Így nem fog sikerülni!

Publikálás dátuma
2020.05.16. 14:59

Fotó: MSZP
Aki csak arra törekszik, hogy a nagyvárosokban élőket nyerje meg, vagyis nem törekszik a vidék megnyerésére, a mai választási rendszerben bukásra van ítélve.
A városokban megvalósult teljes összefogással tavaly ősszel ugyan sikerült jobb eredményt elérni, mint korábban, de ez nem jelenti azt, hogy változatlan körülmények között az ellenzék képes lenne győzelmet aratni egy országgyűlési választáson. A támogatottságát növelni pedig csak az ellenzéki kormányképesség növelésével, annak bebizonyításával lehet, hogy van egységes „nem-Fidesz” alternatíva. Az alapvető probléma nem csak az, hogy az ellenzék együtt még mindig nem elég erős ahhoz, hogy választást nyerjen, hanem az is, hogy azok a szavazatok, amelyek közigazgatási határokon belül működnek, a választókerületek önkényes meghúzásával erőtlenné válnak. Bruck Gábor a Népszava április 19-i számában arról írt, hogy az ellenzéknek már most kampányolnia kell azért, hogy Orbán Viktor távozzon a hatalomból. A Szép Szóban megjelent cikkében képviselt megközelítési módot azonban – azt tudniillik, hogy egyik oldalon állnak a felvilágosult, nagyvárosi ellenzéki szavazók, a másikon az elmaradott vidékiek – nem osztom. Egyrészt azért, mert ez nem így van, a Fidesznek és a különböző ellenzéki pártoknak egyaránt van Budapesten és vidéken is jelentős támogatottsága, másrészt, mert ez a megközelítési mód eleve kizárja a vidéki többség megszerzését, vagyis a korszakváltást 2022-ben. Bruck üzenete egyébként, mint ahogy várható volt, megjelent a kormánymédiában, benne a megyei lapokban: „Te vidéki, ostoba tahó!” címmel.
Nem osztom Bruck Gábor véleményét. A vidékiek közé tartozom. Egy kilencezer lakosú mezővárosban, Jászapátin nőttem fel, Kazincbarcikán, egy ipari városban érettségiztem, majd Veszprémben, egy megyei jogú városban szereztem mérnöki diplomát. Ott dolgoztam éveken át. Van személyes tapasztalatom tehát arról, hogy milyen összetett a vidéki társadalmak világa. Országgyűlési képviselő is úgy lettem 1994-ben és később is, hogy az Alsó-Jászságban szereztem egyéni mandátumot. Képviselőként Jászapáti és 11 falu napi gondjaival, ügyeivel foglalkoztam, függetlenül attól, hogy frakcióvezető, miniszter vagy pártvezető voltam. Nem úgy, mint a mostani fideszes zsebzsarnokok; nekem még ma is élő a kapcsolatom azokkal, akikkel együtt küzdöttem a vezetékes telefonért, a gáz bevezetéséért, a szennyvíz-csatornázásért, a buszjáratokért és a munkahelyekért, az iskolák felújításáért, fejlesztéséért. Ezek az évek rengeteg élményt adtak, amelyek ma is meghatározzák a gondolkodásomat. Amikor Zachar Ferenc és Szabó Lajos hazahívott, hogy legyek az MSZP képviselő-jelöltje, épp e színes és sokrétű világ kellős közepébe csöppentem. Az első alkalommal mindjárt megkaptam a „beosztásom” néhány idős kisgazdától, akikkel összefutottam: „Apád milyen rendes ember volt! Hogy lett belőled kommunista?” Innen jutottam el odáig, hogy az akkori polgármester Török Sándor, aki minden volt, csak nem szocialista vagy liberális, a város díszpolgárának jelölt. Én Bruck Gáborral szemben azonban nem az ott élőket hibáztatom azért, hogy ma Pócs Jánosnak hívják a Jászság országgyűlési képviselőjét, hanem magunkat, akik nem tudtuk megakadályozni, hogy 1998 után az MSZP fokozatosan letérjen az addig képviselt útról, mert ez a párt addig egyaránt volt népi és urbánus, és együtt vállalta a szegények és a középrétegek képviseletét. Más okokból sem fogadom el azt a megközelítést, amely csak Budapestet és a nagyvárosokat tartja „felvilágosultnak”. Nézzük a tényeket. A következő táblázatból kiderül, hogy jóval kisebb különbségek vannak a Fidesz-KDNP és az ellenzék támogatottsága közt, mint azt sokan vélik. Ennek ellenére kevés egyéni mandátumot tudna az ellenzék megszerezni a nem budapesti választókerületek közül, azok belső összetétele miatt. A nem budapesti körzetek döntő többségében ugyanis több a kisvárosi és községi szavazó – ez volt a Fidesz célja, amikor 2012-ben átalakította a választási körzeteket – és ez igaz a megyei jogú városok körzeteinek kétharmadára is.
