A szent pápa

Kevés olyan pápa lehetett a katolikus egyház történelmében, mint II. János Pál: a halála után közvetlenül azt követelték a hívők, avassák szentté. A tegnap száz éve született lengyel származású egyházfőt kilenc évvel később, Ferenc pápa emelte a szentek sorába. 
II. János Pál legnagyobb érdeme talán az volt, hogy sikerült helyreállítania - legalábbis sokak szemében -, a pápaság intézményébe vetett hitet, amit bizony megtépázott a XX. század. Az egyház modernizálása szempontjából ugyan XXIII. János jelentősebb volt a II. Vatikáni Zsinat elindításával, a „lengyel pápa” azonban modernebb volt nála abból a szempontból, hogy személyes karizmájával, a tömegkommunikációs eszközök adta lehetőségek kiaknázásával, valamint hihetetlen energiájával a vasfüggöny mögött élőknek is sikerült reményt adnia, és a világ távoli pontjaira is elvitte Krisztus üzenetét.
Főként utazó pápaként emlegetik, s érthető módon a vasfüggöny lebontásában játszott szerepe kapcsán emlegetik a nem hívők is, de a konzervatívok körében kikezdhetetlen egyházfő működése kapcsán háttérbe szorul az, hogy a menekültek ügyében ő sem képviselt más álláspontot, mint a bevándorlók sorsát olyannyira szívén viselő Ferenc. Végeredményben maga is „menekült” volt, hiszen a kommunizmusból, a meghurcoltatás hétköznapjaiból csöppent egy más világba.
II. János Pálnak köszönhetően a migráció az evangelizáció új formája lett. 1990-ben kiadott Redemptoris Missio kezdetű enciklikájában kiemelte, az egyház kötelessége a menekültek befogadása és olykor anyagi támogatása. A menekültek világnapja alkalmából kiadott üzeneteiben többször is megismételte ezt a motívumot.
II. János Pálnak felróják, hogy konzervatívvá tette a Bíborosi Kollégiumot, aminek drámai következményeit főleg halála után érzékelte az egyház. Ettől függetlenül II. János Pál már életében valóságos szent volt.
Szerző
Rónay Tamás

Deform

Én most nem igazán kertelnék, bár az igazat megvallva nem csak most, már jó ideje nincs nekem kertelhetnékem semennyire: ez a kormány egészen penetráns elegye a sehonnai zsarolónak és az ájtatos maffiózónak. Volna úgy egy tucat történet, amiről ez eszembe szokott jutni, de most Pintér Sándor rovancsolása lesz a példabeszéd. A kórházfőparancsnok belügyminiszteré, aki ezekben a napokban világítja át az egészségügyet, és akkor most ne egy kulturált röntgent tessék elképzelni a nyugállományú rendőr vezérezredes pisztolytáskájában, hanem sokkal hatlövetűbbet.
Mert mi is a helyzet? Ez a kormány tíz éve nem kormányoz, hanem hatalmaz, minden erejét a bársonyszékbe kapaszkodás köti le, amit a nemzet igazságérzetére alapozott propagandával old meg. Így ad (éltetve az udvartartást), és így vesz el (jogokat a „nem a nemzethez tartozó” ellenállóktól). Mindeközben bármit tesz, nemzetmentő háborúságnak álcázza, mert a békéhez nem ért. Ez a ketrecharcos kormányzás nem tud mit kezdeni az olyan társadalmi alrendszerekkel, mint az egészségügy, már csak azért sem, mert az észszerűsítés akut népszerűségvesztést okozna.
Ám mire nem jó a korona, a vírus. Sorosra, Brüsszelre vagy a pomogácsokra aligha foghatnák az átszervezés fájdalmait, ám a rendkívüli jogrendben minden elférhet, megszűnés és profiltisztítás is. A tanulságok levonása Gulyás kadét szerint sem elképzelhetetlen. Amivel éppen nem volna sok baj, ezt hívnák kormányzásnak, a gond a módszerrel van. Miközben pr-videókban istenítik a többet dolgozó és másodállások híján kevesebbet kereső (katonásan vezényelt és olykor ugyanígy kirúgott) hétköznapi hősöket, aközben a rendőrminiszter az egészségügyi kabinet mellőzésével előszobáztatja az ágazatot. Semmi jele egyeztetésnek, nyílt diskurzusnak, csak bakancsos készlet-, erőforrás- és információgazdálkodás van. Aminek a végén felsejlik pár senki „a legbátrabb 133 közül”, és egy nyári éjszakán behajítja a sunyi csonkolás paramétereit Kövér szanitéc ablakán.
Persze, parancsot teljesít mindahány – de ez már a védőbeszéd.
Szerző
Balassa Tamás

