Az érdeklődés középpontjában

Publikálás dátuma
2020.05.09. 18:30
Kovács Patrícia Luisa szerepében Molnár Ferenc Riviéra című vígjátékának fotóspróbáján a budapesti Belvárosi Színházban
Fotó: Mónus Márton / MTI
Veszettül tud nő lenni. Fifikás, hódító, pasikat az ujja köré tekerő, de csalódott, megcsalt, fájdalommal teli ugyancsak.
Kovács Patrícia valahogy mindig az érdeklődés középpontjában marad. Persze lehet azt mondani, hogy napi sorozatban, a Mintaapákban szerepelve, ez nem nagy kunszt. De hát az is érdeklődést jelent, hogy miközben mindig ad a színházi munkájára, rendszeresen odakerül a képernyőre. Sorozatnak sem ez az első. Tehetségkutató tévéshow zsűrijébe is beült tündökölni. De országosan ismert egy bankreklámmal lett. Abba is belevitte az egyéniségét. Ahogy népszerűséget hozó sikerfilmekbe, például az S. O. S. szerelem!-be, a 9 és ½ randiba szintén. Érvényesült bennük az iróniája. Azt már nem állítom, hogy reggeli tévéműsort is parádésan vezetett. Igaz, a műsor, amit Fenyő Ivánnal együtt vittek, eléggé felszínesen csacska volt. Gyilkos humorú, szórakoztató paródiáját láthattuk akkor, amikor Máté Gábor volt osztálya, ahová mindketten jártak, éppen Fenyő életét helyezte a középpontba, a szokásos nyári, közönség előtti „szeánszaik” egyikén. Kovács tán eddigi legjobb képernyőre kerülése a Félvilág című tévéfilmben volt, Mágnás Elzát adja benne, az ellenállhatatlan kurtizánt, a kitartott és sok tekintetben kibírhatatlan nőt, aki rejtélyes, kiismerhetetlen, temérdek arcú és elmésen rafinált. Veszettül tud nő lenni. Fifikás, hódító, pasikat az ujja köré tekerő, de csalódott, megcsalt, fájdalommal teli ugyancsak. A Házassági leckék középhaladóknak előadásában a Centrál Színházban, egy látszólag szuper könnyű, és oltárian röhögtető bohózatban, igen széles érzelmi skálán játszik Stohl András partnereként, akivel láthatóan inspirálják egymást. Gyerekszínészként kezd, tizennégy évesen bekerül az Operettszínházba. A gimnázium jó részét már magántanulóként végzi. Csak negyedszerre veszik fel a főiskolára, ami valószínűleg a bizottság farkasvakságáról árulkodik. Nem adja fel. Meglehetősen jó helyen, a Székely Gábor vezette Új Színház stúdiójában tanul. Egész nagy szerepeket is kap. Még a Katonában és a Budapesti Kamaraszínházban is fellép. Talpraesett, ügyes, nem jön zavarba a különböző szituációktól, nincs azzal gondja már a főiskola előtt sem, ha sírnia vagy nevetnie kell a deszkákon. Nyilvánvaló, hogy köze van ehhez a pályához. Végül Máté Gábor legendássá vált első osztályába került. Amint eljátszották a róla szóló előadásban, sokat hazudott, összehordott hetet-havat, hogy mi mindent csinált, milyen rengeteg dolgot tud, aminek a fele sem volt igaz. Nem volt azonos önmagával, civilben is szerepelt, miközben ma a természetessége az egyik fő vonzereje. Láttam villamoson ülve, a világ legtermészetesebb módján beleolvadni a tömegbe. De tud nagyon is színésznő lenni, ennek akár negatív tulajdonságaival is, ha kell. Mostani színészi otthonában, az Orlai Produkciónál a Belvárosi Színházban, a Mindent Éváról előadásában igen lentről induló, de egyre agresszívebben feltörekvő színésznőt játszott. Aki bevet