Előfizetés

Forgács Iván: Érettségi a patkó bal oldalán

Forgács Iván
Publikálás dátuma
2020.05.10. 11:38
Kövér László házelnök az Országgyűlés ünnepi ülésén 2020. május 2-án.
Fotó: Máthé Zoltán / MTI
A kormányoldalt annyira elragadta elszántsága a matúra megtartása mellett, hogy a parlamenti ellenzéknek is adott érettségi tételeket. Méghozzá külön engedménnyel: a képviselők választhattak a szóbeli vagy írásbeli forma között. A nagy magyar konzervatív gondolkodó, Kövér László két szövegét kellett értelmezniük, értékelniük, jelezve azt is, milyen politikai-jogi, emberi reakciókat válthatnak ki. A legtöbben úgy döntöttek, a járványhelyzet súlyossága miatt inkább halasztanak, de néhány eminens vállalta a vizsgát. A 2-es szöveg nem okozott sok nehézséget. „Én szánalommal tekintek (…) különösen azokra a képviselőkre, akiknek a személyi száma kettessel kezdődik, amikor olyan helyzetbe keverik magukat, mint amilyenbe Szabó Tímeának is sikerült legutóbb. Tehát, nincs annál elszomorítóbb, amikor egy gyűlölettől letorzult női arcot lát az ember férfi létére.” A vizsgázóknak sikerült szépen kibontani a kedélyesen neheztelő szavak mögött rejlő patriarchális, a nőket hetykén lekezelő szemléletet. Kicsit talán szigorúak voltak az elutasító értékelésnél, figyelembe lehetett volna venni, hogy élő, spontán szövegről van szó, amely a hírtévés Bayer show gonoszkodásra ösztönző légkörében hangzott el. De a lényeget megértették, és az ellenreakciókra is jó megoldások születtek: panasztétel a Médiatanácsnál, 2-es szám ruhára tűzése a parlamentben. Annál több fejtörést szült a másik szöveg, egy írásos interjúban megjelent, tehát jól végiggondolt kijelentés megközelítése. „A magyarországi balliberális ellenzék a globalista, nemzetellenes hálózat része, a nyugat-európai véleményformálók az ő szándékosan téves információikra, rágalmaikra alapozzák a maguk propaganda-hadjáratát. Ez az ellenzék nem a magyar nemzet része, hanem ennek a világelitnek a komprádor alakulata.” Világos, egyértelmű mondatok, nincs bennük semmi megfejteni való. A kérdés: Érdemes-e cáfolni őket? Vagy a minősítésüknek szentelni energiát? Az első lehetőséget általában elutasították, de az utóbbi csábításának sokan nem tudtak ellenállni. És hozták a jól bemagolt párhuzamokat – persze főleg a komcsikról. „Bolsevik tempó”, „itt bolsevikok állnak a nemzettel szemben”. Sok pontot nem adnék erre, mert a témához semmi közük a bolsevikoknak. Ők más értékekre épülő társadalmi elképzelésektől jutottak el a diktatúráig. Amiről a feladat szól, a fékeit és egyensúlyait vesztő polgári demokrácia terméke. De