A nép elfogadja a zsarnokságot?

Közeli jó barátom fakadt ki így legutóbb: a nép elfogadja a zsarnokságot. Szerintem pedig ez nem így van! A nép nem fogadná el a szolgasorsot, amibe a köznevelési és szakképzési rendszer tereli a gyermekeit; nem fogadná el az egyre általánosabb szegénységet és nyomort, amibe az állami szociálpolitika forrás-blokkolása taszította; és nem fogadná el a kiszolgáltatottságot, amit az állami egészségügyi ellátás minimumon vegetáltatása hozott az életükbe. Meg a politikai – állami – társadalmi önkényt sem fogadná el a szabadság és a demokrácia helyett. 
A nép ugyanannyira fogadja el ezt a mocskot, mint amennyire rabszolgák a rabszolgaságot, jobbágyok a jobbágyságot, proletárok a kizsákmányolást, polgárok a diktatúrát, elnyomottak az elnyomást… Egyáltalán nem fogadják el! Jön persze a kérdés: és akkor mi van? Mit várnánk az emberektől annak kifejezésére, hogy nem fogadják el ezt a diktált, igazságtalan sorsot? Miközben a rögvalóságban nem nagyon lehet mást tenni, mint meghúzni magukat; és nem tetézni a bajt sem munkahelyen, sem lakóhelyen, sem szakmában, sem vállalkozásban, sem a nyilvánosságban veszélyes politikai ellenállással ebben a hatalom által végletekig átpolitizált világban.  
Amíg a közgondolkodásban a választást magát, annak eredményét; a közvélemény és közhangulat alakulását – tévesen! – valóságosnak tekintik („lám, a nép szereti a Vezért és az ő diktatúráját, hiszen újra meg újra megválasztják”), addig szükségszerűen a zsarnokság teremtette valóságot fogadjuk el olyannak, mintha demokráciában történt volna. Az akváriumot tételezzük óceánnak… A demokrácia látszatát demokráciának. 
Amikor az önkényuralom sorban legyűri, bedarálja, elfoglalja, belebújik, magára szabja, kitölti-feltölti-megtölti saját tartalmaival a demokratikus jogállam szokásos intézményeit, akkor a „Hogy történhet meg ilyen?” kérdését általában másodlagos jelentőségű „okokra” vezetik vissza. Olyasmikre, mint például az ellenzék tutyimutyisága, a magyarság szolgalelkűsége, a Vezér ügyessége, a külvilág tehetetlensége, Európa egységének hiánya, Amerika hanyatlása és Oroszország erősödése a politikai befolyás szempontjából, és más hasonlókra. Pedig az elsődleges ok nem mindez, hanem az önkényuralom maga. A demokrácia látszatát mindennél jobban a diktatúra ténye leplezi le. 
Ha tudjuk, értjük Illyés Gyula igazságát: „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”, akkor az sem kétséges, hogy nemcsak a fizikai erőszaktól zsarnokság a zsarnokság, hanem a félelemtől; az egzisztenciális elnyomástól; a szabadság-hiánytól a sorsokban; a lélekben – a közösségekben – a levegőben is megbúvó kiszolgáltatottságtól. Még a gondolatainkba, a kapcsolatainkba, a magatartásunkba is befészkeli magát: hallgatást, óvatosságot, közömbösséget, érzéketlenséget eredményez egyfelől; és alkalmazkodást, igazodást, akol-meleget, nyájszellemet és vazallustempót szül másfelől.  
A naponta tetten érhető magyarországi pártállami és állampárti szisztémák – az eszement centralizáltság az állami döntéshozatalban; a függetlenség és autonómia súlyos hiányai az államban és a társadalomban; az állami szintű intézményesített korrupció; a jogalkotás gátlástalansága és kontroll nélkülisége; a közigazgatás pártpolitikai függőségei; a bírósági szervezet függetlenségének gyengítése; a folyamatos rendkívüli helyzet és a korlátlan katonai kormányzás – nos, ezek azok a mai körülmények, amelyekről Illyés Gyula írta az „Egy mondat a zsarnokságról” című vers-halhatatlanjában: „Hol zsarnokság van, ott van jelen valóan mindenekben, ahogy rég istened sem”. / „Bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, őt növeszted, gyermeked neki nemzed”. / „Hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy”. 
