Előfizetés

Öregek, de nem egyformák

A kormányzat 65 éves korban jelölte meg a védelmezendő „időskort” a koronavírus-járvány idejére. Ennek esetlegességét bizonyítandó az önkormányzati és egyéb segítő programok kimondva-kimondatlanul a 70 éves kor felettieknek szóló támogató szolgálatokat és szolgáltatásokat kínálnak – nem véletlenül. A 65-70 év közötti honfitársaink az ún. Ratkó-nemzedék, melynek kiugró számossága a nyugdíjszakértőket, az egészségügyi szolgáltatókat, a szociális tervezőket is ijesztő prognózisokra készteti már a közeli jövőre nézve is.
Ez az érintettek számára nem meglepő, hiszen eszmélésük óta nem jutott elég óvodai-iskolai férőhely számukra, és már serdülő korukban tudatták velük: elegendő sírhely sem áll majd rendelkezésre, ha eljön az ideje. De egyben ők lettek a „beat nemzedék”, személyiségüket formáló filmeket nézhettek, könyveket olvashattak stb. Lett – ilyen-olyan – ifjúsági parlamentjük, ifjúsági törvényük. Hosszabb lehetett a hajuk, kimehettek az utcára „tüntetni” – a vietnami háború ellen, Angela Davis mellett. Manolis Glezos kiszabadításáért megdobálhatták büdös tojással a görög nagykövetség redőnyeit.
Szárnyaikat az évek megtépázták, de azért létükkel kiérdemelték a tisztább pillanatokban senki által nem vitatott státuszt: „a magyar társadalom megtámasztó alapja a jól karbantartott hatvanas nyugdíjas”.
A „szendvics” generáció 64 éves kortól jellemzően nőkből áll. Férjük, párjuk – ha még él és/vagy nem igényel ő is rendszeres gondozást – nyugdíjával és/vagy munkajövedelméből financiális alapokat ad a 24 órás munkavégzésükhöz. Ők azok, akik többnyire nem velük élő, 80 feletti szüleiket támogatják háztartásuk vezetésével. Egyben unokáik gondozásában, felügyeletében is szerepük van. Gyakran már felnőtt gyereküknek „mamahotel” szolgáltatást nyújtanak. Ezt nemrég még munka mellett csinálták, de a foglalkoztatási szigorítások miatt – általában megalázó módon – nyugdíjazták őket.
Számukra a járvány „orosz rulett”: vagy elkapják vagy nem. Semmilyen korlátozásra nem lehetnek tekintettel, mert ellenkező esetben életkeretük a teljes káoszba omlik – és ez biztos.
Az öngondoskodók már korábban elgondolkodtak azon, hogy fiatalabbak nem lesznek és egészségesebbek sem. Így ingatlanjaikat eladták, örököseiket „kifizették”, és nyugdíjasként jelentős belépési összeggel egy frissen épült idősek apartmanházába költöztek, teljes körű ellátással. Tartalékukból utazgatni kezdtek. A 2000-es évek közepére ezen ellátásokat „luxusnak” minősítette a kormányzat, és ezektől az intézményektől a költségvetési támogatást megvonták. Ők most azzal a reménnyel élnek egy leépülő ellátást nyújtó otthonban, hogy „csak nehogy csődbe menjen”. A különféle „lakást életjáradékért” kínáló pénzintézeti konstrukciók 2008 után egykettőre eltűntek a hazai választékból. A régi szerződők most inflálódó járadékaikból.
Aztán vannak a „jólmenők”: ők szinte kizárólag egyedülálló, nagyvárosi nők. Kulturális fogyasztók, utaznak, sportolnak, öltözködnek. Életük kihívása, hogy jóval fiatalabbnak látsszanak a valós koruknál, és ezért sokat tesznek (szűrésekre járnak, reumatológiára és fogászatra is). Ám a társkereső törekvések ellen hat, hogy az életkoruknak megfelelő és még „hadra fogható” férfiak nagyközségekben vagy annál is kisebb lélekszámú településeken élnek. Ezen az internet sem változtat. És bizony őket kényszeríti színvallásra a korlátozás: „ugye-ugye, hogy elmúltál 65 éves?”  
A veszélyeztetett korosztálynak, a 70-80-90 éveseknek az első „törzsi” intelem úgy hangzott: „nem kell mindig kapaszkodni” (mert a kapaszkodókon megtapad a vírus). Manapság a „tízmillió pék országa" lettünk, de már régen (és ehhez nem kell 65 évesnek lenni) a legalább 2 millió pingvin országa vagyunk. A többnyire ellátatlan súlyos mozgásszervi betegségek, elváltozások tüneteit könnyű felismerni, így azt is, hogy nekik emiatt nehéz sorban állni, állva utazni: az álló helyzet instabil és/vagy fájdalmas. Egyebekben a gyengébb immunrendszerük mellett azért is veszélyeztetettek – minél kisebb településen élnek, annál inkább –, mert temetésük várható költségeit otthon tartják, készpénzben, így kriminális célpontként szolgálnak. 
A rétegzettségben egy közös jellemző azért van, és ez a bizonytalanságban célt vesztő társadalom többsége számára a szolidaritást is kizárja. És ez a biztonság. Mi az, ami ma biztos? Hát a nyugdíj kifizetése (egyelőre), akkor is, ha az csak a megalázó 28 ezer 500 forint. A megcélzott szolidaritás másik pólusáról, a fiatal korosztályokról, értékválasztásaikról, életmódjukról sokat tudhatunk. Hogy ők hogyan viszonyulnak az idősebbekhez, arról kevesebbet. Az bizonyos, hogy egyrészt létezik egy haszonelvű viszonyulás (ki finanszírozza az életüket?), másrészt hogy az eltartotti státusz és a szolidaritásra alkalmas, érett személyiség kizárja egymást. A szerző szociálpszichológus 

