Forgács Imre: Európa napja – karanténban

Publikálás dátuma
2020.05.09. 09:00

Fotó: Marabu
Ezen a május kilencedikén nehéz a II. világháború végét és Európát ünnepelnünk. Ma az uniós polgárok számára az a legfontosabb, hogy karanténba zárva se érezzék reménytelen helyzetben magukat. Sajnos Beethoven Örömódája a legkevésbé sem illik az idei ünnephez. A „Térj be hozzánk drága vendég” magasztos gondolata helyett az EU tagállamai bezárkóznak és magányosan küzdenek. A járvány terjedéséről szóló napi hírek látszólag értelmetlenné teszik, hogy a kontinens jövőjéről gondolkodjunk. A valóságban pedig most lenne erre igazán szükség. A vírus legyőzésének csak akkor van esélye, ha a nemzetközi közösség – akárcsak a II. világháború idején – újra összefog. Az egymásrautaltság felismerése az orvosi kutatások sikerének és a gazdasági válság kezelésének egyaránt fontos előfeltétele. Biztató jelek máris vannak. A németek és a nem tagállam Svájc kórházai olasz betegeket is fogadnak, s csökken a populisták népszerűsége. A terápia összehangolt kutatásáról naponta érkeznek hírek. Az egészségügy ugyan tagállami hatáskör, de az EU milliárdokat költ védőfelszerelések beszerzésére. Egy dolog azonban mit sem változik. A gazdag északi államok továbbra is azt hiszik, hogy az eurókötvény célja a déliek szokásos megsegítése. Ez azonban súlyos tévedés és az Európát is fenyegető világválság teljes félreértése. 2020 nyarán nem csak az olaszok vagy a spanyolok jövője a tét: a valutaövezet és az Unió szétesését kellene valahogy elkerülni. Az IMF szerint a koronavírus által okozott gazdasági károk várhatóan nagyobbak lesznek, mint az 1929-33-as válság veszteségei. Márpedig Mario Draghi, volt jegybankelnök néhány éve arra figyelmeztetett, hogy az eurót – kerüljön bármibe – meg kell menteni. Ne feledjük: az EU-nak akkoriban „csak” az amerikai pénzpiacok bedőlésének következményeivel kellett küzdenie.

A vírus éve

Az Európai Uniót – különösen 2015 óta – rengeteg támadás éri, és a kritikák egy részének van is alapja. A menekültválság kezelésében évek óta alig történik valami, s a jogállam fontosságáról szóló, naponta elhangzó brüsszeli nyilatkozatok már-már nevetségesek. A jelenleg hatályos pénzügyi szabályok szerint a járvány miatt átcsoportosított 37 milliárd eurós keretből Magyarország az olaszoknál és a spanyoloknál jóval nagyobb mértékben részesedhet. A koronavírus-járvány első heteiben a tagállamok önállóan, egymással sem egyeztetve kezdtek intézkedni, s emiatt – például a közúti fuvarozás megállításakor – jelentős zavarok keletkeztek. Az ilyen események rombolják az uniós intézmények amúgy is fogyatkozó tekintélyét és a populista „nemzetvezetőknek” kedveznek. A kevésbé látványos, de fontos tényekről a közösségi média nem szokott tudósítani. Oda jutottunk, hogy ami a Facebookon nem olvasható, az nem is létezik. Csak a komolyabb portálok látogatói tudnak például arról a 100 milliárd eurós keretről (SURE-instrument), amellyel az EU a megnövekedett munkanélküliség enyhítésére irányuló kormányprogramokat támogatja. Az Európai Központi Bank márciusban bejelentett 750 milliárdos mentőakciója is fontosnak ígérkezik: ebből a bajba jutott vállalatok kötvényeit lehet majd felvásárolni. Az Európai Beruházási Bank több mint 200 milliárd euró mozgósításával kifejezetten a kis- és középvállalkozásokat kívánja segíteni. Emellett az Európai Bizottság honlapján naponta olvashatók az egyéb válságkezelő intézkedések részletei. Szó sincs tehát az EU passzivitásáról a járvány idején. A probléma inkább az, hogy a közös európai politika legnagyobb erénye egyúttal a legnagyobb hibája is: születésétől fogva a tagállamok konszenzusára épül. Márpedig mindenkivel egyetérteni időigényes és többnyire unalmas dolog. A bulváron nevelkedett nézők a politika színpadán is izgalmas történetekre, drámai hősökre vágynak. Olyan politikusokra, akik a kamerák előtt maszkot öltenek és utat mutatnak a munkájukat amúgy hiányos felszerelésben végző egészségügyi szakembereknek. Az európai jobboldali pártok egyébként Brüsszel szidalmazásában is egymásra találtak: ostoba vádjaik a Brian élete legendás hősét idézik: „Jól van, de – eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezeték-hálózattól – mit tettek értünk a rómaiak?”. Kontinensünk háború utáni békés fejlődését az európai integrációnak köszönheti. A statisztikák által is igazolt gazdasági és szociális eredmények azonban a populisták hívei számára semmit nem jelentenek.

