Szilasi László: Kései házasság (részlet)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 10:35

Vajda Ilma és Gavenda Péter 1964-ben találkozik Szegeden. Még nem tudják, hogy ha nem is együtt, de egymás mellett fogják leélni az életüket. Az 1964 és 2019 között játszódó regény mindegyik fejezete egy-egy év metszete: Ilma és Gavenda viszonya másokkal kötött házasságokat és történelmi fordulókat egyaránt túlél, de kérdés, vajon ellenálló tud-e maradni az idő múlásával szemben. Szilasi László május 25-én, a Magvető Kiadó gondozásában megjelenő könyvében a történelem nem kulissza, hanem egyenrangú szereplő. A regény hol idilli, hol melankolikus, de mindig kristálytiszta rajz közös múltunkról és arról a törékeny erőről, amely két embert összeköthet.
Y2K Ilma mindig kézzel írt, szükség esetén írógéppel, de azért bele kellett tanulnia, már csak Gerenda kedvéért is, a számítógépek használatába: szerették az e-mailt. Kezdetleges, de szeretetteljes végfelhasználó, az volt Ilma. Éppen ezért nem a tiszai ciánszennyezés, hanem az Y2K volt számukra a következő év legjelentősebb problémája. Meg kellett oldani. Végeredményben ennek a problémának az elhárításán alapult a kapcsolatuk. A rövidített évszámok használata a korábbi években programozói mesterfogásnak számított: hatékonyabbá lehetett tenni vele a gépek működését. A lyukkártyás korszakban jelentős előnyökkel járt, ha két számjeggyel kevesebbet kellett tárolni. A 2000. év problémáját azonban éppen az okozta, hogy négy számjegy helyett csak az utolsó kettőt használták az évek azonosítására. Ebben a rendszerben a 2000. évet ugyanúgy 00 jelöli, mint az 1900-at, és a gép az 1999 után következő 00-t 1900-ként, 19 100-ként vagy egyszerűen 100-ként értelmezi, ami gondokat okozhat a dátumok összehasonlításakor. A dátumkiterjesztés végül megoldotta a millennium bugot: a kétjegyű évszámokat az évszázaddal egészítették ki, így a továbbiakban négy jegyen tárolták őket a programokban. Ezt tekintették a legtisztább megoldásnak, ami egyértelmű dátumokat, időtálló és a továbbiakban alacsony fenntartási költségű programokat eredményezett. Akárhogyan is: január elsején, szombaton nem omlottak össze a rendszerek. Ilma írt Gerendának, és ő rendben válaszolt. Összeköttetéseim révén vonalas telefonom mindig is volt. És ekkor már volt mobilom is, Gerendától kaptam egyszer karácsonyra. Nokia volt, egy egyszerű alapgép, hamar beletanultam. Nem kellett beütni azt a sok számot, megnyomtam a nevet, és már csörgött is a túloldalon. Biztos lehettem benne, hogy nem kell érdeklődnöm: ha felveszik, az fogja felvenni, akit hívtam. A hely azonban mindörökre bizonytalanná vált. Eddig biztos volt, hogy a vonalas telefon a lakásban csörög. Azon belül fogja az ott lakók között valaki, nem tudjuk, kicsoda, felvenni, halló, halló. Most azonban, a személy bizonyossága mellett, bizonytalanná vált, hogy az adott személy hol van. Akárhol lehet. Bármit mondhat, bármit hazudhat, hogyan ellenőrizhetném. Eddig nem hívhattam Gerendát otthon. Még a végén Ágotha Margit vette volna fel, kínos lett volna a jelenet. Most már akármikor felhívhattam a mobilján, ha felveszik, ő lesz az. Csodás volt ez a szabadság. És hát persze elkezdtem félni. Mi van akkor, ha az én szerelmi érzésem túlságosan ragacsos. Csak eddig, technikai hiányosságok miatt, nem tudtam kifejteni. Nem akarlak zavarni, de aggódtam érted. És mi van, ha ő ezt a titkos mivoltomat – utálja. Gerenda is sokat idegeskedett ezen. Bőbeszédű ember volt, de nem zaklatta Ilmát sokszor, ám az aggasztotta, hogy hogyan viselkedik majd, hogyan használja az eljövendő kommuniká­ciós technikákat. Annak viszont nagyon örült, hogy Ilmát is zavarja ez a problematika. Végül meg­egyeztek az SMS-ek használatában, nem lett semmi baj, konkrét mobilhívás csak végveszély esetén. De mindent összevetve Ilma annak örült a legjobban, hogy a másik