Előfizetés

Voronyezsi történetek - beszélgetés Tatjana Voronkina műfordítóval

Kerekes András írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.05.09. 12:30
Örkény István
Fotó: Hunyady József / Fortepan
„Örkény István kibékítette az oroszokat a magyarokkal” – írta egy orosz hetilap szalagcímben. És nem is túlzott – derül ki Tatjana Voronkina műfordító visszaemlékezéseiből.
Több mint hatvan esztendeje fordít magyar szépirodalmat oroszra Tatjana Voronkina. Munkája sok magyar író barátságát is meghozta számára. A közelmúltban egy héten át beszélgettünk Moszkvában, kisebb kötetre való anyag gyűlt össze a hozzájuk fűződő emlékeiből. Örkény István különleges helyet foglal el az általa fordított írók között, meghitt alkotói kapcsolatban álltak, és ez a bensőséges viszony az író özvegyével, Radnóti Zsuzsával is a mai napig megmaradt. Beszélgetésünk egy részlete ezekben a napokban, amikor a második világháború európai végének 75. évfordulójára emlékezünk, amelyet orosz földön joggal mindig is a Győzelem Napjának neveznek, az irodalom kiváltságos lehetőségeit is fölvillantja. – Örkénynek szinte minden sorát lefordítottam – kezdte aznapi beszélgetésünket Tatjana Voronkina. – Szívesen foglalkoztak vele a kiadók is, így természetes volt, hogy születésének 2012 áprilisában esedékes centenáriumára is megjelenik műveiből egy válogatás. A kiadó különösen szép kiadványt tervezett, aztán az utolsó pillanatban anyagi okok miatt meghiúsult a terv. Éppen aznap derült ki ez, amikor más ügyben a kiadóban jártam. Nehéz elmondani, milyen lelkiállapotban értem haza. Gépiesen vettem ki a postámat, de rá se néztem, később is csak annyit láttam, van ott valami hivatalos levélféle, gondoltam, talán elmaradt számlát követelnek rajtam. Úgy, ahogy voltam, nagykabátban a székre rogytam, és eleredt a könnyem. – Mégse jelenik meg az Örkény-válogatás – panaszoltam a férjemnek. Hosszabb szünet. Aztán az asztalról előkerül egy levél. –Végül csak kinyitottam a borítékot, és nem akartam hinni a szememnek.: „Hatalmas kívánság, hogy lefordíttassuk és kiadjuk a kitűnő magyar író, Örkény István Voronyezs című drámáját, amely még nem jelent meg orosz nyelven.” Mintha még most se hinné. Mondja is: – Hatalmas kívánság! Hát szoktak hivatalos levelekben így fogalmazni?! De mióta személyesen is megismerkedtem a feladóval, Dmitrij Gyjakovval, aki író, újságíró, történész és kiadó egy személyben, valamint feleségével, Tamarával, a Voronyezsi Állami Egyetem tanárával, és megtudtam, hogy mindketten élénken érdeklődnek a magyar történelem és kultúra iránt, már nem lepődöm meg. Így kellett lennie, hogy Örkény visszatérhessen Voronyezsbe, másképp, mint hajdanán. 1942-ben munkaszolgálatosként került a Don-kanyarba, átélte a borzalmakat. 1943 januárjában pedig, amikor a szovjet áttörés nyomán a 2. magyar hadsereg zöme néhány nap alatt megsemmisült, és a túlélők meg akarták adni magukat, tanúja lehetett annak, hogy a szovjet katonák még csak őrizetbe se vették őket: mindössze mutatták nekik, merre menjenek, arrafelé van egy hadifogolytábor. Háromszáz kilométert gyalogoltak fagyban, hóban, minden második odaveszett közülük. Ő megmaradt, eljutott a tambovi táborba, és évtizedeken át, haláláig kötelességének tartotta, hogy szóljon a háború rémségeiről. Mondogatta: tartozom nekik, akik nem térhettek vissza a Don-kanyarból. Ahogy írta is a Tóték nézőihez címzett levélben: hatvanezer ember fagyott meg ott, az ő telük, az ő sorsuk azóta sem hagyta őt megnyugodni. Fejből idézi az író sorait, sok közönségtalálkozón mondta már el: „A legtöbben ülve fagytak meg, s ahogy ott ültek, márványba fagyott arccal, még most is a hátamban érzem a tekintetüket.” Örkény István a tambovi táborból később a Moszkva melletti Krasznogorszkba került, ott már írhatott is. A táborban született a Voronyezs című dráma, majd az ottani élményeit összegző Lágerek népe. A Gyjakov házaspár kezdeményezése nyomán 2013 januárjában, a doni harcok 70. évfordulója alkalmából kétnapos kulturális rendezvénysorozatot szerveztek a városban, Örkény István napjai címmel, a moszkvai Magyar Kulturális Központ is támogatta a programokat. Akkori vezetője, Baranyi András is jelen volt, és eljutott Voronyezsbe Radnóti Zsuzsa is. Örkény írásai, köztük a Tóték néhány részlete, amelyet a Moszkva megyei Osztrovszkij színház művészei adtak elő, mélyen megérintették a voronyezsieket, és kedvező változás indult el a magyarokról való gondolkodásukban. – A rendezvények és a közönségtalálkozók sikere nagyon sokat jelentett, a magyar vendégeknek és az oroszoknak egyaránt. Áttörés volt az a javából, ezúttal a szó nemesebb értelmében – mondja. Említem neki, hogy a Magyar Rádió moszkvai tudósítójaként ott voltam, amikor 2003-ban a városhoz közeli Rudkinóban fölavatták az oroszországi központi magyar katonatemetőt. Emlékszem, milyen nehézségek árán és több éves huzavona után sikerült csak az elképzelés megvalósítása: a legmagasabb szinten kellett beavatkozni, mert a helyi lakosság sokáig tiltakozott az emlékhely kialakítása ellen, fölemlegetve a magyar katonák kegyetlenkedéseit a megszállás idején. – Valóban ez volt a helyzet – erősíti meg, és hozzáteszi, hogy ennek fényében tényleg nehéz volna túlértékelni az eseményekről szóló beszámolók hangnemét. – Örkény István kibékítette az oroszokat a magyarokkal – ez volt olvasható a Voronyezsi Kurír hetilap hatalmas betűkkel szedett szalagcímében. Tanúsíthatom, hogy megváltozott a légkör, és ez azóta is ez jellemzi a kapcsolatokat. Gyümölcsöző együttműködés jött létre a voronyezsi és a debreceni egyetem között, közös konferenciákat, szimpóziumokat szerveznek, rendszeres a tanárok és hallgatók cseréje, Hogy mindebben már semmi meglepő, hogy mindez már a hétköznapok természetes része, az annak a – hadd mondjam így – örkényi januárnak is köszönhető – tesz pontot voronyezsi története végére Tatjana Voronkina.
Tatjana Voronkina