Haladjuk meg végre azokat az eszmefuttatásokat, amelyek okos mondatokban leírják a valóságot, majd mintegy csodálkozva felteszik a kérdést: érthetetlen, hogy miért viseli ezt még mindig a nép? Aztán meg is válaszolják: ha ilyen az ellenzék, amilyen; és olyan az EU éppen, amilyen; és hogy más országokban is...; még Amerikában meg Angliában is; nahát, ilyen fertőző a populizmus és a vezérszellem; meg hát régebben sem volt éppen kánaán, hasonló bajok voltak már akkor, de ha jobban figyeltek volna azok a bizonyosok, akkor megelőzhető lett volna ez az ámokfutás. 
Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van. Nem csak félig, nem csak mintha, és nem csak a választásokon kívül. Nem is a néplélekből következően, meg egyáltalán nem a rossz történelmi körülményekből, és nem is a demokrácia-korszak előzményeiből, hanem magából az elnyomásból eredően. Tudni kell, érteni kell, hogy az önkény, a diktatúra, az autokrácia nem a népakaratból táplálkozik, nem onnan veszi erejét és legitimitását! A népakaratnak kevés köze van a választási rendszerhez, valamint a választási eredményeket meghatározó közvéleményhez, nyilvánossághoz, sajtó- és médiaszabadsághoz. Ezek ugyanis a zsarnokság termékei; a zsarnokság eredménye.  
Az nem vezet sehova, ha a megnyomorított ellenzék gúzsba kötött (és hangtalan, mert elnémított) táncának szakmai elemzéséből vonjuk le azt a következtetést, hogy lám, aki tehetne valamit, az is milyen rosszul teszi ezt. Itt az idő a megnyomorítás, a gúzsba kötés, az elnémítás önkényének felszámolására.  
Mondhatná az olvasó, hogy jó, rendben, a rendszer ellenállói ne egymással legyenek elfoglalva az aktuális szakkérdések eltérő megítélésében (mintegy demokráciát játszva az önkényuralom viszonyai között), hanem a zsarnoksággal magával, a zsarnokság egyes összetevői álljanak folyamatosan és rendületlenül a politikai küzdelem fókuszában. De hogyan? A válasz kimunkálása, útkeresése a demokratikus ellenzéki pártok legfőbb feladata: az elkerülhetetlen rendszerváltáshoz vezető út megépítése. Ezt kell számon kérni rajtuk – nem a gúzsba kötve táncolás ügyetlenségét. A szerző jogász 
Szerző
dr. Bíró Endre

Szigeti veszedelem

Tízegynéhány évvel ezelőtt jártam Izlandon. A hivatalos programot oldotta egy kirándulás, amely kenuban kezdődött, majd lovaglással záródott. A vízi alkalmatosságban 10-15 fő foglalhatott helyet. Vízhatlan szkafandert és gumicsizmát kellett magunkra ölteni. Eme öltözékben evezgetve sodródtunk lefelé a ragyogó májusi napsütésben egy bővízű, igencsak gyorsan hömpölygő gleccserfolyón. A csónakot boszorkányos ügyességgel navigálta az egy szem kormányos. Mint utóbb megtudtuk, nepáli migráns volt. 
Jónéhány kisebb-nagyobb vízesésen is átjutottunk, amikor a folyó egy sziklákkal övezett kiöblösödésében kikötöttünk. Miként a bennünket követő, 15-16 éves fiúkkal és lányokkal megtömött két kenu is. Nem értettük, hogy ők miért lehetnek csak melegítőben és tornacipőben. Aztán rájöttünk. Egymás után, egyesével felmásztak egy 6-8 méter magas, az örvénylő víz fölé kinyúló sziklanyelvre. Ki kellett araszolniuk a kő legszélére. Ebben a kísérő tanár a vállukon átvetett kötéllel segítette őket. Aztán a kötelet elengedve, ruhástul-cipőstül, zsupsz, talpassal bele a jéghideg, erős sodrású folyóba. Hogy mihamarabb kikecmereghessenek, a part két széle között, a víz felszínén előzőleg kifeszített vastag kötelet kellett elkapniuk, és annak segítségével kikapaszkodniuk a partra. 