Rózsaszín flamingók

Nézem koromfekete haját, egyetlen ősz hajszál sincs benne. Miért is lenne, hisz alig múlt negyven, bár az mondja, belülről sokkal öregebb, ha egy számot kellene mondani, mennyi, gondolkodás nélkül, rávágná, hogy kilencvenhét. Vajon miért épp ezt mondta, miért nem hatvannyolcat vagy hetvenhármat? Vannak számok, amik akkor is beleégnek az ember tudatába, ha azt hiszi, rég elfelejtette őket.
Nem is kell sokáig kapargatni, kiderül, kilencvenhétben találkozott a fiúval, akiről érezte, hogy élete szerelme lesz. Az életről tudta, nem mérik majd könnyen, de a szerelemtől remélte, hogy a nehéz mindennapokat, amiket cipelniük kell közösen, kicsit lágyítja majd. Tejszínhabos fuvallatokat persze nem álmodott, ha el is rugaszkodott olykor a valóságtól, tíz centivel magasabbra a földtől sosem emelkedett.
Kicsi házikóban kezdtek közös életet a cigánysoron. Örültek a saját viskónak, a korán halt nagymama egyetlen kézzel fogható örökének: ennek híján mehettek volna anyóshoz, apóshoz, testvérhez, távolabbi rokonhoz, hatodiknak vagy épp tizediknek a már úgyis zsúfolt szobákba. Ahogy tudták, szépítgették a házat, ha már bővíteni nem volt pénzük sosem, hiába jöttek a gyerekek, szépen sorban négyen, fiú, lány, lány, fiú. De azért évente kimeszeltek, lefestették az ablakkereteket, s amikor sikerült egy építési hulladékokkal teli konténerben pár tekercs maradék tapétát szerezniük, az egyetlen szobájukat kidekorálták a csíkokkal. Rózsaszín flamingók és zöld pálmafák voltak az enyhén rücskös papíron, amit az egyik oldalfalra kentek fel, pár négyzetméteren. 
A negyedik gyerek még épphogy megtanult járni, amikor a férfi azzal állt elő, menjenek fel mindannyian Pestre, van ott egy barátja, elférnek a hétvégi házában, munka is jobban akad arrafelé, a segély meg ott is ugyanannyi. A kicsik legalább látnak metrót, mozgólépcsőt, villamost, lehet, hogy jobb iskolába is kerülnek, de mindenesetre városiba.
Ment az asszony, sok választása amúgy sem lehetett, íratlan törvény, hogy azt kell tenni, amit a férfi mond, ott kell lenni, ahol a férfi van. Összepakoltak, felcihelődtek, a kicsi kis házra rázárták az ajtót, már amennyire rá tudták, kulccsal legfeljebb, de lakattal már nemigen. 
Pár év telt el, pár rossz, kegyetlen év. Ősz hajszál még akkor sem került a dús fekete hajkoronába, amikor méltán kerülhetett volna. A nyomor, a megaláztatás, a megcsalás, a méltatlanság, a kiszolgáltatottság, ezek mind-mind fehérre festhették volna nemcsak a szálakat, de az összes tincset is, mégis úgy maradtak, mint annak idején, amikor még volt szerelem, s volt mellé remény. Ez az utóbbi lebegett a szeme előtt, amikor egy esős, csúnya délután összepakolta a négy gyereket, s visszaköltözött a falu szélére, oda, ahonnan elindultak.
A házikó nem úgy várta őket, ahogyan hagyták. Az ajtókat, alakokat kitépték, az ereszcsatornát, antennát leszerelték, ami más mozdítható volt, azt elvitték, még a a kicsik műanyag fürdőkádjának is lába kélt. Csak a tapéták maradtak meg a falon. A rózsaszín flamingókkal meg a zöld pálmaágakkal.