Névjegy

Tatjana Voronkina véletlenül lett a magyar irodalom fordítója: szlovák nyelv és irodalom szakon végzett, és csak később tanult meg magyarul. Eddig négyszáz könyve jelent meg. Nyolcvankilencedik évében jár, de még nem tette le a tollat, és ez szó szerint értendő: kézzel ír, mert – mint mondja – így könnyebben jut el a mű lelkéhez. A Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjének kitüntetettje.

Emlékek és érzelmek párbeszéde

Elevenen él bennem is a hét évvel ezelőtti voronyezsi látogatás – emlékezett vissza Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg, az író özvegye. – Nemcsak az irodalmi rendezvényekre gondolok, hiszen jártunk az egykori lövészárkokban, és fölkerestük a rudkinói katonatemetőt is, amelyet a Don-kanyar fölötti dombságon alakítottak ki. Megrendítő élmény volt a kegyelettel gondozott sírkert és emlékhely. Ma is azt mondom, amit akkor: a sors és Isten kegyelmének köszönhető, hogy Örkény István nem ott nyugszik, ahol több mint 17 ezer katona neve van felírva, és ahol ennél sokkal több, a harcokban elesett, és a kegyetlen körülmények közepette elpusztult ember maradványait őrzik, így ő túlélhette a poklot, és írhatott róla. A látogatásunk óta eltelt évek igazolták, nem tévedtem, amikor távozóban azt mondtam, úgy érzem, a magyarok és a voronyezsiek között újfajta kapcsolat teremtődött, megindult az emlékek és érzelmek párbeszéde. Jó tudni, hogy ebben nagy része van Örkény István műveinek.