Aki csak arra törekszik, hogy a nagyvárosokban élőket nyerje meg, vagyis nem törekszik a vidék megnyerésére, a mai választási rendszerben bukásra van ítélve. Már csak azért is, mert mindössze a lakosság 38 százalékát teszik ki a Budapesten és a megyei jogú városokban élők. Nyilván az sem képzelhető el, hogy az 1000 lakosnál kisebb települések, amelyekkel Bruck Gábor példálódzik, döntenék el a választást, hiszen csak a népesség 8 százaléka él ezekben. Egyébként szívesen meghívom Jásziványra, abba a 600 lakosú zsákfaluba, ahol tájékozott és jószívű emberek élnek, hogy lássa, nemcsak a kocsma és a templom között ingáznak az ott lakók. (Birkapörköltjük egyébként vetekszik a kunságival.)
Azt a többi ellenzéki párt majd eldönti, hogy merre indulnak el, de az MSZP-nek azt javaslom, ne a „brucki” úton. Akkor segíti elő az MSZP a korszakváltást (politikai és társadalmi értelemben egyaránt), ha kilép a „körúton kívülre” is. Ha olyan politikai programot képvisel, amelyben ismét magára ismerhet a budapesti, a nagyvárosi, a városi és a községi ember. Ha Angyalföldön és Jásziványban éppúgy talál támogatót és szavazót. Ez a program elkészült. Az élet normalizálódása után az MSZP a nyilvánosság elé fog lépni vele. E program abból a tényből indul ki, hogy Magyarország ma ismét három részre szakadt. Nagy a különbség a budapesti és nagyvárosi, a városi és a községi életfeltételek között, felzárkóztatás nélkül pedig nincs esély társadalmi kiegyezésre. Javaslatunk szerint az esélyteremtő állam teremthet érdekközösséget a magyar társadalomban, amelynek programja radikális, de megvalósítható.
Az első teendő az, hogy Magyarország egész területén, társadalmi helyzettől függetlenül, meg kell teremteni a jó minőségű háziorvosi ellátást, szűrést, diagnosztikát, felvilágosítást és megelőzést, szakorvosi ellátást, valamint a kórházi szolgáltatásokat. Az egészségügyi rendszer már a járvány előtt is az összeomlás szélén állt, miközben a gyógyulás esélyét a beteg anyagi helyzete és lakóhelye alapvetően befolyásolja. Úgy kell tehát megszervezni az ellátást, hogy mindenki hozzáférhessen. Vagyis növelni kell az egészségügyre fordított költségvetést, ugyanakkor szét kell választani a közösség által biztosított egészségügyi ellátás és a magánellátás költségeinek fedezését. Integrált és felzárkóztató oktatásra van szükség vidéken is. Ehhez minden iskolának rendelkeznie kell a kellő képzési, módszertani és fizikai feltételekkel, a pedagógusoknak pedig versenyképes bérrel. Radikálisan növelni kell a felsőoktatáshoz való hozzáférést, hogy egy falusi, kisvárosi diák is eljuthasson egyetemre. Ennek egyik módja, ha az állami egyetemek mindenkinek ingyenes oktatást biztosítanak, vagy minden hátrányos helyzetben lévő fiatal kap egy olyan keretet az államtól, amit kizárólag oktatásra költhet. Az alacsony nyugdíjból élők – a vidéki nyugdíjasok többsége ilyen – sorsán az újraelosztási szabályokkal lehet változtatni azért, hogy csökkentsük a távolságot a legmagasabb és a legalacsonyabb nyugdíjak között, s egyben a minimális nyugdíj elérje a 100 ezer forintot. Úgy például, hogy egy ideig az éves nyugdíj emeléskor mindenki ugyanazt az összeget kapja. Legalább ennyire fontos, hogy az idősek méltóságban élhessék le hátralévő éveiket. Ennek érdekében a létminimumot elérő jövedelempótló támogatáshoz (munkanélküli segély) hasonló szolgáltatással lehetne biztosítani az idős betegek gondozását is, amely ma a legtöbb család számára megoldhatatlan feladat.