Önkény

Gazdasági mázzal lekenve újabb támadást indított a kormány az ellenzéki önkormányzatok ellen. A kormány arra törekszik, hogy a jövőben megvalósuló beruházásokból befolyó iparűzési adót elvonja a települési önkormányzatoktól, és azt a Fidesz-káderek tizenkettedik vonala által ellenőrzött megyei önkormányzatoknak adja. A törvényjavaslat papol gazdasági racionalitásról, észszerűségről, de valójában arról van szó, hogy a kormány tavaly ősszel az önkormányzati választásokon fájó vereséget szenvedett. 
Már az első  javaslat meghökkenést, éretlenséget és félelmet váltott ki az érintett ellenzéki vezetésű önkormányzatok polgármestereiből. Szinte várható volt, hogy hamarosan egy még szélesebb önkormányzati kört érintő második törvény is megszülethet az einstandolásról. A kormánypártiak hallgatnak, hisz várhatóan az ő városaik nem büntetést, hanem pluszbevételt kapnak. Az egész javaslat bűzlik az önkénytől, hiszen minden lényegi döntést a kormány kezébe ad a jogszabály, és hiányzik a normatív szabályozás. 
A Napnál világosabb, hogy az ellenzéki önkormányzatok önállósága elleni fideszes támadás nem gazdasági döntés, hanem a demokrácia elleni újabb attak. De abban az országban, ahol a miniszterelnök korlátlan időre kaphat teljhatalmat a mamelukjaitól, ahol a rendőrök visznek el több embert véleménynyilvánító Facebook-posztok miatt, ott már nem beszélhetünk demokráciáról. 
Az autoriter rezsimek nem tűrik az alternatív entitásokat, a civil szervezeteket vagy épp az ellenzéki önkormányzatokat. Nagyon jól tudja Orbán is, hogy a 2010-es, földindulásszerű győzelmet a 2006-os önkormányzati választási győzelme alapozta meg. 2006-2010 között a Fidesz vezetésű települések lettek a párt bázisai. Ez pedig, immár az ő hátrányára, nem ismétlődhet meg. Ahogy csak lehet, el kell taposni ezeket az ellenzéki gócokat.