Mester Györgyi: Medveasszony

Publikálás dátuma
2020.05.16. 08:40

„A hang forrását keresve, hamarosan ráakadt egy kicsi medvebocsra. Azonnal látta, hogy a talpát átfúrta egy jókora tüske, a seb gyulladt volt, erősen gennyezett, a kis állat teljesen le volt gyengülve.”
Egy évtizede élt már az erdőben. Naponta tizenöt-húsz kilométert is megtett, fáradhatatlanul rótta az ösvényeket, félévente elkoptatott egy bakancsot. Minden alkalommal ellátogatott a kihelyezett etetőkhöz, feltöltötte azokat, az orvvadászok csapdáit sorra felszedte, tönkretette, ha útjába sérült állat került, hazavitte, ápolta, majd szabadon engedte. Egy hajnalon, szokása szerint, az erdőt járta, amikor a sűrűben egyszer csak gyenge, nyivákoló hangot hallott. A hang forrását keresve, hamarosan ráakadt egy kicsi medvebocsra. Azonnal látta, hogy a talpát átfúrta egy jókora tüske, a seb gyulladt volt, erősen gennyezett, a kis állat teljesen le volt gyengülve. A karjába emelte a szinte öntudatlan, bundás testet és gyors léptekkel hazafelé vette az irányt. A tüskét eltávolította, a sebet fertőtlenítette, kötést tett rá. Eleinte óránként nézett rá, később, amikor az állat mocorogni kezdett, megetette, majd, barátkozni kezdett vele. Az ágya mellé leterített pokrócon altatta, néha még éjjel is felriadt és ránézett, nincs-e valami baj, lélegzik-e még. Megszokottá vált, hogy a medve az ágyról lelógó kezét nyaldossa, vagy csak rátette a mancsát az ő karjára. Reggelente, amikor kilépett az ágyból, egyből a selymes mackóbundát érezte a talpa alatt. Ám a bocsból időközben felserdült medve örökre mégsem maradhatott a háznál, a sérülése helyén már csak egy durva felületű, kerek, piros heg virított. Többször is bevitte az erdő mélyére, ahol rátalált, otthagyta, de a lakótársa legkésőbb estére mindig hazatalált. Végül puskalövésekkel sikerült távolmaradásra bírnia. Egy alkalommal, amikor az erdész a piacon járt a faluban, új árust fedezett fel a kofák között. Fiatal, barna lány volt, talán még a húszon is innen. Erdei gyümölcsöket, gombát árult, kézi fonású kosárból. Vásárolt tőle, pedig mi szüksége volt éppen neki málnára meg szederre? A lány arca pirospozsgás volt, mint aki minden idejét a szabadban tölti, dús szemöldöke alól, meleg, barátságos pillantású barna szempár sütött felé. Ajka telt volt, s természettől rózsaszínű, apró, erős fehér fogai kivillantak minden mosolynál. Haja tekergő örvény volt, vastag, selymesen sötétbarna zuhatag. Az erős vállak alatt kemény keblek, izmos, masszív kis test következett, mely formás, de erős lábakon állt. Az erdész megvette a lány egész árukészletét, sőt, még hozzátette, hogy mivel nagyon szereti a málnát, másnap is eljön. Mielőtt visszament volna az erdészlakba, betért a korcsmába, hogy a lány felől érdeklődjön. A korcsmáros felesége szerint azt rebesgették, a lány egyedül él az erdőben egy egyszerű fatákolmányban, amiben még ágy sincs. A földön alszik egy régi pokrócon. Eredetileg nagy pereputtyal érkezett, szülők, rokonok, sok apró gyerek, átutazóban voltak, és megpihentek az erdőben. Ugyan messze voltak a falutól, de amikor eltűnt egy bárány, mégis őket gyanúsították, a károsult gazda pedig fejszével meg a szomszédokkal indult az erdőbe, kideríteni az igazságot. Mire azonban odaértek a táborhelyre, a család már eltűnt, sátrastul, szekerestül, pereputtyostól. Csak a lány maradt, nem tudni, miért. Őt viszont nem bántotta senki, főleg, hogy aztán megkerült az eltévedt bárány is. A faluban ülték meg az egyszerű lakodalmat, majd a férfi kivitte az új asszonyt az erdészlakba. Nem volt annak szinte semmi holmija, azonkívül, amit magán hordott. Éjszaka az erdész hirtelen felriadt álmából, és rögtön az asszonyt kereste maga mellett, ott azonban senkit nem talált. A meglepetéstől felült, majd lelépett az ágyról, s akkor a talpa valami selymes, puhán bársonyos dologba mélyedt. Újdonsült felesége ott kucorgott a padlón, a haja szétterült a régi pokrócon, s ahogy hunyorogva végigtekintett rajta, a szoknyája alól kilátszódó lábfejei egyikén egy kerek, piros forradás nyomát vélte felfedezni. Az erdész megnyugodva hajtotta vissza fejét a párnájára, miközben az alvó nő kezét a saját karjára simította.
Szerző