Az alapvető megélhetéshez szükséges minimum biztosítása jó példája annak, hogy érdekközösséget lehet teremteni a középrétegek és a szegényebbek között. Méghozzá anélkül, hogy egyszerre mindent felforgatnánk. Ez a minimum biztosítható: a dolgozóknál a biztos megélhetést nyújtó minimálbérrel, a munkájukat elvesztőknél a létminimumot elérő jövedelempótló támogatással, a nyugdíjasok esetében a tisztességes megélhetést biztosító minimális nyugdíjjal, a gyermeket nevelőknél az anyasági támogatás radikális emelésével, az alanyi jogon járó családi támogatások (családi pótlék, GYES, GYET) megduplázásával. A szociális rendszernek azonban ki kell terjednie azokra is, akik mások vagy akár saját hibájuk miatt ellehetetlenültek. S végül, egyenlő közszolgáltatásokat kell biztosítani mindenki számára. Nem elég csak úgy általában a szegénység kezelését célzó programokat indítani, a kisebb települések problémáinak együttes megoldására van szükség az adott területre koncentráló, helyi fejlesztési programokkal, amelyek helyben teremtenek munkahelyeket. Biztosítani kell a munkavállalást, a tanulást, az ügyintézést kiszolgáló, megfelelő közösségi közlekedést is. Olyan, az egész országra kiterjedő tömegközlekedési jegyrendszerre van szükség, amely egységes árakat tartalmaz az utazás távolsága alapján, mindegy, hogy ki mivel, vonattal vagy busszal utazik. És a közszolgáltatásokhoz mindenki megfizethető áron férhessen hozzá: senki ne fagyjon meg a saját fűtetlen otthonában azért, mert nem tudja kifizetni a gáz- vagy a villanydíjat, senki ne kerüljön emberhez méltatlan helyzetbe azért, mert nem tudja kifizetni a vízdíjat. Irányítottam több kampányt is az MSZP politikusaként, s mindegyikből azt a következtetést vontam le, hogy nem elég valami ellen fellépni, hanem irányt, új irányt is kell mutatni. A Bruck-féle iránnyal azonban nem tudok azonosulni.
Szerző

Kentaurbeszéd - Markó Béla: Hát egy magyar mennyit ér?

Publikálás dátuma
2020.05.16. 12:00

Fotó: Marabu
Különös nemzetfelfogásról tanúskodnak Klaus Iohannis legutóbbi nyilatkozatai, amelyekben a német származását egyébként soha nem tagadó államfő román-ellenességgel vádolja politikai ellenfeleit, a szociáldemokratákat. Szerinte a Szociáldemokrata Párt titkos alkut kötött a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel, sőt, Orbán Viktorral is a székelyföldi autonómia statútumának támogatásáról. Rá néhány napra azzal púpozta meg ezt a vádat, hogy nemcsak az autonómiát, hanem az egyes közigazgatási egységekben már 2001 óta érvényben levő nyelvhasználati rendelkezések kibővítését is románellenes kezdeményezésnek nevezte. Erre fel a szociáldemokraták mindenféle eszement javaslattal – hogy ezután soha senki nem nyújthat be tervezetet az autonómiáról stb. – próbálták lemosni magukról a gyalázatot.
