Verne és új barátai

Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:21

Fotó: Népszava
Mámorító érzés volt. Mintha a világot utaztam volna körbe nyolcvan négyzetméteren. Számos kultúra és földrész szólt hozzám, igaz, mind magyar nyelven. Zsibongás támadt, egyszerre rohantak meg mindenfelől, magukat árulták, kínálták föl nekem, a messze földről érkező idegennek. Meg akartak hódítani, mintha nem is ők lennének a felfedezésre váró világok, hanem én lennék a térképen a fehér folt, amit ők akarnak kiszínezni. Augusztus óta nem voltam magyar nyelvű könyvesboltban. Igaz, hogy már a karantén második napján rendeltem interneten néhány újdonságot, és példás gyorsasággal el is hozták, de egészen más egy valódi – színes, szagos – boltban böngészni. Mert például sosem csak azt veszem meg, amiért betértem, egy-két meglepetés mindig akad. És – bár ez járvány idején nem túl bölcs dolog – az ismerkedés már azzal elkezdődik, hogy kézbe veszem, amelyikkel összeakad a tekintetem, méricskélem a súlyát, mélységét; felbecsülöm, hogy mit tudna adni nekem magányos óráimon. Már ott a boltban elkezdődik a párbeszéd: ő győzköd, én húzódozom, aztán örömmel engedek. Beleolvasok. És vagy elkapnak már ott a mondatok, vagy tehetetlenül ugrok ide-oda az oldalakon. Kaltenburg csak legközelebb jön velem, ma a Kelet-nyugati utcán indulok el, útba ejtem Peter Handkét, majd elidőzöm az MGP téren, hogy kihallgassam a titkait. Külföldön is, ahol csak megfordulok, betérek a helyi könyvesboltokba. Érdekel, hogy mennyire dugják el a szépirodalmat, milyen fajta könyvek vannak elől (mitől remélik a bevételt), hogyan élnek a csábítás trükkjeivel, milyenek a borítók, mennyire intim vagy plázás a közeg, ahol fontos döntéseket kell hozni. Persze a vége kicsit mindig frusztráló, hiszen nem viszek magammal semmit, csak a követelőző hangokat, vagy a reményt, hogy egy-két címmel az otthoni boltokban is találkozom majd. És persze külön boldogság, ha magyar vonatkozást fedezek fel, Moholy-Nagy albumot, vagy hazai szerzőt a világirodalmi sorozatban. Akkor kihúzom magam, és büszkén nézek körül, legszívesebben minden vásárlónak elújságolnám, hogy nézze már meg, ez a könyv Magyarország. Eddig egy bukaresti boltot (egy villa emeletein terült el csupa érdekes zegzuggal – itt nem is álltam meg, vennem kellett egy jegyzetfüzetet), és egy avignoni kis üzletet jegyeztem meg igazán, ahol szinte opálos ékszerekként ragyogtak a gondosan kiválasztott példányok. Úgy is vettem kézbe őket, csodáltam szigorú metszésüket, lassan kitárulkozó karátjaikat. Nem sokon múlott, hogy nem vettem meg életem első francia nyelvű könyvét, mert egész egyszerűen haza akartam vinni egy darabot ebből a hangulatból. (Hány magyar nyelvű könyv hever otthon, amelybe a vásárlás után már nem néztem bele, mert elsodortak az új élmények. Akkor nem mindegy, hogy milyen nyelven nem olvasom el?) De ez a mostani szekszárdi vásárlás nyolcheti karantén és több havi kiéhezés után szintén emlékezetes marad. Egyedül bóklásztam az üzletben, a három eladó azonnal magára húzta a maszkot, amint beléptem, hiszen potenciális fenyegetést jelentettem, még akkor is, ha a vásárlókedvemmel én tartom életben őket. Ez a kettősség, úgy tűnik, egy ideig még velünk marad: egyszerre kell tartani a vásárlótól és becsalogatni a boltba, nem egyszerű feladat a