Új Marshall-segély

A történelem arra tanít, hogy az emberiség a nagy katasztrófák idején képes volt az észszerű cselekvésre. Azok is fontos közéleti szerephez jutottak, akik – pártpolitika helyett – világunk jövőjéért éreztek felelősséget. Jean Dunant svájci üzletember az 1859-es solferinói csata tragédiája láttán szervezte meg a Nemzetközi Vöröskeresztet. A II. világháború kataklizmája az egész világon megdöbbentette a túlélőket. Ennek a sokknak köszönhető az Egyesült Nemzetek Szervezete, valamint a Párizsi Szerződés, amely 1951-ben – Jean Monnet javaslatára – az európai integráció alapjait, az ún. közösségi modellt hozta létre. A George Marshall, volt amerikai külügyminiszter nevéhez köthető segélyprogram pedig a háború után – az újjáépítés mellett – egy új, demokratikus Európa gazdasági alapjait is megteremtette. Ma megint háborúban áll a világ, ráadásul egy alig ismert ellenséggel szemben, ezért egyre többen vélik úgy, hogy rendkívüli gazdasági intézkedésekre lenne szükség. Ursula von der Leyen, bizottsági elnök például már április első napjaiban felvetette az új Marshall-segély gondolatát, Pedro Sánchez spanyol kormányfő pedig arról beszél, hogy Európának egyfajta „hadigazdálkodásra” kell áttérnie. Az előrejelzések valóban sokkolóak és a gazdaság jövőjéről nyilatkozók egyetértenek abban, hogy a jelenlegi uniós forrásokra épülő válságkezelés nem elegendő: az Unió „túlélése” érdekében sokkal több pénzre, emellett koncepcióra, egyfajta vízióra lenne szükség. A ma még nehezen megválaszolható kérdés az, hogy milyen forrásból finanszírozható egy európai New Deal, vagy bármilyen hasonló, átfogó stratégia?

Kötvény helyett adományok?