Nehéz egyszerű elszólásnak tekinteni az államfői nyilatkozatokat, és az sem igaz szerintem, hogy csupán a körvonalazódó gazdasági válságtól való félelmében húzta elő a magyar kártyát. Persze erre is jó volt az ügyrendi gikszer, hogy a képviselőházon átcsúszott az időről időre valamelyik magyar képviselő vagy szenátor által inkább csak jelképes gesztusként benyújtott autonómia-tervezet, amiről úgyis a szenátusnak kellett döntenie. Döntöttek is nagy hirtelen, és ellene is szavazott mindenki, kivéve az RMDSZ-t. De közben már elhangzott az elnöki szózat: „Hihetetlen, hogy miféle egyezségek születnek Románia parlamentjében. Miközben mi, én, a kormány, más hatóságok, harcolunk a románok életéért, hogy megszabaduljunk ettől a pandémiától, az SZDP, a nagy SZDP azért harcol a parlament titkos kabinetjeiben, hogy odaadja Erdélyt a magyaroknak.” Nem részletezem tovább, magam is írtam már erről, meg aztán nem előzménytelen az ilyesmi, és sajnos, általában megvan az eredménye, mert aki ilyen meggyőzően románkodik – vagy Magyarországon: magyarkodik -, annak sok mindent el lehet nézni. Bár a német Klaus Iohannis, aki egy időben mellesleg az RMDSZ-hez hasonló szervezet, a Német Demokrata Fórum elnöke volt, most mintha elvetette volna a sulykot, sok román értelmiségi hitetlenkedve csóválta a fejét a könnyfakasztó hűségnyilatkozat hallatán. Nem beszélve azokról a magyarokról, akik lelkesen szavaztak a német elnökre 2014-ben, és sokan még 2019-ben is, mert másfajta együttélési modellt reméltek tőle, most viszont keserűen tapasztalták, hogy románabb az eddigi román elnököknél. Nem kellett volna meglepődni, nem volt ez derült égből villámcsapás. Legyünk őszinték, Klaus Iohannis nem árult zsákbamacskát az elmúlt években sem. Aki odafigyelt, észrevehette, hogy soha nem mondott véleményt kisebbségi ügyekben, és kizárólag csak románként szólította meg saját honfitársait. Jól láthatóan valamiféle politikai nemzetben gondolkozik, csakhogy amikor a nyelvi vagy kulturális különbözőségeket szembeállítja ezzel a nemzetfelfogással, a Iohannis-féle politikai nemzet nem a társadalmi kohézió, hanem az erőszakos asszimiláció eszközévé válik. Nem a járványról, nem a gazdasági válságról, nem is a kormányzó Nemzeti Liberális Párt csökkenő népszerűségéről van szó, hanem egy olyan rögeszméről, amely az elmúlt száz évben rengeteg szenvedést okozott Európa népeinek, különösen Kelet-Közép-Európában és a Balkánon. Még tíz esztendővel ezelőtt is azt mondtam volna, hogy ezzel a nemzetállami rögeszmével szemben sikerült egy olyan kisebbségpolitikai stratégiát érvényre juttatnunk, amely évszázados trianoni bénultságunkat is fel tudja oldani. Ezt a stratégiát tulajdonképpen a Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István által jegyzett 1921-es erdélyi röpirat, a Kiáltó Szó fogalmazta meg hitelesen. A röpirat szellemtörténeti jelentőségét ma is elismerjük, politikai üzenetére viszont már kevésbé figyelünk. Nem véletlen, hogy míg Kós Károly sodró erejű pátosszal megírt kiáltványa ott van a köztudatban, addig a másik két szerzőtárs által hozzácsatolt politikai, társadalmi és gazdasági programot gyakorlatilag senki sem emlegeti. Ugyanis a Kiáltó Szóban szenvedélyesen kifejtett erdélyi önállóság-eszme, a transzilvanizmus az irodalmi és művészeti életben valóban érvényesült a két világháború között. „Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak.” – mondja Kós Károly. Meg is indokolja, hogy miért van szükség önálló stratégiára: „A régi Magyarország nincs többé számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsilvánia, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökön örökké.” A stratégia lényege, nem győzöm ismételni, a kényszerű önállóság, a magukra maradt erdélyi magyaroknak saját közösségi életet kell kialakítaniuk, beleértve a külön intézményrendszert is, ami a kultúrában meg is valósult, akár sikertörténetnek is nevezhetnénk, ha végre szabadulni tudnánk állandó frusztráltságunktól. A politikában viszont ez akkor tulajdonképpen azért sem sikerülhetett, mert még sokan hittek a trianoni döntés revíziójában, és az impériumváltást ideiglenesnek tekintették. A Kiáltó Szó politikai stratégiáját csak a Ceaușescu-rendszer bukása után lehetett folytatni, és talán a két világháború közti transzilván eszmeiségnek is köszönhetően az 1989 decemberében megalakult RMDSZ nagyon hamar eldöntötte, hogy a romániai magyarok egységesen lépnek fel, önállóan politizálnak, és céljaik eléréséhez parlamenti eszközöket használnak. Ennek a stratégiának része volt az is, hogy Magyarországot, a magyarországi politikát partnerként kívánjuk magunk mellé állítani, és hogy nemzetközi támogatásra is szükségünk van. Azt is mondhatnám, hogy autonóm, vagyis önálló döntéshozatalra képes közösséget csak autonóm politikával lehet létrehozni. Hamar felismertük azt is, hogy amennyiben parlamenti eszközökkel akarunk eredményre jutni, hosszú küzdelemre kell felkészülnünk. Egy ilyen elképzelésben az autonómia nem valamilyen végleges állapot, hanem folyamat: napról napra haladni kell a mind autonómabb közösségi lét, a mind autonómabb intézményrendszer felé. Közérzetileg is fontos ez a különbségtétel, mert ha úgy közelítem meg a közösségi – és közigazgatási – autonómiát, hogy vagy van, vagy nincs, akkor állandó hiányérzettel kell élnem, míg egy másik koncepcióban elégtétellel tölthet el minden lépés, amely növeli intézményi önállóságunkat, bővíti döntési lehetőségeinket. Százéves trianoni traumánkat is minden bizonnyal így lehetne fokozatosan felszámolni. Nem Klaus Iohannis stratégiája ez, nem az asszimiláció útja, hanem olyan egyidejű, de más-más jellegű kötődés Bukaresthez és Budapesthez, ami lehetővé teszi, hogy a kisebbségi lét hátrányait fokozatosan felszámoljuk, különösen egy határok nélküli, egységesülő Európában. Ehhez persze el kell fogadtatni a többséggel is ugyanezt a nemzeteszményt.
Nem állítom, hogy az elmúlt harminc esztendőben eljutottunk ide. De annyi biztos, hogy 1996 után, amikor az RMDSZ először lépett kormánykoalícióra román pártokkal, fokról fokra kialakult egy olyan együttműködési minta, amelynek vezérelve a kölcsönösség volt: mi, magyarok dolgozunk az egész ország érdekében, például a kormányban is, ti, románok pedig elfogadjátok önálló közösségi élethez való jogunkat. Így vezettük be számos szakon a magyar egyetemi oktatást, és létesítettünk önálló magyar középiskolákat Erdély-szerte, így iktattuk törvénybe azt is, hogy egyetértésünk nélkül nem lehet ezekben az iskolákban igazgatót kinevezni vagy leváltani, így tettük kötelezővé a magyar nyelvhasználatot számos erdélyi településen, így hoztunk létre egész napos közszolgálati rádióadást Marosvásárhelyen és Kolozsváron, így indítottuk be a román televízió marosvásárhelyi szerkesztőségét. Csak néhány pozitív példát hoztam fel, sorolhatnék még bőven eredményeket, de kudarcokat is. A lényeg: Budapest többnyire támogatta politikai döntéseinket, Bukarest pedig kénytelen-kelletlen elfogadta, hogy valamit valamiért. A társadalmi-etnikai békéért – és nyilván szavazatainkért – cserében hajlandók voltak alkotmányba vagy törvénybe iktatni egy-egy újabb kisebbségi jogot.