minden nemtelen eszközt, és a nőiességének teljes tárházát, hogy - ha törik, ha szakad - bármi áron érvényesüljön, felülkerekedjen a Hernádi Judit által szintén parádésan alakított, befutott sztárművésznőn. Feszültségtől szikrázó párharcokat láthattunk közöttük. Jó osztálya volt, okosan szerették, kikupálódott. A Csizmadia Tibor vezette egri Gárdonyi Géza Színház, ahová hatan szerződtek az osztályából és ahol Máté is rendszeresen rendezett, már a repülés időszaka. Hamar bekerül a szakma köztudatába, hiszen Egerben, ahol akkoriban igen jó színház volt, rengeteget játszott, és azokra a produkciókra sokan figyeltek is. Nagy elánnal vette birtokba a színpadot, és tulajdonképpen saját magát is, mert önismereti kurzusnak is tekintette a próbákat, az előadásokat. Játszott prózát, zenéset, tragédiát, gyerekprodukciót, ahogy ezt egy fiatal színésznek kell. Egyik premier gyors iramban követte a másikat. Mohón szívott magába mindent, állóképességre tett szert, sikeres volt. Ebből az időszakból számomra tán legemlékezetesebb a Valahol Európában musical változatának Suhancaként. Háborús menekülés közben fiúnak öltözött nőt alakított, és egy dalban elsiratott egy a keze között meghaló srácot, Kuksit. Olyan megrendítő erővel énekelt, hogy az vádirat lett a háború, a gyűlölség, az embertelenség ellen. A Vígszínház volt álmai teátruma. Mindig ilyen nagy, bársonyfüggönyös, patinás színházra vágyott. Először vendég volt ott, majd Eszenyi Enikő tagnak invitálta. Ott is kapott feladatot bőven. Tüneményes volt például Maszat Jankaként, a Mikvében, a zsidó fürdőben játszódó darabban pedig rendre nyílt színi tapsot is bezsebelhetett. Mégsem bírta sokáig. Úgy érezte, csak egy csavar a nagy gépezetben.  Bátorságban, vagányságban, nem szenved hiányt. Mert eljönni a biztosból, merte feladni a befutott helyzetét. Fejest ugrott a bizonytalan szabad-úszásba. És abszolút bejött neki, abban az évadban kapásból hat szerepe lett. Az Orlai Produkciónál pedig sok tekintetben révbe ért. Ott gondolkoznak benne, de nem fogják túl szorosra a gyeplőt, ahogy ezt a Vígben érezte. Orlai Tibor például nem orrolt meg amiatt, hogy ennek az évadnak az egyik szerepét lemondta, mert a napi sorozat túlzott terhelést jelentett számára. Az agyonterheltséget amiatt sem engedheti meg magának, mert rengeteget kell törődnie kislányával. Sokáig azt gondolta, hogy neki nem lehet gyereke, mert a szakma intenzív művelése és a gyermekvállalás nem férnek össze. A Várj, míg sötét lesz előadásában, bűnözőkkel szembeszálló vak nőt is játszhat. Ebben azért is különösen hiteles, mert változatlanul részt vállal a fogyatékkal élő emberek számára a mozgás örömét nyújtó Suhanj Alapítvány munkájában. Magam is láttam vak társsal együtt futni a Margitszigeten. Eddigi utolsó premierjén, a Kaktuszvirág előadásában a Belvárosiban, magába zárkózó, nyakig begombolkozó, tüskés fogorvosi asszisztens, majd a szerelemtől fokozatosan kinyíló, boldogságra képes nő. Úgy kel föl nap mint nap, hogy értelmesen boldog napja lesz. De persze imád lustálkodni is, amire most, temérdek hajtás után, van némi sansza. Ismert, megbecsült művész. Akár nagy színész is válhat belőle.
Szerző

