Előfizetés

Műbőr kabát hátán a fény - Déri Miklós fotókiállítása a Goethe Intézetben

Csepregi Evelyn
Publikálás dátuma
2020.05.15. 12:30

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Még a járványhelyzet előtt nyílt meg a Goethe Intézet Déri Miklós nyolcadik kerületi fotóit bemutató kiállítása, az elmúlt hetek azonban új megvilágításba is helyezték a felvételeket.
„Nagyon könnyű volna ezekről a képekről a téma felől beszélni, besétálni a „nyóckerezés” csapdájába, és az úgynevezett szociális érzékenységre hívni fel a figyelmet, ám az ember, ha Déri Miklós, nem szociálisan érzékeny, hanem lakik, így, egy kosszal, szóval az egész életével lokálpatrióta. Nem képviseli a megalázottakat és megszomorítottakat, hanem egy közülük, ezért aztán osztozik velük még másik kilencvennyolc érzelemben, és ez valahogy nyomot hagy, meglátszik a képeken” – e szavakkal indított Németh Gábor író Déri Miklós: R. című kiállításának megnyitóján március elején, még az önkéntes karanténlét kezdete előtt a budapesti Goethe Intézetben. A kiállított felvételek időközben az online térbe is beköltöztek, így immár az intézmény honlapján is elidőzhetünk a fotónapló mellett.
A képsorozat egy jelenleg is zajló mobiltelefonos dokumentáció része, a fotográfus lakókörnyezetét mutatja be, a nyolcadik kerületi Rákóczi teret, a környező utcákat és az ott élő emberek mindennapjait. „Igazából nem sok történik, kilép az utcára, elsétál a Rákóczi Tavernába vagy a Csigába, és ha talál valamit, hát lefényképezi. Ám, legalábbis a képek tanúsága szerint, ha tud róla, ha nem, valójában séta közben is dolgozik, amennyiben a szigorú szakmai kérdések, a kompozíció, a drapéria, a színtan, a felület problémái foglalkoztatják. Úgy látom, ezzel a sorozattal mintegy véletlenül, szándéktalanul összegzi mindazt a szakmai tudást, amit eddigi pályája során fölhalmozott, jelzi változó érdeklődésének sokféle irányát is” – hangzott az író méltatása.
Németh Gábor író Déri Miklós: R. című kiállításának megnyitóján
Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Amennyire személyesek, épp annyira univerzálisak is a bemutatott munkák: a néző az egyes fotókról saját élményeit látja visszaköszönni, s a négy fal közt ülve bizonyára a fővárosi betontenger iránti vágyakozásának hullámai is fel-felcsapnak. A fotók minden érzékünket képesek mozgásba hozni: szinte halljuk a munkagépek monoton zakatolását, a gyerekek felszabadult kiáltozásait, érzékeljük a fülledt nyári pillanatok és az eső utáni beton szagát. A vásárcsarnok előtt vagy a Bacsó Béla utca sarkán napfürdőzők, az omladozó házfalak tövében cigarettázók, a földön heverő közlekedési tábla, a vízcsapra akasztott nagykabát, az elárvult fenyőfák és a bárányfelhős ég egyszerre mind régi jó ismerősként tűnik fel a képeken, még ha lakóhelyünk nem is a nyolcadik kerület. 
Míg egyes vélekedések szerint az elmúlt hetekben átélt rendkívüli helyzet fordulatot hozhat a mindennapjainkba, odafordulást egymás és a környezetünk felé, addig sokan úgy hiszik, a faj alapjaiban képtelen a változásra. Osszuk bármely álláspontot is, a vizuális napló képeit napjaink fénytörésében látva mégis könnyen azonosulhatunk Németh Gábor gondolatával: „Déri Miklós itthon van, néha lábához térdepel egy-egy bokor, satöbbi. (Hát, ismerve a környéket, eléggé néha.) A haza fogalma egyfelől időzített bomba, ha sokat emlegetik, abból errefelé előbb-utóbb valami baj szokott származni, másfelől viszont pont ilyen alig észrevehető dolgokból áll össze, mint ezeken a képeken, a haza tócsába fulladt nejlonzacskó, kifordult esernyő, a haza óarany lufi, a haza vörös szív a nedves aszfalton, a haza festett tükörtojás egy útkereszteződésben, a haza műbőr kabát hátán a fény. Alig merem leírni: Déri Miklós fényképei a haza iránti gyengéd és szakszerű figyelemre tanítanak, és persze ezzel arra is, hogy a hazaszeretet minőség, tehát hozzáértés dolga, ha tetszik, ha nem, végsősoron úgynevezett szakmai kérdés.”   

