Keres a nő

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:14

Cherchez la femme, keresd a nőt – mondták ki először az idősebbik Alexandre Dumas Párizs mohikánjai című regényében, majd a belőle készült színdarabban, s azóta megszámlálhatatlan sok műben. Leginkább a detektívek tekintették eligazítónak a dumas-i tételt: a rejtély hátterében kell lennie egy nőnek is. Ha A három testőr írója manapság élne, alighanem más kulcsmondattal állna elő: keres a nő, la femme cherche. S a nem mindig sikeres detektívekkel ellentétben rendszerint meg is talál. Főként, ha nagyhatalmú figura vagy. Akkor is, ha nem hírhedt – és e hatalmával visszaélni sem rest – nőcsábász, akit le is kell emiatt leplezni.

Biden bajban

Szó sincs arról, hogy a Me Too-mozgalom ne volna jogos és időszerű is a még legkevésbé sem teljes női egyenjogúság érdekében. Aminthogy az is érthető, ha a szexuális megalázottságukat olykor évtizedekig titkoló nők felbátorodtak a szuper macsók lebuktatásán, s amint egyikőjük ki merte mondani vádját, sorra állt elő a többi áldozat is. A női karriereket mohó vágyainak alárendelő hollywoodi filmmogul, mindenható tévémenedzser, tévésztár vagy éppen politikus bukása pedig érthetően új leleplezéseket szült. De persze alaptalan gyanúsításokat is. Mára pedig ott tartunk, hogy irdatlanul nehéz eligazodni, ha a nő keres és – talál. Az elmúlt három évben több mint 250 menedzser, celeb és politikus került célkeresztbe, némelyikük börtönbe is. S ekként a közélet színpada is átrendeződött. Még pár évtizede is legfeljebb pikáns, de nem politikus téma volt a szex. Mitterrand francia elnök szeretőjéről tudott a párizsi elit, Kennedy amerikai elnök csélcsapságát a sajtó fedezte, utóda kérte is az újságírókat hasonló tapintatra. Eisenhower titkos kedvesének sztorija a történészekre maradt. Egy ország kacagott a jámbor Carter elnökön, aki egy Playboy-interjúban elárulta, hogy már megcsalta feleségét, de csak gondolatban… Amerikában a fordulat a nyolcvanas években jött, amikor a JFK-imitátor elnökjelölt, Gary Hart pökhendien még biztatta is a médiát, hogy csak keressék barátnőjét. Megtalálták. Az Arkansas állam kormányzójaként még vígan házasságtörő Bill Clintont már a Fehér Házban találta meg egy nő (majd még több a múltjából), akinek zaklatási keresetében tett hamis tanúvallomást: letagadva a már elnöki szeretőjét. S amikor a republikánusok elmentek e botránnyal az elnökperig, a demokraták sietve lebuktatták elébb az ő házelnöküket, majd annak utódjelöltjét – nőügyével. Mostanra oda jutottunk, hogy a két nagy párt elnökjelöltje egyaránt szexuális zaklatás gyanúsítottja, ha nem is perben, csak a politikában. S a legkevésbé sem egyformán. Nem is csupán azért, mert Donald Trumpot vagy két tucat nő vádolta meg szexuális zaklatással, a biztosra vett demokrata kihívóját pedig (legalábbis egyelőre) csupán egyetlen. Ráadásul az elnök korábbi ügyvédje már börtönben, amiért tiltott módon hallgatási pénzt fizetett kliense nevében egy pornósztárnak. Maga Trump – még választási kampánya finisében – otromba macsóként dicsekedett egy (naná, hogy előkerült!) videófelvételen: hogyan képes egy celeb a nőket ágyékuknál megragadva célját elérni. S ahogy négy éve, most sem emiatt van bajban, tábora megvonta a vállát akkor és most is, sok hívének vélhetően még tetszik is e rámenősség. Bajba Joe Biden került, aki politikusként éppenséggel  fellépett a zaklatások megbüntetése végett, s akinek megvádolója egy nem éppen szavahihető, állításait gyakorta változtató nő. De hát Biden a demokraták jelöltje, s az ő tábora nemcsak kiállt a Me Too-mozgalom mellett, hanem hirdette, hogy hinni kell az előálló nőknek. De meddig, és mindig?! Két éve puszta (félreértésen alapuló) gyanúsítás hatására túlbuzgó kolléganői lemondásra kényszerítették minnesotai szenátortársukat, Al Frankent.