Május 4-én az olasz miniszterelnök, a francia elnök, a német kancellár, a norvég kormányfő és az EU csúcsvezetői online adományozói konferenciát szerveztek (Coronavirus Global Response). Céljuk, hogy a járvány elleni harchoz többletforrásokat – első lépésként – 7,5 milliárd eurót gyűjtsenek. A szolidaritási akció sikere egész Európa érdeke, de az is nyilvánvaló, hogy a gazdaság újraindításához szükséges – akár ezermilliárdos – program közadakozásból, de még az EU megemelt költségvetéséből sem finanszírozható. Az Európai Tanács április 23-ai videokonferenciáján mégis elvetették a közös kibocsátású – csak koronakötvényként emlegetett – uniós értékpapírok ötletét és csak új hiteleket javasoltak. A sajtókommentárok szerint a gazdag tagállamok azért utasítják el az eurókötvényt, mert nem akarják átvállalni a szegényebbek tartozásait. Egyébként persze szolidárisak. A baj csak az, hogy ez a történet másról szól, így maga az érvelés sem lehet igaz. Az eurókötvény támogatói – például Peter Bofinger, neves német közgazdász – szerint a vírussal összefüggő gazdasági válságot, a tömeges elbocsátásokat a vállalatok kényszerű leállása okozza. Márpedig ezen a mégoly kedvező kamatozású hitelkonstrukciók sem segítenek. Az a cég, amelynek tevékenysége a megrendelések hiánya miatt szünetel, csak közvetlen állami transzferekkel tartható életben, ezért lenne szükség a koronakötvényre. Szomorúan aktuális példával élve: a gazdaság a mai állapotában ahhoz a beteghez hasonlítható, akit az orvosok mesterségesen táplálnak és lélegeztetnek. Most a vállalatok és a munkavállalók túlélését elsősorban a gazdaságpolitikának kell biztosítania. Ezért az adóbefizetések halasztása, az állami bérkiegészítés (például a német „Kurzarbeitergeld”), a cégek bevételkiesésének költségvetési eszközökből való pótlása és a feltétel nélküli alapjövedelem is az időnyerést szolgálja. Mindehhez persze az kellene, hogy a kiegyensúlyozott költségvetés negyven éve pusztító neoliberális dogmája ne győzedelmeskedjen a történelmi tapasztalatok felett. Azok a jegybankok ugyanis, amelyek a világ kulcsvalutáinak (dollár, euró, jen, font) kibocsátási jogával rendelkeznek, elvileg korlátlanul képesek a „pénzteremtésre”. A győztes nagyhatalmak mindkét világháború után az államadósság drasztikus növelésével indították újra a gazdaságot. Ráadásul az idén a járvány miatt rohamosan csökken a lakossági fogyasztás, így az infláció elszabadulásától sem kell tartaniuk. A vakcina megtalálásáig időt kell nyerni! Miután az eurókötvény vásárlói számára az EU27 együttes gazdasági ereje jelentene garanciát a visszafizetésre, e rendkívüli, ám „bőséges” forrásból átmenetileg a vállalatok és a lakosság közvetlen finanszírozása megoldható lenne. Az integráció eddigi története a kreativitásról szólt. Reméljük, hogy 2021-ben, az Európa-napon már a közös válságkezelés sikerét is ünnepelhetjük.
Szerző

Gyermekrablás a felhőkarcolók árnyékában

Publikálás dátuma
2020.05.03. 13:16
World Environment Day In Mumbai
Fotó: Himanshu Bhatt / Himanshu Bhatt/NurPhoto
Megrendítő könyv jelent meg nemrégiben az Atheneaum Kiadónál. Deepa Anappara indiai újságírónő Dzsinnvadászok című izgalmas regényében bemutatja az indiai gettók kemény világát és felhívja a figyelmet arra, hogy napjainkban gyermekek tűnnek el rejtélyes módon az indiai nagyvárosokban. Balogh András történészprofesszorral, aki korábban tanított az újdelhi Nehru Egyetemen, nagykövet volt Indiában és könyveket írt az országról, a szubkontinens civilizációs és történelmi múltjáról és jelenéről beszélgettünk.  Önnek milyen alapvető benyomásai vannak erről a hatalmas országról? Ma is elbűvöl az ország kultúrája, India számomra egyszerre egzotikus és nagyon is modern. Mindig próbáltam megérteni, miért fordulnak újra meg újra egymás ellen a hinduk, muszlimok, szikhek és más etnikai, vallási és kasztközösségek, hiszen, számos sajátos nyelv, írásmód, etnikum, helyi identitás és büszkeség él ebben az országban. Élveztem, hogy már a digitalizáció előtt is szabadon kutathattam az indiai könyvtárakban, nem voltak tabuk, titkosítások. Hálás voltam, amiért nagyon sok ismerősöm, sőt barátom lett egészen különböző kasztokból. Szelíd, sok európai számára talán meghökkentő régi emlékképeim is vannak. Gyakran ültünk nagy egyetemi szobámban és eszmét cseréltünk a kollégáimmal India és a világ dolgairól. Az illemhely is ott volt abban a helyiségben, egy fallal elválasztva, sokszor úgy is beszélgettünk, hogy valaki éppen közben a dolgát végezte. Aztán ittuk a teát, vagy az akkor divatos „army rumot”, a madarak beszálltak a nyitott ablakon, csiripeltek, megosztoztunk a cukron…

