Szerb Antal - kardozós változat

Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:23

"- Mondja, uram - kérdezte útközben, kissé zavartan. - Ön ugyebár egy gaz német?
- Nem. Magyar vagyok.
- Magyar?
- Magyar.
- Az mi? az egy nemzet? vagy Maga most kigúnyolja tudatlanságomat?
- Szó sincs róla. Becsületszavamra nemzet.
- És hol laknak azok a magyarok?
- Magyarországban. Ausztria, Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia közt.
- Ugyan, kérem... Ezeket az országokat Shakespeare találta ki.
És hatalmas nevetésbe tört ki.
- Na jó, hát szóval magyar... Nem rossz nemzet. És milyen nyelven beszélnek a magyarok?
- Magyarul.
- Mondjon valamit magyarul.

»Mikor az ég furcsa, lila-kék,
S találkára mennek a lyányok,
Ó, be titkosak, különösek
Ezek a nyári délutánok.«

szavaltam Adyt, kissé megrendülve. Évek óta alig szóltam egy-két szót magyarul.
- Szép nyelv. De engem nem csap be. Ez hindusztániul volt és azt jelenti, hogy »nemes idegen, az összes istenek papucsban táncoljanak minél előbbi sírod fölött«. Már mondták nekem..."

Kevés mulatságosabb regényt írtak magyar nyelven - állítja Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnokában Szerb Antal A Pendragon legenda (1934) című regényéről, és egyet kell értsek vele, mert pont a humor, a fanyar irónia fogott meg 13-14 évesen, amikor először olvastam. Meg a misztika, a krimi és persze az erotika is izgatta a fantáziám kiskamaszként, s a Pendragont éppúgy rongyosra olvastam mint Rejtő regényeit vagy Örkény egyperceseit. Nem tudtam ekkor még sem Magyar irodalomtörténetéről, sem A világirodalom történetéről és az Utas és holdvilág is csak a Pendragon után került a kezembe. (A Pendragont nevezhetnénk akár Az angol irodalom kis tükre - kardozós változatának, Esterházy után szabadon.) De már ekkor Szerb Antal rajongójává váltam. (Hasonlóan egykori kedves tanáromhoz, Szörényi Lászlóhoz, aki elmondása szerint akkor határozta el, hogy az Irodalomtudományi Intézetben fog dolgozni, amikor az Eötvös Collegium Ménesi úti épületben, ahol az intézet is székel, a megunt gólyabált otthagyva Szerb Antalné névtáblájára bukkant.)
A regény főhőse és narrátora a Londonban élő doktor Bátky János, aki ideje java részét a British Museum olvasótermében tölti, s a XVII. századi angol misztikusoknak köszönhetően meghívást kap Owen Pendragontól, azaz Earl of Gwynedd-től, hogy walesi kastélyában tanulmányozhassa az ősi család birtokában lévő kéziratokat. S innentől Molnár Ferenc bohózataiba illő fordulatok kezdődnek: Bátkyt egyesek orvosnak hiszik, mások merénylőnek, közben pedig az earl unokaöccsével megtalálják Pendragon ősi várában Rózsakereszt sírját, akiről kiderül, hogy nem más, mint a XVII. században élt hatodik Earl of Gwynedd. Aki persze nem halt meg, s ott bolyong ő is regény oldalain, hősünk pedig - miként Umberto Eco A rózsa neve című regényében Baskerville-i Vilmos - mellesleg megold néhány bűnesetet is.
Nem véletlen az összevetés Eco művével, a Pendragonhoz legközelebb ez a csaknem 50 évvel később született regény áll (valamint Eco másik regénye, A Foucault-inga). És nem csak témája miatt, hanem azért is, mert Eco regényeire is igaz, amit Hegedüs a Pendragonról ír: aki elolvassa, közben észrevétlenül igen nagy kultúrtörténeti anyag birtokába jut. Kelta mitológia, rózsakeresztes hagyomány, angol (walesi) történelem és kétéltű axolotlok.
De a keretlegények által 1945. januárjában agyonvert munkaszolgálatos Szerb Antal - mint a fenti idézetből már kiderülhetett - e művében is utal szeretett magyar irodalmára. Mondhatni, Kirketerp kapitányhoz hasonlóan "hazafiatlan s egyszersmind soviniszta ember volt" (Ottlik Géza: Hajónapló). "A Pendragonok Nagy Llewelyntől, Gwynedd fejedelmétől származtatják magukat, bár, úgy veszem észre, a dolog nincs egészen tisztázva. A családi hagyomány szerint utódai annak a Llewelyn ap Griffithnek, akit lefejeztetett az a bizonyos Edvárd király, az első, aki fakó lován léptet Arany János óta a magyar ifjúság képzeletében. Azok a walesi bárdok, akik oly balladai döbbenetességben, dalolva mentek a lángsírba, a Pendragon-házat dicsőítették és ezért bűnhődtek."
Talán egy következő érettségin A Pendragon legenda is előkerül.
Szerző