Történhetett volna-e másképpen? Sajnos, igen: ezt bizonyítja Klaus Iohannis ajánlata a román többség felé, és erre döbbennek rá most, nagy késéssel, a romániai magyarok. Az államfő német ugyan, de mögötte nincs erős német közösség, hiszen a döntést velük kapcsolatosan már réges-rég meghozta az egykori Német Szövetségi Köztársaság, amely egy 1968-ban kötött egyezséggel 1989-ig több mint kétszázezer németet vásárolt ki, életkortól és végzettségtől függően pontosan megállapított áron. Akkor talán életmentő döntésnek tűnt ez, de a végeredmény: 2011-ben harmincezernél alig valamivel többen vallották magukat németnek Romániában. 2010-ben a magyar Országgyűlés is hozott egy nagy horderejű döntést: a magyar állampolgárság könnyített megadását a külhoni magyarok számára. Nem analógia ez, nem muszáj félreérteni. Nem kivásárlásnak, nem életmentésnek, de azért valamiféle jóvátételnek érezte ezt sok romániai magyar. Érzelmi kárpótlásnak, ami Trianont nem feledteti, de nyitottá teszi számukra a jövőt. Viszont nagyon hamar kiderült, hogy mindennek nemcsak érzelmi következményei vannak – beleértve a Fidesz iránti szimpátiát a határon túl -, hanem szavazatokra is konvertálható a magyarországi választásokon. Beindult a propaganda, hogy az Erdélyben élők figyelmét Bukarest helyett Budapest felé fordítsák, és ma már kész a standard válasz arra, ha Bukarestben nem sikerül valamit elérni: majd megoldja Budapest. (Ráadásul az utóbbi időben gyakorlatilag nincs párbeszéd, legfeljebb üzengetés a két főváros között.) A követendő elv az lett volna, hogy Magyarországról azt a többletet szerezzük meg – elsősorban oktatási és kulturális intézményeink számára ˗, amivel a kisebbségi lét hátrányait meg tudjuk szüntetni. Mert kisebbséginek lenni még akkor is hátrányt jelentene, ha netán a román költségvetésből arányosan részesülhetnénk, vagy ha az ottani döntésekbe nap mint nap beleszólhatnánk. Elrémít, amikor azt hallom a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem körüli vitákban, hogy amennyiben az egyébként most is létező magyar nyelvű oktatás számára nem tudunk önálló karokat vagy intézeteket létrehozni, majd csinálunk magyarországi támogatásból saját magánegyetemet. A magyarországi támogatással nem azt kell helyettesíteni, amit a román államtól kiküzdhetnénk. Természetesen azokkal sem értek egyet, akik azt mondják, hogy nem kell ide az a pénz. Hogyne kellene, hiszen az Erdélyben megteremtett szellemi értékek is a közös magyar kultúrát gyarapítják. De bűnös rövidlátás lenne lemondani arról, ami a román költségvetésből arányosan megilleti a magyar közösséget. Egyébként is ostobaság lenne például a romániai oktatási rendszernek hátat fordítani. Igen, a Kós Károlyi stratégiát tovább kell gondolni, mert nincs más lehetőségünk itt Erdélyben megmaradni. Aki az önállóság elvét feladja, és vakon követi Bukarestet vagy akár az érzelmileg hozzánk nyilván közelebb álló Budapestet, az lemond az autonómiáról. Ha a kettős állampolgárság politikai haszonszerzésre szolgál itt is, ott is, és ha valamiféle menekülési útvonalként, amolyan B tervként fogják fel ezt sokan, akkor ez nem a szülőföldön való megmaradáshoz, hanem a kitelepüléshez fog egy válságos helyzetben hozzájárulni. Miután évtizedek óta szabadon járunk-kelünk, ki gondolta volna, hogy egy világjárvány egy pillanat alatt bezár minket országunkba, városunkba, községünkbe, sőt házunkba?