Testnevelőként nem hittem a szememnek, hogy mindnyájan különösebb hezitálás nélkül, hibátlanul teljesítették a feladatot. Felmerült bennem, hogy ha ennek egy sokkal szelídebb változatát Magyarországon próbálnám megkísérelni, életem végéig bíróságra járnék. Megnyugtatásul: a közelben felhúzott, hatalmas, fűtött sátorban, forró levegőt fújó csövek előtt mindenki gyorsan meg tudott szárítkozni. Ezt azért tudom, mert én is erre kényszerültem, a nem passzentos túraruhám ugyanis evezés közben beázott. 
A lovaglás a túra fináléja volt. Az apró, rendkívül ügyes izlandi pónik hibátlanul szállítottak bennünket a vulkanikus kőgörgetegben, a rapszodikusan fel-feltörő gejzírek, a fortyogó iszaptavacskák között. Mint utólag megtudtam, az egész napos program az izlandi fiatalok úgynevezett bátorságpróbája, ami nem kötelező, de ki nem hagynák…
Egy merész váltással – pedig nem mindig és nem mindenről jut ez eszembe – ezúttal is a futballnál kötök ki. Izlandnak mindössze háromszázötvenezer lakosa van, az időjárás meglehetősen zord, a féléves téli időszakban csak pár óráig tart a nappali világosság. Alig található normál méretű labdarúgó pályának megfelelő talaj, alkalmas sík terület, nemzeti stadionjuk mindössze tizenötezres, pár tízezerre tehető csak a sport teljes utánpótlás bázisa, és mégis…
A 2016-os Európa-bajnokságon megverték Ausztriát és Angliát, döntetlent játszottak Portugáliával és velünk. A legutóbbi világbajnokságon ikszeltek Argentínával, egy góllal kaptak ki Horvátországtól. A FIFA ranglistán megelőznek (39.) bennünket (52.), míg az UEFA sorolásban mi (36.) állunk valamivel jobban (39.). Tovább fájdítom a szívünket. A Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) sokatmondó kimutatást adott közre a kontinens elsőosztályú bajnokságaiban szereplő külföldi játékosokról. E listából szemezve mellbevágó számok ütik meg szemünket. Szerbia 427, Horvátország 343, Norvégia 86, Csehország 75, Magyarország 35, Koszovó 34 labdarúgóról adhat számot e közegben. Azt már én is hazaárulásnak tartanám, ha mindezeket az adatokat lakosságszámra vetítenénk. Még azért megemlíteném, hogy az izlandi miniállam 43 ilyen futballistával rendelkezik. Annak ellenére, hogy női miniszterelnöke van, akinek esze ágába se jut a futball körüli fontoskodás…
Nincs Izland-mániám, bár a fóbia nem kizárható. Előfordulhat ugyanis, hogy a következő Európa-bajnokságra csak a legyőzésük révén szerepelhetünk a budapesti csoportkörben. Ezt a bizonytalanságot érzem szigeti veszedelemnek. Feltétele persze mindennek, hogy előtte túljussunk majd a futballnagyhatalom Bulgárián. De legrosszabb esetben is elmondhatjuk, hogy gazdagodtunk. Egy kihasználhatatlan, túlméretezett, méregdrága stadionnal…
Egy következmények nélküli országban miért is merülne fel az a kérdés, hogy miként lehetséges egy évtizednyi helyben járást eltűrni, az érdemi előrelépés hiányához és az eszméletlen mértékű, eredmény nélküli közpénzszóráshoz asszisztálni. Csak így érthető, hogy a minapi közgyűlésen nem változtattak egy szemernyit sem egy vitathatatlanul alkalmatlan grémium, a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetésén, személyi összetételén. További öt évig fognak „fejleszteni”. A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgószakedző
Szerző
Tibor Tamás

Rómeó lovon

Kedves kollégák, hát úgy tűnik, lassan vége ennek a rémálomnak, és új kihívások várnak ránk. Amint bizonyára emlékeztek, idénre még öt bemutatót terveztünk, sajnos ebből most semmi sem lesz. A két vígjátékot és a nyolc szereplős, élő zenekaros musicalt anyagi okok miatt nem tudjuk műsorra tűzni, talán majd jövőre. A Király új ruháját a minisztérium nem javasolja, Gogolák Marika a főosztályról megsúgta, hogy ez most nem aktuális. Viszont! Nagy örömmel mondhatom el nektek, hogy a régóta esedékes Shakespeare-bemutatónkat megtarthatjuk! 
