Felhő úr és a szép Kert-Magyarország

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:14

Fotó: Béres Márton / Népszava
Felhő úr a szeretett Budapestjéről kimozdulni nemigen szeret, s habár a magyar vidék az ő honpolgári szíve előtt meglehetős baráti sympathiával bír, theoretice mégis csak az az ő belső, s igen korán kialakult meggyőződése már esztendők óta, hogy odavaló az ember, ahová születni szerencséltetett, s maradjék is ott, mert mindenütt másutt mindég átmeneti fizetővendég marad. Ifjú arszlán korában egy-egy szerelmesen megittasult compania tagjaként őt is magával ragadá olykor a vidéki divagatio öröme, s olyankor elmerészkedett a Városligeten túl fekvő Magyarországba is, ám hamar ráunt, hogy az a naturalis kedélyesség és fictivus báj, amit a fővárosi polgár a vidék legfőbb character indelebilisének tart, a concret helyszínen csakis akkor érhető tetten, ha fizetnek érte, márpedig a délibáb a máskülönben eléggé takarékos Felhő úrnak annyit nem ér meg, hogy láthatásának puszta csodálatáért a tárczájában kotorásszon. Nem kell őneki ahhoz vidékre utaznia, ha a természet legkülönbféle alkotásaiban kíván gyönyörködni. Ha síkot áhít tanulmányozni, akkor ott van helyben Pest, ha pedig vadregényes szirtet observálna, akkor meg átnéz Budára, a Sas-hegyre. Élete őszén mi más igénye volna egy pesti úrnak? Semmi. Azaz : egy valami mégis. És ez a valami most nem más, mint egy kávéházi terrace, azon a terrace-on egy asztal, és azon egy kancsó bor. Apróságnak tűnhet, azonban ez az a structura hierarchia, amely az állatvilág más példányaitól a homo sapienst kissé megkülönbözteti. Ám néhány hónapja, mióta a coronavirus emberi fajunkon tort ül, a rabiatus kormányzatok a közembert a jól megérdemelt kávéházi asztalától eltiltották, tehát effectu secuto leépítették az embert és az állatot egymástól elválasztó structurát. Legalábbis Pesten. Ahol újabban a rabiatus kormány excellens tagjai alighanem kizárólag Vergiliust olvasnak, és commissariusaik révén azt szajkózzák a boldogtalan köznép fülébe, hogy et mala vicini pecoris contagia laedunt – amiben van ugyan igazság, ám nincsen benne annak a bizonyos kancsónyi bornak a mégoly távoli ígérete sem. Legalábbis Pesten. Ergo Felhő úr az elmúlt hétvégén kénytelenségből vidékre óhajtott utazni, pedig, mint mondottuk, Pestről neki sem oka, sem kedve kimozdulni. Ám most, mikor a vidéki Kert-Magyarország megnyittatott, Felhő úr egy író collegával összefogott és elhatározák, hogy leutaznak Szegedre, mert végre nyitott terrace-t akartak látni egy városban, és Felhő úr élénk phantasiájában Szeged kisebb-nagyobb restrictio mellett már városnak tekinthető, ellentétben néhány olyan magyar településsel, amely fényes rangjával csak papíron bír. Felhő úr ezen collegája, kivel a nagy szegedi utat megtenni óhajták, az actualis magyar prosa-irodalom egyik jelese, egy, az irodalom iránt buzgó ügyszerelmet tanúsító férfiú, ám ebből következően : nem pénzaristocrata. Felhő úr azonban rendes, polgári jövedelmet húz az ő rendes, polgári állásából, ennélfogva az utazás időtartama alatt elfogyasztandó alcoholos ellátmányt szombat reggel ő maga praesentálta. Állott pedig az a készlet summa summarum tíz darab dobozos sörből és egy üveg gyógykeserűből, amit Felhő úr a Nyugati pályaudvar néptelen