Egyszerűen nem értik

Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:22
Hadházy Ákos ellenzéki képviselő és egy ellene tüntető a április 27-i dudálós tüntetésen Budapesten a Clark Ádám téren
Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A politikusok gyakran hangoztatják - nem vagyok biztos, hogy komolyan hiszik is, amit mondanak -, hogy „a nép bölcsen dönt” vagy „az emberek nem hülyék”. Sokan viszont nagyon másként vélekednek az utóbbival kapcsolatban. Hogyan lehetséges, hogy a Fidesz-hívők nem látják a nyilvánvaló hazugságokat és félrevezetéseket, holott azok napnál is világosabbak? Sokan sokfélét és helytállónak tűnőket írtak, mondtak a feltételezhető okokról. A Klubrádió Megbeszéljük című műsorában (március 26-án) Bolgár György, majd utána több hallgató sem érti az egészségügyben dolgozó Ildikót, aki az ellenzék reakcióját ostorozza, amiért az nem szavazza meg a felhatalmazási törvényt, holott a bajban össze kéne fognunk. Az alábbiakban egy eddig még nem érintett szempontból vizsgálom meg a kérdést. 

Ugyanaz a kutya

Kezdhetnénk azzal, hogy sajnálatos módon legtöbbünknek inkább van szája, mint füle, azaz hajlamosabbak vagyunk mondani a magunkét, mint meghallgatni a másikat. Erre vonatkozóan is jó példaként szolgálhat az említett műsor, ahol a hölgy csak mondta, mondta - anélkül, hogy a párbeszéd érdekelte volna, legalábbis a válaszaiból ez derült ki. Egy helyütt azonban megingott és egy pillanatig elgondolkozott Bolgár György kérdésén, de végül menetrendszerűen megérkezett a gyurcsányozás és a migránsozás. Természetesen nyilván nem a közvetítőként funkcionáló szájról és a fülről van szó, hanem a tudatunkról. Amire a korábbi magyarázato(ka)t keresők/adók nem gondoltak: tudatunk működését lenne érdemes megvizsgálni, és mindenképpen ellenállni a kísértésnek, hogy belemenjünk egy „ki a hülye?” vitába. Vizsgáljuk meg a következő állítást: az ember nem úgy látja a dolgokat, ahogyan azok vannak. Már a legegyszerűbb dolgokból is kiderül, hogy mennyire képesek vagyunk rosszul látni a valóságot, még akkor is, ha például egyszerű megfigyelők vagyunk. Vegyünk egy közepes nagyságú, jóképű kutyát, amelyet két ember néz. Az egyik nagy kutyabarát, mindig szerette a kutyákat, esetleg most is van neki, legszívesebben meg is simogatná. A másik utálja, fél tőle, esetleg ezt a kutya meg is érzi, ez viszont barátságtalan viselkedést válthat ki belőle, ami emberünknek mindjárt bizonyítékul is szolgál, körülnéz segítségért. Nem győzöm hangsúlyozni: ugyanarról a kutyáról van szó. Hasonló a helyzet az egyszerű interakciókban, ahol másik személy is szerepel. A hivatalnok elutasítja a (talán tényleg nem is teljesíthető) kérésemet, próbálom győzködni, de nem megy. Csalódott és mérges vagyok. Ez egy hülye, gondolom magamban. Pár év múlva amikor újra találkozom vele, rögtön beugrik: na itt van az a hülye. Korábban sem volt lehetőségem komolyan vehető ítéletet alkotni róla, ráadásul azóta ezerszer megváltozhatott, de adott a (minden valószínűség szerint téves) ítélet, úgyhogy csinálhat bármit. Mindez nagyságrendekkel fokozottabban érvényesül, ha több emberről van szó (lásd tömegpszichózis). Nem tudom, a példákból kiderül-e, hogy korábban kialakult tudatalatti érzelmi imprintek automatikus érvényesüléséről van szó. Mi lenne a helyes viselkedés? Az objektivitás, a tudatosság. A kutyabarát jól teszi, ha nem ugrik a kutya nyakába, mert lehet, hogy az állat nem is olyan barátságos, amilyennek kinéz, pontosabban, amilyennek ő látja. Jól teszi az elutasító, ha megpróbál úrrá lenni félelmén, ami a kutyát agresszívvé teheti, mert csekély elégtétel lesz számára, hogy igaza volt, ha a kutya esetleg nekiugrik. Szélsőséges eset a tömegben átélt élmény. Lehet, hogy jót, megfontolandót mond a szónok, de a tömeges egyetértés és érzelmi felbuzdulás hatalmasra növeszti a mondottak hatását, ami alól csak nagyon kevesek tudják (többségükben nem is akarják) kivonni magukat. Természetesen a jó szónokok ezzel tisztában vannak és ezt ki is használják. Nincs ez másként a reklámoknál sem. Nagyon nagy részben az érzelmekre apellálnak. Az elsődleges modell a következő. "Milyen ez a bársonyos, sima bőr? Gyönyörű, ugye? Nagyon egyszerű, vegyél ilyet és a tied is ilyen lesz!" A józanság, hogy ennek mekkora az esélye, készségesen elnyomva, a termék meg lesz véve. Áttételesen, ha esetleg nem eladandó termékről, hanem mondjuk szolgáltatásról van szó, gyönyörű tájat, nőt látunk a képen, vonzó zenét hallunk, jó érzés alakul ki bennünk, puhulunk vagy éppenséggel elveszőben vagyunk.