Kentaurbeszéd - Vége a dalnak

Publikálás dátuma
2020.05.09. 11:00

Fotó: VLADIMIR SIMICEK / AFP
A február végén megtartott szlovákiai parlamenti választások eredménye nem okozott különösebb meglepetést. Zuzana Čaputová 2019-es sikere az elnökválasztáson jelezte, hogy a Robert Fico vezette hárompárti kormány valamit nagyon elrontott. A kelet-európai országokhoz hasonlóan Szlovákiában is a különféle rokoni-baráti-ismerősi összefonódások és az egyre nyíltabban megjelenő korrupció volt az, ami elvezetett a Smer-SNS-Híd koalíció csúfos bukásához. A hárompárti koalícióval már az indulásnál komoly problémák voltak, a szakemberek többsége azt jósolta, hogy Fico kormánya nem tölti ki a négyéves időszakot. Csakhogy itt egy klasszikus érdekházasságról volt szó, és jól tudjuk, az ilyen kapcsolat erősebb a mély érzelmeken nyugvó holtomiglan-holtodiglan kapcsolatoknál. A Híd pártot nagyon sok támadás érte amiatt, hogy odaállt a korrupt Smer, és az „ősellenségnek“ számító SNS (Szlovák Nemzeti Párt) mellé. Ám Bugár Béla a kezdetekben néhány látványos sikert mutatott fel. A SNS elnökével, Andrej Dankoval kialakult baráti kapcsolatnak köszönhetően a koalíciós partnerek rábólintottak a kisebbségi kulturális alap létrehozására és a magyar helységnevek széles körű bevezetésére (a vasútállomásokon is megjelentek a magyar helységnevek). Bugáréknak sikerült megmenteni a kis létszámú magyar iskolákat, és elérték azt is, hogy megkezdődjön a déli gyorsforgalmi út megépítése. A botrányos kezdet ellenére a munka beindult és a polgárok elkönyvelték, hogy újabb négy unalmas év vár az országra. Fico ügyesen mozgott a brüsszeli palotákban. Minden fórumon elősorolta az ország gazdasági sikereit, előadásokat tartott az euró bevezetéséről. Az országban nem voltak nemzetiségi villongások. Ez valószínűleg Orbán Viktornak is köszönhető, aki a visegrádi csoport vezetőjeként kívánt fellépni Brüsszel ellen, amihez szüksége volt Fico támogatására is. Cserébe Orbán a szlovákiai magyarok kérdését hajlandó volt egy időre mélyhűtőbe tenni. Szóval ment minden, mint a karikacsapás. Az apróbb korrupciós ügyekre fátylat borítottak, és így kerekedett teljessé a tanmese, mely szerint egy tradíciók nélküli, fiatal demokráciában is fel lehet építeni az EU-s mintaállamot.