plate-forme-ján reggel kilenc óra tájban osztott meg barátjával. Ők ketten az ismert okok miatt immár két hónapja nem látták egymást, eo ipso a reggeli concilium örömére azonnal koccintottak egyet. Majd még egyet, s még egyet. És azt vevék észre, hogy egy órája iddogálnak már a pályaudvaron, a vonatot lekésték, az ellátmány fele pedig elfogyott. A jeles prosa-író collega azt proponálta tehát, hogy újabb portiókat vásároljanak az útra, és üljenek fel a legközelebbi vonatra, akárhová is megyen, hiszen a vidéki Kert-Magyarország egyetlen, nagy, közös kerthelyiséggé változott, amely a lakóhely szerint discriminált pesti népet mindenütt befogadja és kancsó borokkal örvendezteti. E gyönyörűséges illustratio képeire concentrálván újra koccintottak, és mire a városban delet harangoztak, az alcoholos ellátmány teljes egészében elfogyasztatott. És mégis egyre szomjasabbak lettek. Tanácstalanul néztek körbe, és mialatt Felhő úr némán bámulta a világot, amely a perfectio atque absolutio teljes hiányát mutatta, a collega úr fejében egy rendszer-criticus nagybeszély fundamentuma készült el, amelyben a narrator individuum annak az űzött vadnak az alteregója vala, akit ezen a szombat délutánon szomjasan és megalázottan ver a sors a Nyugati pályaudvaron. Felhő úr igyekezett nekibúsult barátját a valóságba visszarántani, és elmagyarázta neki, hogy csüggedése nem indokolt, elvégre a vidéki Kert-Magyarország megterített asztalai mellett bimbózó pompájukban fiatal szüzek várnak rájuk, induljunk hát! A jeles prosa-író tekintete azonban lemondásról tanúskodott, és látszott rajta, hogy ő bizonyosan azon, a nagy magyar tragédiára született magyar írók sorába tartozik, aki a boldog, nyájas, polgári élet felé tartó, ám késésben lévő vonatra hiába vár, mert az immár tán soha el nem jövend.
Szerző

Régi idők szavai

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:07

Nyelvünk változik, szavak, kifejezések jönnek-mennek, módosul az értelmük. A mai tizenévesek egymás közötti beszélgetése hallatán a magamfajta öreg szivar csak úgy kapkodja a fejét: „Mit mond, mit mond?” Ugyanakkor bizonyos vagyok például abban, hogy az unokáim nem tudják, mi fán terem (helyesebben: termett), teszem azt: a szolgabíró. Tudhatnák persze, ha olvasnák Jókait vagy Mikszáthot, de nem olvassák. És kitalálni sem lehet, mert a járási kormányhivatal fejének ez az őse nem volt sem szolga, sem bíró. Vagy mit kezdjen a XXI. század gyermeke azzal, hogy „instállom alássan”? Bár installálni ő is szokott, ám azt a routerrel vagy a linkkel teszi. (De megint csak: nem holmi link fazonnal.) Ám fölösleges dolog lenne számon kérni tőlük (sőt a legújabb magyarban: őket) a hajdani pre-átkosban, az úri Magyarországon használt kifejezéseket, sőt nagyrészt már az elvtársi Magyarországon hajdanában oly sokat emlegetett fogalmak is elfelejtődtek. Kezdjük például azzal a szóval, hogy „kulák”, nem is szólva a kulákokat, sőt nem egyszer a középparasztokat is magában foglaló kuláklistáról. Nos, amikor hetven-egynéhány évvel ezelőtt először találkoztam ezzel a szóval, isten bizony azt hittem, hogy ez a kula (ürülék) többes száma. Azt azonban máig sem tudtam megfejteni, hogy mi a fenének kellett átvenni az oroszból a kulák szót? Hiszen mifelénk is létezett a parasztságnak ez a rétege, sőt