Most jutott eszébe

Mindenesetre Biden aligha követheti (ez ügyben szokatlanul szófukar) ellenfele cinikus tanácsát: tagadja le, s minősítse hiteltelennek vádlóját. Több se kellene a trumpista tábornak, amely máris gúnyolja a nőknek elvben és általában hitelt adó demokratákat: ha tavaly a mi főbírónk múltjából előbukkant nő vádját komolyan vettétek, akkor kezeljétek hasonlóan a ti elnökjelöltetek „zaklatását”. Biden így is tett: a zaklatást kategorikusan tagadó tévéinterjújában elismerte, vádlójának joga van előállni. Pedig vádlója kétségbe vonta Biden jogát védekezni: lépjen vissza az elnökjelöltségtől – tanácsolta Tara Reade, egyúttal kikérve magának, hogy ő a választást akarná befolyásolni, hiszen neki sem Biden, sem Trump nem kell. Ez logikus, lévén Sanders támogatója (mi több: Putyin-magasztaló), ahogy persze az a kérdés is, hogy miért akkor lépett elő, amikor Biden elhúzott az addig vezető Sanders szenátor mellett? S hát nemcsak e sajátos időzítés teszi gyanússá a gyanúsítót: Tara Reade tavaly egyike volt azon nőknek, aki tudatták, mennyire zavarta őket Biden régi rossz szokása, a beszélgetőpartnere hajának, vállának simogatása. Mert ami neki amolyan apás gesztus, az másoknak, kivált nőknek, kellemetlen lehet. De tavaly Reade sem beszélt szexuális zaklatásról, az valamiért csak most márciusban jutott eszébe. Hogy amikor 1993-ban Biden kongresszusi irodájában dolgozott, a szenátor egy nap a Capitolium épületeinek egyikében a néptelen folyosó falához szorította és szoknyája alatt bedugta ujját a nemi szervébe. Ami (nem egyetértő partnerek esetében) bizony durva formája a szexuális zaklatásnak, s persze büntethető is. Sajnos Reade sem az időpontra, sem az épületre nem emlékszik. Ez aztán felfogható a zaklatást elviselni kényteleneknél gyakori tudatzavarnak, de akár annak is, hogy ily módon lehetetlenné teszi Bidennek előállni alibivel ("nem is voltam aznap Washingtonban, éppen konferencián ültem", stb.). Vagyis beállítottság kérdése a vád jó vagy rosszhiszemű kezelése. Mindenesetre az amerikai sajtó komment-rovatait bejárta egy nyugdíjas, és éppen zaklatási vádak sorát vizsgáló ügyész ama véleménye, hogy Tara Reade vádja nem túl életszerű (ahogyan az sem, hogy az ezrek által látogatott kongresszus bár néptelennek tűnő folyosóján egy szenátor ilyesmivel próbálkozzon, akár csak valós partnerével, pláne vonakodóval).

Egyik kutya, másik eb?