Koronavírus okozta szövődményekben meghalt Roy Horn

MTI
Publikálás dátuma
2020.05.09. 11:00
Roy Horn
Fotó: Jörg Carstensen / AFP / DPA
A világhírű amerikai bűvész és idomár pénteken, egy Las Vegas-i kórházban hunyt el.
Koronavírus-fertőzés okozta szövődményekben elhunyt Roy Horn világhírű amerikai bűvész és idomár, a fehér tigrisekkel dolgozó Siegfried & Roy legendás bűvészpáros fiatalabb tagja. Szóvivőjének közleménye szerint a 75 éves német származású illuzionista pénteken egy Las Vegas-i kórházban halt bele a vírusfertőzés szövődményeibe. Roy Horn és társa, az ugyancsak német származású Siegfried Fischbacher már több mint 35 éve dolgozott együtt, amikor Hornt 2003 októberében megmarta az egyik fehér tigris a Mirage kaszinóhotelben bemutatott show közben. Az állat megharapta a nyakán, és kivonszolta a színpadról. Annak idején egy háromórás műtét során sikerült megmenteni Roy Horn életét, de a sztárilluzionista részlegesen megbénult és azóta is rendszeres orvosi kezelésre szorult, mert maradandó agyi és egyéb károsodást szenvedett a sérülések és a masszív vérveszteség miatt. A The Mirage szálloda- és kaszinókomplexumban történt tragikus baleset Las Vegas egyik legsikeresebb show-jának vetett véget: Roy és Siegfried karrierje utolsó 13 éve alatt több mint 5000 előadást tartott ott. A baleset után Roy Horn lassan újra megtanult járni, de csak óvatosan és bottal tudott menni, ritka nyilvános megjelenésein kerekesszékben ült. Társa, a 80 éves Fischbacher szerint Roy „kemény harcos volt egész életében, utolsó napjaiban is, amikor hősiesen küzdött az alattomos vírussal”. Royjal egyik legnagyobb mágusát vesztette el a világ – mondta Fischbacher, aki szerint „találkozásuk első pillanatától tudta, hogy együtt meg fogják változtatni a világot”. Horn a Bréma mellett Nordenhamban született, és már gyermekként rajongott az egzotikus állatokért. Egy óceánjárón dolgozott utaskísérőként, amikor megismerkedett társával, akivel később világhírre tettek szert. A bűvésztrükkökkel és állatmutatványokkal foglalkozó páros 1967-ben ment Las Vegas kaszinóvárosba, ahol 1988-ban milliós szerződést írt alá a Mirage szállodával. Roy és Siegfried az itt eltöltött 14 év alatt vált világhírűvé, elbűvölve a világ minden tájáról érkező közönséget. A 2003-as baleset véget vetett karrierjüknek, 2009-ben azonban a Las Vegas-i Bellagio hotelben még visszatértek egy tízperces búcsúelőadásra egy jótékonysági rendezvény keretében. Mantecore, a fehér tigris, amely rátámadt Hornra, a pár sztártársának számított. Roy soha nem haragudott rá, és mindvégig megőrizte rajongását a nagymacskák iránt. Későbbi interjúiban azt mondta, hogy a tigris csak biztonságos helyre akarta vonszolni őt, amikor a 2003-as show közben megszédült és elesett. „Mantecore ösztönösen megérezte, hogy segítségre szorul, és próbált is segíteni” – mondta.