Legyek én is patetikus: nem egy román vagy magyar nemzetállam a mi jövőnk, nem is a Iohannis-féle nemzeteszme, hanem egy olyan önálló erdélyi politika, amelyet a román államfő sem hagyhat figyelmen kívül – mint ahogy most éppen figyelmen kívül hagyta -, és nem felejtheti el, hogy nem is olyan régen még szüksége volt a magyarok szavazataira a kormánybuktatáshoz és egy új kormány jóváhagyásához. Egyelőre ott tartunk, hogy bár egy tíz esztendővel ezelőtti, számomra nem egészen érthető országgyűlési döntés szerint éppen június 4-én ünnepelhetjük Magyarországon a Nemzeti Összetartozás Napját, de néhány napja, mivel nem volt erőnk megakadályozni, a román parlament is eldöntötte, hogy Trianon évfordulója ünnep lesz ezután, és mondanom sem kell, nem a magyar nemzeti összetartozás tiszteletére lobog majd a román trikolór Románia-szerte.
Szerző
Frissítve: 2020.05.16. 16:20

Forgács Iván: Érettségi a patkó bal oldalán

Publikálás dátuma
2020.05.10. 11:38
Kövér László házelnök az Országgyűlés ünnepi ülésén 2020. május 2-án.
Fotó: Máthé Zoltán / MTI
A kormányoldalt annyira elragadta elszántsága a matúra megtartása mellett, hogy a parlamenti ellenzéknek is adott érettségi tételeket. Méghozzá külön engedménnyel: a képviselők választhattak a szóbeli vagy írásbeli forma között. A nagy magyar konzervatív gondolkodó, Kövér László két szövegét kellett értelmezniük, értékelniük, jelezve azt is, milyen politikai-jogi, emberi reakciókat válthatnak ki. A legtöbben úgy döntöttek, a járványhelyzet súlyossága miatt inkább halasztanak, de néhány eminens vállalta a vizsgát. A 2-es szöveg nem okozott sok nehézséget. „Én szánalommal tekintek (…) különösen azokra a képviselőkre, akiknek a személyi száma kettessel kezdődik, amikor olyan helyzetbe keverik magukat, mint amilyenbe Szabó Tímeának is sikerült legutóbb. Tehát, nincs annál elszomorítóbb, amikor egy gyűlölettől letorzult női arcot lát az ember férfi létére.” A vizsgázóknak sikerült szépen kibontani a kedélyesen neheztelő szavak mögött rejlő patriarchális, a nőket hetykén lekezelő szemléletet. Kicsit talán szigorúak voltak az elutasító értékelésnél, figyelembe lehetett volna venni, hogy élő, spontán szövegről van szó, amely a hírtévés Bayer show gonoszkodásra ösztönző légkörében hangzott el. De a lényeget megértették, és az ellenreakciókra is jó megoldások születtek: panasztétel a Médiatanácsnál, 2-es szám ruhára tűzése a parlamentben. Annál több fejtörést szült a másik szöveg, egy írásos interjúban megjelent, tehát jól végiggondolt kijelentés megközelítése. „A magyarországi balliberális ellenzék a globalista, nemzetellenes hálózat része, a nyugat-európai véleményformálók az ő szándékosan téves információikra, rágalmaikra alapozzák a maguk propaganda-hadjáratát. Ez az ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata.” Világos, egyértelmű mondatok, nincs bennük semmi megfejteni való. A kérdés: Érdemes-e cáfolni őket? Vagy a minősítésüknek szentelni energiát? Az első lehetőséget általában elutasították, de az utóbbi