Névjegy

Déri Miklós 1964-ben született, fotóriporterként kezdte pályafutását. Fotográfusként mindenekelőtt az emberek és az életük színterét alkotó környezet megörökítésére és dokumentálására törekszik. Portrék című sorozatában (2014) az 1990-es évek alternatív szubkultúrájának alakjait mutatja be, a Roma test (2015) képein pedig közismert roma művészek és értelmiségiek sztereotip és valós portréi láthatók. A galériában bemutatott képsorozata egy jelenleg is zajló mobiltelefonos dokumentáció része. Déri Miklós számos hazai és nemzetközi kiállításon vett részt, munkásságát 2016-ban André Kertész Nagydíjjal jutalmazták.

Akinek ennyi jó kevés...

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2020.05.15. 11:00
COSI, 1979 - Gulyás Dénes Kalmár Magdával és Gáti Istvánnal
Szerda este a varázsdoboz elé szegezték a nézőket, különösen a klasszikus zene szerelmeseit.
Hogyan fordulhat elő, hogy olykor a legszebb klasszikus zenei műveket – olyan zseniális szerzőktől, mint Haydn vagy Mozart – egyszerűen unjuk, és a koncertteremben, vagy az operaházban alig tudjuk nyitva tartani a szemünket? Takács-Nagy Gábor hegedűművész, karmester szerint azokban a dirigensekben van a hiba, akik vitrin mögül nézik a darabokat, és kesztyűs kézzel érnek hozzájuk. „Haydnnál, de főleg Mozartnál, aki színpadi zeneszerző volt, változatos muzsikát kell megszólaltatni. Ha ezek a szerzők megkapják a hangok mögött rejlő spirituszt, ami nincs a kottában, a műveik akkor szólalnak meg igazán.” A dögunalomnak persze rendezői melléfogás is lehet az okozója – derült ki Szinetár Miklós szavaiból a Hogy volt?! szerdai esti műsorában, és példának Mozart Così fan tuttéját hozta fel: a röhögős vígjáték vérfagyasztó búcsúkvintettjében Ferrando és Guglielmo elkezd gyalogolni, fölhúzva a modern ruhát, vagy pedig csak ott állnak és szépen eléneklik azt, amit kell. „Ha ezt nem egy intelligens ember játssza, hanem csak szépen elvan a frázisokkal, meg kell dögleni az unalomtól” – mondja Szinetár, ekként is méltatva a műsor alanyát, Gulyás Dénes operaénekest. Már majdnem azt írtam, hogy tenoristát, ám Szinetár és Kovács János karmester a műsorban – és most érzékenyebb tenorok ne figyeljenek! – többször is elmondta: Gulyás nem is tenorista, hanem művész és értelmiségi, akinek nemcsak hangja van, hanem kottát is olvas, muzikális és értelmes. (Meg emberszabású.) „Az intelligens tenorista, olyan mit a fehér holló, ritka jószág” – fokozta még Kovács, erősítve a zenei berkeken belül élő sztereotípiákat, amire Szinetár a praxisából egy Mantovai herceget említett a Rigolettóból, akit csak az az egy magas C érdekelt. Igaz, a nápolyi operaház közönségének egy része is sportnak tekinti a zenét: a büféből a tévéközvetítést figyelve csak akkor rohantak be, amikor jött az a bizonyos hang.
Radványi Dorottya fesztelen és elegáns műsorvezetése mellett persze megbizonyosodhattuk Gulyás Dénes intelligenciájáról is, ami nem csak a színpadon érvényesült – világsztárként négy évadot énekelt a New York-i Metropolitan Operában, bejárta a világot, de megmaradt közvetlen és szerény embernek. Anekdotáiban nem magát dicséri, még akkor sem, ha Menuhin vagy Pavarotti annak szereplője. Szerinte a szép énekhang is túl van misztifikálva: nem az a művészet, ha valaki hatalmas hangokat tud kiénekelni, hanem az, ha az énekes valamit közölni tud és akar. A pályájának emlékezetes epizódjait felvillantva – Kertesi Ingriddel, Kováts Kolossal és Nagy-Kálózy Eszterrel – nem az amerikai élményeire került a hangsúly, inkább Szinetárral és Klukon Edit zongoraművésszel való együttműködésére – utóbbival több mint egy évtizeden keresztül adtak elő dalesteket. „Nem azért gyakorolunk, hogy legyen egy koncertünk, hanem azért lett koncertünk, mert sokat gyakoroltunk” – engedett betekintést a titokba. A dalirodalom volt a gyógyszere: egy New Yorkban félrekezelt tüdőgyulladás után asztmás lett. New York más szempontból is meghatározó lett: 1989-ben egy „pokolian rossz, ócska, unalmas” Rómeó és Júlia-rendezés alatt elkészítette első saját rendezői példányát. Egész napjainkig így szépen felrajzolták a pályáját, amiben feltűnő módon egyvalami kimaradt: Gulyás több mint egy évtizeden keresztül volt a Fidesz országgyűlési képviselője.
A néző csak egyvalami miatt idegeskedhetett: a közszolgálati csatornák nem igazítják egymáshoz a műsoraikat, így aki a Duna World remek műsora előtt ragadt, vagy fél órával lemaradt Baráti Kristóf hegedűművészről, aki két órát kapott az m5-ön. Bősze Ádám minden bizonnyal rákérdezett az első rész előtt, hogyan lehet Vivaldit ennyire élővé tenni – egy pillanatig sem volt unalmas az interpretációja, pedig bizonyos előadók tucatpopot csináltak a barokk mester műveiből –, a koncert második része előtt azonban kiderült, a világ egyik legfoglalkoztatottabb hegedűművésze tulajdonképpen csak a közönség kedvéért játszik egy-egy bravúrdarabot – most ráadásként a Bevezetés és rondo capricciosót Saint-Saëns-tól –, nem az érdekli, hogy megmutassa technikai tudását és virtuozitását – ő is közölni akar egy-egy művel, mint Gulyás Dénes. Ami engem illet: Ysaÿe, Sibelius és Arvo Pärt műveit e koncert után egész más füllel fogom hallgatni. A Baráti-műsor nézői mindössze tíz perccel maradtak le Fábri Zoltán 1961-es, „szabálytalan szépségű” remekművéről. Fegyvertelenül, halálra ítélten is helyt állhat az ember: a Két félidő a pokolban a Dunán futott. A Viasat History-n Pompei-hét megy: Fábri filmjével párhuzamosan ezúttal Raksha Dave régész és Dan Snow történész mutatta be a 2018-as ásatás eredményeit. Ahogy a Szerelmi bájitalban éneklik: „Akinek ennyi jó kevés azt érje gáncs és megvetés.” Infó: Hogy volt?! – Gulyás Dénes, Duna World Müpart Classic koncertek – Baráti Kristóf – Az évad művésze a Müpában, m5 Két félidő a pokolban, Duna Televízió Pompei: A kitörés után, Viasat History