talán itt is fölösleges keresni a minősítő analógiákat. Mert a lényeg egyszerűen a szöveg „műfajának” megjelölése. Annak tudatosítása, hogy Kövér László kijelentése egy kirekesztő minősítés. Méghozzá a kollektív típusból. Magyar állampolgárok meghatározott szellemi-politikai identitású csoportját, és első helyen annak parlamenti, választott képviselőit kizárja a magyar nemzetből. És ezek után nem az a kérdés, hogy Kövér ezt megteheti-e, hanem hogy mit kell tenni vele. Nem a nemzetnek. A vizsgázóknak, akiket kirekeszt. Mit kell tenniük az őket kirekeszteni szándékozó kollégával, aki egyébként az Országgyűlés elnöke, és feladata a törvényhozói munkához szükséges minimális egymás iránti tisztelet megteremtése lenne? Ez nem tréfa. Nem lehet átsiklani fölötte annyival, hogy „megszoktuk”. Aki megszokta, megbukott az érettségin. Van, aki azt javasolja, a kirekesztettek ne álljanak fel, ha a kirekesztő belép a terembe. Hármas felelet. Elhangzott, hogy nem kell bemenni a kirekesztő vezette ülésekre. Ez már kicsit jobb. De még mindig érezni benne némi elnéző gesztust. Ami nehezen felfogható. Vagy a privát szférájukban is ilyen elnézőek mindenkivel ezek az emberek? Taposhatják az érzelmeiket, értékeiket, büdöszsidózhatják, gójpatkányozhatják őket? Ötöst csak azok kaphatnak tőlem ezen az érettségin, akik szerint az Országgyűlés jelenlegi elnökének kirekesztő kijelentését bocsánatkérés nélkül nem lehet megbocsátani. Amit folyamatosan, minden eszközzel érzékeltetni kell vele. És kezdeményezni kell leváltását a posztjáról. Nemcsak azért, mert méltatlan rá. Hanem mert elfogadhatatlan és abszurd, hogy emberek a kirekesztőjüktől kérjenek szót, és az ő utasításainak engedelmeskedjenek. Főleg úgy, hogy a meghunyászkodás semmit nem hoz a konyhára.
Ha pedig a nemzetnek tekintett többség megvédi a kirekesztőt, szentesítve a megbélyegzést, a jelesre érettségizőknek velük sincs több dolga. Fölösleges hisztisen sértegetni őket, meg vádakat sorolni ellenük. Le vannak szarva. Talán így is marad még valami értelmes munka a parlamentben, törvényjavaslatozás, írásos véleményezés, közérdekű tájékoztatás, obstrukció. A szigorú vizsgabizottság, a szavazótábor látja a helyzetet, és nem vár el az érettségizőktől nagy, mesebeli tetteket. Nincs szüksége szánalmas csetepatékra, odamondogatásokra, zavarba hozni szándékozó, de zavarba hozóan megválaszolatlan kérdésekre, legfőképp pedig megalázó megalkuvásokra. De azt megkövetelheti tőlük, hogy védjék saját méltóságukat. Hiszen, ha önmagukért sem állnak ki, hogyan tudnák majd egyszer érdemben képviselni szavazóik érdekeit?