Az ilyen békés, természetes hagyományok mellett hogyan lehetséges, hogy Indiában gyerekek tűnnek el fényes nappal az utcáról? Az utóbbi évtizedek rendkívül gyors ütemű fejlődése ellenére számos régi és új konfliktus feszíti belülről a társadalmat. Jó dolog, hogy sokan felhívják a figyelmet a gyermekrablásokra, de nem gondolom azt, hogy a gyerekek Indiában úgy általában a bűnbandák játékszerei lennének. Az indiaiak nagyon szeretik a gyerekeket és figyelnek rájuk. Persze a gettólakók tényleg sokkal kiszolgáltatottabbak, a nyomortelepeken még élesebbek az ellentétek, közvetlenül érinti őket a szemétlerakók állapota, a légszennyezettség, de még a rendőrségi korrupció is - ott tényleg gyakrabban fordulnak elő nagyon durva esetek. Indiában léteztek régebben bűnöző kasztok is.

Miért nem volt képes a fejlődés a modern Indiában teljesen elsöpörni a kasztrendszert? A felvilágosult, szekularizált indiaiak sokat tettek azért, hogy a kaszthatárok feloldódjanak. De a kasztrendszer a hinduizmus egyik alapvető eleme, az évezredek során beleivódott a társadalomba, és hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a társadalom másképp szerveződjön. Azért is nehéz eltüntetni, mert egy-egy kasztnak rendkívül szerteágazó funkciói vannak. Kialakultak kasztok származás, lakhely, vagyoni helyzet, foglalkozás és még sok más kritérium szerint is, több mint kétezer van belőlük Indiában. A kaszt védelmet is jelent, az összefogás lehetőségét nyújtja, megvédhet az éhenhalástól, működhet szakszervezetként, de létesíthet ösztöndíjakat és segítheti a továbbtanulást is. Ezeken kívül vannak más közösségek is, például a párszik (Indiában élő perzsák - a szerk.), akik rendkívül ügyesek, kereskedelemhez, iparhoz, sok mindenhez értenek. A mostani nagyiparosok jelentős része is párszi. A tekintélyes cégbirodalom tulajdonosa, a Tata család teremtette meg a XIX. század második felében India saját acéliparát. Tehát az sem igaz, hogy a brit gyarmati uralom idején az indiaiak mind csak páriák lettek volna. A pária egyébként indiai szó, egy nagyon alacsony, az „érinthetetlenekhez” tartozó kaszt neve volt Dél-Indiában.
Ezek az emberek a szegénységük miatt kerültek ebbe a kasztba? Vita van a kutatók között a páriák eredetéről. A legtöbben úgy vélik, hogy ennek a népcsoportnak a kialakulása az árja hódítással függ össze. Az árják több mint kétezer évvel ezelőtt érkeztek India területére. Ők azok, akiknek a nevét és a jelképeit, például a horogkeresztet is, Hitler egy ostoba és tudománytalan, zavaros elmélet alapján a maga fajelméletéhez felhasználta. Pedig az árják nem képviseltek valamiféle ősi, „tiszta” emberfajtát és nem voltak különösebben okosak sem. Iránból és máshonnan Közép-Ázsiából hódítóként törtek be, világosabb bőrűek, nagyobb szervezettségűek voltak és a helyieknél különbnek tartották magukat.
Sokkal később, a XVIII. században a brit hódítás egy széttagolt, nemzetiségi, vallási és nyelvi konfliktusoktól szenvedő országot igázott le, amely nem volt egységes nemzet. Vajon a gyarmati uralom ártott vagy használt India fejlődésének? Mind a kettő igaz. Egyfelől prolongálta az elmaradottságot, tovább merevítette a feudális viszonyokat, szította a belső ellentéteket, hiszen Angliának nem állt érdekében egy egységes, független indiai nemzet létrejötte. De még a II. világháború végén, Churchill sem kívánta feladni Anglia gyarmati területeit, erre csak a kialakult politikai helyzet és a két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió kényszerítette rá a háború