Meghalt Udvaros Béla

MTI
Publikálás dátuma
2020.05.15. 10:35

Fotó: Shutterstock
Az Evangélium Színház alapító-igazgatója kilencvenöt éves volt.
Kilencvenöt éves korában csütörtökön elhunyt Udvaros Béla rendező, író, az Evangélium Színház alapító-igazgatója – tudatta lánya, Udvaros Dorottya. Udvaros Béla idén januárban még családja körében ünnepelte kilencvenötödik születésnapját. Csütörtök hajnalban békésen, álmában hunyt el, szerettei mindvégig mellette voltak – olvasható a közleményben, amely szerint Udvaros Bélát a Magyarországi Evangélikus Egyház saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.     
Udvaros Béla 1925. január 10-én született Budapesten, 1951-ben szerzett diplomát a Színművészeti Főiskola rendezőszakán, majd Várkonyi Zoltán akkori főrendező hívására a Magyar Néphadsereg Színháza (a mai Vígszínház) ösztöndíjas rendezője lett. 1954-ben az Állami Déryné Színházhoz szerződött, 1957-től tizenhat évadon át a kecskeméti Katona József Színházban, majd tizenegy évadon át a békéscsabai színházban dolgozott rendezőként.
A Népművelődési Intézet révén húsz évig a MOM műkedvelő színjátszóival foglalkozott, egyik emlékezetes bemutatójuk Illyés Gyula Malom a Séden című drámája volt. Udvaros Béla hosszú évtizedeken át rendszeresen tartott művészi és kultúrtörténeti egyszemélyes előadó- és felolvasóesteket, Kalocsától Vancouverig majdnem 2000 alkalommal lépett fel.
1990-ben megalapította és csaknem két évtizedig vezette, szervezte és mentorálta az Evangélium Színházat. Nyolcvannégy éves korában, 2009-ben búcsúzóul Az ember tragédiáját vitte színre. Udvaros Béla nevéhez számos könyv is fűződik. Shakespeare-breviárium című első kötete 2011-ben jelent meg. 2014-ben publikálta a Moliere tragikuma, 2015-ben pedig az Egy kis nemzeti színház - Az Evangélium Színház húsz éve a Duna palotában című könyvét. 2017-ben adták ki a Főrendezőm az Élet - Egy 20. századi rendező képes krónikája című kötetét.
Párkány László Udvaros Bélát bemutató kötete 2008-ban jelent meg Térdeplő Thália: Udvaros Béla második élete címmel. Munkásságát 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2015-ben a Magyar Érdemrend középkeresztjével ismerték el. 2019-ben pedig megkapta a Magyar Művészeti Akadémia Kováts Flórián Emlékérmét több évtizedes rendezői, színházteremtő és közösségformáló, közösségszervező munkájáért.