Fecsegni könnyű

A fenti példában említett hivatalnokról nagyon rövid idő alatt pusztán érzelmi alapon kialakítottunk egy minden valószínűség szerint helytelen képet, de vajon milyen lesz az kép, amit magunkról alakítunk ki? Nyilván kedvező, mert szeretjük magunkat és nehéz elképzelni, hogy objektívre sikerül, akármennyire is megpróbáljuk ezt elhitetni magunkkal. Készek vagyunk az önfelmentésre, önbecsapásra, mert az kényelmesnek látszik. Valójában nem veszélymentes. Tovább romlik a helyzet azáltal, hogy egész kultúránk azon az illúzión alapszik, hogy van egy ÉN. Ráadásul az énnek túlzott jelentőséget tulajdonítunk: én, enyém, a házam, az autóm, nekem ez jár, hogy képzelik, hogy velem ezt meg lehet csinálni, stb. Ismerős? Ez a felfogás bizony meglehetősen káros, amint azt Ryan Holiday provokatív, Az ego az ellenség című könyvében bizonygatja. Könnyű belátni, rossz érzés, nem szeretjük, ha nincs igazunk, vagy igazunkat valaki elvitatja. Így hát kisebb-nagyobb egónk védelmében nem igen akaródzik a másik igazát meg-, és a saját tévedést belátni. Ez már önmagában is elég rossz, amire még egy lapáttal ráteszünk, ha keressük az alapbeállítottságot erősítő és kerüljük az annak ellentmondó momentumokat. Az érzelmieken túl természetesen értelmi tényezők is akadályozhatják a tisztánlátást. Ezek összetevői az ismeret és az információ. Nem várhatunk el valós politikai értékelést attól, akinek nincs biztos ismerete például a demokráciáról, az intézmények szerepéről és megfelelő működéséről vagy arról, hogy mi és hogyan történik másutt a világban. Sajnos a hazugság egyszerű és könnyen érthető, ezzel szemben az igazság bonyolult és nehezen érthető. Így a helyes értékeléshez nagy jelentőségű a kellő összpontosítás, a logikus gondolkodás, a lényeges és lényegtelen közötti különbségtétel képessége. Azon kívül fecsegni könnyű, gondolkozni már nem feltétlenül az. Tekintsünk a fentiekre elméleti háttérként és nézzük, mit mutat a gyakorlat. Az egészségügyben dolgozó Ildikó beszédén érződik, hogy szívvel-lélekkel a rendszer híve. Szépen megfigyelhető az érzelmeket megcélzó demagógia egyszerűen megfogalmazott, csökkentett - nulla - igazságtartalmú szólamainak hatása. Nagyon rosszul esik neki, hogy amíg ők az egészségügyben „küzdenek”, az ellenzék „gáncsoskodását” és „demoralizáló hozzáállását” kell tapasztalniuk, mondja. Érezhetően törekszik a mértéktartásra és hogy mondandója elfogulatlannak hangozzék. A műsorvezető kérdéseire adandó válaszok elől rendre kitér. "Miben hátráltatta az egészségügyet az, hogy az ellenzék nem szavazta meg a rendkívüli felhatalmazást?" "Nincsenek részletes információim", jön a válasz. "Egyet mondjon, nem kell részletes válasz", biztatja Bolgár György. A betelefonáló ekkor az iskolák bezárásáról kezd beszélni. A "miért nincs elég maszk?" kérdésre egyrészt az a válasz, hogy „első körben a globalizáció, a nemzeti hatáskörből ki lettek véve dolgok”, másrészt „mit gondol Bolgár úr, a Gyurcsány kormány meg tudta volna csinálni? Egyszerűen abszurd elvárni, hogy rendelkezésre álljon a maszk.” Eszébe sem ötlik, hogy a miniszterelnök hazudik, amikor azt mondja van elég védőfelszerelés. A műsorvezető azért elmondja, hogy annak idején volt pandémiás terv, amit folyamatosan aktualizáltak, ezt az Orbán kormány félretette és egy sor intézményt, amelyre most szükség lenne, felszámolt. A hölgy rendíthetetlen és kifejti, hogy „ez most nem az az idő, amikor a demokráciát kell félteni”. A kérdésre, hogy ez azt jelenti-e, hogy egy diktátor jobban kezeli a válságot, az inadekvát, félrebeszélő reakció: „ez most olyan jellegű kérdés, mint a migráció”.