utáni új brit vezetést. Ugyanakkor az angol Kelet-Indiai Társaság fellendítette a kereskedelmet, rengeteg selymet, pamutárut, cérnát, cukrot és fűszert vásároltak, eladásra pedig egyebek között ólmot, bádogot, higanyt és posztót hoztak, arannyal, ezüsttel fizettek. Csak száz év kereskedés után vetették meg a lábukat indiai földön. De az angol nyelv használata mégiscsak a különböző nyelvi közösségek könnyebb kapcsolódását szolgálta, az angolok által létrehozott közigazgatás szervezettsége, a szigetországi kultúra és civilizáció, valamint az angol ipar eredményei mintát adtak és inspirálták is az Indián belüli fejlődést.
Balogh András
Fotó: Népszava
Az angol uralom erősítette fel a függetlenségi mozgalmi törekvéseket Indiában? Részben igen, hiszen ez természetes reakciója az elnyomás alatt élő népeknek. De Indiában – ahogyan más ázsiai népeknél is – a függetlenedési vágy egyes csoportoknál erős vallásos hittel és nacionalizmussal társult. Azonban az ellenállásnak többféle formája létezett. Mahatma Gandhi, akinek bölcsességét, „tisztaságát” az indiaiak többsége nagyra tartotta, a békés, erőszakmentes ellenállásra buzdított. Az európai közvélemény mindig fehér lepelbe öltözve látta, az angolok „meztelen fakírnak” csúfolták, de őt nem lehetett megbántani. Az önállósodási törekvéseknek és a világ egyik első politikai pártjának, az indiai Nemzeti Kongresszusnak a vezéralakja lett. Kiteljesítette a szatjágraha mozgalmat. Az igazság (szatjá) Gandhi szerint isteni eredetű, megragadása (graha) csak erőszak nélkül történhet. Kezdeményezése egyfajta polgári engedetlenségi mozgalom volt: bojkottokkal, a törvények el nem fogadásával, tiltakozó akciókkal, éhségsztrájkokkal léptek fel az angol gyarmatosítók ellen. Kevesen tudják, hogy ennek voltak azért pragmatikus okai is, Gandhi úgy gondolta, értelmetlen, eredménytelen lenne az adott helyzetben a fegyveres harc. Persze az erőszakmentesség az indiai vallási-filozófiai eszme, az ahimszá (nem ártás) modern változatának is tekinthető. A „nem ártás” benne van az ősi tanításokban, mégis, több indiai vezetőt, így magát Gandhit, később Indira Gandhit, majd Radzsiv Gandhit is merénylők ölték meg. Mindegyik merényletnek más oka volt, de közös bennük, hogy az indiaiakban a tényleg létező szelídség mellett nagyon erős a szenvedély a csoportjuk, nemzetiségi, illetve vallási közösségük eszméi és ezek fennmaradása iránt. Gandhit egy hindu fanatikus ölte meg, aki úgy gondolta, hogy a vezető túl sok engedményt tett a muszlimoknak és ezért szakadtak le országrészek: amikor 1947-ben végre megalakult a hindu többségű független India, a muszlim többségű szélső államok egy részéből viszont létrejött Kelet- illetve Nyugat-Pakisztán. (Kelet-Pakisztánból lett később Banglades.) Holott Gandhi egységet akart, kétségbeesve figyelte a fellángoló vallási harcokat és az új országok létrejötte nyomán a sok százezer hindu és muszlim vándorlását, „lakosságcseréjét” az egyik területről a másikra. Indira Gandhit viszont a szikhek ölték meg (saját szikh testőrei) bosszúból azért, mert amikor Indira Gandhi tudomására jutott, hogy a szikhek Amritszárban, az Aranytemplomban fegyvereket gyűjtenek, és titkos összeesküvést szőnek, katonai vérengzést hajtott végre a szikhek által szent helyként tisztelt templomban. Radzsiv Gandhival pedig az indiai tamil nacionalisták végeztek, mert úgy vélték, nem támogatja eléggé a tamilok függetlenségi harcát Srí Lankán.   