Szigeti veszedelem

Tízegynéhány évvel ezelőtt jártam Izlandon. A hivatalos programot oldotta egy kirándulás, amely kenuban kezdődött, majd lovaglással záródott. A vízi alkalmatosságban 10-15 fő foglalhatott helyet. Vízhatlan szkafandert és gumicsizmát kellett magunkra ölteni. Eme öltözékben evezgetve sodródtunk lefelé a ragyogó májusi napsütésben egy bővízű, igencsak gyorsan hömpölygő gleccserfolyón. A csónakot boszorkányos ügyességgel navigálta az egy szem kormányos. Mint utóbb megtudtuk, nepáli migráns volt. 
Jónéhány kisebb-nagyobb vízesésen is átjutottunk, amikor a folyó egy sziklákkal övezett kiöblösödésében kikötöttünk. Miként a bennünket követő, 15-16 éves fiúkkal és lányokkal megtömött két kenu is. Nem értettük, hogy ők miért lehetnek csak melegítőben és tornacipőben. Aztán rájöttünk. Egymás után, egyesével felmásztak egy 6-8 méter magas, az örvénylő víz fölé kinyúló sziklanyelvre. Ki kellett araszolniuk a kő legszélére. Ebben a kísérő tanár a vállukon átvetett kötéllel segítette őket. Aztán a kötelet elengedve, ruhástul-cipőstül, zsupsz, talpassal bele a jéghideg, erős sodrású folyóba. Hogy mihamarabb kikecmereghessenek, a part két széle között, a víz felszínén előzőleg kifeszített vastag kötelet kellett elkapniuk, és annak segítségével kikapaszkodniuk a partra. 
Testnevelőként nem hittem a szememnek, hogy mindnyájan különösebb hezitálás nélkül, hibátlanul teljesítették a feladatot. Felmerült bennem, hogy ha ennek egy sokkal szelídebb változatát Magyarországon próbálnám megkísérelni, életem végéig bíróságra járnék. Megnyugtatásul: a közelben felhúzott, hatalmas, fűtött sátorban, forró levegőt fújó csövek előtt mindenki gyorsan meg tudott szárítkozni. Ezt azért tudom, mert én is erre kényszerültem, a nem passzentos túraruhám ugyanis evezés közben beázott. 
A lovaglás a túra fináléja volt. Az apró, rendkívül ügyes izlandi pónik hibátlanul szállítottak bennünket a vulkanikus kőgörgetegben, a rapszodikusan fel-feltörő gejzírek, a fortyogó iszaptavacskák között. Mint utólag megtudtam, az egész napos program az izlandi fiatalok úgynevezett bátorságpróbája, ami nem kötelező, de ki nem hagynák…
Egy merész váltással – pedig nem mindig és nem mindenről jut ez eszembe – ezúttal is a futballnál kötök ki. Izlandnak mindössze háromszázötvenezer lakosa van, az időjárás meglehetősen zord, a féléves téli időszakban csak pár óráig tart a nappali világosság. Alig található normál méretű labdarúgó pályának megfelelő talaj, alkalmas sík terület, nemzeti stadionjuk mindössze tizenötezres, pár tízezerre tehető csak a sport teljes utánpótlás bázisa, és mégis…
A 2016-os Európa-bajnokságon megverték Ausztriát és Angliát, döntetlent játszottak Portugáliával és velünk. A legutóbbi világbajnokságon ikszeltek Argentínával, egy góllal kaptak ki Horvátországtól. A FIFA ranglistán megelőznek (39.) bennünket (52.), míg az UEFA sorolásban mi (36.) állunk valamivel jobban (39.). Tovább fájdítom a szívünket. A Sporttudományok Nemzetközi Központja (CIES) sokatmondó kimutatást adott közre a kontinens elsőosztályú bajnokságaiban szereplő külföldi játékosokról. E listából szemezve mellbevágó számok ütik meg szemünket. Szerbia 427, Horvátország 343, Norvégia 86, Csehország 75, Magyarország 35, Koszovó 34 labdarúgóról adhat számot e közegben. Azt már én is hazaárulásnak tartanám, ha mindezeket az adatokat lakosságszámra vetítenénk. Még azért megemlíteném, hogy az izlandi miniállam 43 ilyen futballistával rendelkezik. Annak ellenére, hogy női miniszterelnöke van, akinek esze ágába se jut a futball körüli fontoskodás…
Nincs Izland-mániám, bár a fóbia nem kizárható. Előfordulhat ugyanis, hogy a következő Európa-bajnokságra csak a legyőzésük révén szerepelhetünk a budapesti csoportkörben. Ezt a bizonytalanságot érzem szigeti veszedelemnek. Feltétele persze mindennek, hogy előtte túljussunk majd a futballnagyhatalom Bulgárián. De legrosszabb esetben is elmondhatjuk, hogy gazdagodtunk. Egy kihasználhatatlan, túlméretezett, méregdrága stadionnal…
Egy következmények nélküli országban miért is merülne fel az a kérdés, hogy miként lehetséges egy évtizednyi helyben járást eltűrni, az érdemi előrelépés hiányához és az eszméletlen mértékű, eredmény nélküli közpénzszóráshoz asszisztálni. Csak így érthető, hogy a minapi közgyűlésen nem változtattak egy szemernyit sem egy vitathatatlanul alkalmatlan grémium, a Magyar Labdarúgó Szövetség vezetésén, személyi összetételén. További öt évig fognak „fejleszteni”. A szerző az Országos Sporthivatal volt elnöke, labdarúgószakedző
Szerző
Tibor Tamás