több kifejezés is kínálkozott volna rá: nagygazda, zsírosparaszt, basaparaszt. Csakhogy annak idején ez nem tűnt ennyire egyértelműnek. Aki Sztálin nyomán nem tudta, hogy a középparasztnak két lelke van (tudniillik az egyik, ha jól emlékszem, a dolgos, a termelő paraszt, a másik a kizsákmányoló énje), vagy aki, ne adj’ Isten, (akkoriban szigorúan kis kezdőbetűvel: isten) összetévesztette a középparasztot a kisparaszttal, azt egy-kettőre szájtátinak minősíthették. Szájtátiság persze azelőtt is létezett. Lásd: „Ezért a legényért nem adnék egy krajcárt, / Aki a lány előtt összehúzza magát. / Összehúzza magát, eltátja a száját, / A fene egye meg a málészájúját.” Csakhogy ebben az esetben, akárcsak a kulák esetében, az orosz (nyelv) volt a spájzban. Rákosi Mátyás országlása idején ugyanis a sokat emlegetett szájtáti ember (rotozej) az éber ellentéte volt, olyan balga fickó, aki egy adott esetben nem jött rá azonnal, hogy itt az ellenség, az „impirializmus” tette be a lábát. Merthogy sokan így ejtették a szót, például a BOTE (a Budapesti Orvostudományi Egyetem) II. számú belgyógyászati klinikájának függetlenített párttitkára (vajon tudja-e még valaki, mitől volt egy párttitkár függetlenítve?), akinek a kedvéért az Üllői út távoli klinikáiról zarándokoltak el az egészségügyi dolgozók a Szentkirályi utcában tartott pártnapokra (még egy korabeli szó: pártnap), hogy a saját fülükkel is hallják, amint a függetlenített elvtárs kimondja (és szerette kimondani, tehát sokszor tette), hogy „mi, punkcionáriusok”. Aki azonban nem volt szájtáti, az azon nyomban felismerte, ha valaki – amint az Berijával történt – elszemtelenedett. És itt megint csak egy szolgai fordítással állunk szemben. L. P. Berija, az SZK/b/P KB (gyengébbek kedvéért: a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának) jeles tagja minden határon túlmenve követett el törvénytelenségeket, és ezt az említett határon legalább valamivel innen maradó vezető társai úgy minősítették, hogy elszemtelenedett (az illetékesek jobb híján így fordították oroszból az „obnaglel” igét). Ez az elszemtelenedés pedig még nagyobb bűnnek számított, mint a közönséges elhajlás. Akkoriban ugyanis nemcsak a nádszálak hajlottak el, hanem egyes ideológusok is. De nem úgy, mint a szilvafa ága, amelynek a népdalban az egyik ágával ez történt („Egyik ága elhajlott, / A szeretőm elhagyott”), hanem a pártvonaltól. Ki jobbra, ki balra. Mindkettő komoly bűnnek számított, bár valljuk meg: az első rendszerint még nagyobbnak. Manapság balosnak lenni annyit tesz, mint baloldalinak. Igaz, egyes mai kincstári – tisztesség ne essék szólván – publicisták szótárában a balosság éppen olyan hazafiatlan eltévelyedés, mint annak idején, amikor ezzel a jelzővel a fent említett baloldali elhajlókat jellemezték. Hogy kik voltak ezek? Hát a szektások, ahogyan – tévedés ne essék – annak idején nem a kisegyházak tagjait, hanem megint csak ezeket a balosokat bélyegezték meg. Sőt ki hinné, ha annak idején valakit „prolinak” neveztek, azzal – a mai bayerzsoltista gyakorlattal ellentétben – éppenséggel nem becsmérelték az illetőt, hanem ellenkezőleg: ez rangot jelentett, hiszen a harcba szólított (föl, föl, te éhes) proletárnak a népszerű rövidítése volt. Az esetleges szektásság fennforgását már a káderezésnél