Aprómunka sumákolás nélkül – Szlukovényi Katalin hagyományokról és rendszerekről

Publikálás dátuma
2020.05.09. 12:10

Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó
A pátosztól a hideg rázza, vonzódik a nyúlmetaforákhoz, kedvenc sportja pedig, hogy figyel és reflektál. Szlukovényi Katalinnal az áprilisban, a költészet napjára megjelent, Álomkonyha című verseskötete kapcsán kredenc alatt kuporgó bandzsa műmacskáról, nagy költők ödipális görcsöléséről és a hétköznapiság költészetéről beszélgettünk.
Feltűnően sokszor nyúl a nyulakhoz. 2005-ben megjelent első kötete a Kísérleti nyúlorr címet kapta; „…Még mindig / akarom, amire vágytam, / de már nem a vágy hajt, csak a tudat, / igába fogott páros plüssnyulak / csüggesztik fejüket a kirakatban” – írja az Álomkonyha Meddig nyúl a nyúl? című versében. Mi ez a különös vonzalom?  A nyúl igen alkalmas metafora. Egyes állatokhoz sztereotipikus tulajdonságokat szokás társítani – például ravasz róka, buta szamár –, holott ezek igazsága nem túl meggyőző. A nyúl például egyáltalán nem gyávább, mint bárki más, csak kis termetű zsákmányállat. Természetes, hogy minden zajra összerezzen, hiszen abban a tudatban él, hogy a szembejövők számottevő része épp őt készül megölni. Azt hiszem, a Kísérleti nyúlorr írása idején a kiszolgáltatottságtól kiélesedő érzékek, a szüntelen, intenzív figyelem kényszeres tudatállapota miatt azonosultam a nyúllal. Aztán együtt maradtunk: a nyúlmetaforák meg én. Szabó T. Annáról mondja egy A mai nap című verséről írt méltatásban, mennyire zseniálisan tudja akár érzéki orgiáig izzítani a hétköznapiságban rejlő pillanatokat. A kirakatban látott plüssnyulaktól a hámba feszült akaratig eltelő pár sor, vagy az elvadult zoknihordáktól az önmegadásig vezető gondolat épp hétköznapiságában katartikus. Ez volna a költészet? Minden fennköltség és pátosz nélkül?  A pátosztól kiráz a hideg – költészetben, politikában, személyes érzelmekben egyaránt. Mindig gyanús, hogy a pátosz nagy, lendületes ívei remek alkalmat adnak a fontos részletek alattomos vagy szimplán slendrián elsumákolására. Én viszont a felelősségteljes aprómunkában hiszek, azt élvezem, azt csinálom jól, és mások részéről is az okoz örömet. Amúgy nem hiszem, hogy bármi – a szerelem, a természet, a hit, tetszés szerint folytatható a lista – maga lenne a költészet, viszont az elmúlt évezredek változatos irodalmának tanúsága szerint a költészet bármiben felfedezhető. Személyes használatra valahogy úgy definiálnám, hogy a vers olyan komplex, magán túlmutató jelentésekben gazdag mozzanat, amely koncentrált figyelmet igényel, és cserébe összeköt: szerzőt az olvasóval, egyént a közösséggel, halandót a transzcendenciával. Többek közt a hétköznapi életünk is tele van ilyen mozzanatokkal – az én sportágam az, hogy ezekre figyelek és reflektálok. „...ebből se lesz vers, / pedig mennyire jó szó a beléptetőkártya, / pláne a kápiapaprika…” – szól a Kötöttpályás közlekedés című versének egy kósza gondolata. Melyik az a pillanat, amikor már biztosan tudja, hogy egy szóból, emlékképből, gondolatfoszlányból vers lesz?  