Viszont virul a vád a politikai porondon. A republikánusok a (végül persze beiktatott) főbíró – szenátusi meghallgatásig jutott – ügyét dörgölik a demokraták orra alá: ha a Kavanaugh-ot vádoló Blasey Fordot hitelesnek tartottátok, Tara Reade-t miért nem? Utóvégre a távoli múltban történtek óhatatlanul kétségeket ébresztettek mindkét esetben, amint Tara Reade tanúi is (Blasey Ford persze eskü alatt vallott, s a mellette tanúskodni akarókat a republikánus bizottsági többség nem engedte meghallgatni, az FBI-t meg vizsgálódni). Reade szavait olyanok igazolnák, akiknek ő az eset után (gyakran évekkel) állítólag elmesélte. Ám például öccse előbb csak a simogatásokra emlékezett, majd napok múltán már a durva zaklatásra is… Tara hajdani válóperének előkerült irataiban van utalás a Biden-irodában történt felzaklató esetre, de nem konkrét zaklatóra, s a hölgy még tavaly is magasztalta az immár ex-alelnököt. S az akkori munkatársak egyike sem emlékszik arra a panaszra, amelyet Reade állítólag tett, amiért(?) eltávolították, s amelynek iratait egyelőre nem találják. Biden biztat a felkutatására, csak a zárolt politikai (nem személyes jellegű) iratait óvná, jó okkal: aranybánya lenne a Trump-tábor kampányának. Történetesen Reade egyik ügyvédje az elnök egyik bőkezű támogatója, viszont a már elítélt Weinstein áldozatainak is védője (a másik pedig az orosz Sputnik hírügynökség bedolgozója…) Mert ha az elnök nem száll is bele ebbe a csatába, hívei annál buzgóbban. Őket ugyanis csöppet sem zavarja a főnöküket vádló hölgyek léte: nekik elég az „egyik kutya, másik eb” kép kialakítása. Nem Trumpot jöttek dicsérni (azt ő naponta megteszi), hanem Bident temetni. S megkönnyíti dolgukat, hogy 27 esztendővel később sem a vádat, sem a védelmet nem lehet minden kétséget kizáróan bizonyítani. S a választási, sok tízmillió szavazóból álló esküdtszéket hiába is figyelmeztetnék e jogi alaptételre: a verdiktet voksukkal fogják kimondani. A demokratákat az is megköti, hogy a szavazótábor egyharmadát kitevő Sanders-híveket a világért sem szeretnék hergelni (Hillary Clinton bukásába ez is belejátszott), tehát eszükben sincs Reade-t ilyen hátsó szándékkal vádolni (persze, ha Biden tényleg visszalépne, pártszakadást kockáztatnának azok, akik az előválasztásokon erős másodiknak akarnák útját állni). Ez a 22-es csapdája: Bident védeni és Tarát támadni egyaránt kockázatos, hiszen bármikor előkerülhet újabb vádló, akár jószántából, akár jó pénzért. S közben fél Amerika nyomoz, a mérvadó média és a közösségi portálok önkéntesei is. Ha meggondoljuk, hogy 2004-ben a demokrata elnökjelölt John Kerry kitüntetéses vietnámi szolgálatát lejárató kampánnyal sikerült „leszállítani” a sorozást elbliccelő ifjabb Bush szintjére, akkor Bidenen alighanem csak Trump segíthet: a mindent háttérbe szorító vírusválságban tanúsított kétbalkezes kormányzásával.
Szerző