kereskedőknek. A megvásárolt könyvekkel azonnal leültem egy padra a májusi napsütésben, s máris elmerültem benne, mintha csak a tenger hullámaiba fúrnám a fejem, a hűs idegenségbe, amely mondatról mondatra válik otthonossággá. Kábé ilyen érzés lehetett rommagyarként (értsd: romániai magyarként) betérni életem első magyarországi könyvesboltjába valamikor a nyolcvanas évek derekán Nyíregyházán. Persze a szatmári boltokban is volt magyar könyv, de mindig csak egy sarok, pár polc, mintegy engedmény gyanánt, szerény albérlőként. Én pedig tágasságra vágytam, kizárólagosságra, teljes univerzumra, ahol kedvemre bővíthetem a Verne gyűjteményemet. Még ma is emlékszem a barna borítójú puha és a fehér borítójú keménytáblás sorozatra, amelyek színes rajzzal hirdették magukat. Ráadásul ezek a könyvek sokkal jobban kellették magukat, mint az otthoniak, amelyeket silányabb papírra nyomtak, és valahogy taszított a borítójuk. Sokáig azért nem fogtam bele a Kriterion kiadónál megjelent kétkötetes Dumas-regénybe (Monte Cristo grófja), mert ijesztő kuszaságnak láttam a borítót uraló rajzot. Aztán persze kárpótoltak Edmond Dantés kalandjai. Ezt is rongyosra olvastam, de az újrázásokban mindig csak addig jutottam, amíg megtalálja az elrejtett kincset és karaktert vált, onnan számomra mindig egy másik regény kezdődött: vontatottabb, körülményesebb, kacifántosabb. Elég volt egyszer végigrágni.
Tíz vagy annál is több könyvet is vettünk (két év múlva mehettünk újra) az első magyarországi utamon, s már csak azon kellett izgulnom, nehogy elkobozza őket a nem is annyira túlbuzgó román határőr. Nem tette. Szerzett magának egy piros pontot a diktatúra. Ahogy most a vírusra is másként tekintek, hogy végre megengedte nekem a könyvesbolti böngészést. Visszaadta a gyökereimet, a hazámat. Mert soha nem az a fontos, hogy elhagyhatom a lakást, hanem az, hogy hova mehetek szabadon.

Minden másként holnap?

Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:20
Katonák tábori matracokat pakolnak a Pécsi Tudományegyetem Akác utcai klinikai tömbjében 2020. április 20-án
Fotó: Sóki Tamás / MTI
A pestisbacilus sohasem pusztul ki, sem el nem tűnik. Évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, kitartóan várakozhat a szobákban, a pince mélyén, a bőröndökben, zsebkendőkben, kacatokban, és eljő talán a nap, amikor az emberiség vesztére és okulására feléleszti patkányait és elküldi őket kimúlni egy boldog városba. (Albert Camus: A Pestis)

Háborús retorika terjed világszerte. Állam- és kormányfők fogadják meg, hogy leküzdik a koronavírus-járványt. Henry Kissinger, aki részt vett a II. világháború utolsó nagy csatájában, az Ardennekben, felidézi, hogy az amerikai vezetés céltudatos és egységes volt. Pontosan tudták, ki az ellenség, hol található, és hogyan végezhetnek vele. Orbán Viktor Magyarországa több mint egy évtizede hadiállapotban áll. Az ellenség változik: hol „Brüsszel”, hol a migránsokat irányító Soros György, hol három iráni egyetemista. A lényeg, hogy legyen ellenség, mert nélküle nehéz hadat viselni; alakja legyen megszemélyesíthető, könnyen felismerhető, mert így könnyebb ellene mozgósítani. Nem a stratégia általános alapelveiből, a hadvezér alkatából ered, hogy ellenségként a gyengéket és védteleneket választja (migránsok, külföldi egyetemisták), vagy azokat, akik jót