önismereti problémának tekintette az egészet. Hiszen hát az egész életben az a legfontosabb, drága Ilmám, nem?, az önismeret. Ilma szerette ezeket az aranyköpéseket. Némelyiknek talán még igaza is volt. Ilma mégis mindet körberöhögte. Nem tudta, hogy a férfi tudja-e, de talán nem is érdekelte. A kiflik természete A következő évben megszűnt a főiskolai képzés a városban. A politikának nem kellett, a többiek meg nem harcoltak érte. Hamar kiderült, hogy mennyi minden volt erre a jókora szögre fölfüggesztve. A hallgatók megtöltötték a megyei könyvtárat. Ellátták vendégekkel a szórakozóhelyeket, nem kellett minden egységnek már este tíz órakor bezárnia. Jártak a gyerekek moziba, néha még a színházba is. Kongott a város. Hiányoztak belőle ezek a nagyon fiatal emberek. Gerenda nyugalmazott főiskolai docens csak bólogatott a kopaszodó, okos fejével. Tudtam, hogy ez lesz. Budapest: oké. Pécs, Szeged, Debrecen: a maga módján az is oké. De egyébként ezen felül nem lehet szíre-szóra mindenféle főiskolákat meg egyetemeket alapítani. Oxford, Cambridge: állami vagy egyházi tulajdon? Olyan régi az alapítás, hogy nem lehet megválaszolni a kérdést. Ennek az iskolának viszont nem volt semmiféle előtörténete. Anélkül meg nem megy. Ilma hallgatta, úgy gondolta, alighanem igaza lehet. Ez a közepes kisváros többet veszített városiasságából, mint New York a WTC lerombolásával. Mi kell egy városhoz, ezen gondolkodtak közben, mi kell hozzá leginkább. A felsőoktatásnak oda. De a város azért város maradt. Ha lebontanák a Haragosi Centert, akkor is az maradna: nem kellenek olyan nagyon a bevásárlócentrumok sem. Ne legyen közoktatás. Az sem baj: áthordják a gyerekeket a szomszéd városba iskolabusszal. Ne legyenek munkahelyek. Ott is át lehet járni, vagy dolgozhatsz otthonról, akárhová, akárkinek. Rombolják le a templomokat. Kereszt, csillag, rézkakas meg mindenféle jelkép hulljon le a porba. Az sem baj: az istentiszteletekhez a tévén, rádión keresztül is hozzáférsz. Szűnjék meg a kultúra mindenféle szolgáltatása. Könyvtár, hangversenyterem, mozi, színház: szűnjék meg mind. Ne legyen sport. Aki fut, lőjék agyon. Hallgattak, nem jutott eszükbe semmi további elvehető. Ne legyen kocsma. Ne lehessen nyilvánosan és közösségben alkoholt fogyasztani. Szűnjenek meg a kávéházak, teázók, cukrászdák. Elhallgattak. Felállt, kinézett az U betű öblébe meg a főutcára, a pékségre a nyitott ablakokon át. A fák jó alaposan megnőttek az utóbbi években. Hirtelen visszafordult. Ne legyenek terek. A kerítéssel lezárt magánházakon kívül ne legyen a településen semmiféle szabad tér. Ne legyen a közösségnek meg az érintkezésnek semmiféle helye. Ne tudjanak találkozni. Ne legyenek semleges területek. Magánszféra. Csak az legyen. Legyen belőle akármennyi. Toljuk őket közel egymáshoz. Nem lesz belőlük soha semmiféle városszerűség. Csak ha van közöttük némi hézag. Akármiféle hézag. Használják azt a hézagot bármire. Igen, a várost a hézag teszi. Kiitta a poharát. Legyintett. Úgy érezte, megint túlhúzta az okosságot. Töltött még magának némi bort, aztán odafeküdt mellém a franciaágyra. Gerenda a bal oldalon feküdt, nem lehetett tudni, hogy miért, mindkettejüknek így volt természetes. Ha jó volt a kedv, úgy simultak egymáshoz, mint két kifli, bár a férfi úgy tekintette, hogy ha ő nem elöl van, hanem hátul, akkor ő egy befli. Nem volt egy vicces figura. De ezt az egyet megengedte magának. Befli. Igaza volt: a sík felületeken tárolt tradicionális, görbe kiflik általában valóban balra hajolnak. Nem érnek össze. Van közöttük egy picike rés. Ilma szerint Gerendának ez a picike térköz volt az igazi párkapcsolati mintája. Közel, nagyon közel, amennyire csak lehet. De össze azért ne olvadjatok. Dupla kifli nem kell. Mondj határozott nemet a duflára. Ide Ilma már nem tudta követni őt. Áll a Tescóban a helyben sütött kiflik előtt. Sír, nevet.