***
Ebben az idilli állapotban hirtelen elszabadult a pokol. Egy Galánta melletti faluban megölték Ján Kuciak oknyomozó újságírót és kedvesét. És innét már úgy peregtek az események, mint egy gyorsított filmben. Hatalmas tüntetések kezdődtek, melyek hatására nemcsak az országos rendőrparancsnok és a belügyminiszter volt kénytelen lemondani, hanem a kormányfő is. Fico és Kaliňák belügyminiszter csak akkor voltak hajlandók távozni posztjukról, amikor a Híd végleg megvonta tőlük a bizalmat. Csakhogy az utca embere nem elégedett meg ennyivel, a polgárok új választásokat követeltek. Bugár Bélát ekkor cserben hagyta híres szimata. Nem értette meg, hogy az új helyzetben a Hídnak ki kell lépnie a "gyilkos" koalícióból. Viharos viták után az elnökség tagjai a bennmaradás mellett döntöttek, és ezzel megkezdődött a Híd mélyrepülése. Bugár "régi dicsőségéből" pár héten belül semmi nem maradt. Az elhibázott döntést követően a párt többé nem tudta elérni parlamentbe kerüléshez szükséges 5 százalékos küszöböt. A Híd a szlovák-magyar együttműködés pártja: tagjai között ismert szlovák politikusok is voltak, így nemcsak a déli járásokban volt sikeres, hanem a homogén szlovák környezetben is. Az elhibázott döntés miatt ezek a szlovák politikusok kiléptek; nem a Híd filozófiájával volt bajuk, ám a továbbiakban nem akartak együttműködni a Smer párttal. Távozásuk után a Híd támogatottsága jelentősen csökkent a szlovák vidéken és a nagyobb városokban is.
***
A kilépésről folytatott vita során kiderült, hogy a pártban komoly ellentétek vannak a fiatalok és az öregek között is. A fiatalok egy modern, európai liberális pártot akartak csinálni a Hídból, törekvésüket a szlovák kollégák is támogatták. Távozásuk után a fiatalok helyzete meggyengült. Képviselőik a kilépés mellett voksoltak, de a vitában alulmaradtak az öregekkel szemben, akik a koalíció mellett szavaztak. A döntés után a Híd magyar szimpatizánsai közül sok fiatal elhagyta a pártot. Többen a liberális színezetű Progresívne Slovensko-Spolu koalíciónál kötöttek ki (ez a párt jelölte államfőnek Čaputovát). Sokan Igor Matovič, jelenlegi miniszterelnök OL'aNO nevű pártját választották (Grendel Gábor, az OL'aNO képviselőjeként lett a parlament alelnöke).  A csalódott Híd-támogatóknak csak kis része lépett át a rivális MKP-hez (Magyar Közösség Pártja). Az elmúlt évtized során olyan komoly ellentétek alakultak ki a két magyar párt szavazói között, amelyek megnehezítettek mindenfajta együttműködést. A Híd szerint az MKP nem önálló párt, hanem Orbán meghosszabbított karja, pontosabban a Fidesz szlovákiai kirendeltsége. Az MKP (és a Fidesz) vezetői viszont a Híd embereit tartják árulóknak, és egyetlen rendezvényükre sem hívták meg őket az elmúlt évtized során.
Az MKP számára elfogadhatatlan a Híd felvetése, hogy a kisebbségi ügyeket a többségi nemzet képviselőivel együtt kell megoldani. Hiába magyarázta el több alkalommal is Bugár, hogy javaslatainkat csakis úgy tudjuk elfogadtatni a parlamentben, ha azokat szlovák képviselők is támogatják, ezért folyamatosan tárgyalni kell azokkal a szlovák honatyákkal, akik nyitottak a kisebbségi elképzelésekre. Az MKP (és a Fidesz) vezetői viszont nem tárgyalni akarnak, hanem harcolni. Az MKP egyik kulcsmondata: "jogaink csak akkor lesznek, ha azokat mi magunk vívjuk ki".

