtól. A Bebukottak című dokumentumfilm (Mész András alkotása) egy magyar börtönről készült a nyolcvanas évek derekán. A filmben – a szörnyű egyéni sorsokon túl – megjelenik a csicskáztatás, tehát az, hogy a fogvatartottak alantas munkák elvégzésére kényszerítik társaikat; látható a köcsögölés, azaz a homoszexuális erőszak, és – kevésbé ismert módon – a gyógyszereztetés is. Az egyik jelenetben a rabok hosszú sorban állnak, és kis adagokban veszik magukhoz a pirulákat. Mivel fiatalokról – többnyire 18 év alattiakról, tehát gyerekekről van szó –, szinte biztos, hogy nyugtatókat kapnak. 
De egyáltalán nem a magyar börtönökről beszélünk, hanem a börtönökről általában. Ebben az időszakban kezdték meg a működésüket egyes monitorozó szervek, amelyek a fogvatartási helyeken vizsgálják az emberi jogok érvényesülését, egészen pontosan a rossz bánásmód tilalmából eredő állami kötelezettségeket. A forradalmian úgy módszer az volt, hogy ezek a szervek meglátogatták a börtönöket, és bizalmas beszélgetéseket folytattak az ott tartózkodó rabokkal, és megfigyelték, hogy milyen körülmények között vannak elhelyezve. Ilyen szerv például az Európa Tanács Kínzás-megelőzési Bizottsága, a CPT is.
A látogatások alapján készült jelentésekből kiderült, hogy a börtönrendszerekben számos komoly probléma merül fel. Ilyenek a fogvatartottak közötti erőszak, a zárkán belüli tétlenség, a börtönök túltelítettsége, a börtönbeli visszaélések következménynélkülisége (impunitás), a leromlott egészségügy, a személyzet képzetlensége és alacsony fizetése, a vécéhasználat embertelensége (a rabok egy légtérben esznek és végzik szükségüket), vagy a külvilággal való kapcsolattartás szükségtelen szigorítása, és még sorolhatnánk. Úgy tűnik, hogy a börtönök emberraktárként, drogbarlangként és laborként, cirkuszként, valóság show-ként vagy éppen bűnözői paradicsomként működnek. Thomas Mathiesen kritikai kriminológus írt erről úgy, hogy a börtönök valójában kudarcot vallottak.
Amikor ezen a ponton tartok az egyetemi előadásaimban, mindig felmerül a kérdés, hogy ha a börtönök ennyire kegyetlenek és gonoszak, akkor mit lehetne helyettük létrehozni. Építsünk fel egy olyan társadalmat, ami Aldous Huxley Szép új világ című könyvében van? Eltörölhető a bűn a boldogságszérummal? Biztosan nem. Stanislaw Lem a Futurológiai kongresszus című könyvében egy távirányítással működő ruháról beszél, amivel kontrollálni lehet a szabályszegőket. Egyértelmű, hogy ez sem jó megoldás, és még számos hasonlót említhetnénk.
A napokban hallottam John Briere kaliforniai pszichológus gondolatát, ami nem teljesen pontosan így hangzik: ha megszűnne a gyermekbántalmazás, két generációnyi idő után üresek lennének a börtönök és a pszichiátriák. Hidegzuhanyként ért engem ez a gondolat, és azonnal meg is osztottam a Jailcasten, a facebookos oldalamon. Teljesen igaznak és rendkívül bölcsnek érzem. Rá kellett döbbennem, hogy Huxley, Lem és Foucault – és én is – csak arra gondoltunk, hogy hogyan lehetne a börtönt valamivel kiváltani, ahelyett, hogy hogyan lehetne azokat a káros társadalmi folyamatokat és társas interakciókat megelőzni, amik az egyén életében csak súlyosbodnak, ha az illető börtönbe kerül.
Ezekben a hetekben mindannyian megtapasztaltuk, hogy mit jelent a bezáratás, az izoláció, a tétlenség vagy akár az összezártság miatti felfokozott agresszió, ami akár a gyerekek ellen is irányulhat. Szembe kell nézni önmagunkkal. A COVID-19 miatt szinte úgy élünk, mintha börtönben lennénk. Sok állam gondolkodott el azon, hogy rabokat enged el a járvány miatt. Nem maradhatnak ezek az ötletek meddők a járvány lecsengése után sem. A saját bőrünkön szerzett tapasztalatok miatt nem maradunk mi sem érintetlenek. Az a hipotézisem, hogy lassú, de talán két generáción belül megtörténő változás fog beállni a börtönök világában és a pokolfelfogásunk filozófiájában is a globális karantén miatt. A szerző pszichológus és kriminológus 
Szerző
Fliegauf Gergely