is vizslatták. Ez utóbbi tevékenységet a káderesek művelték, akik a többi között azt kutatták, hogy a lekáderezendő egyén hogyan viszonyul (nem valakihez vagy valamihez, hanem csak úgy, általában), és akiknek funkcióját napjainkban a háeresek vették át. És végül ne feledkezzünk meg a letűnt kor talán leggyakrabban ragozott szaváról – a békéről – sem. Egy mai fiatal fülének bizonyára groteszknek, fából vaskarikának tűnhet, de annak idején a békét sem lehetett holmi békés eszközökkel fenntartani, hanem harcolni kellett érte. Aki ezt tette, az békeharcos volt, és aki országosan vagy megyei szinten irányította ezt a küzdelmet, az a békebizottság irányításával tette. Ha pedig egy lelkész együttműködött az állammal, az – paptársai számottevő részétől eltérően – már nem a klerikális reakció képviselője volt, hanem ؘa békepap névre hallgatott. És ha harc – legyen harc! Békéért küzdő milliók élhettek természetesen Nyugaton is (létezett egy Béke Világtanács), de a Szovjetunió és szövetségesei alkotta béketáborban mindenkitől elvárták, hogy aktívan harcoljon a békéért. („Gyűjtsd a vasat és a fémet – ezzel is a békét véded!”) Ámbár az utóbbi táborból ki is lehetett kerülni. Hogyan? A Néphadseregben a korábbi jutasi altisztek szellemét némileg tovább vivő tiszthelyettesek emígy intették a fegyelmezetlen honvédet: „Vigyázzon, kiskatona, mert én magát úgy seggbe találom rúgni, hogy kirepül a nyolcszázmilliós béketáborból!”

Giccses dolgaink

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:06

A giccs ádáz ellensége – valahogy így jellemeztem magam kritikusként, amikor könyvben és mozivásznon szúrtam ki a nyálas és szentimentális jeleneteket, a túl könnyű megoldásokat, az érzelmi túlhabzást. Megvesztegethetetlen voltam, akár kortárs irodalomról, akár Disney filmjeiről volt szó, ahol folyamatosan túltolták a felvállalt értékek reklámozását. Nincs fontosabb a családunknál, ezt sírták-nevették el a főszereplők a bonyodalmak végén, és mindent beragyogott a naplemente. Aztán – mert mindennek van ellenszere, ahogy azt a Jóisten pontosan tudja – beütött az életembe az igazi család. Nem a kétszemélyes és nem a barátnős, összeköltözős. A bennem élő keresztény-konzervatív három embertől számítja a családot és valamiért ragaszkodik a papírhoz. Ez utóbbit, mármint hogy család nincsen házasság, hivatali pecsét és ceremónia nélkül, ma már kiiktatta a liberális énem, de a gyerekhez foggal-körömmel ragaszkodik: az utód teszi famíliává a bátortalan kísérleteket. Az én családtudatomat tehát Dusi megjelenéséig lehet visszavezetni. Készen kaptam a helyzetet a nejemmel (a kapcsolatunk elején már egyéves volt, izgő-mozgó vekni a babakocsi mélyén), nem kellett rajta különösebben fáradozni, és – akkor ezt még nem tudtam – alaposabban átírta az életemet, mint egy csattanósnak szánt novellavég. Például fogékony lettem a giccsre. Nem tudok ellene védekezni, ha velem történik meg. Amikor lejárt a kéthetes karantén, és két hónap után végre egyesült a család, mint egy nagyon átlátszó Disney-film könnyes fináléjában, kiittam a giccs émelygős poharát. Az utolsó cseppig. Ha tehettem volna, még a pohár faláról is letunkolom a maradékot. Hol volt akkor az esztétikai értékeléshez oly fontos távolságtartás és kimértség! A vírus adományozta agglegényéletem