Hogyan sikerült elérni, hogy miután független lett India, egyik nagyhatalom sem tudta rátenni a kezét? India nagy falat volt, az angolok után igazából senki nem mert hozzányúlni. És India sem amerikai, sem szovjet dominanciát nem volt hajlandó elfogadni. Minden széthúzás ellenére ebben konszenzus volt az országban. Nehru kezdeményezésére létrejött az „el nem kötelezett országok” csoportja, amelyben alapítóként India, Jugoszlávia, és Egyiptom vett részt. A közép-kelet-európai vezetők szűklátókörűségéhez képest az indiai vezetők korábban is mindig távolabbra és tisztábban láttak. Míg Horthyék Trianon után újra csak a németektől vártak kárpótlást, addig az indiai vezetők, bár Anglia ellen harcoltak a függetlenségükért, nagy ellenszenvvel figyelték Hitler ámokfutását, és bár a németek udvaroltak nekik, soha nem akartak csatlakozni hozzájuk. A nyomor, a bűnözés, a nők megerőszakolása sajnos máig nem tűnt el Indiában. Talán mi, a sokkal kisebb országunkban meg tudtuk oldani a mélyszegénység vagy a cigánykérdés égető gondját? Az indiaiak sokat tettek, egyebek között az írástudatlanság felszámolásáért, igyekeztek megreformálni az alsófokú közoktatást, bár még nem teljes sikerrel. A felsőoktatásukat, a digitális oktatás magas szintjét viszont külföldön is elismerik, rendre kiválóan képzett koponyákat adnak a világnak, akik közül sokan a legnagyobb cégek irányítói. Ma már törvény tiltja az „érinthetetlen” kifejezés használatát, és kifejezetten pozitív diszkriminációval segítik a legalsóbb néprétegekből érkező fiatalokat, például a továbbtanulásban. És sok helyütt, így a tudományos életben, a katonaságnál vagy a hivatalnoki karban már nagyon jó emberi kapcsolatok jöttek létre - a kasztokon felülemelkedve. Nagy eredmény, hogy sikerült visszaszorítani bizonyos kegyetlen vallási rituálékat, például az özvegyek elégetését vagy a feleség javainak megszerzéséért lobbantott konyhatüzeket. A szexuális indíttatású bűntényeket pedig hatalmas társadalmi felháborodás követi, nemrég bírói ítélet nyomán kivégezték a hírhedtté vált nemi erőszak és gyilkosság elkövetőit. A gondolkodásmód változását jelzi az is, hogy két éve már nem büntetendő a házasságtörés vagy az azonos neműek testi érintkezése. A fakírok, guruk, jógik, a hiedelmek és babonák ma is élő világa hogyan illeszkedik a modern atomhatalom Indiához? Miért ne hihetnének a különféle emberek különböző eszmékben, kulturális értékekben? Az európaiak eléggé korlátoltan nézik ezeket a dolgokat. Mondjuk, a trendi kultuszokat átveszik, de a hindu vagy buddhista filozófiában rejlő tolerancia vállalása már kényelmetlen. Szakértők szerint India néhány éven belül a világ legnépesebb országa lesz. Ez ugyan megalapozott jóslat, csakhogy éppen most látjuk, hogy egy váratlanul felbukkant vírus is képes megrendíteni az egész globalizált világot. Bár India hamar lezárta a határait és korlátozza polgárai érintkezését, ki tudja, hogy ha egy ilyen hatalmas országban felgyorsul a kór terjedése, vajon a nem túl fejlett egészségügye, a politikai vezetésben csalódott középrétegei és az új állampolgársági törvény kapcsán nemrég újra fellángolt hindu-muszlim ellentétekben égő társadalma hogyan fog reagálni a járványra? Szóval, bár hivatkozunk modellekre, jövőkutatásra, mesterséges intelligenciára, valójában fogalmunk sincs arról, hogy mikor mi fog bekövetkezni a világban. Új Selyemút, prosperáló iparágak, okos-városok és még mindig létező gettók? India összetettségét nem lehet holmi fehér, nyugati gőggel, a mi olykor elkeserítően doktriner gondolkodásmódunkkal megítélni - csakis ésszel és szívvel együtt.