Felhő úr és a szép Kert-Magyarország

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:14

Fotó: Béres Márton / Népszava
Felhő úr a szeretett Budapestjéről kimozdulni nemigen szeret, s habár a magyar vidék az ő honpolgári szíve előtt meglehetős baráti sympathiával bír, theoretice mégis csak az az ő belső, s igen korán kialakult meggyőződése már esztendők óta, hogy odavaló az ember, ahová születni szerencséltetett, s maradjék is ott, mert mindenütt másutt mindég átmeneti fizetővendég marad. Ifjú arszlán korában egy-egy szerelmesen megittasult compania tagjaként őt is magával ragadá olykor a vidéki divagatio öröme, s olyankor elmerészkedett a Városligeten túl fekvő Magyarországba is, ám hamar ráunt, hogy az a naturalis kedélyesség és fictivus báj, amit a fővárosi polgár a vidék legfőbb character indelebilisének tart, a concret helyszínen csakis akkor érhető tetten, ha fizetnek érte, márpedig a délibáb a máskülönben eléggé takarékos Felhő úrnak annyit nem ér meg, hogy láthatásának puszta csodálatáért a tárczájában kotorásszon. Nem kell őneki ahhoz vidékre utaznia, ha a természet legkülönbféle alkotásaiban kíván gyönyörködni. Ha síkot áhít tanulmányozni, akkor ott van helyben Pest, ha pedig vadregényes szirtet observálna, akkor meg átnéz Budára, a Sas-hegyre. Élete őszén mi más igénye volna egy pesti úrnak? Semmi. Azaz : egy valami mégis. És ez a valami most nem más, mint egy kávéházi terrace, azon a terrace-on egy asztal, és azon egy kancsó bor. Apróságnak tűnhet, azonban ez az a structura hierarchia, amely az állatvilág más példányaitól a homo sapienst kissé megkülönbözteti. Ám néhány hónapja, mióta a coronavirus emberi fajunkon tort ül, a rabiatus kormányzatok a közembert a jól megérdemelt kávéházi asztalától eltiltották, tehát effectu secuto leépítették az embert és az állatot egymástól elválasztó structurát. Legalábbis Pesten. Ahol újabban a rabiatus kormány excellens tagjai alighanem kizárólag Vergiliust olvasnak, és commissariusaik révén azt szajkózzák a boldogtalan köznép fülébe, hogy et mala vicini pecoris contagia laedunt – amiben van ugyan igazság, ám nincsen benne annak a bizonyos kancsónyi bornak a mégoly távoli ígérete sem. Legalábbis Pesten. Ergo Felhő úr az elmúlt hétvégén kénytelenségből vidékre óhajtott utazni, pedig, mint mondottuk, Pestről neki sem oka, sem kedve kimozdulni. Ám most, mikor a vidéki Kert-Magyarország megnyittatott, Felhő úr egy író collegával összefogott és elhatározák, hogy leutaznak Szegedre, mert végre nyitott terrace-t akartak látni egy városban, és Felhő úr élénk phantasiájában Szeged kisebb-nagyobb restrictio mellett már városnak tekinthető, ellentétben néhány olyan magyar településsel, amely fényes rangjával csak papíron bír. Felhő úr ezen collegája, kivel a nagy szegedi utat megtenni óhajták, az actualis magyar prosa-irodalom egyik jelese, egy, az irodalom iránt buzgó ügyszerelmet tanúsító férfiú, ám ebből következően : nem pénzaristocrata. Felhő úr azonban rendes, polgári jövedelmet húz az ő rendes, polgári állásából, ennélfogva az utazás időtartama alatt elfogyasztandó alcoholos ellátmányt szombat reggel ő maga praesentálta. Állott pedig az a készlet summa summarum tíz darab dobozos sörből és egy üveg gyógykeserűből, amit Felhő úr a Nyugati pályaudvar néptelen plate-forme-ján reggel kilenc óra tájban osztott meg barátjával. Ők ketten az ismert okok miatt immár két hónapja nem látták egymást, eo ipso a reggeli concilium örömére azonnal koccintottak egyet. Majd még egyet, s még egyet. És azt vevék észre, hogy egy órája iddogálnak már a pályaudvaron, a vonatot lekésték, az ellátmány fele pedig elfogyott. A jeles prosa-író collega azt proponálta tehát, hogy újabb portiókat vásároljanak az útra, és üljenek fel a legközelebbi vonatra, akárhová is megyen, hiszen a vidéki Kert-Magyarország egyetlen, nagy, közös kerthelyiséggé változott, amely a lakóhely szerint discriminált pesti népet mindenütt befogadja és kancsó borokkal örvendezteti. E gyönyörűséges illustratio képeire concentrálván újra koccintottak, és mire a városban delet harangoztak, az alcoholos ellátmány teljes egészében elfogyasztatott. És mégis egyre szomjasabbak lettek. Tanácstalanul néztek körbe, és mialatt Felhő úr némán bámulta a világot, amely a perfectio atque absolutio teljes hiányát mutatta, a collega úr fejében egy rendszer-criticus nagybeszély fundamentuma készült el, amelyben a narrator individuum annak az űzött vadnak az alteregója vala, akit ezen a szombat délutánon szomjasan és megalázottan ver a sors a Nyugati pályaudvaron. Felhő úr igyekezett nekibúsult barátját a valóságba visszarántani, és elmagyarázta neki, hogy csüggedése nem indokolt, elvégre a vidéki Kert-Magyarország megterített asztalai mellett bimbózó pompájukban fiatal szüzek várnak rájuk, induljunk hát! A jeles prosa-író tekintete azonban lemondásról tanúskodott, és látszott rajta, hogy ő bizonyosan azon, a nagy magyar tragédiára született magyar írók sorába tartozik, aki a boldog, nyájas, polgári élet felé tartó, ám késésben lévő vonatra hiába vár, mert az immár tán soha el nem jövend.
Szerző