Általában a vers eleje szólal meg bennem. Ez egyszerre dallam és gondolat, szétválaszthatatlanul. Ha kitart néhány soron keresztül, és beugrik a vége, akkor többnyire a két pont közti szerkezet váza is felsejlik. Azaz, ha megvan a versmag, és érzem, mire fut ki a gondolatmenet, akkor nagy biztonsággal számíthatok rá, hogy meg fogom tudni írni a verset, mivel a kettő közt lévő rész kidolgozása nagyjából már mesterségbeli tudás kérdése. A versmag sosem egyetlen elem, hanem elemek találkozása. Többnyire egy félmondat vagy pár sor, ami elhangzott vagy amit olvastam, és rezonál bennem egy élethelyzetre; vagy egy látvány leírása, amin átdereng egy másik jelenet. Például a Stockholmban járt a Tél a Párisban járt az Ősz parafrázisaként indul. Néhány éve a svéd fővárosban tanultam ösztöndíjjal, és hónapokon át minden hétköznap a budapesti holokauszt áldozatainak emlékét megidéző Raoul Wallenberg parkon át mentem iskolába. Amikor advent idején megláttam a fényfüzérből formázott rénszarvasokat, eszembe jutott az Ady-vers eleje, csak másik városra, más évszakra transzponálva. Ady sokat birkózott a magyarságélményével, én is küzdök vele, rendkívül idegesítőnek, vitathatónak találom például Vörösmarty Szózatában, hogy „Itt élned, halnod kell” – a barátaim tekintélyes része épp azokban az években költözött külföldre –, miközben persze a közösség, az otthon számomra is fontos érték; éreztem tehát, hogy a vers vége Vörösmartyt gondolja tovább: „Lesz-e majd hazám, / hol élni, halni nem kötelező, / de érdemes?” A két pont közti utat pedig már aránylag könnyen meg lehetett építeni a szétszórt kikötői fények és a diaszpóralét asszociációs köreinek elemeiből. Adyn kívül is számtalan költői utalás van a verseiben – József Attilától Nemes Nagy Ágnesen, Petri Györgyön vagy Ferencz Győzőn át a már említett Szabó T. Annáig rengetegen megidéződnek. Mit jelent önnek a költői hagyomány?  Azt gondolom a hagyományról, amit a kizárólag hommage-verseket tartalmazó, utolsó ciklus Nemes Nagy Ágnestől kölcsönzött címe állít: „Tanulni kell.” Az elszakadás belső kényszerét sose éreztem. Néha persze megkapom, hogy a verseimben túltengnek „a klasszikus (modern) hatások, s így a túlzott ismerősség érzete” – nagyjából ez az egyetlen kritikai észrevétel, ami többször is elhangzott a köteteim kapcsán. Hiszek a kritika építő erejében, ezért törekszem is a hagyománykövető hajlamaim kordában tartására – de ez csak a jó tanuló megfelelési vágya a külső elvárásoknak. Ha rajtam múlna, gátlástalanul lubickolnék a hagyomány örömében. Hiszen ha nem lennének elődök, nem lennének szavaink sem, amin megszólalhatunk. Mindenki elölről találhatná fel a spanyolviaszt, az artikulálatlan nyökögéstől kezdődően – nem tűnik túl hatékony modellnek. Olvastam Harold Bloom The Anxiety of Influence („Hatásiszony”) című, impozáns értekezését a nagy költők ödipális görcsöléséről, miszerint imádattal csüggnek a szellemi apjukon, egyszersmind