Golflabdák, vámpírok és létválság (Berta Ádám: A kígyó feje)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 10:10

A gyilkossággal, gyerekrablással, csalással – egyben számos jelzett (például Herman Melville Moby Dickje) vagy nem jelölt irodalmi allúzióval – terhelt regény szántszándékkal kimozdít a kényelmes-szórakoztató olvasás pozitúrájából.
Titokzatos és mozaikszerű – kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig csakis önmagunkba fordulhatunk Berta Ádám új regényét olvasva. Békés, majdhogynem idillikus kazahsztáni vámpírtörténetként indul a történet. Egy tizenötödik században épült templom kazamatáiban hatvanhat kisebb és harminchárom nagyobb koporsó fekszik, a közeli falu lakosai­nak, különösen a szűzlányoknak és a gyerkőcöknek a száma pedig havi egy-két alkalommal egy-kettővel megfogyatkozik. A helyi fegyver- és drogcsempész maffia feje ígéretet tesz az ortodox keresztény közösség vezetőinek, hogy a Kárpátokból egykor idetelepült arisztokrata hagyatékát – a szláv hiedelmekben ubirokként és mhackayokként nevesített vérszívók feltételezett lakhelyét – felszámolja. Talál is hozzá az egykori származási helyhez közeli lakosú partnert. A koporsók, illetve tartalmuk meg is teszik az utat egy újpalotai raktárbázisra – többször is és/vagy nem. Ekkor jön a képbe nyugtalanító módon – de csak az olvasás linearitása szerint – Kígyó. Azaz Sanyi. Akinek az apja, Talmai Aladár, talán maga is ubir, egy tévétársaság és egy kazah–magyar kereskedelmi cég vezetője, a magyar kapcsolat. Nem mellesleg kétes minőségű gyógyszeripari termékek exportőre (lásd fenn a kockázatokat és mellékhatásokat), és golflabdagyűjtő (a golflabdák, szám szerint 99, ahogy a szipolyok száma is, aztán imitt-amott, nagyon tudatosan elszórva folyton megjelennek a regény lapjain). De Sanyival és életközépi válságával látszólag mintha egy új regény ágyazódna a már elmondottakba – mintha egy ikerregény körvonalai sejlenének föl, hogy a kontúrok azonmód el is mosódjanak, s szoros szálakkal, szövet- és szövegszerűen kapcsolódjanak szimbiótaként egybe. (Mintha a két szívvel és két lélekkel született mhachkayok, akiknek a halálukkor csak az egyik lelkük távozik a túlvilágra, a másik fel­éledt holttestként vadászni kezd, leképeznék ezt a kettős szerkezetet…) A sokelbeszélős, sok látószögű, az időrendet (és talán az oksági viszonyokat is) felbontó – elliptikus – dramaturgia, amit az egész történetet átlátó elbeszélő játékosan(!), kénye-kedve szerint szerkeszt, élve az elhallgatás jogával is, stílszerűen egy fejetlen kígyóra emlékeztet. Vagy egy olyan szövegelvre, ami a ’90-es évek magyar prózájában már tesztelésre került (lásd például Németh Gábor A semmi könyvéből) és az egyes szövegdarabok közti összefüggés, kapcsolódás nem történetszerű (ok-okozati) és nem centrális vagy lineáris. (A fejetlen kígyó képzete amúgy a párkapcsolatot megnehezítő kommunikációs probléma leírásaként kerül elő: „[Sanyi, akinek