Felhő úr az ősök asztalánál

Bagaszódi Tura
Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:38

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Az obligatorius elzáratás a lényegét tekintve tehát nem más, mint a hagyma szerelmeseinek paradicsoma.
Felhő úr a quarantaine keserű napjai alatt az emberiség ragyogó tudáskincsét mindösszesen csupán egy szerény felismeréssel gazdagítá, ám javára legyen írva, hogy őneki ez az egyetlen megállapítása nem ám virologiai természetű, és ez megbecsülést érdemel ezekben az időkben, mikor honunkban alig találni oly jeles elmét, ki innen-onnan felcsipegetett informatio-morzsácskái alapján a bacterium- és virusdiagnostica tudományában expertusnak ne hinné magát. E kevés kivételek közé számítja magát Felhő úr, az ő friss prudentiája ugyanis merőben más természetű, s alapjában véve a megszokott életmódjában gyökerezik, még ha virágát csak most hozta is meg, az obligatorius elzáratás magányában. Megállapítását Felhő úr odahaza tevé azon ebédlőasztal mellett ülvén, amely apai ükapjáról maradt reá, s amelynek vastag diófa-lapját eddig öt-hat megelőző Felhő-generatio karcolta késével keresztbe-kasul, miközben az illő társasági evés szabályzatát volt kénytelen elsajátítani. Azon az asztalon a legidősebb vésetek ő cs. és k. fensége, I. Ferencz József apostoli király uralkodása alatt keletkeztek, és Felhő úr azon kisded-ősétől eredeztethetők, ki az evés illemtanát kétségtelenül nem betartani, hanem – lévén még csak pár esztendős – opponálni igyekezett. Bizonyára gyönyörűséget okozott annak a valahai Felhőnek, hogy a szalonna-falatkákból előállított katonákat nem a tányéron, hanem az asztal síkján, mint hatalmas csatamezőn állíthatá hadrendbe; miképpen azokat az emlékezetes húsos szalonna-regimenteket maga Felhő úr is élvezettel kaszabolta le az ősök iszamós asztalán, még valamikor a múlt században, kicsiny gyermekként, az emberi lét azon korai phasisában, mikor legnyájasb arcát fordítja felénk a csalfa külvilág, s nem tudjuk még parányi eszünkkel, hogy ez az arc, habár színre nyájas, a fonákját illetően azonban romlott és hazug, mint egy kivénült bordélyházi piperelény. Ezen asztalnál Felhő úr accuratus felismerése egy szombat délelőtt, úgy tíz óra felé fogant meg fejében, a reggeli közepette, amikor éppen juhtúrós körözöttet akart kenni egy falat kenyérkére, ám hirtelenül különös hiányérzete támadt, és megállt kezében tompa élű vajkése. Pedig az a körözött minő bravour volt! Abból az előző este bekevert crème-ből a kapribogyó sem hiányzott, a kömény-mag pedig nem csupán őrölve, hanem egészben is került bele, előzetesen természetesen megpirítván kissé, hogy becses olaját, s azzal aromáját kiadja, és az így kinyert odeur révén azt a kömény-magos liqueurt juttassa Felhő úr eszébe, amivel a német világszellem ajándékozta meg az emberiséget, s amit Felhő úr ősszel szokott fogyasztani odafönn Lübeckben, közel a dán határhoz, fázós, borús estéken, látogatóban fázós, borús rokonainál. S mégis! Dramaticus módon valami fontos mégis hiányzott a körözött mellől! Ám Felhő úrnak nem sokat kellett merengenie a megoldáson. Igen, mint azt excellens olvasóink bizonyára kitalálták, ez a fájóan hiányzó valami : az újhagyma volt. Felhő úr phantasiájában ugyanis azon a reggelen egy harsányzöld színű újhagyma jelent meg kívánatosan és ropogósan, oly elevenen, hogy szinte meg is szólalt, sőt, tán tényleg beszélt is, s mintha azt mondta volna Felhő úrnak, hogy ne csüggedjen, kedves barátom, hiszen megkezdődött a mi kedves saisonunk. Ez a bizonyos saison Felhő úr fogalmai szerint t. i. azt a mámoros időszakot assignificálta, amikor a Vásárcsarnokban – úgy is mint a legyőzhetetlen élet kirakatában – megjelenik az első újhagyma-csokor, majd sorban követi a többi, jőnek egymás után a természetnek ezek a lágy és könnyelmű szépségei, s olyan üdék és finomak és roppanós húsúak, akár a felserdült leányok minden tavasszal meg-megújuló seregei a pesti corsón. Felhő úr tehát nem csüggedt el, hanem éppen ellenkezőleg : a magakellető újhagyma vágyképétől kísérvén vérszemet kapott, s az ötlött eszébe, hogy vége a discriminationak, a quarantaine-ban végre mindenki annyi hagymát ehet, amennyit csak akar! Otthon legfeljebb az öreg kutyája kérhetné ki magának a kellemetlen szagot, ami pedig az újhagyma fogyasztásának mértéktelen élvezetével együtt járó sociális kiközösítést illeti, abból nem lesz semmi, a quarantaine napjaiban ugyanis nincsen élő ember, aki az utcán kettő méternél közelebb engedné magához a másikat. Az obligatorius elzáratás a lényegét tekintve tehát nem más, mint a hagyma szerelmeseinek paradicsoma: kedves polgártársak, virosus a leheletünk, de annyi baj legyen, most úgysem veszi észre senki! Erre a mély felismerésre jutott Felhő úr, és alig várta, hogy déli 12 óra legyen, mikortól a 65 év alatti honpolgárok is bebocsátást nyernek a piaczokra. Pontban 12 órakort Felhő úr már ott toporgott a zöldséges előtt, és azon egyszerű, ám annál fontosabb kérdéssel fordult Laibinger úrhoz, hogy újhagymát adjon a legfrissebb repertoire-ból. Mennyit, kérdezte Laibinger úr, és amikor Felhő úr rávágta, hogy ne számolja, akkor Laibinger úr kacsintott, s zöldhagymaszagúan azt lehelé : eljött a mi időnk.