Az új normalitás

A globalizáció korszakának vége – mondta a múlt héten a maga egyszerűségével Donald Trump a Fox televíziónak. A legnagyobb globális hatalom első embere mondta ezt, egy olyan nagyhatalomé, amely a második világháború óta nemcsak gazdasági, hanem politikai rendszerét is követendő mintának tolta a gondolkodás centrumába. Nem teljesen önzetlenül, nem minden erőszak nélkül, sokak épülésére és sokak romlására: az emberiség sokat nyert és sokat veszített a globális kapitalizmussal. A legtöbbet az az Amerika nyerte, amely Trump színre lépésével – America first! –, elkezdte szétverni a multilaterális geopolitikai rendszert, a politika homlokterébe helyezve a nacionalizmust, amely Európában felélesztette a nemzetek közti háború rémálmát. 
A globalizmusnak vége, rendben, de mi jöhet utána, helyette? Vagy elégedjünk meg annyival, hogy a világ véget ér a nemzetállamok határainál, legyen szó menekültekről vagy pandémiáról? Hogy a nemzetállamokban lássuk minden gond megoldását, s támadjuk a multilaterális formákat, így az Európai Uniót is? Amíg Trump fantáziál, Heiko Maas német külügyminiszter azt mondja: „Európa abból él, hogy nincsenek határai”. A pandémia pedig – a magyar szocialisták javaslatára – az Európai Egészségügyi Unió kidolgozására ösztökéli az EU-t. Európa azon erőlködik, hogy az élet visszatérjen a normalitáshoz, ám mind többen ébrednek rá: ez lehetetlen, mert a vírus előtti normalitás maga a probléma. Az abnormalitás.
Vagy kétszáz híresség a francia Le Monde-ban szólalt meg a múlt héten: a fogyasztás, a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, a természetes fajok elpusztítása töréspont felé sodorja a világot. Fel kellene hagyni a tarthatatlan logikával, és újra kell gondolni a célokat, értékeket, mert – Albert Einsteint idézve – „nem lehet megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amivel csináltuk őket”. Márpedig minden okunk megvan rá, hogy mást gondoljunk a munka, a pénz, vagy éppen a szabadidő értékéről, a „van”-ról és a „nincs”-ről, mint korábban. „Nem igaz, hogy a jelen paradigmái között a növekedés megteremti a jólétet, az egyenlőbb hozzáférést a javakhoz, a gazdasági növekedés nem megkérdőjelezhetetlen törvény, csak  egy gazdaságpolitikai, társadalmi konstrukció. Arról szól, mit gondoltunk eddig a pénzről, a sikerről, a fogyasztásról, a szolidaritásról. Pedig másként is lehet, sőt muszáj. Globális, racionális jóléti államot kellene csinálni, mert a fogyasztói társadalom mára olyan gazdasági struktúrákat hozott létre, amelyek széttörték a társadalmat, miközben feléljük bolygónk erőforrásait. Véges rendszer pedig nem tud végtelen fejlődést produkálni” – csak néhány kommentár az „új normalitástól” , ahol nem a kényszerű növekedés van a középpontban, hanem az élet minősége és lehetősége. Egy új geopolitikai mechanizmus, egy emberibb globalizáció, ahol nem a tőke stimulálja és manipulálja az egyenlőtlen és igazságtalan termelést és fogyasztást. 
Nem a globalizációnak van vége. De mi ez, ha nem a kapitalizmus válsága? Az eddigi normalitás abnormalitása?
Szerző
Friss Róbert