A tudatalatti diktál

Tipikus esete a kognitív disszonanciának, amikor a tudatban logikailag összeegyeztethetetlen tartalmak jelennek meg, és az ellentétek feloldására a tudat a legkisebb ellenállás, tehát nem az újragondolás, mérlegelés, hanem a másik mondandójának kétségbe vonása, a mellébeszélés, kitérés irányába halad, keresi az őt erősítő momentumokat. Ezt azonban már nem tudatosan teszi!!! Ami az értelmi tényezőt illeti, a „Van-e a világban példa arra, hogy egy demokratikus országban hatalmon lévő kormány a mienkhez hasonló, felülvizsgálati lehetőséget nem adó és korlátlan időre szóló rendkívüli felhatalmazást akart magának?” kérdésre a nyilvánvaló válasz az lett volna, hogy „nincsenek részletes információim”. Az érzelmi determináltság hatása - bár alapvetően más szempontból - sokkal nyilvánvalóbban látható a Falus Ferenccel, a volt országos tisztifőorvossal folytatott beszélgetésből. Bolgár György elmondja, hogy megjelent a kormányközeli sajtóban, hogy Magyarországon az Alkaloida olyan gyógyszer alapanyagot gyárt, amelyik használható a Covid-19 terápiájában, s most megtiltották ennek az alapanyagnak az exportját, s ebből mintha az következne, hogy van gyógyszer, ami alkalmas a járvány kezelésére. A kérdésre, hogy „Ez így van-e?” a következő válasz érkezik: „Bolgár úr ez egy nagyon hatékony és hasznos intézkedés és örülök, hogy megtörtént, (…) kétségtelenül egy reményteljes szer, ami enyhíteni fogja a tüneteket”. Aki hallja Falust, annak nyilvánvaló, a volt tisztifőorvosban feltolul a jó érzés, hogy annyi kritika után végre valami jót mondhat a kormányról. A műsorvezető viszont nem tágít: "Én ezzel egyetértek (...) és a kormány tegye is meg, amit megtehet, csak amikor úgy van beállítva, hogy ez koronavírus elleni gyógyszer, akkor azt hiszem, hogy ez messze túlmegy a realitáson". Beszélgetőpartnere azonban nem képes elszakadni a kérdés bevezető részétől, és bár valószínűleg észre sem veszi, hogy nem a fő kérdésre válaszol, a benne munkáló érzés hatása alatt azt mondja: „Sok mindenért lehetett nem szeretni ezt a kormányt, de ez az intézkedés időben történt, hatékony.” Így Bolgárnak harmadszor is fel kell tennie ugyanazt a kérdést. Az aggályosan precíz válasz végül megérkezik, leegyszerűsítve: nincs még meg a megfelelő gyógyszer. Az egészségügyben dolgozó hölgy alapvető érzelmi beállítottsága megakadályozta, hogy belássa helytelen álláspontját és ez hárításhoz, a feltett kérdésre adott inadekvát válaszokhoz vezetett. Falus Ferenc viszont a jó érzéstől vezettetve nem a fő kérdésre, hanem egy azzal kapcsolatos eseményre koncentrált és reagált. A háttérben mindkét esetben ugyanaz a vezérlő erő: az érzés, az érzelmi beállítottság. Ez a következménye annak, ha az ember nem tudatos, ha viselkedését, mondandóját a tudatalatti érzés, érzelmi beállítottság diktálja. Sajnos nemigen várható, hogy egyhamar sokkal többen sokkal tudatosabbak legyünk. Az értelmi színvonal és a tájékozottság gyors növekedésével sem számolhatunk. Egy nagyon széles, ráadásul apolitikus réteg élt eddig a biztonság és védettség illúziója által kiváltott nagyon erős érzelmi kötöttségben. Az illúziót romboló kormányzati bizonytalanságok, valamint az eddig monolitnak látszó irányítórendszerben mutatkozó repedések csökkentik az érzelmi elkötelezettséget. Továbbá ezek az emberek, akik eddig nem foglalkoztak a kormányzat nyilvánvaló disznóságaival, most esetleg közvetlen személyes érintettség okán is megszabadulhatnak a korábbi érzelmi kötöttségektől, ami eredményezheti az objektívebb gondolkodást. Ennek következményeként az elnyomott kétségekből és ellentmondásokból adódó feszültségek feloldódnak, a bonyolult kérdésekre adott leegyszerűsített, sokak számára korábban megdönthetetlen érvként ható válaszokból lassan-lassan az új értelmezés eredményeként tudatos félrevezetések, hazugságok lesznek, az értünk harcoló, az ellenséggel dacoló omnipotens hősből pedig hataloméhes gátlástalan diktátor. Csak győzzük kivárni!
Szerző