Szarvas Márton: Kultúrkatonák békéje

Szarvas Márton
Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:23
Az intézmény munkatársai könyveket pakolnak az új koronavírus-járvány terjedését megelőző óvintézkedés miatt ideiglenesen bezárt Balassi Bálint Megyei Könyvtárban Salgótarjánban 2020. március 12-én.
Fotó: Komka Péter / MTI
2000-ben újították fel Salgótarjánban a Kohász Művelődési Központot, ami az acélgyár művelődési csoportjainak adott helyet. Sok más kultúrházhoz hasonlóan, amelyek szakszervezetekhez tartoztak, ennek is hányatott története volt. 2003-ban privatizálták és a helyi Bányász-Kohász Kulturális Egyesület még 2012-ig működhetett a házban. A Nógrád Megyei Hírlapban a 2000-ben megrendezett ünnepélyes megnyitóról Kultúrkatonák békéje címmel számoltak be. A cím keserédes, hiszen a rendszerváltás utáni bizonytalanságok tükrében egy-egy ilyen tér ünnepélyes megnyitása győzelemnek tűnhet. Ám a közművelődés korábbi kiemelt szerepéhez képest sok esetben egy vesztes háborút lezáró békét hozott a helyi művelődéssel foglalkozó dolgozók számára. Az idei húsvét után benyújtott, a kulturális dolgozók közalkalmazotti jogviszonyának megváltoztatásáról szóló javaslat a kulturális területen dolgozók munkavállalását a Munka törvénykönyve alá helyezné. A törvénytervezetet azzal indokolják, hogy a közalkalmazotti bértábla jelenleg megköti a munkáltatók kezét, e jogviszonyváltozás azonban a hatékonyság növelését és magasabb bérek kifizetését teszi lehetővé. A Pulszky Társaság a törvény kapcsán kiemeli, hogy a korábbi megszorításokhoz és átrendezésekhez hasonlóan a törvény a kistelepüléseken dolgozókat fogja a legérzékenyebben érinteni. Ahogy a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) elnöke, Csóti Csaba nyilatkozatából is kiderül, a közalkalmazotti státusz elvesztése tömeges elbocsátásokat tesz lehetővé, a felelősséget pedig a fenntartóra hárítja. Miközben a közalkalmazotti jogviszony megszüntetése radikálisan átalakítja a múzeumi, könyvtári és közművelődési dolgozók munkaviszonyát, az intézményrendszer átalakítása nagyobb történeti ívbe illeszkedik. A törvény több szakmát is érint, ez a cikk elsősorban a közművelődés átalakulásával foglalkozik.

Állam és közművelődés

  Közművelődési tevékenységek alatt a közösségfejlesztési, kultúraközvetítési tevékenységek és a helyi kulturális gyakorlatok támogatását szokták érteni. Intézményei a legtöbb magyarországi településen a kulturális termelés és fogyasztás kizárólagos helyei, ezek azok a terek, amelyekben időjárástól függetlenül nagyobb közösség össze tud gyűlni. Így ez az intézményrendszer a szociális ellátórendszer és az elitkultúra intézményei között helyezkedik el. A helyi múzeumok a helyi történeteket rögzítik és szelektálják, a helyi könyvtárak kiegészítik a közoktatást és segítik a hozzájutást a tudáshoz, a művelődési házak pedig a helyi kulturális gyakorlatoknak adnak teret, legyen az fotókiállítás vagy a gazdák magcseréje, növényekkel kapcsolatos tudásának megosztása. Ezek egyszerre lehetnek az elnyomás eszközei, hiszen válogatnak a közül, hogy milyen társadalmi csoport kultúráját tekintik elfogadhatónak, de ugyanakkor lehetnek a társadalmi mobilitást támogató intézmények is, amik csökkentik a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ugyanakkor a társadalmi mobilitás támogatása nem egy altruista állami funkció, hiszen az uralkodó társadalmi csoportok az államon keresztül teremtik meg felhalmozás feltételeit, így bizonyos kulturális gyakorlatok kanonizálásán keresztül az állampolgárok és dolgozók helyes viselkedésének normáit is. A közművelődés korai története óta – amikor még önkéntes módon jöttek létre a helyi közösség kulturális gyakorlatait megerősítő csoportok – skizofrén helyzetben van. Támogatása és megszervezése által az állam szelektíven támogatja és kebelezi be azokat a gyakorlatokat, amik illeszkednek az aktuális uralkodó csoportok által meghatározott kultúra képéhez. Így a közművelődés egyszerre az uralkodó kultúra terjesztésének frontvonala és a helyi kultúra újratermelésének színtere a közművelődéssel foglalkozó szakemberek közösségépítő munkájának köszönhetően. Története során így elég gyakran megtörtént, hogy teret biztosított ellenzéki vagy alternatív kulturális gyakorlatoknak, amik eltérnek vagy ellentétesek a hatalmat gyakorlók kultúráról alkotott képével. Mindeközben a kultúra áruvá tétele vagy éppen annak áruforgalomból való kivonása és helyi, megélt kultúraként való működtetése is a közművelődési intézmények által támogatott folyamat. A közművelődésben dolgozni olyan hagyományos értelmiségi pozíció, ami egyfelől a piac, az állam és a helyi közösségek között közvetít, másfelől pedig a civil és a politikai társadalom között egyensúlyoz.
A Kohász Művelődési Központ épülete felújítás előtti épülete Salgótarjánban
Fotó: Kohász Művelődési Központ