***
Valószínűnek tartom, hogy a magyar olvasó most sem érti pontosan a Híd-MKP szembenállás lényegét. Számukra a vita csak vihar a biliben. 1989 óta számtalanszor hallottuk azt a budapesti javaslatot, hogy "ne vitázzatok, fogjatok össze". Igen, a többséghez tartozók számára az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha csak egy magyar párt létezne Szlovákiában (Romániában, stb). A kormánynak is egyszerűbb a dolga, ha csak egy párt vezetőivel kell tárgyalnia (egy lovat könnyebb irányítani, mint hármat). Egyébként a többségi polgár nemcsak a magyar, hanem más kisebbségekről (például a cigányokról) is ezt mondja. Vagyis ha én kisebbségi vagyok, akkor fogadjam el, hogy a magyar identitásomon kívül nem lehet más identifikációs kategóriám. Nem lehetek sem liberális, sem konzervatív. Csakis magyar (cigány, stb). Nekem ezzel a megközelítéssel van a legtöbb vitám. A vita engem nem zavar, mert megtanultam, hogy a jó döntések a politikában (de az élet más területein is) vita során kristályosodnak ki. Az összefogással az a gondom, hogy homogenizál és szimplifikál. Elmossa a nézetkülönbségeket és az árnyalatokat: olyan mint Prokrusztész ágya.
Összefogásra akkor van szükség, ha van egy közös ellenség, vagy egy közös cél. Szlovákiában a Mečiar-időszakot leszámítva a magyarok úgy vitatkoztak a szlovákokkal a parlamentben, ahogyan a demokratikus országokban szoktak a politikai ellenfelek. Vagyis ellenfeleknek tekintették egymást, nem ellenségnek!
Egyébként már az első Csehszlovák köztársaságban (1918-38 között) több magyar párt működött. Nem véletlen, hogy 1989 novembere után három magyar párt alakult (liberális, konzervatív és nemzeti). És ezek a pártok nemcsak a kisebbségi kérdésekben vitáztak egymással. E vitákban már a kezdetektől felismerhető volt az aktuális magyar vezetés keze nyoma. Antall és az 1998 utáni Fidesz a nemzeti pártokat támogatta, és támogatja a mai napig, a Horn-kormány pedig a liberális Magyar Polgári Pártnak nyújtott némi segítséget. Elszomorító, hogy a Híd pártot az anyaországból senki sem támogatta. Az utóbbi tíz évben a támogatás teljesen egyoldalúvá vált és egyre durvább, gátlástalanabb lett. Ugyanis az MKP (és a Fidesz) számára csak két kategória létezett: a Mieink (az igazi magyarok) és Ők (ellenségek és árulók). És ki lenne az a bolond, aki "Őket" támogatná? Budapesten úgy gondolják, hogy a "Mieink" igazi magyar életet élnek és valódi magyar jövőről álmodnak. "Ők" viszont - mindenki tudja - megalkuvók, már rég lemondtak nemzetiségükről, és a pénz meg a pozíció érdekében bármit megtesznek. Még a szlovákokkal is képesek összeállni! Csakhogy elfelejtik, hogy a mindennapok során nemcsak "Ők" vannak kapcsolatban a szlovákokkal, hanem a "Mieink" is. Merthogy ilyen a normális élet Európában.

***
Ezzel eljutottunk a Híd-MKP vita lényegéhez: hogyan képzeljük el a jövőt. Először is itt van az ún. nemzetállami koncepció, amit Orbán képvisel. Kérdés, egy erős nemzetállamot ki fog rábírni arra, hogy jól bánjon a kisebbségeivel. Én szkeptikus vagyok, hiszen a XX. századi tapasztalatok nem arról szólnak, hogy az erős nemzetállamok a kisebbségi kérdésekben meg tudnának egyezni egymással. Ha viszont nincs megegyezés, akkor marad a sérelmi politika, a feszültség és a konfliktusok. Meggyőződésem, ha nincs az EU (és a NATO!), akkor az elmúlt 30 esztendő máshogyan nézett volna ki Közép-Európában.
Magyar politikusok szájából többször elhangzott, hogy a magyarok nagy gondja az, hogy a szomszédaink (és általában a nagyvilág) nem értik meg a mi speciális gondjainkat (a nyelvi izolációtól kezdve, Trianonon és az utolsó csatlós problémáján keresztül egészen a behúzott nyakú, örökké vesztes kádári kisember problémájáig). Ebben az állításban sok igazság van. Ha viszont a szomszédaink között akad néhány empatikus, nyitott szemléletű ember, aki hajlandó tárgyalni velünk, akkor miért viselkedünk elutasító módon? Miért nem tudjuk elfogadni azt a politikát, amely épp az ilyen együttműködésre helyezi a fő hangsúlyt? Lásd a Híd törekvéseit.