tettek vele (a Brüsszelnek nevezett EU és Soros). Orbán, aki a háború lefolyását és végeredményét csak győztesként képzeli el, évtizedes országlása alatt először van bajban. Az ellenség láthatatlan, úgyszólván alaktalan. Halálhozó, de nem különösképpen a magyarokat támadja. Egyelőre nem tudjuk, hogyan lehet elpusztítani, de kivont karddal és csatakiáltással biztosan nem. A nagy katasztrófákat az jellemzi, hogy „az emberiség vesztére és okulására” ismeretlen mélységekből törnek fel, és miután elvégzik pusztító munkájukat, a semmibe térnek vissza. Az emberi emlékezet rövid, az idő mindent elhalványít. A középkorra szakosodott történészeken kívül ki tudja ma, hogy a XIV. század „nagy pestise” megfelezte Európa lakosságát. A közös tudatalatti elhárítja, amiről nem kíván, vagy nem képes tudomást venni. A csernobili robbanást (némi joggal) a szovjet rendszer abszurditásának tulajdonították, ilyen - hallottuk - a nyugati világban nem fordulhat elő. Fukusimát azonban nem kommunisták telepítették olyan szigetre, ahol a földrengések (és az ezekből eredő szökőárak) hétköznapinak számítanak... Az ismeretlen azért félelmetes, mert nem lehet az egyenletekbe beépíteni. De egy ország, egy kontinens és manapság már az egész világ jövője épp attól függ, tudatosul-e az ismeretlen tényező. A XXI. században kevesebben hiszik, mint az előző száz évben, hogy az ember büntetlenül alakíthatja át a természetet, de még kevesebben hiszik, hogy a kordába szorított természet visszaüt, őrjöngve követelve jogait. Senki sem sejtette, hogy az afrikai őserdőkből előpattan és néhány évtized alatt a felhőkarcolókig jut el az AIDS kórokozója, de a fertőzés szerencsére viszonylag lassan terjedt. Ezt az egészen friss tapasztalatot figyelembe véve a szakemberek pontosan kiszámíthatták, hogy a következő járvány, bárhonnan ered is, a légi utasforgalom növekedése és az óriásvárosok népsűrűsége következtében villámgyorsan terjedhet az egész világon. Amikor az elképzelhetetlen elérkezett, kiderült, hogy nem készültek fel fogadására. Se Londonban, se Párizsban, se Budapesten. Néhány hete még úgy gondoltam: célszerűbb visszafogottan bírálni az Orbánt, mert nem tesz mást, mint Nyugat-Európa kormányai. Angliában Thatcher építette le az egészségügyet, Franciaországban az egymást követő kormányok egyetértettek abban, hogy a kórházakat vállalatoknak tekintik, melyekre a piacgazdaság kritériumai érvényesek. Nem csak a kórházi ágyak számát csökkentették évről évre, de a gyógyszerek és felszerelések gyártását is „kiszervezték” az olcsóbb Ázsiába. Ha a gazdag Nyugat-Európa, a hatalmas Amerika három hónapig, decembertől márciusig bambán várta a járvány érkezését, mit várhatunk a kis Magyarországtól? Bár az ítélkezést sohasem tartottam feladatomnak, ma másként látom a történteket. Először: ha a nyugat-európai országokban elvontak is hatalmas összegeket az egészségügytől, az átcsoportosított pénzek útja követhető. Magyarországon az elspórolt beruházásokból üresen kongó stadionok épültek, jut támogatás külföldi futballkluboknak is, ezzel egyidőben a kormány az oktatási és kutatási intézményekre rontott. Másodszor: Nyugat-Európában a kormányzó és az ellenzéki pártok a kölcsönös bizalom jegyében fegyverszünetet kötöttek. Az ellenzék elismerte a rendkívüli állapot szükségességét, de nem tettek lakatot a