Verne és új barátai

Publikálás dátuma
2020.05.10. 08:21

Fotó: Népszava
Mámorító érzés volt. Mintha a világot utaztam volna körbe nyolcvan négyzetméteren. Számos kultúra és földrész szólt hozzám, igaz, mind magyar nyelven. Zsibongás támadt, egyszerre rohantak meg mindenfelől, magukat árulták, kínálták föl nekem, a messze földről érkező idegennek. Meg akartak hódítani, mintha nem is ők lennének a felfedezésre váró világok, hanem én lennék a térképen a fehér folt, amit ők akarnak kiszínezni. Augusztus óta nem voltam magyar nyelvű könyvesboltban. Igaz, hogy már a karantén második napján rendeltem interneten néhány újdonságot, és példás gyorsasággal el is hozták, de egészen más egy valódi – színes, szagos – boltban böngészni. Mert például sosem csak azt veszem meg, amiért betértem, egy-két meglepetés mindig akad. És – bár ez járvány idején nem túl bölcs dolog – az ismerkedés már azzal elkezdődik, hogy kézbe veszem, amelyikkel összeakad a tekintetem, méricskélem a súlyát, mélységét; felbecsülöm, hogy mit tudna adni nekem magányos óráimon. Már ott a boltban elkezdődik a párbeszéd: ő győzköd, én húzódozom, aztán örömmel engedek. Beleolvasok. És vagy elkapnak már ott a mondatok, vagy tehetetlenül ugrok ide-oda az oldalakon. Kaltenburg csak legközelebb jön velem, ma a Kelet-nyugati utcán indulok el, útba ejtem Peter Handkét, majd elidőzöm az MGP téren, hogy kihallgassam a titkait. Külföldön is, ahol csak megfordulok, betérek a helyi könyvesboltokba. Érdekel, hogy mennyire dugják el a szépirodalmat, milyen fajta könyvek vannak elől (mitől remélik a bevételt), hogyan élnek a csábítás trükkjeivel, milyenek a borítók, mennyire intim vagy plázás a közeg, ahol fontos döntéseket kell hozni. Persze a vége kicsit mindig frusztráló, hiszen nem viszek magammal semmit, csak a követelőző hangokat, vagy a reményt, hogy egy-két címmel az otthoni boltokban is találkozom majd. És persze külön boldogság, ha magyar vonatkozást fedezek fel, Moholy-Nagy albumot, vagy hazai szerzőt a világirodalmi sorozatban. Akkor kihúzom magam, és büszkén nézek körül, legszívesebben minden vásárlónak elújságolnám, hogy nézze már meg, ez a könyv Magyarország. Eddig egy bukaresti boltot (egy villa emeletein terült el csupa érdekes zegzuggal – itt nem is álltam meg, vennem kellett egy jegyzetfüzetet), és egy avignoni kis üzletet jegyeztem meg igazán, ahol szinte opálos ékszerekként ragyogtak a gondosan kiválasztott példányok. Úgy is vettem kézbe őket, csodáltam szigorú metszésüket, lassan kitárulkozó karátjaikat. Nem sokon múlott, hogy nem vettem meg életem első francia nyelvű