Izsó Zita: Mindenki tudja (vers)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 08:23

Fotó: Adományozó: Berkó Pál / Fortepan
Mindenki tudja, hogy már sohasem történhet semmi baj, de azért havonta egyszer légiriadó próbát tartanak. A hangszórókból rövid szavakat üvöltenek, amiket már senki sem ért, mert nincsenek vészkijáratok, becsatolható biztonsági övek, mentőmellények vagy mentőmondatok, lekapcsolták a fejekben a közvilágítást. A szüleink túl nagyra fújták a szörnyeinket, mind kipukkadtak, és már nem élnek a nagyszüleink, akik hétvégente teleültették kertjeinket a kételyek egynyári növényeivel, és aki mégis, mindezek ellenére elbizonytalanodik lefekvés előtt a hangszórókból hallott szavakat ismételgeti, és közben meg van győződve arról, hogy imádkozik.
Szerző
Témák
vers imádság

Aprómunka sumákolás nélkül – Szlukovényi Katalin hagyományokról és rendszerekről

Publikálás dátuma
2020.05.09. 12:10

Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó
A pátosztól a hideg rázza, vonzódik a nyúlmetaforákhoz, kedvenc sportja pedig, hogy figyel és reflektál. Szlukovényi Katalinnal az áprilisban, a költészet napjára megjelent, Álomkonyha című verseskötete kapcsán kredenc alatt kuporgó bandzsa műmacskáról, nagy költők ödipális görcsöléséről és a hétköznapiság költészetéről beszélgettünk.
Feltűnően sokszor nyúl a nyulakhoz. 2005-ben megjelent első kötete a Kísérleti nyúlorr címet kapta; „…Még mindig / akarom, amire vágytam, / de már nem a vágy hajt, csak a tudat, / igába fogott páros plüssnyulak / csüggesztik fejüket a kirakatban” – írja az Álomkonyha Meddig nyúl a nyúl? című versében. Mi ez a különös vonzalom?  A nyúl igen alkalmas metafora. Egyes állatokhoz sztereotipikus tulajdonságokat szokás társítani – például ravasz róka, buta szamár –, holott ezek igazsága nem túl meggyőző. A nyúl például egyáltalán nem gyávább, mint bárki más, csak kis termetű zsákmányállat. Természetes, hogy minden zajra összerezzen, hiszen abban a tudatban él, hogy a szembejövők számottevő része épp őt készül megölni. Azt hiszem, a Kísérleti nyúlorr írása idején a kiszolgáltatottságtól kiélesedő érzékek, a szüntelen, intenzív figyelem kényszeres tudatállapota miatt azonosultam a nyúllal. Aztán együtt maradtunk: a nyúlmetaforák meg én. Szabó T. Annáról mondja egy A mai nap című verséről írt méltatásban, mennyire zseniálisan tudja akár érzéki orgiáig izzítani a hétköznapiságban rejlő pillanatokat. A kirakatban látott plüssnyulaktól a hámba feszült akaratig eltelő pár sor, vagy az elvadult zoknihordáktól az önmegadásig vezető gondolat épp hétköznapiságában katartikus. Ez volna a költészet? Minden fennköltség és pátosz nélkül?  A pátosztól kiráz a hideg – költészetben, politikában, személyes érzelmekben egyaránt. Mindig gyanús, hogy a pátosz nagy, lendületes ívei remek alkalmat adnak a fontos részletek alattomos vagy szimplán slendrián elsumákolására. Én viszont a felelősségteljes aprómunkában hiszek, azt élvezem, azt csinálom jól, és mások részéről is az okoz örömet. Amúgy nem hiszem, hogy bármi – a szerelem, a természet, a hit, tetszés szerint folytatható a lista – maga lenne a költészet, viszont az elmúlt évezredek változatos irodalmának tanúsága szerint a költészet bármiben felfedezhető. Személyes használatra valahogy úgy definiálnám, hogy a vers olyan komplex, magán túlmutató jelentésekben gazdag mozzanat, amely koncentrált figyelmet igényel, és cserébe összeköt: szerzőt az olvasóval, egyént a közösséggel, halandót a transzcendenciával. Többek közt a hétköznapi életünk is tele van ilyen mozzanatokkal – az én sportágam az, hogy ezekre figyelek és reflektálok. „...ebből se lesz vers, / pedig mennyire jó szó a beléptetőkártya, / pláne a kápiapaprika…” – szól a Kötöttpályás közlekedés című versének egy kósza gondolata. Melyik az a pillanat, amikor már biztosan tudja, hogy egy szóból, emlékképből, gondolatfoszlányból vers lesz?  