Gerevich András: Új időszámítás

Publikálás dátuma
2020.05.09. 09:50

Fotó: Béres Márton / Népszava
Az interneten reggel elolvasom a híreket, ez az ébredés egyik fázisa, fülemben még a vekker ritmusa, szememben már a korai fény. Mindenhol az üvöltözés, tolvajlás, hazudozás, és vádaskodás: bűnök, bűnösök és bűnbakok, és most itt vackomban, mint pocok, megbújok, túlburjánzik mindennapi kis átkainkon a bezártság, rettegés, fertőzés és járvány – az idő múlását naptár és óra helyett halottak számával mérjük. Új időszámítás. A képeken elsorvadó, fájó testeket kötnek lélegeztetőgépre, és velük együtt a civilizációt. Ahogy telnek az évek, egyre süketítőbb és érthetetlenebb a világ, egyre súlyosabb, és nem bújhatsz ki előle, körbefon és betemet, ahogy megbújnak a gépeden, a zsebedben, amikor anyádat akarod hívni, ott várnak, cikkekben, videón, podcaston, fényképen, az arcuk, hangjuk és szavaik köszöntenek. Az izoláció csendjében is egyre hangosabbak, haragosabbak, egyre pöffeszkednek, felzabálják körülötted a teret, megmondják, mennyit érsz és mennyire értéktelen a kis kapisgáló életed, egyre idegesebb és idegenebb a reggel, még a szottyadt müzlid íze is tőlük keserű.