A láthatatlan ellenség

Publikálás dátuma
2020.05.03. 09:43

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A koronavírus járvány premier plánban mutatja meg az életünket. Mint lesifotós a legszemérmetlenebb módon, úgy kapott le minket, ahogyan vagyunk, teljes valónkban. Kicsinyen és kiszolgáltatottan, széttárt karokkal, értetlenkedő képpel, a tehetetlenség élő szobraként. Nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen van, és egy impozáns, kerek lista a kiszolgáltatottságunkról, a sokkról, ami a világot érte. Váratlanul robbant be a válság, kezdetben nem hittük, nem is értettük, csak álltunk letaglózottan és nem találtunk magyarázatot a jelenségre, amely hihetetlen volt csakugyan. Reméltük, hogy úgy eltűnik a közelünkből, mintha itt sem lett volna. Senki nem akarta elhinni, hogy ilyesmi velünk is megtörténhet. Mással igen, de velünk nem. Össze voltunk zavarodva, ráadásul a hírek ellentmondtak egymásnak, csakúgy, mint az emberek, akik beszéltek mindenfélét, vitatták a vírus agresszív fenyegetését, a média szavahihetőségét, és közben rettenetesen féltek. Azután jöttek a vádak, mert bűnbaknak mindig lennie kell. Bűnösek a kínaiak. Az afrikaiak. Bűnös az áruk és az emberek szabad áramlása, az elköltözés és az utazás minduntalan megújuló gondolata és vágya, a világkereskedelem, vagyis a legfőbb bűnös maga a globalizáció. Hipotetikus bűnösünk minden bizonnyal vénséges, mint a Föld, mert pestis- és kolerajárványok a középkorban is voltak, az emberek mindig is utaztak, felfedezéseket tettek, a kultúrák vándoroltak egyik országból a másikba, a népek kereskedtek egymással, és a határok sajnos sosem jelentettek védőfalat a járványokkal szemben. Ma minden sokkal gyorsabban zajlik, mint korábban, s ennek megvannak a maga súlyos következményei, de történelmi tapasztalataink azt mutatják, hogy a nemzetek önmagába zárkózása nem állíthatta meg sem a tényleges, sem a szellemi járványok terjedését. Ez utóbbiak egyik jellemző tünete éppen az idegenektől való félelem. Azután jöttek a számok, naponta egyre nagyobbak lettek, és egyre több országból érkeztek. Fertőzöttekről és halottakról szóltak, az idősek kiemelten veszélyeztetett helyzetéről, s arról, hányan nem jutnak megfelelő segítséghez, orvosi ellátáshoz, mert nincs elegendő orvos, nővér, kórházi kapacitás. Ki figyelt oda Bill Gates öt évvel ezelőtti üzenetére, vagy azokra, akik hosszú évtizedek óta arra figyelmeztettek, hogy kizsigereljük a természetet, elpusztítjuk a bolygót, kontinenseken átsöprő járványokat okozunk? Melyik ország egészségügyi rendszere készült föl a világjárvány kezelésére? Azután jöttek a tények magáról a betegségről, a vírus iszonyatos hatásáról az emberi szervezetre, a valószínűtlenül gyors terjedéséről, a szenvedésről és olyan halálról, amilyentől a legjobban félünk. Búcsú nélkül, családjától elkülönítve, maszkba, védőruhába öltözött ápolók és rideg kórházi körülmények között kell meghalnia a koronás betegnek. A vírus kezelésére felszerelt kórtermek olyan elidegenedett helyek, amilyeneket eddig legfeljebb sci-fi filmeken, vagy rémálmainkban láttunk. S a legkegyetlenebb tény: nincs ellenszer a betegségre. De nem volt kész ellenszer a gazdasági, társadalmi, lélektani