***
Néhány hónappal a választások előtt az MKP és a Híd vezetői rádöbbentek, hogy az elmúlt évek során úgy tönkreverték egymást, hogy egyiküknek sincs esélye a parlamentbe jutásra. Megvolt tehát az előbb említett közös cél, és lett volna értelme az összefogásnak. Egy közös, ún. választási párt biztosan elérte volna az 5 százalékot. Mindkét párt vezetői tudták, hogy a legkisebb közös nevező - a parlamentbe jutás - alapján kell megoldást keresni. Néhány megbeszélés után a Híd és az MKP legfelső vezetői bejelentették, hogy megtalálták (meg fogják találni) a megoldást. Mégiscsak lesz magyar parlamenti képviselet Szlovákiában. Aztán megcsörrent a telefon az MKP irodájában. Pestről jött a hívás. A telefonáló elmagyarázta az MKP vezetőinek, hogy az együttműködésen kívül van más megoldás is. A nem együttműködés.  Február 29-én egyik párt sem érte el az 5 százalékot. Ám szomorúságra semmi ok. Az MKP az elmúlt évek során egyszer sem jutott be a parlamentbe, de a jószívű barátok támogatásának köszönhetően a párt túlélte a hét (tíz!) sovány esztendőt és a hűséges pártvezetők is helyükön maradhattak. Meg vagyok győződve arról, hogy az MKP ki fog bírni még egy parlamenten kívüli ciklust. És abban is biztos vagyok, hogy a Híd ebben a formában nem fog többé talpra állni. Tehát a következő választásokon az MKP-nak nem lesz ellenlábasa Szlovákiában. Jól ki volt ez spekulálva!
Szerző

Forgács Imre: Európa napja – karanténban

Publikálás dátuma
2020.05.09. 09:00

Fotó: Marabu
Ezen a május kilencedikén nehéz a II. világháború végét és Európát ünnepelnünk. Ma az uniós polgárok számára az a legfontosabb, hogy karanténba zárva se érezzék reménytelen helyzetben magukat. Sajnos Beethoven Örömódája a legkevésbé sem illik az idei ünnephez. A „Térj be hozzánk drága vendég” magasztos gondolata helyett az EU tagállamai bezárkóznak és magányosan küzdenek. A járvány terjedéséről szóló napi hírek látszólag értelmetlenné teszik, hogy a kontinens jövőjéről gondolkodjunk. A valóságban pedig most lenne erre igazán szükség. A vírus legyőzésének csak akkor van esélye, ha a nemzetközi közösség – akárcsak a II. világháború idején – újra összefog. Az egymásrautaltság felismerése az orvosi kutatások sikerének és a gazdasági válság kezelésének egyaránt fontos előfeltétele. Biztató jelek máris vannak. A németek és a nem tagállam Svájc kórházai olasz betegeket is fogadnak, s csökken a populisták népszerűsége. A terápia összehangolt kutatásáról naponta érkeznek hírek. Az egészségügy ugyan tagállami hatáskör, de az EU milliárdokat költ védőfelszerelések beszerzésére. Egy dolog azonban mit sem változik. A gazdag északi államok továbbra is azt hiszik, hogy az eurókötvény célja a déliek szokásos megsegítése. Ez azonban súlyos tévedés és az Európát is fenyegető világválság teljes félreértése. 2020 nyarán nem csak az olaszok vagy a spanyolok jövője a tét: a valutaövezet és az Unió szétesését kellene valahogy elkerülni. Az IMF szerint a koronavírus által okozott gazdasági károk várhatóan nagyobbak lesznek, mint az 1929-33-as válság veszteségei. Márpedig Mario Draghi, volt jegybankelnök néhány éve arra figyelmeztetett, hogy az eurót – kerüljön bármibe – meg kell menteni. Ne feledjük: az EU-nak akkoriban „csak” az amerikai pénzpiacok bedőlésének következményeivel kellett küzdenie.