A rendszerváltás előtt

Habár a rendszerváltás után a közművelődési intézményeket, a kultúrházakat és művelődési házakat a közbeszédben sztálinista maradványként értelmezték, történetük sokkal inkább a modern nemzetállam kialakulásával függ össze. Kömlőn például a művelődési ház megépítése és a villamos áram bevezetése egyszerre történt 1932-ben, erre a decemberi napra sokáig fényünnepként emlékeztek a faluban. Annak ellenére, hogy a művelődés megszervezése az állam kialakulásának történetével fonódik össze, a közművelődés korai története során is jelen volt az állami törekvések kritikája. Így például a Társadalomtudományi Társaság megzavarta az 1907-es pécsi „Szabadtanítási Konferenciát”, és a nemzet erősítése helyett az „osztálypatriotizmus” erősítését hirdette meg programnak. A Horthy korszakban jelentős mennyiségű művelődési ház épült. A nemzeti kultúra és a helyi, vidéki egyesületek az állam segítségével jutottak térhez. A két világháború között a művelődési házak így a nemzeti eszme terjesztésének intézményeiként működtek. De művelődési házakat a szakszervezetek is építettek, hogy a munkásoknak biztosítsák a szabadidő-eltöltés lehetőségét, a munkáskultúra termelésén, ápolásán és fogyasztásán keresztül pedig az osztálytudat erősítését. A gyári egyletek támogatása és helyhez juttatása munkáskaszinók formájában pedig a termelést megszervező tőke érdekeivel fonódott össze, a gyári egyletek kimondott célja volt, hogy a szakképzett munkaerő megtartásán és oktatásán túl a szakmai szolidaritást és identitást erősítésék az osztályszolidaritással szemben. Az 1980-as években a demokratikus ellenzékben mozgó népművelők között a második világháború utáni koalíciós időszak (1945–1948) „szabadművelődési korszaka” jelentett példát. Ezekben az években a Karácsony Sándor vezette Országos Szabadművelődési Tanács ösztönözte az egyesületek szabad működését és létrehozását, és anyagilag is támogatta működésüket, a kultúrához való egyenlő hozzáférésen keresztül törekedett a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolására. Habár 1948 és 1956 között valóban az intenzív iparosítás és urbanizáció által ideálisnak tekintett munkás megteremtése volt a népművelés célja, intézménye folyamatosan népgazdasági célokhoz igazodott. Így az 1970-es években a termelés diverzifikációjához szükséges munkaerő megteremtésében és a mobil munkaerő megkötésében vállalt szerepet. Mindeközben 1970-es években kezdték el a népművelés helyett a közművelődést fogalmát használni. Ezzel azt próbálták jelezni, hogy a felülről lefelé megszervezett kulturális közvetítést a helyi közösségek önszerveződésének támogatása váltotta fel. Ezek az átalakítások ugyanakkor az intézményvezetés centralizációjával és a költségvetés decentralizációjával jártak, ami számos kis településen működő művelődési ház bezárását eredményezte. Ugyanígy a művelődés is egyre inkább a gazdasági liberalizáció által okozott társadalmi károk mérséklését, átképzéseket támogatta. Az 1980-as években a vidék magára hagyottsága állandó témává vált a szakmán belül, amelynek megoldására számos kísérlet született. Beke Pál és Varga Tamás például a Makovecz Imre által vezetett Makona Tervező Kisszövetkezettel együtt épített faluházakat, miközben az állam már 1981-től lehetővé tette, hogy művelődéssel foglalkozó egyesületek jöjjenek létre egy-egy művelődésszervező felügyelete alatt. A megszorítások így a helyi szervezetek számára nagyobb autonómiát jelentettek, de a fenntartásukhoz szükséges költségek folyamatosan csökkentek. 