könyvét, mert egész egyszerűen haza akartam vinni egy darabot ebből a hangulatból. (Hány magyar nyelvű könyv hever otthon, amelybe a vásárlás után már nem néztem bele, mert elsodortak az új élmények. Akkor nem mindegy, hogy milyen nyelven nem olvasom el?) De ez a mostani szekszárdi vásárlás nyolcheti karantén és több havi kiéhezés után szintén emlékezetes marad. Egyedül bóklásztam az üzletben, a három eladó azonnal magára húzta a maszkot, amint beléptem, hiszen potenciális fenyegetést jelentettem, még akkor is, ha a vásárlókedvemmel én tartom életben őket. Ez a kettősség, úgy tűnik, egy ideig még velünk marad: egyszerre kell tartani a vásárlótól és becsalogatni a boltba, nem egyszerű feladat a kereskedőknek. A megvásárolt könyvekkel azonnal leültem egy padra a májusi napsütésben, s máris elmerültem benne, mintha csak a tenger hullámaiba fúrnám a fejem, a hűs idegenségbe, amely mondatról mondatra válik otthonossággá. Kábé ilyen érzés lehetett rommagyarként (értsd: romániai magyarként) betérni életem első magyarországi könyvesboltjába valamikor a nyolcvanas évek derekán Nyíregyházán. Persze a szatmári boltokban is volt magyar könyv, de mindig csak egy sarok, pár polc, mintegy engedmény gyanánt, szerény albérlőként. Én pedig tágasságra vágytam, kizárólagosságra, teljes univerzumra, ahol kedvemre bővíthetem a Verne gyűjteményemet. Még ma is emlékszem a barna borítójú puha és a fehér borítójú keménytáblás sorozatra, amelyek színes rajzzal hirdették magukat. Ráadásul ezek a könyvek sokkal jobban kellették magukat, mint az otthoniak, amelyeket silányabb papírra nyomtak, és valahogy taszított a borítójuk. Sokáig azért nem fogtam bele a Kriterion kiadónál megjelent kétkötetes Dumas-regénybe (Monte Cristo grófja), mert ijesztő kuszaságnak láttam a borítót uraló rajzot. Aztán persze kárpótoltak Edmond Dantés kalandjai. Ezt is rongyosra olvastam, de az újrázásokban mindig csak addig jutottam, amíg megtalálja az elrejtett kincset és karaktert vált, onnan számomra mindig egy másik regény kezdődött: vontatottabb, körülményesebb, kacifántosabb. Elég volt egyszer végigrágni.
Tíz vagy annál is több könyvet is vettünk (két év múlva mehettünk újra) az első magyarországi utamon, s már csak azon kellett izgulnom, nehogy elkobozza őket a nem is annyira túlbuzgó román határőr. Nem tette. Szerzett magának egy piros pontot a diktatúra. Ahogy most a vírusra is másként tekintek, hogy végre megengedte nekem a könyvesbolti böngészést. Visszaadta a gyökereimet, a hazámat. Mert soha nem az a fontos, hogy elhagyhatom a lakást, hanem az, hogy hova mehetek szabadon.