A vírus éve

Az Európai Uniót – különösen 2015 óta – rengeteg támadás éri, és a kritikák egy részének van is alapja. A menekültválság kezelésében évek óta alig történik valami, s a jogállam fontosságáról szóló, naponta elhangzó brüsszeli nyilatkozatok már-már nevetségesek. A jelenleg hatályos pénzügyi szabályok szerint a járvány miatt átcsoportosított 37 milliárd eurós keretből Magyarország az olaszoknál és a spanyoloknál jóval nagyobb mértékben részesedhet. A koronavírus-járvány első heteiben a tagállamok önállóan, egymással sem egyeztetve kezdtek intézkedni, s emiatt – például a közúti fuvarozás megállításakor – jelentős zavarok keletkeztek. Az ilyen események rombolják az uniós intézmények amúgy is fogyatkozó tekintélyét és a populista „nemzetvezetőknek” kedveznek. A kevésbé látványos, de fontos tényekről a közösségi média nem szokott tudósítani. Oda jutottunk, hogy ami a Facebookon nem olvasható, az nem is létezik. Csak a komolyabb portálok látogatói tudnak például arról a 100 milliárd eurós keretről (SURE-instrument), amellyel az EU a megnövekedett munkanélküliség enyhítésére irányuló kormányprogramokat támogatja. Az Európai Központi Bank márciusban bejelentett 750 milliárdos mentőakciója is fontosnak ígérkezik: ebből a bajba jutott vállalatok kötvényeit lehet majd felvásárolni. Az Európai Beruházási Bank több mint 200 milliárd euró mozgósításával kifejezetten a kis- és középvállalkozásokat kívánja segíteni. Emellett az Európai Bizottság honlapján naponta olvashatók az egyéb válságkezelő intézkedések részletei. Szó sincs tehát az EU passzivitásáról a járvány idején. A probléma inkább az, hogy a közös európai politika legnagyobb erénye egyúttal a legnagyobb hibája is: születésétől fogva a tagállamok konszenzusára épül. Márpedig mindenkivel egyetérteni időigényes és többnyire unalmas dolog. A bulváron nevelkedett nézők a politika színpadán is izgalmas történetekre, drámai hősökre vágynak. Olyan politikusokra, akik a kamerák előtt maszkot öltenek és utat mutatnak a munkájukat amúgy hiányos felszerelésben végző egészségügyi szakembereknek. Az európai jobboldali pártok egyébként Brüsszel szidalmazásában is egymásra találtak: ostoba vádjaik a Brian élete legendás hősét idézik: „Jól van, de – eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezeték-hálózattól – mit tettek értünk a rómaiak?”. Kontinensünk háború utáni békés fejlődését az európai integrációnak köszönheti. A statisztikák által is igazolt gazdasági és szociális eredmények azonban a populisták hívei számára semmit nem jelentenek.

Új Marshall-segély

A történelem arra tanít, hogy az emberiség a nagy katasztrófák idején képes volt az észszerű cselekvésre. Azok is fontos közéleti szerephez jutottak, akik – pártpolitika helyett – világunk jövőjéért éreztek felelősséget. Jean Dunant svájci üzletember az 1859-es solferinói csata tragédiája láttán szervezte meg a Nemzetközi Vöröskeresztet. A II. világháború kataklizmája az egész világon megdöbbentette a túlélőket. Ennek a sokknak köszönhető az Egyesült Nemzetek Szervezete, valamint a Párizsi Szerződés, amely 1951-ben – Jean Monnet javaslatára – az európai integráció alapjait, az ún. közösségi modellt hozta létre. A George Marshall, volt amerikai külügyminiszter nevéhez köthető segélyprogram pedig a háború után – az újjáépítés mellett – egy új, demokratikus Európa gazdasági alapjait is megteremtette. Ma megint háborúban áll a világ, ráadásul egy alig ismert ellenséggel szemben, ezért egyre többen vélik úgy, hogy rendkívüli gazdasági intézkedésekre lenne szükség. Ursula von der Leyen, bizottsági elnök például már április első napjaiban felvetette az új Marshall-segély gondolatát, Pedro Sánchez spanyol kormányfő pedig arról beszél, hogy Európának egyfajta „hadigazdálkodásra” kell áttérnie. Az előrejelzések valóban sokkolóak és a gazdaság jövőjéről nyilatkozók egyetértenek abban, hogy a jelenlegi uniós forrásokra épülő válságkezelés nem elegendő: az Unió „túlélése” érdekében sokkal több pénzre, emellett koncepcióra, egyfajta vízióra lenne szükség. A ma még nehezen megválaszolható kérdés az, hogy milyen forrásból finanszírozható egy európai New Deal, vagy bármilyen hasonló, átfogó stratégia?