Rómeó lovon

Kedves kollégák, hát úgy tűnik, lassan vége ennek a rémálomnak, és új kihívások várnak ránk. Amint bizonyára emlékeztek, idénre még öt bemutatót terveztünk, sajnos ebből most semmi sem lesz. A két vígjátékot és a nyolc szereplős, élő zenekaros musicalt anyagi okok miatt nem tudjuk műsorra tűzni, talán majd jövőre. A Király új ruháját a minisztérium nem javasolja, Gogolák Marika a főosztályról megsúgta, hogy ez most nem aktuális. Viszont! Nagy örömmel mondhatom el nektek, hogy a régóta esedékes Shakespeare-bemutatónkat megtarthatjuk! 
Pirikével, színházunk örökös dramaturgjával több szempont alapján is átvizsgáltuk a Mester teljes életművét. A nagy apparátust igénylő királydrámák és a sokszereplős vígjátékok a taó utáni helyzetben eleve ugrottak. A két veronai nemesről kiderült, hogy átverés, egyszerre legalább húszan vannak a színpadon. Végül abban maradtunk, hogy a bemutatót az aktuális pályázatoktól tesszük függővé. Hálistennek a Minisztérium biztosított minket arról, hogy amennyi pénzt a tavalyi támogatásokból elcsakliztak tőlünk, éppen annyit kapunk más forrásokból, úgyhogy minden létező pályázatra adtunk be anyagot. 
Büszkén jelenthetem, hogy sikerült összeszedni a pénzt a Rómeó és Júlia bemutatójára. Óriási szerencsénkre csupán apróbb változtatásokat kell végrehajtanunk a darabon, hogy eleget tegyünk a kiíró igényeinek. Az első ilyen, és ezért előre elnézést kell kérnem a társulattól, hogy a darabot mindössze három szereplővel visszük színpadra. Pirike már át is dolgozta, kiosztanám. Bélám, akkor te leszel Rómeó, Pirike pedig vállalja Júliát. Sikerült megállapodnunk egy viszonylag nyomott összegben az átdolgozásért és Júliáért, így valószínűleg marad még annyi pénzünk, hogy télen megcsináljuk azt a csodás monodrámát, amit már régóta tervezünk. A többi szerepeket Lacikám, te fogod adni, a Dajkában és Júlia anyjában majd Pirike segít. 
Bélám, te végig lovon fogsz ülni, tudom, kicsit szokatlan, de a lovas színház annyi támogatást kapott idén lóvásárlásra, hogy nem tudják hova tenni a gebéket, nekünk viszont plusz pont volt a pályázatban. Tudom, még sosem ültél lovon, de legyél nyugodt, ők sem játszottak még Rómeó és Júliát. Pirike integet, hogy de igen. Mindegy, ez van. Pirikének sikerült egy apró változtatással ötmillió forintot szereznie, Júlia a halála előtt elénekli a Kék tó, tiszta tó-t. A tó természetesen az elvesztett országrészeket szimbolizálja, és a Trianon évfordulós keretből kapunk rá pénzt. 
Janikám, Laci, Virág, Ernő és a többiek, egyelőre ennyi, de ne csüggedjetek. Szerepet most nem tudok adni nektek, de a Köszönjük Magyarország! programban Pirike keres nektek darabot nemzetstratégiai szempontok alapján. Állítólag Wassnak és Nyírőnek van néhány méltatlanul mellőzött drámája, ezekkel tájolhattok majd addig, amíg össze nem gyűjtünk annyit, hogy decemberben talán megint együtt játszhassunk. Még csak annyit kérnék, hogy mindenki adja vissza a március 15-i kokárdákat, mert az átdolgozott könyv szerint kelleni fog egy hosszú, nemzeti színű pántlika Júlia hajába. Köszönöm a figyelmeteket.
Szerző
Kövesdi Péter

A szent pápa

Kevés olyan pápa lehetett a katolikus egyház történelmében, mint II. János Pál: a halála után közvetlenül azt követelték a hívők, avassák szentté. A tegnap száz éve született lengyel származású egyházfőt kilenc évvel később, Ferenc pápa emelte a szentek sorába. 
II. János Pál legnagyobb érdeme talán az volt, hogy sikerült helyreállítania - legalábbis sokak szemében -, a pápaság intézményébe vetett hitet, amit bizony megtépázott a XX. század. Az egyház modernizálása szempontjából ugyan XXIII. János jelentősebb volt a II. Vatikáni Zsinat elindításával, a „lengyel pápa” azonban modernebb volt nála abból a szempontból, hogy személyes karizmájával, a tömegkommunikációs eszközök adta lehetőségek kiaknázásával, valamint hihetetlen energiájával a vasfüggöny mögött élőknek is sikerült reményt adnia, és a világ távoli pontjaira is elvitte Krisztus üzenetét.
Főként utazó pápaként emlegetik, s érthető módon a vasfüggöny lebontásában játszott szerepe kapcsán emlegetik a nem hívők is, de a konzervatívok körében kikezdhetetlen egyházfő működése kapcsán háttérbe szorul az, hogy a menekültek ügyében ő sem képviselt más álláspontot, mint a bevándorlók sorsát olyannyira szívén viselő Ferenc. Végeredményben maga is „menekült” volt, hiszen a kommunizmusból, a meghurcoltatás hétköznapjaiból csöppent egy más világba.
II. János Pálnak köszönhetően a migráció az evangelizáció új formája lett. 1990-ben kiadott Redemptoris Missio kezdetű enciklikájában kiemelte, az egyház kötelessége a menekültek befogadása és olykor anyagi támogatása. A menekültek világnapja alkalmából kiadott üzeneteiben többször is megismételte ezt a motívumot.
II. János Pálnak felróják, hogy konzervatívvá tette a Bíborosi Kollégiumot, aminek drámai következményeit főleg halála után érzékelte az egyház. Ettől függetlenül II. János Pál már életében valóságos szent volt.
Szerző
Rónay Tamás