krízis kezelésére sem, csak bizonytalanság és fejveszett kapkodás mindenütt. Ki meddig bírja türelemmel, amikor leáll minden, leáll körülöttünk az élet? Családunktól, barátainktól elszakítva, karanténba zárva jövünk rá igazán, mekkora kiváltság a test melege, az érintés, az ölelés, a gyengédség, a megszokás. Lassan türelmünket veszítjük, a vírus azonban türelmesen várakozik a műanyagon, a telefonunk lapján, a kabátunkon, a kilincsen. S a legrosszabb, hogy nem ismerjük, láthatatlan, pusztító jelekkel árulja csak el magát. Mind kiszolgáltatottak lettünk, csakhogy nem azonos mértékben. Tízezrek váltak egyik pillanatról a másikra önhibájukon kívül munkanélkülivé, kerültek utcára, mondanám, ha ez ideillő kép lenne. Számuk százezrekkel nőhet az elkövetkező hónapokban. Tisztes iparosok veszítették el évtizedes munkával fölépített vállalkozásukat, csúszott ki hirtelen a lábuk alól a talaj. Cukrászok, vendéglősök, taxisok, fodrászok, színészek, zenészek, sportolók kerültek bajba, színházak, mozik, vendéglők, múzeumok, könyvesboltok és könyvtárak nélkül maradtunk. A magyar lakosság megtakarítása csekély, tartalékok híján sokan kerültek egzisztenciális vészhelyzetbe. Különösen nehéz most a szegény gyerekes családok élete, ahol a gyerekek korábban legalább az ebédet ingyen kapták az iskolában, de a rendkívüli helyzet miatt kiszorultak a közétkeztetésből, és otthoni internet híján a távoktatásból is. Azokat a kisnyugdíjasokat pedig, akik eddig éppen csak megkapaszkodtak a lét peremén, az élelmiszerárak hirtelen emelkedése miatt éhezés fenyegeti. S a sor hosszan folytatható. Nem most van itt az ideje a régi társadalompolitikai vita felelevenítésének arról, hogy segélyezni kell-e, vagy munkahelyeket teremteni. A segélyezés nem jó, nem előrevezető megoldás, tudjuk, de ha valakit betaszítanak a szakadékba és a lábát töri, annak nem mondhatjuk, hogy járkáljon még egy évig, majd jövőre gipszeljük be a törött lábát. Ebben a brutális válsághelyzetben a kormányzat akkor segít a sérülékeny társadalmi csoportokon, ha életmentő segélyezési programot indít, hiszen most százezreknek azonnali közvetlen anyagi segítségre van szüksége. Jó döntés a munkahelymegtartó program, az adók és a járulékok elengedése, de az csak egy szűk réteget érint, éppen a legelesettebbekre nem vonatkozik. Legalább három hónapon át – áthidaló megoldásként – havi 100 000 forint segélyt kellene fizetni azoknak, akik március óta váltak munkanélkülivé, és 50 000 forintot gyerekenként, ahogyan Surányi György javasolja. S minden önkormányzatnak követnie kellene a Budapest I. kerületében tett intézkedést, az alacsony jövedelmek 100 000 forintra történő kiegészítését, az átmeneti alapjövedelem bevezetését. A vírus jön és távozik, az élet valamikor újraindul. Év végére talán már vakcina is lesz. Minden bizonnyal megpróbáljuk majd kihajítani az emlékezetünkből a rossz élményeinket, de a félelem érzése akkor is velünk marad, és velünk maradnak a járvány sérültjei és áldozatai is, miként egy háború után. Jöhet összeomlás, de jöhetne katarzis is, netán nemzeti összefogás a válságkezelés érdekében. Olyan váratlan lenne ez is, mint a vírus megjelenése, de olyan áhított, mint valami égi adomány.
Szerző