Kígyó a beceneve] annak idején feketének képzelte a problémát, nyálkás, lüktető, amorf idegenségnek, amely fejetlen kígyóra és rég magára hagyott vágómarhatetemre egyaránt emlékezetett.” (288. o.)] Így aztán a misztikus nemzetközi vámpírtörténet egészen más (szöveg)síkra helyeződik: Sanyi élet- és családtörténetének, a szinte Bret Easton Ellis (vagy Hazai Attila) létcéltalan figuráit idéző lelki fásultságának, önidegenségének és házasélete viszontagságainak elbeszéléseivel egy oda-vissza értelmezési kölcsönfolyamatra kényszeríti az olvasót, amit a rendkívül sűrűre szőtt – és csalóka – motívumhálók (golflabdák, számmisztika, szereplők kettőssége, szóhasználat stb.) kétségbeejtően felerősítenek. Miközben talán éppen az össze nem illeszthetőségük (vagy a többféle egybekapcsolódás) lehetőségét demonstrálják. A gyilkossággal, gyerekrablással, csalással – egyben számos jelzett (például Herman Melville Moby Dickje) vagy nem jelölt irodalmi allúzióval – terhelt regény szántszándékkal kimozdít a kényelmes-szórakoztató olvasás pozitúrájából, nyugtalanító kérdések sorát támasztja fel mind az olvasottak, mind az olvasási módjuk tekintetében – s így kihívássá válik a lét(értelmezés)ünk számára. (Cser Kiadó, 2020. 304 o.) 
Szerző

Miklya Emese Sára és Babiczky Tibor: Mutatványosok (versek tandemben)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 09:45

Miklya Emese Sára Mutatványosok A régi zeneiskolával szemben egy férfi állt. Átsétáltam hozzá a túloldalra. Fejhallgató volt nála, a nyakamba akasztotta. – A régi zeneiskolád előtt egész éjszaka egy gordonkás játszott. Sóhajtoztak a falak, a fák, az utca. Felvettem neked – mondta a férfi, velem szemben állt. – Tetszeni fog, mert te jutottál róla eszembe. Ez te vagy. És a fejhallgatót a fülemre tapasztotta. Biciklit hozott, engem a csomagtartóra, a kormánynak háttal felültetett. Elindultunk. Megfeszült a fülhallgató zsinórja. Csak az összeszorított combommal tudtam egyensúlyozni. Milyen veszélyes ez így, gondoltam. Senkinek nem lenne szabad háttal ülve bicikliznie. Fülembe sóhajtott a gordonka, és sóhajtott a főtér, az akácoskert, a mozi. Hirtelen leesett a fejemről a fejhallgató. Leugrottam a bicikliről. Macskakövön álltam, a parkban. A padon egy férfi ült, tekerte fel a zsinórt. Nevetett. A kövek alattam, a fák fölöttem zokogtak. Babiczky Tibor Mutatványosok Fekete dobozban húr rezeg. Meséltem már neked a széles folyókról, kézfejen derengő kék erek. A vágott virágok nyugalma, a tekinteted. Az asztalon vékony szelet napfény és egy villa fejének árnyék- rácsai. Láttalak, amikor a fejed felvetetted és a szélbe szimatoltál. Valami hirtelen – nem te voltál – tudta benned, hogy futni kell. Ezért lett, ezért az elrugaszkodásért, minden érzék és izom. Ezért a látomások nélküli, holt erdőszegletért. És tudtad már, ennek tétje van. Testszagot hoz a szél. A torkolattűz és a bemeneti nyílás közti táv, nem számolunk időt, a szabadság.
Témák
versek