azonban szeretnék is eltenni láb alól, hogy helyére léphessenek az irodalmi panteonban – de végig az volt a benyomásom, hogy ezt egy romantikus költőzseniken iskolázott, véges kánonban gondolkodó férfi írta. Az eredetiségvágy, a dühödt szabadulás a mesterektől – ez számomra egy érdekes elméleti probléma, amit értek, de sosem éltem át. Sokkal közelebb áll hozzám Virginia Woolf irodalomszemlélete, aki száz éve a Saját szobában épp a női íróelődök gyér számáról panaszkodott – a női irodalmi hagyomány szűkössége, alulreprezentáltsága máig érvényes téma. Márpedig a pompás épületekhez masszív, kiterjedt alap kell. Ha már megadatott számomra egy gazdag magyar, angolszász és európai hagyomány – ezeket ismerem többé-kevésbé –, kutya kötelességemnek érzem, hogy építsek rá, és igyekszem ügyelni, hogy a puszta imitáción túl, tőlem telhetően hozzá is járuljak. Mindig ennyire pontosan meghatározott körvonalak mentén gondolkodik? Feltűnt például, milyen sokszor használja a „rendszer” szót. Az egyik, bár nem most született, félelmetesen aktuális is: „Ki-be jár a levegő, mint kórházba az ember: nem működő rendszerben a nem működő rendszer.”  A rendszert ezen a tájon hajlamosak vagyunk rögtön politikai rendszerként érteni, pedig ez egy általános, értéksemleges fogalom. Az idézett versrészletben például éppúgy rendszer az emberi test, mint egy egészségügyi intézmény vagy egy gondolati paradigma. Nagyon fontosnak tartom a rendszerszemléletű gondolkodást: amennyire idegenkedem a kiragadott, hangzatos jelszavaktól, olyannyira szükségesnek gondolom annak tudatosítását, hogy minden elem – tárgy, cselekedet, egyéni vélemény, politikai döntés, tényleg akármi – csak kontextusában értelmezhető, és feladatunknak tartom a tetteinket és mások tetteit lehetőleg mindig annak okaival és hatásaival együtt vizsgálni. Ez tömérdek fáradságos munka, de nem látom más módját a rengeteg eltérő kisebb-nagyobb rendszer optimális összehangolásának, mint a részek és az aktuális egész viszonyainak folytonos felülvizsgálatát, az állandó egyeztetést, akár egy ország, akár egy háztartás működtetéséről van szó. +1 kérdés  Szinte minden versében ott a humor – már a kötet borítója is egyfajta geg, a játék kredenccel és a porcelánmacskával… Fontos?  A PhD-disszertációmban, aminek magyar változata Kétkedők: Irónia, önirónia és humor a huszadik századi zsidó amerikai prózában címmel jelent meg, arra kerestem a választ, mi a különbség a másikat lenéző, kifigurázó, szarkasztikus nevetés és a világ sokféle értelmezési lehetőségére rávilágító, saját gyarlóságunk elismerése révén közösséget teremtő önirónia között. A humor számomra ez utóbbi miatt fontos: megakasztja a kommunikáció automatizmusát, és rászorít az újragondolásra – ráadásul nem erőszakosan, hanem a vicc könnyed eleganciájával. A dolgokra pedig tapasztalatom szerint többnyire ráfér, hogy újragondoljuk őket. Ami a borítót illeti: imádom, amit Féder Márta készített. Különösen azzal a kredenc alatt kuporgó bandzsa műmacskával azonosulok.