Finy Petra: Lépések

Publikálás dátuma
2020.05.09. 09:05

Fotó: Shutterstock
„Vajon meddig tart ez az összezártság? Minél tovább, annál több alkalom. Annyian sem hallják, mi történik, mint eddig, már a kertbe sem megy ki senki, a szomszédok csak nézik a tévét egész nap és zabálnak.”
Ennek a késnek még a fénye is kicsorbult. Az élét régen eltompította az asszony, mostanában az összes kés így járt a konyhában, üldözte a tárgyakat, melyek vághatnak. Kellett neki még ez a karantén is! A férjét a vészhelyzet kihirdetése után egy nappal rúgták ki, aki azzal a lendülettel ment be a boltba, és költötte el az összes pénzüket sörre. Most ott terpeszkedik a tévét bámulva a tálca sörökön, mint tyúkanyó a tojásokon, hátha kikel belőlük valami. A tébolyt nevelgeti ott. A haverjaival nem járhat össze inni, és a raklapozástól sem fárad el. Zubog benne az energia és az alkohol, annyira feszítik, hogy az asszony attól fél, széttolják a kunyhó falait. Nem mintha akkor történne valami. A férfi nagyszerű taktikai érzékkel választotta a viskót a falu szélén, hogy minél távolabb legyen az emberektől, akik hallhatnak, láthatnak valamit. Mondjuk, így is láttak és hallottak, csak úgy csináltak, mintha vakok és süketek lettek volna. Az asszony végre befejezi az életlen késsel a kenyérszelést. Fáradtan a fiára néz, erre az összetöpörödött lelkű, papírcsontú gyerekre. Még egy kis bánat, és úgy összemegy, hogy észre sem lehet majd venni, ha kilép az ajtón. Már így sincs árnyéka, csak egy sovány csík, egy odakoszintott vonal a levegőben. Amúgy ezzel a késrongálással is minek bajlódik? Hiszen a férfi a szalonnázóját állandóan magánál tartja, azt álmában sem tudná elvenni tőle, felesleges az egész. Aztán ott a balta, amivel a tüzelőt hasítja, azt is úgy felügyeli, mint valami isten a pallosát, a lábánál fekszik a sörök mellett. Hogy szortyog alvás közben, felfordul tőle a gyomra. Vajon meddig tart ez az összezártság? Minél tovább, annál több alkalom. Annyian sem hallják, mi történik, mint eddig, már a kertbe sem megy ki senki, a szomszédok csak nézik a tévét egész nap és zabálnak. Nekik legalább van mit, náluk lassan kenyér sincs, tessék, ez is dohos, amit a fiának adott. Amíg a gyerek az utolsó falatokat gyűri le a zsíroskenyérből, az asszony elszánja magát. Csak az első lépések nehezek. Csak az első néhány keserves lépés. Kint is vannak az utcán. A nő úgy tesz, mint aki egészségügyi sétára indult, ez a kis mozgás engedélyezett, sőt kell is a léleknek, meg lehet gárgyulni ebben a bezártságban, még akkor is, ha szerető család veszi körül az embert. A nő szorosan fogja a fiú kezét. Túl erősen is, szinte elfehérednek az ujjaik. A boltban most a tulaj felesége van, kifigyelte, a kedd az ő napja, az most hasznos lesz. Még egyszer ellenőrzi a zsebét, az izzadt ötszázasok ott lapulnak, jól van. Meg az a gyűrött húszas is. Az egyik családi pótlékból tette félre, amit kivételesen nem a férje vett át, azóta dugdossa gondosan. Az ötszázasokat a konyhapénzből kuporgatta össze gyötrelmesen, évek kitartó alakoskodásával. Harmincháromezer forint. Soha nem volt ennyi pénze egyben, a férje mindent elvett tőle, egy intimbetétet sem vehetett, amikor akart, meg kellett indokolni naptárral. A papírpénzek gombóccá gyűrődtek a verítéktől az asszony zsebében. Nézi a maszkos, gumikesztyűs embereket kijönni a boltból. Jó nekik, hogy telik ilyen flancolós védekezésre! Tényleg a feleség áll a kasszánál. Báván bámul a maszk mögül, unottan a körmét piszkálja, de ha jobban megnézi az ember, látja, kaján derű árad belőle. Hatalmasat kaszáltak ezen a járványon, duplájáért adják az összes élelmiszert, a boltos nő titokban azt tervezi, hová mennek nyaralni. Sehova, esik le neki, kurva vírus, komorodik el, majd kelletlenül az asszonyra néz. De hülyén fogja ez is a gyereke kezét, teljesen hozzá van ragadva, mi baja van ennek? Fixírozzák egymást. Az asszony a gyerekkel végre megszólal. Kásás a hangja, mint aki régen beszélt, és újra kell tanulnia a hangokat. – Adj egy fegyvert! A maszkos nő felháborodottságot mímel: – Mit képzelsz? Hiszen az tilos, kajabolt vagyunk! Az asszony hajthatatlan: – Adj egy pisztolyt! – csúsztatja a pénzköteget a pultra. A boltos megrázza a fejét, igaz, nem olyan hevesen, mint illene, hiszen harmincháromezer forint azért sok. Jó kis cuccokat nézhetne belőle a neten, géllakklámpát otthonra, ha már a rohadt vírus miatt nem járhat kör­möshöz. – Fegyvertartási van? – nyúl a pénz felé. Aztán megállítja a mozdulatot. Fegyvertartási? Az asszonynak megremeg a szája. Olyan szépen kitervelt mindent, az összes lépést, hogyan szerez pénzt, melyik napon jön el a boltba. Tessék, erre nem is gondolt! Zakatol az agya, majd rájön a megoldásra. Elengedi a fia kezét, és remegő csuklóval vetkőzni kezd. A maszkos nő már épp nyitná a száját, hogy hova gondol, állítsa le magát, nem sztriptízbár ez, hanem sarki bolt, amikor megdermed tüdejében a levegő. Az asszony testén akkora lila és kék foltok terülnek el, hogy rózsaszín bőrfelület nem is akad rajta. Az ütésnyomokból és varokból kialakult sötét mintázat bonyolult és rémisztő, mint egy bokától nyakig tetovált ember teste. Az ábrák középpontjában vágásnyomok is húzódnak, bizonyítva, a férfi mostanában nem érte be veréssel. A boltos még mindig hezitál, hogy odaadja-e a fegyvert, de nehezebben veszi a levegőt. Az asszony felfedezi szemében a fényt, a szolidaritás apró szikráját, ami talán most lángra lobbanhat. Megrángatja a fia kezét, int neki, vegye le magáról a ruhát. A fiún talán még több és mélyebb sérülés található, mint az asszonyon. A maszkos nő eddig bírta, most felsikolt. A szemében feltörő iszony mintha ki akarna folyni a szivárványhártyából. Zavaros mozdulatokkal matat a fiókoknál, gombokat nyomkod, majd előhúz egy pisztolyt. A gyűrött pénzt azért elteszi. Az asszony a gyerekkel már fel is öltözött gyorsan, nem kockáztathatta meg, hogy a kereskedőnő meggondolja magát. Pillanatok alatt hagyják el az élelmiszerüzletet, a fiúnak nem kell magyarázni, mennyire fontos, hogy csipkedjék magukat. Az utcán végre lecsillapodnak lépteik. ­Komótosan járnak, mint akik csak azon törik a fejüket, vajon a boltban elkaphatták-e a ­vírust. Lassan lépnek, de annál eltökéltebben. Az éles napfény karistolja a lábukat. Nem is foglalkoznak vele, ezt a vágást már meg sem érzi a bőrük.
Szerző