Általában a vers eleje szólal meg bennem. Ez egyszerre dallam és gondolat, szétválaszthatatlanul. Ha kitart néhány soron keresztül, és beugrik a vége, akkor többnyire a két pont közti szerkezet váza is felsejlik. Azaz, ha megvan a versmag, és érzem, mire fut ki a gondolatmenet, akkor nagy biztonsággal számíthatok rá, hogy meg fogom tudni írni a verset, mivel a kettő közt lévő rész kidolgozása nagyjából már mesterségbeli tudás kérdése. A versmag sosem egyetlen elem, hanem elemek találkozása. Többnyire egy félmondat vagy pár sor, ami elhangzott vagy amit olvastam, és rezonál bennem egy élethelyzetre; vagy egy látvány leírása, amin átdereng egy másik jelenet. Például a Stockholmban járt a Tél a Párisban járt az Ősz parafrázisaként indul. Néhány éve a svéd fővárosban tanultam ösztöndíjjal, és hónapokon át minden hétköznap a budapesti holokauszt áldozatainak emlékét megidéző Raoul Wallenberg parkon át mentem iskolába. Amikor advent idején megláttam a fényfüzérből formázott rénszarvasokat, eszembe jutott az Ady-vers eleje, csak másik városra, más évszakra transzponálva. Ady sokat birkózott a magyarságélményével, én is küzdök vele, rendkívül idegesítőnek, vitathatónak találom például Vörösmarty Szózatában, hogy „Itt élned, halnod kell” – a barátaim tekintélyes része épp azokban az években költözött külföldre –, miközben persze a közösség, az otthon számomra is fontos érték; éreztem tehát, hogy a vers vége Vörösmartyt gondolja tovább: „Lesz-e majd hazám, / hol élni, halni nem kötelező, / de érdemes?” A két pont közti utat pedig már aránylag könnyen meg lehetett építeni a szétszórt kikötői fények és a diaszpóralét asszociációs köreinek elemeiből. Adyn kívül is számtalan költői utalás van a verseiben – József Attilától Nemes Nagy Ágnesen, Petri Györgyön vagy Ferencz Győzőn át a már említett Szabó T. Annáig rengetegen megidéződnek. Mit jelent önnek a költői hagyomány?  Azt gondolom a hagyományról, amit a kizárólag hommage-verseket tartalmazó, utolsó ciklus Nemes Nagy Ágnestől kölcsönzött címe állít: „Tanulni kell.” Az elszakadás belső kényszerét sose éreztem. Néha persze megkapom, hogy a verseimben túltengnek „a klasszikus (modern) hatások, s így a túlzott ismerősség érzete” – nagyjából ez az egyetlen kritikai észrevétel, ami többször is elhangzott a köteteim kapcsán. Hiszek a kritika építő erejében, ezért törekszem is a hagyománykövető hajlamaim kordában tartására – de ez csak a jó tanuló megfelelési vágya a külső elvárásoknak. Ha rajtam múlna, gátlástalanul lubickolnék a hagyomány örömében. Hiszen ha nem lennének elődök, nem lennének szavaink sem, amin megszólalhatunk. Mindenki elölről találhatná fel a spanyolviaszt, az artikulálatlan nyökögéstől kezdődően – nem tűnik túl hatékony modellnek. Olvastam Harold Bloom The Anxiety of Influence („Hatásiszony”) című, impozáns értekezését a nagy költők ödipális görcsöléséről, miszerint imádattal csüggnek a