hirtelen fenekestül felfordult. Megint zajos lett körülöttem minden, és újra le kellett vennem a cipőmet, amikor a burkolt előtérből beléptem a lakásba, mert az már udvarnak számít, és ott bizony lesben áll a kosz. A stresszt tompító szénhidrátok helyét a nejem rendelkezései nyomán azonnal átvették a magvas, csírás saláták, és este nyolckor nem thrillert, hanem Eperke és barátainak kalandjait nézhettem. Volt egy pillanat, nem mondom, amikor átfutott a fejemen, hogy a vírusban is van valami jó, a karantén mégsem ördögtől való ötlet, s talán önként is kérhetném a meghosszabbítását. De aztán Dusi megnyitotta a hazaszállítós éttermét (ami ezen időkben jó üzleti érzékre vall), s a hálóból kell telefonálni a kisszobába, hogy feladjuk a rendelést, amit ő rajzban szállít ki több-kevesebb pontossággal. A festett pizza és a festett hal a legnépszerűbb fogás meglepetés-desszerttel, ez utóbbit háromdimenziós formában is el kell készíteni, ehhez ragaszkodik, a játéknak is megvannak a maga virtuális határai. Alkotás közben bekapcsolja a rádióját, erre kapott rá a bezártságban, és retró zenéket hallgat. Leginkább a Boldogság, gyere haza népszerű, ezt dúdolja majdnem hatéves önfeledtségével, átugorva vagy behelyettesítve az ismeretlen szavakat. Itt persze akadt egy kis értelmezési zavar: a nejem szerint ez a dal a hűtlen férjet könyörgi vissza, míg Dusi leginkább engem akart otthon tudni a spanyol száműzetésemből. És amikor erre rákezd, plusz Dóri is mellém telepszik a kanapéra, akkor bizony erősen álcáznom kell, hogy nem vagyok fából. Talán az a legrosszabb film, amikor a szereplők hatódnak meg és nem a nézők. De nem csak a zenékre fogékony. Boldogan szállítja a híreket, hogy ma kevesebb baleset történt az utakon, és épp csak pár százan haltak meg Európában a járvány miatt. Kénytelen voltunk megegyezni vele, hogy a hír- és reklámblokk idején kikapcsolja a rádiót, mert egyrészt nem akarunk univerzális sampont venni, másrészt meg nem kell ahhoz Vekerdynek lenni, hogy tudjuk, nem egy kisgyereknek kell számon tartani a halottakat. Miközben a valóságtól sem szeretnénk teljesen elzárni, mert az meg egészen más zavarokhoz vezet majd. Így is nagy fejtörés, hogy vajon mi marad meg neki ebből a világfelfordulásból? Mi lenne jó, ha megmaradna? A törékenységünk, vagy épp az ellenkezője, az emberiség legfrissebb büszkesége, hogy egy újabb kórt is legyőzött (vagy le fog), miközben szisztematikusan pusztítja a Földet s vele önmagát. A mese fontos része a rút banya, még ha egy ideig rosszakat is álmodik tőle. De ez a koronás szereplő vajon mennyire rút az ő kis világához képest? Elég ha lekaszaboljuk, mint a sárkányt, vagy előtte még fürkésszük ki a természetét, hogy közelebb jussunk magunkhoz? A giccs voltaképpen nem más, mint aránytalanság. A fékek és ellensúlyok kiiktatása a művészetben éppúgy tévútra visz, mint a politikában. Amikor nem a valóság megértésére törekszünk, hanem a kényelemre, a hazug torzításra, mert épp nincs kedvünk a szembenézéshez. Az erdei tisztás a gobelinen áll az egyik végén, a másikon a Guernica vagy Goya sötét látomásai. És ez most valahogy mind itt kavarog körülöttünk, még megfestetlenül, a maga nyerseségében. Ezzel kell valahogy megbirkózni, miközben – dallal vagy anélkül – próbáljuk hazacsalogatni a boldogságot.