A rendszerváltás után

A rendszerváltás önkormányzati törvénye a közművelődési feladatok teljesítését csak lehetőségként hagyta meg, így a rendszerváltást követő válságban a művelődési tevékenységek voltak az elsők, amiket a fenntartó nem akart tovább folytatni. Miközben az 1990-es években a kultúrpolitika minél demokratikusabb pályázati rendszer kidolgozására törekedett, a rendszerváltás számos kis művelődési ház működésének leállásával, és az azokat körülvevő közösségek szétszéledésével járt. Az e közösségeket évtizedeken át építő népművelők, közművelők, művelődésszervezők, kulturális menedzserek különbözőképpen dolgozták fel e folyamat drámáját. Striker Sándor a mostani törvényt az SZDSZ rendszerváltás alatti közművelődés koncepciójához hasonlítja, ami a művelődést teljesen kivette volna az állami feladatok közül. Az 1990 utáni első közművelődési törvényre 1997-ig kellett várni. Akkor a törvény végül a fenntartóra hagyta, hogy milyen formában működteti az intézményt, sok helyen a fenntartó a művelődési non-profit zrt.-k megszervezésén keresztül már akkor megszüntette dolgozói közalkalmazotti státuszát. Az első FIDESZ kormány alatt a Magyar Művelődési Intézet igazgatójaként Beke Pál a kultúrházak társadalmasítását tűzte ki célul, ez ugyanakkor a legtöbb esetben megszorításokat és a kulturális alapellátások kiszervezését jelentette civil szervezeteknek. Míg a 2002 utáni SZDSZ-MSZP koalíciós kormányzás elejét a digitalizációhoz kötődő teleház program dominálta, ami a vidék informatikai fejlesztését célozta, addig a Bozóki András, majd Hiller István-féle programok a kultúrához kötődő területi egyenlőtlenségek felszámolását célozták. A jelszó ebben az időszakban a társadalmi kohézió megteremtése lett és a kulturális vidékfejlesztés gazdaságélénkítő szerepét hangsúlyozták. A társadalmi kohézió megteremtésének igényét ugyanakkor érdemes kritikusan szemlélni. Az egyenlősítő kultúra liberális társadalompolitikával társuló felfogása inkább csak szimbolikusan próbálta orvosolni a munkát a tőkének kiszolgáló politika okozta sérelmeket. A kultúrához való hozzáférés megkönnyítésének politikája szabad választásként értelmezte az eltérő társadalmi pozícióból fakadó kultúrafogyasztási mintákat, eközben pedig nem vette figyelembe társadalmi és gazdasági beágyazottságukat. Az AGORA program keretében jelentős támogatásokat osztottak szét városi művelődési intézményeknek, az általános művelődési központok fejlesztése azonban szintén a nagyobb művelődési házaknak kedvezett. A Közkincs program keretében kisebb intézményeket támogattak, ám ez a program is a különböző feladatkörök (művelődési, könyvtári, számítástechnikai) összevonását célozta. Tehát miközben szimbolikusan nagyobb szerepet szántak az intézményrendszernek, ezt az időszakot is a nagyobb intézmények támogatása és a feladatkörök összevonása jellemezte. 2010 után e liberalizáció folytatódott a népi kulturális gyakorlatokat erősebb támogatása mellet. Ha a közművelődési intézmények feladatkörét nem az államhoz képest határozzuk meg, azaz nemcsak olyan intézményrendszerként gondolunk rá, amelynek feladata a tőkefelhalmozás logikája szerint szerveződő gazdaságot támogatni vagy az általa okozott károkat mérsékelni, akkor világossá válik, hogy a művelődési házak a társadalmilag beágyazott élő kultúra termelésének helyei. A most elfogadott, kulturális közalkalmazotti státuszokat megszüntető törvény éppen azon dolgozók életét nehezíti meg, akik a mindennapokban támogatják a helyi közösségek kulturális termelését. Ezzel az állam a hatalmát a mindennapokban fenntartani képes, a kultúra frontvonalán dolgozókkal rúgja fel a szerződés rá vonatkozó részét. Ha pedig a közművelődés már nem játszik érdemi szerepet az államhatalom fenntartásában, akkor e helyzet a kulturális dolgozóknak is lehetőséget ad arra, hogy saját szerepüket szabadon újragondolják.