szellemi apjukon, egyszersmind azonban szeretnék is eltenni láb alól, hogy helyére léphessenek az irodalmi panteonban – de végig az volt a benyomásom, hogy ezt egy romantikus költőzseniken iskolázott, véges kánonban gondolkodó férfi írta. Az eredetiségvágy, a dühödt szabadulás a mesterektől – ez számomra egy érdekes elméleti probléma, amit értek, de sosem éltem át. Sokkal közelebb áll hozzám Virginia Woolf irodalomszemlélete, aki száz éve a Saját szobában épp a női íróelődök gyér számáról panaszkodott – a női irodalmi hagyomány szűkössége, alulreprezentáltsága máig érvényes téma. Márpedig a pompás épületekhez masszív, kiterjedt alap kell. Ha már megadatott számomra egy gazdag magyar, angolszász és európai hagyomány – ezeket ismerem többé-kevésbé –, kutya kötelességemnek érzem, hogy építsek rá, és igyekszem ügyelni, hogy a puszta imitáción túl, tőlem telhetően hozzá is járuljak. Mindig ennyire pontosan meghatározott körvonalak mentén gondolkodik? Feltűnt például, milyen sokszor használja a „rendszer” szót. Az egyik, bár nem most született, félelmetesen aktuális is: „Ki-be jár a levegő, mint kórházba az ember: nem működő rendszerben a nem működő rendszer.”  A rendszert ezen a tájon hajlamosak vagyunk rögtön politikai rendszerként érteni, pedig ez egy általános, értéksemleges fogalom. Az idézett versrészletben például éppúgy rendszer az emberi test, mint egy egészségügyi intézmény vagy egy gondolati paradigma. Nagyon fontosnak tartom a rendszerszemléletű gondolkodást: amennyire idegenkedem a kiragadott, hangzatos jelszavaktól, olyannyira szükségesnek gondolom annak tudatosítását, hogy minden elem – tárgy, cselekedet, egyéni vélemény, politikai döntés, tényleg akármi – csak kontextusában értelmezhető, és feladatunknak tartom a tetteinket és mások tetteit lehetőleg mindig annak okaival és hatásaival együtt vizsgálni. Ez tömérdek fáradságos munka, de nem látom más módját a rengeteg eltérő kisebb-nagyobb rendszer optimális összehangolásának, mint a részek és az aktuális egész viszonyainak folytonos felülvizsgálatát, az állandó egyeztetést, akár egy ország, akár egy háztartás működtetéséről van szó. +1 kérdés  Szinte minden versében ott a humor – már a kötet borítója is egyfajta geg, a játék kredenccel és a porcelánmacskával… Fontos?  A PhD-disszertációmban, aminek magyar változata Kétkedők: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában címmel jelent meg, arra kerestem a választ, mi a különbség a másikat lenéző, kifigurázó, szarkasztikus nevetés és a világ sokféle értelmezési lehetőségére rávilágító, saját gyarlóságunk elismerése révén közösséget teremtő önirónia között. A humor számomra ez utóbbi miatt fontos: megakasztja a kommunikáció automatizmusát, és rászorít az újragondolásra – ráadásul nem erőszakosan, hanem a vicc könnyed eleganciájával. A dolgokra pedig tapasztalatom szerint többnyire ráfér, hogy újragondoljuk őket. Ami a borítót illeti: imádom, amit Féder Márta készített. Különösen azzal a kredenc alatt kuporgó bandzsa műmacskával azonosulok.

Szlukovényi Katalin

Radnóti- és Déry-díjas költő, egyetemi adjunktus, szerkesztő, műfordító. Győrött született, Budapesten él. A Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Álomkonyha, a Kísérleti nyúlorr, illetve a Hamis nosztalgiák utáni harmadik verseskötete. Az utóbbi években a versek és a tudományos szövegek mellett abszurd kisprózákat kezdett írni.

Szerző