szájára. Ugyanakkor egyetlen kormány sem teremtett polgárháború-közeli hangulatot, sehol sem kíséreltek meg államcsínyt a halálhozó vírussal folytatott küzdelem ürügyén. Harmadszor: Magyarország kormányfője megtalálta a járvány testet öltött okozóit, az ellenzéki polgármestereket, a lehazaárulózott képviselőket. Máshol is igénybe veszik a hadsereg logisztikáját, de sehol sem küldenek katonatiszteket az élelmiszer-áruházak és a bankok nyakára. Máshol is bővítik kényszer-intézkedésekkel a kórházak kapacitását, de sehol sem tesznek az utcára több száz beteget. A szimbólum mögül kitűnik a szándék – a hatalom megtartása minden áron, ha kell a teljhatalom eszközeivel. Ebből a kiindulópontból kereshetjük a választ a kérdésre: vajon mi az a „minden”, amiről sokan úgy vélik, a járvány múltával másként lesz? A járvány villámháború gyorsaságával söpört végig a világon, a fölépülés sokkal, de sokkal lassabb lesz. Már csak azért is, mert a vírus "sohasem pusztul ki, sem el nem tűnik”. Az emberiség együtt él majd a kórokozókkal és a válság gazdasági és társadalmi következményeivel. Ami súlyosabb, hogy a veszély tudata befolyásolja az egyének és a nagyobb csoportok életmódját, többek között fogyasztási szokásait. Jeles közgazdászok úgy vélik, hogy az ipari termelés visszaesése a II. világháború végéhez hasonlít. A tömeges elszegényedés, a csődök sorozata, a kereslet brutális csökkenése egymást követő gazdasági válságokat válthat ki. Amint a penicillin a fertőzéseket, úgy gyógyítaná az Unió Marshall-terve a gazdaság sebeit – de már tudjuk: Amerika nélkül. Több mint valószínű, hogy az aktív környezetvédők száma és súlya megtöbbszöröződik. A vírus megjelenése és terjedése olyan tükörképet állított az emberiségnek, amit nehéz elviselni: nem csak a bogarakat, halakat, madarakat pusztítjuk ki, hanem önmagunkat is pusztulásra ítéljük. Ami néhány éve értelmiségiek neurotikus siralmának tűnt, most – milyen gúnyos a kifejezés! – érintés-közelbe került. A COP21 párizsi konferenciáján az állam-és kormányfők jóváhagyták, hogy majd egyszer, holnap vagy azután betiltják a talajt mérgező vegyszereket, csökkentik a légkört támadó füstöt. Gyengécske terv, amiből eddig semmi sem valósult meg. Amikor egy gyereklány magára vállalta, hogy a Föld üzenetét közvetíti, sokan mosolyogtak. Ma senki se mosolyog. A "minden másként" fordulat az állam és polgárai viszonyának teljes újrarendezését feltételezi. Utópiánál jóval több, forradalomnál kevesebb. Jóléti államnak nevezik, Nagy Britanniában alakult ki, nem avult el, hanem leépítették azok, akik többet akartak maguknak és kevesebbet másoknak, pedig a „fennálló rendet”, amelyen általában a tulajdonviszonyokat értik, nem forgatta fel. A XXI. században nyilván más formát ölt, mint korábbi elődei, ugyanakkor érvényesít olyan alapjogokat, mint az élelemhez, ivóvízhez, fedélhez jutás. Két, gazdasági helyzetét tekintve rendkívül különböző állam, Finnország és Spanyolország csinnadratta nélkül a minden polgár számára biztosított alapjövedelem bevezetésével kísérletezik. A vírusválság felfedte Európa gyengeségeit, de cselekvőképességét is. Az Európai Központi Bankban készen áll az új Marshall-terv: Münchausen báró ezúttal valóban képes saját copfját fogva kikászálódni a mocsárból. Nem csak pénzről szól a jövő története. Központi ügyészség, hogy a pénzt