Kötvény helyett adományok?

Május 4-én az olasz miniszterelnök, a francia elnök, a német kancellár, a norvég kormányfő és az EU csúcsvezetői online adományozói konferenciát szerveztek (Coronavirus Global Response). Céljuk, hogy a járvány elleni harchoz többletforrásokat – első lépésként – 7,5 milliárd eurót gyűjtsenek. A szolidaritási akció sikere egész Európa érdeke, de az is nyilvánvaló, hogy a gazdaság újraindításához szükséges – akár ezermilliárdos – program közadakozásból, de még az EU megemelt költségvetéséből sem finanszírozható. Az Európai Tanács április 23-ai videokonferenciáján mégis elvetették a közös kibocsátású – csak koronakötvényként emlegetett – uniós értékpapírok ötletét és csak új hiteleket javasoltak. A sajtókommentárok szerint a gazdag tagállamok azért utasítják el az eurókötvényt, mert nem akarják átvállalni a szegényebbek tartozásait. Egyébként persze szolidárisak. A baj csak az, hogy ez a történet másról szól, így maga az érvelés sem lehet igaz. Az eurókötvény támogatói – például Peter Bofinger, neves német közgazdász – szerint a vírussal összefüggő gazdasági válságot, a tömeges elbocsátásokat a vállalatok kényszerű leállása okozza. Márpedig ezen a mégoly kedvező kamatozású hitelkonstrukciók sem segítenek. Az a cég, amelynek tevékenysége a megrendelések hiánya miatt szünetel, csak közvetlen állami transzferekkel tartható életben, ezért lenne szükség a koronakötvényre. Szomorúan aktuális példával élve: a gazdaság a mai állapotában ahhoz a beteghez hasonlítható, akit az orvosok mesterségesen táplálnak és lélegeztetnek. Most a vállalatok és a munkavállalók túlélését elsősorban a gazdaságpolitikának kell biztosítania. Ezért az adóbefizetések halasztása, az állami bérkiegészítés (például a német „Kurzarbeitergeld”), a cégek bevételkiesésének költségvetési eszközökből való pótlása és a feltétel nélküli alapjövedelem is az időnyerést szolgálja. Mindehhez persze az kellene, hogy a kiegyensúlyozott költségvetés negyven éve pusztító neoliberális dogmája ne győzedelmeskedjen a történelmi tapasztalatok felett. Azok a jegybankok ugyanis, amelyek a világ kulcsvalutáinak (dollár, euró, jen, font) kibocsátási jogával rendelkeznek, elvileg korlátlanul képesek a „pénzteremtésre”. A győztes nagyhatalmak mindkét világháború után az államadósság drasztikus növelésével indították újra a gazdaságot. Ráadásul az idén a járvány miatt rohamosan csökken a lakossági fogyasztás, így az infláció elszabadulásától sem kell tartaniuk. A vakcina megtalálásáig időt kell nyerni! Miután az eurókötvény vásárlói számára az EU27 együttes gazdasági ereje jelentene garanciát a visszafizetésre, e rendkívüli, ám „bőséges” forrásból átmenetileg a vállalatok és a lakosság közvetlen finanszírozása megoldható lenne. Az integráció eddigi története a kreativitásról szólt. Reméljük, hogy 2021-ben, az Európa-napon már a közös válságkezelés sikerét is ünnepelhetjük.
Szerző