Régi idők szavai

Publikálás dátuma
2020.05.17. 09:07

Nyelvünk változik, szavak, kifejezések jönnek-mennek, módosul az értelmük. A mai tizenévesek egymás közötti beszélgetése hallatán a magamfajta öreg szivar csak úgy kapkodja a fejét: „Mit mond, mit mond?” Ugyanakkor bizonyos vagyok például abban, hogy az unokáim nem tudják, mi fán terem (helyesebben: termett), teszem azt: a szolgabíró. Tudhatnák persze, ha olvasnák Jókait vagy Mikszáthot, de nem olvassák. És kitalálni sem lehet, mert a járási kormányhivatal fejének ez az őse nem volt sem szolga, sem bíró. Vagy mit kezdjen a XXI. század gyermeke azzal, hogy „instállom alássan”? Bár installálni ő is szokott, ám azt a routerrel vagy a linkkel teszi. (De megint csak: nem holmi link fazonnal.) Ám fölösleges dolog lenne számon kérni tőlük (sőt a legújabb magyarban: őket) a hajdani pre-átkosban, az úri Magyarországon használt kifejezéseket, sőt nagyrészt már az elvtársi Magyarországon hajdanában oly sokat emlegetett fogalmak is elfelejtődtek. Kezdjük például azzal a szóval, hogy „kulák”, nem is szólva a kulákokat, sőt nem egyszer a középparasztokat is magában foglaló kuláklistáról. Nos, amikor hetven-egynéhány évvel ezelőtt először találkoztam ezzel a szóval, isten bizony azt hittem, hogy ez a kula (ürülék) többes száma. Azt azonban máig sem tudtam megfejteni, hogy mi a fenének kellett átvenni az oroszból a kulák szót? Hiszen mifelénk is létezett a parasztságnak ez a rétege, sőt több kifejezés is kínálkozott volna rá: nagygazda, zsírosparaszt, basaparaszt. Csakhogy annak idején ez nem tűnt ennyire egyértelműnek. Aki Sztálin nyomán nem tudta, hogy a középparasztnak két lelke van (tudniillik az egyik, ha jól emlékszem, a dolgos, a termelő paraszt, a másik a kizsákmányoló énje), vagy aki, ne adj’ Isten, (akkoriban szigorúan kis kezdőbetűvel: isten) összetévesztette a középparasztot a kisparaszttal, azt egy-kettőre szájtátinak minősíthették. Szájtátiság persze azelőtt is létezett. Lásd: „Ezért a legényért nem adnék egy krajcárt, / Aki a lány előtt összehúzza magát. / Összehúzza magát, eltátja a száját, / A fene egye meg a málészájúját.” Csakhogy ebben az esetben, akárcsak a kulák esetében, az orosz (nyelv) volt a spájzban. Rákosi Mátyás országlása idején ugyanis a sokat emlegetett szájtáti ember (rotozej) az éber ellentéte volt, olyan balga fickó, aki egy adott esetben nem jött rá azonnal, hogy itt az ellenség, az „impirializmus” tette be a lábát. Merthogy sokan így ejtették a szót, például a BOTE (a Budapesti Orvostudományi Egyetem) II. számú belgyógyászati klinikájának függetlenített párttitkára (vajon tudja-e még valaki, mitől volt egy párttitkár függetlenítve?), akinek a kedvéért az Üllői út távoli klinikáiról zarándokoltak el az egészségügyi dolgozók a Szentkirályi utcában tartott pártnapokra (még egy korabeli szó: pártnap), hogy a saját fülükkel is hallják, amint a függetlenített elvtárs kimondja (és szerette kimondani, tehát sokszor tette), hogy „mi, punkcionáriusok”. Aki azonban nem volt szájtáti, az azon nyomban felismerte, ha valaki – amint az Berijával történt – elszemtelenedett. És itt megint csak egy szolgai fordítással állunk szemben. L. P. Berija, az SZK/b/P KB (gyengébbek kedvéért: a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának) jeles tagja minden határon túlmenve követett el törvénytelenségeket, és ezt az említett határon legalább valamivel innen maradó vezető társai úgy minősítették, hogy elszemtelenedett (az illetékesek jobb híján így fordították oroszból az „obnaglel” igét). Ez az elszemtelenedés pedig még nagyobb bűnnek számított, mint a közönséges elhajlás. Akkoriban ugyanis nemcsak a nádszálak hajlottak el, hanem egyes ideológusok is. De nem úgy, mint a szilvafa ága, amelynek a népdalban az egyik ágával ez történt („Egyik ága elhajlott, / A szeretőm elhagyott”), hanem a pártvonaltól. Ki jobbra, ki balra. Mindkettő komoly bűnnek számított, bár valljuk meg: az első rendszerint még nagyobbnak. Manapság balosnak lenni annyit tesz, mint baloldalinak. Igaz, egyes mai kincstári – tisztesség ne essék szólván – publicisták szótárában a balosság éppen olyan hazafiatlan eltévelyedés, mint annak idején, amikor ezzel a jelzővel a fent említett baloldali elhajlókat jellemezték. Hogy kik voltak ezek? Hát a szektások, ahogyan – tévedés ne essék – annak idején nem a kisegyházak tagjait, hanem megint csak ezeket a balosokat bélyegezték meg. Sőt ki hinné, ha annak idején valakit „prolinak” neveztek, azzal – a mai bayerzsoltista gyakorlattal ellentétben – éppenséggel nem becsmérelték az illetőt, hanem ellenkezőleg: ez rangot jelentett, hiszen a harcba szólított (föl, föl, te éhes) proletárnak a népszerű rövidítése volt. Az esetleges szektásság fennforgását már a káderezésnél is vizslatták. Ez utóbbi tevékenységet a káderesek művelték, akik a többi között azt kutatták, hogy a lekáderezendő egyén hogyan viszonyul (nem valakihez vagy valamihez, hanem csak úgy, általában), és akiknek funkcióját napjainkban a háeresek vették át. És végül ne feledkezzünk meg a letűnt kor talán leggyakrabban ragozott szaváról – a békéről – sem. Egy mai fiatal fülének bizonyára groteszknek, fából vaskarikának tűnhet, de annak idején a békét sem lehetett holmi békés eszközökkel fenntartani, hanem harcolni kellett érte. Aki ezt tette, az békeharcos volt, és aki országosan vagy megyei szinten irányította ezt a küzdelmet, az a békebizottság irányításával tette. Ha pedig egy lelkész együttműködött az állammal, az – paptársai számottevő részétől eltérően – már nem a klerikális reakció képviselője volt, hanem ؘa békepap névre hallgatott. És ha harc – legyen harc! Békéért küzdő milliók élhettek természetesen Nyugaton is (létezett egy Béke Világtanács), de a Szovjetunió és szövetségesei alkotta béketáborban mindenkitől elvárták, hogy aktívan harcoljon a békéért. („Gyűjtsd a vasat és a fémet – ezzel is a békét véded!”) Ámbár az utóbbi táborból ki is lehetett kerülni. Hogyan? A Néphadseregben a korábbi jutasi altisztek szellemét némileg tovább vivő tiszthelyettesek emígy intették a fegyelmezetlen honvédet: „Vigyázzon, kiskatona, mert én magát úgy seggbe találom rúgni, hogy kirepül a nyolcszázmilliós béketáborból!”