ne lopják el, egységes adórendszer, saját határőrség. Az Európai Egyesült Államok nevét ritkán és halkan ejtik ki, de már több mint utópia. Legalábbis a Lajtától nyugatra. A kései Kádár-rendszer koraszülött jóléti állama (Kornai János) a rendszerrel együtt valóban eltűnt, helyén kegyetlen osztálytársadalom bontakozott ki. Az "akinek semmije sincs, annyit is ér" zászlaja alatt a NER-lovagok országa diadalmasan a menetel a múlt felé. A száz évvel ezelőtti hárommillió koldus országát már sikerült elérni. Horthy Miklóst, a kivételes államférfit Orbán a nemzeti panteonba emelte. Rendszerét, amely „elején és a végén fél-fasiszta, a kettő között autokratikus rendőrállam” volt (Bibó István), most vezetik be, a végére, amely a jelek szerint ismét azonos lesz az elejével, kicsit várni kell. Az új földesurak már birtokon belül vannak, a független sajtóra szájkosár került, az ellenfél hiányában tétlen katonaság már készen áll, hogy a legfőbb hadúr parancsait végrehajtsa. Ha a magyarok ezúttal sem képesek arra, hogy felszabadítsák magukat, testvéri tankokra hiába várnak. A közelmúlt történelme, ha egyáltalán, arra tanít, hogy az életképtelen rendszerek előbb-utóbb összeomlanak. Mi balgák, kihúzzuk addig?
Témák
koronavírus

Bihari Tamás: Lámpalázaim

Publikálás dátuma
2020.05.09. 19:45
1938. Magyarország,Budapest XII. Bíró utca 16., ünnepség az Uj Iskola udvarán, háttérben a Rózsadomb.
Fotó: Ebner / Fortepan - Adományozó
„Én az emberiség ama nem kis létszámú táborához tartozom, amely a saját kárából sem tanul. Holott színészi ambícióimra a lámpaláz már nyolcadik osztályban is megalázó vereséget mért.”
Borvitéz már messze vágtat..., ööö, Bor vitéz már messze vágtat! – hebegtem egyre kétségbeesettebben, átkozva magamat, amiért pont egy baromi hosszú Arany balladát kellett választanom. Jól van édes fiam, de meddig vágtat még az a szerencsétlen Bor vitéz? Vagy ő, vagy a lova előbb utóbb kidől! Vagy Arany az ügetőn, esetleg a galoppversenyen írt volna balladát és a zsoké nem találta a befutót? – próbált meg segíteni a közismerten lovizó, amúgy kedves, bohém magyar tanár. Ő tényleg az életre próbált tanítani és sokszor figyelmeztetett minket, hogy először csak kis tétben fogadjunk, akár az ügetőre, akár a galoppra megyünk ki. Azt is a lelkünkre kötötte, óvakodjunk a tribünön sertepertélő tuti tippesektől, főleg, ha látván milyen tejfelesszájúak vagyunk, felajánlják, hogy adjuk oda nekik a fogadásra szánt pénzt, ők biztosra mennek tétre, helyre, befutóra. A csillagászati nyereményből pedig csak egy csekély közvetítői díjra tartanak igényt. Ezek a figurák azután többnyire tényleg biztosra mentek és a balekok pénzével eltűntek a tömegben. Ha pedig találkozott is velük az áldozat, már meg sem ismerték. De én ezeket csak S. tanár úr elbeszéléséből ismertem, mert számos rossz szokásom közül a lovi hiányzott. Ám most szó sem volt bratyizásról, életre nevelésről. Feleltem. Harmadikos gimnazista voltam és a magyar tanár házi feladatnak azt adta, hogy mindenki tanuljon be egy saját maga által kiválasztott verset, balladát. Késő kamasz koromban, a ’70-es évek elején veszettül romantikus voltam, mint annyi sors- és kortársam, azzal a különbséggel, hogy soha eszembe nem jutott verseket írni, de még olvasni sem nagyon. De Arany János balladáit nagyon szerettem. A Papának egy ’57-es díszkiadású kötete volt, Zichy Mihály mesteri rajzaival. Pornográf rajzairól akkor még sejtelmem sem volt, de mint később kiderült számomra, nem csak az ecsethez és a ceruzához értett művészi fokon. Mivel az osztály kezdett erősen hasonlítani Karinthy Frigyes Röhög az osztály című humoreszkjéhez, egyre nagyobb zavarba jöttem és a lámpaláz végül kiütött. Szerencsére S. tanár úr nagyra becsülte, hogy legalább a második versszak végéig elügettem és csak ott botlott meg velem a versláb és onnan azután már egy tapodtat sem vitt tovább, s korábbi érdemeimre való tekintettel kegyelemközepessel küldött helyre. Irigyeltem a srácokat, mert a többség olyan könnyű darabot tanult be, mint Petőfi Sándor Anyám tyúkja című remekét, Ha szegény Hrúz Máriának annyi tyúkja lett volna, ahányan ezt a verset felmondták, egész jó kis tojásbizniszt csinálhatott volna. Én az emberiség ama nem kis létszámú táborához tartozom, amely a saját kárából sem tanul. Holott színészi ambícióimra a lámpaláz már nyolcadik osztályban is megalázó vereséget mért. Egyszerre volt bennem exhibicionizmus és leküzdhetetlen zavar, ha nem az osztály bohóca szerepet vittem, ami viszont a visszajelzések alapján egészen sikeresnek volt mondható. Április 4- én műsor készült az iskola tornatermében. Valami öngyilkos hajlamnak engedve jelentkeztem, hogy én is előadnék valami alkalomhoz illőt. Előadói hiúságom arra sarkalt, hogy ne valami szokvány verset tanuljak be, amiben köszöntöm a dicsőséges szovjet Vörös Hadsereget, amint éppen kiveri az országból a német fasisztákat és magyar csatlósait, – más jutott eszembe. Hiba volt. Akkoriban ezen a napon a tévében gyakran vetítették Karinthy Ferenc Budapesti tavasz című regényéből készült filmet. Gábor Miklós, Gordon Zsuzsa voltak a főszereplők. Bevallom, bár többször láttam, minden alkalommal felzaklatott a film. Különösen az a jelenet, amikor Jutkát a nyilasok sok más zsidó sorstársával együtt a Dunába lövik, de előbb levetetik velük a cipőjüket. A kamera végigpásztázott a rakparton sorakozó cipőkön – drámai volt a hatás. Sokan ezt történelmi tényként fogadták el, holott a nyilasok vagy cipőstől lőtték az embereket a folyóba, vagy még a cipőket is elrabolták az áldozatoktól, mielőtt legyilkolták őket. Én persze egy optimista részletet választottam, ahol a felszabadító szovjet katonák, a valóságtól eltérően nem órákat jöttek gyűjteni, hanem – ha jól rémlik – kenyeret osztani érkeztek a légópincébe. Mikor rám került a sor, hűséges társam, a lámpaláz rögtön ott termett, s mellém szegődött a kamaszkori szégyenkezés is. A szöveg úgy ahogy még ment is volna, ám amint odaértem, ahol egy kismama a gyermekét szoptatja és valami mell, vagy kebel szóba jött, ott megakadtam és a meghívott szülők meg a tanulóifjúság sajnálkozó, illetve kárörvendő zsongása jelezte: felsültem. Ma sem tudom, hogyan szédelegtem le a színpadról. Azt hittem, mentőöv lehet az akkoriban népszerű pantomim. Valóságos Marcel Marceau kultusz alakult ki. Ez gyerekjáték-gondoltam. Hát nagyot tévedtem! Egy barátnőm szólt, hogy a korszak legismertebb pantomimművésze új tagokat toboroz. Ha jól rémlik, a Várban, egy pincében volt a próbaterem. Elmondta, hogy kitartásra, fegyelemre van szükség ahhoz, hogy valaki a társulat tagja és igazi művész lehessen. Belőlem csak ez a kettő hiányzott.
Szerző