csábításának sokan nem tudtak ellenállni. És hozták a jól bemagolt párhuzamokat – persze főleg a komcsikról. „Bolsevik tempó”, „itt bolsevikok állnak a nemzettel szemben”. Sok pontot nem adnék erre, mert a témához semmi közük a bolsevikoknak. Ők más értékekre épülő társadalmi elképzelésektől jutottak el a diktatúráig. Amiről a feladat szól, a fékeit és egyensúlyait vesztő polgári demokrácia terméke. De talán itt is fölösleges keresni a minősítő analógiákat. Mert a lényeg egyszerűen a szöveg „műfajának” megjelölése. Annak tudatosítása, hogy Kövér László kijelentése egy kirekesztő minősítés. Méghozzá a kollektív típusból. Magyar állampolgárok meghatározott szellemi-politikai identitású csoportját, és első helyen annak parlamenti, választott képviselőit kizárja a magyar nemzetből. És ezek után nem az a kérdés, hogy Kövér ezt megteheti-e, hanem hogy mit kell tenni vele. Nem a nemzetnek. A vizsgázóknak, akiket kirekeszt. Mit kell tenniük az őket kirekeszteni szándékozó kollégával, aki egyébként az Országgyűlés elnöke, és feladata a törvényhozói munkához szükséges minimális egymás iránti tisztelet megteremtése lenne? Ez nem tréfa. Nem lehet átsiklani fölötte annyival, hogy „megszoktuk”. Aki megszokta, megbukott az érettségin. Van, aki azt javasolja, a kirekesztettek ne álljanak fel, ha a kirekesztő belép a terembe. Hármas felelet. Elhangzott, hogy nem kell bemenni a kirekesztő vezette ülésekre. Ez már kicsit jobb. De még mindig érezni benne némi elnéző gesztust. Ami nehezen felfogható. Vagy a privát szférájukban is ilyen elnézőek mindenkivel ezek az emberek? Taposhatják az érzelmeiket, értékeiket, büdöszsidózhatják, gójpatkányozhatják őket? Ötöst csak azok kaphatnak tőlem ezen az érettségin, akik szerint az Országgyűlés jelenlegi elnökének kirekesztő kijelentését bocsánatkérés nélkül nem lehet megbocsátani. Amit folyamatosan, minden eszközzel érzékeltetni kell vele. És kezdeményezni kell leváltását a posztjáról. Nemcsak azért, mert méltatlan rá. Hanem mert elfogadhatatlan és abszurd, hogy emberek a kirekesztőjüktől kérjenek szót, és az ő utasításainak engedelmeskedjenek. Főleg úgy, hogy a meghunyászkodás semmit nem hoz a konyhára.
Ha pedig a nemzetnek tekintett többség megvédi a kirekesztőt, szentesítve a megbélyegzést, a jelesre érettségizőknek velük sincs több dolga. Fölösleges hisztisen sértegetni őket, meg vádakat sorolni ellenük. Le vannak szarva. Talán így is marad még valami értelmes munka a parlamentben, törvényjavaslatozás, írásos véleményezés, közérdekű tájékoztatás, obstrukció. A szigorú vizsgabizottság, a szavazótábor látja a helyzetet, és nem vár el az érettségizőktől nagy, mesebeli tetteket. Nincs szüksége szánalmas csetepatékra, odamondogatásokra, zavarba hozni szándékozó, de zavarba hozóan megválaszolatlan kérdésekre, legfőképp pedig megalázó megalkuvásokra. De azt megkövetelheti tőlük, hogy védjék saját méltóságukat. Hiszen, ha önmagukért sem állnak ki, hogyan tudnák majd egyszer érdemben képviselni szavazóik érdekeit?
Frissítve: 2020.05.10. 12:22