Pirikével, színházunk örökös dramaturgjával több szempont alapján is átvizsgáltuk a Mester teljes életművét. A nagy apparátust igénylő királydrámák és a sokszereplős vígjátékok a taó utáni helyzetben eleve ugrottak. A két veronai nemesről kiderült, hogy átverés, egyszerre legalább húszan vannak a színpadon. Végül abban maradtunk, hogy a bemutatót az aktuális pályázatoktól tesszük függővé. Hálistennek a Minisztérium biztosított minket arról, hogy amennyi pénzt a tavalyi támogatásokból elcsakliztak tőlünk, éppen annyit kapunk más forrásokból, úgyhogy minden létező pályázatra adtunk be anyagot. 
Büszkén jelenthetem, hogy sikerült összeszedni a pénzt a Rómeó és Júlia bemutatójára. Óriási szerencsénkre csupán apróbb változtatásokat kell végrehajtanunk a darabon, hogy eleget tegyünk a kiíró igényeinek. Az első ilyen, és ezért előre elnézést kell kérnem a társulattól, hogy a darabot mindössze három szereplővel visszük színpadra. Pirike már át is dolgozta, kiosztanám. Bélám, akkor te leszel Rómeó, Pirike pedig vállalja Júliát. Sikerült megállapodnunk egy viszonylag nyomott összegben az átdolgozásért és Júliáért, így valószínűleg marad még annyi pénzünk, hogy télen megcsináljuk azt a csodás monodrámát, amit már régóta tervezünk. A többi szerepeket Lacikám, te fogod adni, a Dajkában és Júlia anyjában majd Pirike segít. 
Bélám, te végig lovon fogsz ülni, tudom, kicsit szokatlan, de a lovas színház annyi támogatást kapott idén lóvásárlásra, hogy nem tudják hova tenni a gebéket, nekünk viszont plusz pont volt a pályázatban. Tudom, még sosem ültél lovon, de legyél nyugodt, ők sem játszottak még Rómeó és Júliát. Pirike integet, hogy de igen. Mindegy, ez van. Pirikének sikerült egy apró változtatással ötmillió forintot szereznie, Júlia a halála előtt elénekli a Kék tó, tiszta tó-t. A tó természetesen az elvesztett országrészeket szimbolizálja, és a Trianon évfordulós keretből kapunk rá pénzt. 
Janikám, Laci, Virág, Ernő és a többiek, egyelőre ennyi, de ne csüggedjetek. Szerepet most nem tudok adni nektek, de a Köszönjük Magyarország! programban Pirike keres nektek darabot nemzetstratégiai szempontok alapján. Állítólag Wassnak és Nyírőnek van néhány méltatlanul mellőzött drámája, ezekkel tájolhattok majd addig, amíg össze nem gyűjtünk annyit, hogy decemberben talán megint együtt játszhassunk. Még csak annyit kérnék, hogy mindenki adja vissza a március 15-i kokárdákat, mert az átdolgozott könyv szerint kelleni fog egy hosszú, nemzeti színű pántlika Júlia hajába. Köszönöm a figyelmeteket.
Szerző
Kövesdi Péter