Toroczkay András versei

Publikálás dátuma
2020.05.09. 08:29

Fotó: Uvaterv / Fortepan - Adományozó
W Sokáig volt Wartburgunk. Akinek Skodája volt, vagy Daciája, azt nem vettük komolyan, annyira nem irigyeltük, és akinek Ladája, azt is csak kicsit. Ha a nemrég meghalt Dezső bácsi nem adja el nekünk (vagy oda?) az ő ezerötösét, soha nem váltunk. Volt fehér Wartburgunk, és volt piros. A fehérre leginkább a fekete-fehér fényképekről emlékszem. De nem. Születtek színes fényképek is, amik egy roncstelepen készültek. Totálkáros lett egy frontális ütközéstől. Egy szabálytalanul előző autóval találkozott. A fehér Wartburg a halál. A fehér Wartburg az a halál, amit az apa legyőzött, mert bekötötte magát, ahogy azelőtt soha. A mellette ülő férfi, apa kollégája figyelmeztette , hogy a téglagyárnál rendőrök mérnek, büntetnek, nézik a biztonsági övet. Ha nem köti be magát, leszakítja fejét a kormánykerék, ami (a képeken jól látszik) a kocsi tetejét átszakítva nyomódott át az ég felé. Apa állát találta el, mert be volt kötve, és még az is fontos, hogy szinte hátradőlve, mint a pilóták!, ült. Az anyósülésen utazó férfi azóta halott. Állítólag a baleset következtében betegedett le. De ezt a teóriát senki nem gondolta igazán komolyan, talán csak a felesége. Soha nem épül fel a ház, és így soha nem adjuk el, és az ára nem épül bele ebbe a lakásba, ahol most írom ezt, ha akkor apa. Vajon én hogyan változtatom meg a jövőt? A baleset után piros Wartburgunk volt, emlékszem, minden reggel loholt utána Sátán, kiskutyánk, Gömb elődje. Hamar megtalálta az utat hozzánk a kerítésen keresztül, vagy ha nem volt út, hát csinált magának, nem akart elválni soha. Csak utána jött a kék Lada. A piros Wartburg a boldogság. Sajnáltam, mikor lecseréltük. Mint ahogy sajnáltam, amikor meghalt Sátán. Y Színtelen, szagtalan, íztelen, folyékony kémiai anyag. Szeretnék egy vitorláshajót. A víz az megnyugtat. A föld felületét 71%-ban víz borítja. Napi másfél-két liter jó víz elfogyasztása javallott. Testünk 98%-a víz, írom, aztán utánanézek, és rájövök, hogy az a medúza. A férfiaknak 60%-a víz. Az anyaméhben is víz van? Tuti nem. Rekreációs eszköz, vagy mi, mondta egyszer egy lány, akivel bámultuk az óceánt. Íz-íz – mondogattam kiskoromban. Nem különösebben szerettem a lányt, de ez most mellékszál. Akarok egy hajót. Egy igazi vitorlást. Vagy yachtot? Ennek is utána kell néznem. Pontosítani kell az álmom. Fogalmam sincs a farhullámról, a siklásszögről, a légszekrényről már nem is beszélve. A kedvenc farsangi jelmezem a kalózos volt. Félszemű, fejkendős kalózról van szó, piros pizsamanadrággal, és egy nagy mordállyal. Egy hajót. A testvérem és anya együtt rakták ki a puzzle-t, emlékszem, hajócsata, óriási füst, vörös fellegek, be is kereteztük. Mennyit bámultam. Megnyugtatott. Furcsa, hogy épp ez az erőszakos kép. Az én hajómon nem lennének ágyúk, csak egy ágy, hogy ha már a naplemente-bámulásból elegünk van, tudjunk hol aludni. Kell egy hajó. Sajnos a yachtos magazin előfizetésére is sajnálom a pénzt, nemhogy egy zsebcirkálóra. A fogorvosnál lapozgatom, miközben várom, hogy sorra kerüljek, hogy hasson az érzéstelenítő, hátha nem érzek semmit a kezelés alatt.