A magyar zongoraiskola - online nézhető Darvas János dokumentumfilmje

Varga Péter
Publikálás dátuma
2020.05.09. 10:30

Fotó: Népszava
Megtekinthető lett az interneten Darvas János A magyar iskola című dokumentumfilmje, amelyben Kocsis Zoltán beszél a Liszt által megalapított magyar zongoraiskola kialakulásáról, történetéről.
„Egy biztos: ha ma egy zongorista, akár magyar, akár másmilyen nemzetiségű, ráteszi a kezét a billentyűkre, abban ott van Liszt, az ő üzenetét érezzük” – mondja rögtön a 2002-ben készült film elején, majd kicsit később is Kocsis Zoltán. Ő maga 1968-ban kezdett a Zeneakadémián, és mint felhívja rá a figyelmet, az akkori idők szabadabbá váló szellemének köszönhetően az első generációhoz tartozott, amelyet ideológiailag, hangszertechnikailag, általános zenei normák szerint nem nyomorítottak meg. 1970-ben Kocsis megnyerte a Magyar Rádió Beethoven-zongoraversenyét, zongorázása, személyisége attól a pillanattól kezdve rengeteg rajongót vonzott. Új utakat keresett zeneszerzőként és előadóművészként és is: egyik interjújában elmondja, hogy az egyik vizsgáján kettest kapott Bach-játékára, mert úgy játszotta, mint előtte még itthon soha senki. A „Glenn Gould-féle polifónia és az a fajta csembalószerű hangzás, amelyet már nagyon régen elfeledtek”, mutatkozott meg zongorázásában. Ugyanakkor, mint az az elsőként idézett mondatból kitűnik, mégiscsak egyfajta hagyományban gyökeredzett művészete, amit nyugodtan lehet magyar iskolának nevezni: ez Liszt oktatói munkája, majd tanítványainak tevékenysége eredményeként terjedt el a világban. (Még amerikai dzsesszzongoristák játékában is felfedezhető.) A Liszt-tanítványok állandóan mesterük nyomában voltak, úgy kapcsolódtak hozzá, mint egy indiai guruhoz a követői. A filmből megtudjuk, hogyan alakult ki magának Lisztnek a stílusa, amely leginkább Beethoven zongoraműveinek alapos ismeretén alapult, amit persze a saját módján fejlesztetett tovább.
A narrátor, a beszélő – egy-két bejátszást leszámítva – Kocsis Zoltán, akit tanárként is láthatunk. Ha talán minden, amit ebben a minőségben tanítványainak mond, nem is teljesen érthető a laikusok számára, az kiderülhet, milyen apróságokon múlik, hogy valaki a legnagyobbak közé emelkedhessen. Kocsis, Ránki, Schiff a 70-es években tehát a zongoristák új nemzedékét képviselték, figyelemmel kíséreték egymást, inspirálták egymást, és az újabb nemzedékek hallhatóan sokat köszönhetnek nekik. Legfontosabb mesterük Kadosa Pál volt, akinek „fő erénye az volt, hogy mindenkihez más módon nyúlt, az egyéniségének megfelelően” – jellemzi őt így Kocsis. Kadosa „mint Bartók egyenesági örököse az ő zongorához való hozzáállását is magáévá tette, de még nála is szikárabb, puritánabb módon nyúlt hangszerhez”. Szó esik Brahmsról is, illetve magyaros elemekről műveiben: amennyire Liszt magyar a maga módján, annyira Brahms is az, mindketten megfertőződtek a magyar népies műzenével, ami a cigányok közvetítésével került hozzájuk, vagy kiadványok révén. Megtudjuk, amennyire az 52 percbe belefér, kik voltak még a legfontosabb örökösök: következik Dohnányi, aki sajnos intenzíven csak Berlinben tanított, itthon a rádió elnöke is volt, és rengeteg más funkciót is ellátott. És: „Bartók lelkiismeretesen tanított, rendkívüli mód tisztelte a növendék elképzelését, már amennyiben létezett ilyesmi. (…)A Zeneakadémián a két háború között fantasztikus élet lehetett, egy olyan szakmai szintű zeneoktatás, amilyen talán azóta sincsen” – jegyzi meg Kocsis. „Olyan nevek kerültek ki innen, mint Anda Géza, Fischer Annie, Cziffra György. A billentésmódunk, a mely még a liszti hagyományokra nyúlt vissza, vagyis a zongorából való hang előcsalogatásának módszere gyakorlatilag egy és ugyanaz volt. Hozzám ilyen szempontból Fischer Annie játéka áll a legközelebb”- vallja. Rengeteg minden játszott közre abban, hogy milyen lett végül a magyar zongoraiskola, a folyamatok nem egykönnyen átláthatók. Hogy mi lesz ezután?  – teszi fel a kérdést Kocsis Zoltán. „Ugyanazt tudom mondani, mint Sztravinszkij a remekművekről: a legbizonytalanabb tényező, hogy egyáltalán meg fognak-e születni”. A záró képsorokban hangulatképeket láthatunk az egykori Budapestről, idilli, nyári pillanatok, majdnem minden ugyanolyan, ma is, mint akkor. A külső változások aprók, eltűntek a Körútról a már akkor is idejét múlt villamosok, nem telefonál senki nyilvános készülékről, kívül-belül megújult a Zeneakadémia épülete. És rengeteg, jelentősen több ma a koncert, a sok zongorista között természetszerűleg valódi egyéniségek is feltűnnek a globális hangversenydarálóban, köztük magyarok is. Az örökség élő, mint azt a Kocsistól megtudtuk, habár a konzervatív iskolai hagyományt elutasíthatja egy haladó szellemű tanítvány, az ott szerzett tudás a vérévé válik. Infó: A magyar iskola Rendező: Darvas János Elérhető a YouTube-on