Szlukovényi Katalin

Radnóti- és Déry-díjas költő, egyetemi adjunktus, szerkesztő, műfordító. Győrött született, Budapesten él. A Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Álomkonyha, a Kísérleti nyúlorr, illetve a Hamis nosztalgiák utáni harmadik verseskötete. Az utóbbi években a versek és a tudományos szövegek mellett abszurd kisprózákat kezdett írni.

Szerző

Böszörményi Márton: Fenevad álma

Publikálás dátuma
2020.05.09. 11:40

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
„Nagyjából a megismerkedésünk óta tudtam, hogy én is író akarok lenni, de akkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok, amikor ezt ki is mondtam.”
Tizenhárom voltam, amikor megismertem Pétert. Lógtam a suliból, beültem a moziba, és megnéztem a Fenevad álmát. Csak Péter miatt emlékszem a filmre, ez lett a kapcsolatunk egyik alapköve, az évek során számtalanszor újranéztük. Pedig egyáltalán nem kötött le, nem is értettem igazán, de még mindig jobb volt, mint az iskolában rohadni. Mikor a vetítés véget ért, ott maradtam a mozi kijáratánál, egy beton virágtartón üldögéltem a dohányzó emberek között. Péter egyedül volt, a mozi falának támaszkodva cigizett. Úgy nézett ki, mint egy egyetemi tanár. Vagyis, ahogy én elképzeltem egy egyetemi tanárt. Nem professzor, inkább tanársegéd, bár ekkor még nem ismertem ezt a kifejezést. Szürke zakót és fekete inget viselt. Arca borostás, szeme alatt sötét karikák. A haja rozsdabarna és csapzott. Szomorúnak tűnt a tekintete. Nem is szomorúnak, inkább csüggedtnek. Úgy éreztem, tőle kaphatok egy szálat. Azért maradtam ilyenkor a kijáratnál, mert mindig találtam egy-két felnőttet, akitől nyugodtan tudtam cigit lejmolni. Egyértelmű volt, hogy nem vagyok még nagykorú, úgy néztem ki, mint egy fejletlen, tizenkét éves kislány. Vékony voltam és alacsony. A hajam hosszú, az arcom sima és ovális. Az orrom, mint egy sas csőre, az ajkaim pedig túlságosan teltek. Viszont a hangom mély volt. Úgy emlékszem, hogy mindig is az volt, mintha mély hanggal születtem volna. Az biztos, hogy sosem mutáltam. Azt már megtanultam, hogy a legfontosabb a határozottság, ha az ember bizonytalankodik, dadog meg magyarázkodik, akkor nem kap cigit. Odaálltam Péter elé, öngyújtóval a kezemben, hogy lássa, félig-meddig felkészült vagyok, és megkérdeztem, hogy adna-e egy szálat. Rám mosolygott. Soha nem felejtem el ezt az első mosolyt. Most már tényleg szomorú volt az arca, és ez egy szomorú mosoly volt, mintha azt mondaná: én nagyon szívesen adok neked cigit, mert kedves ember vagyok, de úgy gondolom, hogy egy ilyen fiatalembernek nem kéne dohányoznia. De valójában nem mondott semmit, csak felém nyújtotta a dobozt. Kivettem egyet és rágyújtottam. Ilyenkor rendszerint megköszönöm, aztán visszasétálok a virágtartóhoz, de most valamiért ott maradtam. Csak álltam ott Péterrel szemben, szívtam a cigit, és közben megpróbáltam másfelé nézni. Nem szóltunk egymáshoz, de rágyújtottunk még egy szálra, ekkor Péter már magától megkínált. Aztán elindultunk. Nem tudom, talán azt kérdezte, hogy jössz?, vagy van kedved velem jönni?, vagy valami ilyesmit, de lehet, hogy nem is mondott semmit. Valahogy olyan egyértelmű volt az egész. Beültünk egy kávézóba, és ott már beszélgettünk. Kiderült, hogy író, és nem egyetemi tanár. Egy darabig járt egyetemre, de miután az első könyvét kiadták, abbahagyta, hogy csak az írással foglalkozzon. Ő megértette, hogy miért nem járok iskolába, nem győzködött a szokásos szövegekkel, hogy mennyire fontos az oktatás. Nem akart rábeszélni semmire. Nem is tudott volna, büszke vagyok rá, hogy mindig is magam hoztam meg a döntései­met. Négy évig éltünk együtt egy másfél szobás panellakásban, ahol gyakran nem volt fűtés, viszont rengeteg csótány élt benne. A főbérlőnk, egy idős özvegyasszony meglepően kedves és toleráns volt. Minden hónap elején átjött a lakbérért, mosolygott, megdicsérte a tisztaságot, elmesélte az egyik álmát, amit a legérdekesebbnek ítélt meg, aztán minden jót kívánt és távozott. Péternek már nem éltek a szülei, az enyémek meg úgy tettek, mintha már én nem élnék. Nekem nem voltak barátaim, Péternek volt egy-két ismerőse, akikkel néha találkoztunk. Nagyjából a megismerkedésünk óta tudtam, hogy én is író akarok lenni, de akkor kezdtek rosszra fordulni a dolgok, amikor ezt ki is mondtam. A szürke kanapén fetrengtünk, ezredjére néztük a Fenevad álmát, és az a rész jött, ahol a főszereplő egy csirkékkel teli szobában próbálja megjavítani a barátnője szüleinek a mosógépét, amikor azt mondtam, hogy ilyet szeretnék írni, egy ilyen jelenetet, amiben benne van az egész történet. Nem láttam Péter arcát, nem fordultam felé, de a hangja csalódott volt. Azt mondta, hogy nem is tudta, hogy írni akarok. Elárultam neki, hogy egy ideje már írogatok. Titokban, csak magamnak. Felkelt a kanapéról és kiment a konyhába. Hallottam, hogy kiveszi a hűtőből a bort és tölt magának. Nem is jött vissza, egyedül néztem végig a filmet, ő pedig egyedül itta meg a bort. Utána gyakran veszekedtünk, és soha nem mondta ki, hogy konkrétan mi a baja, de én tudtam, hogy minden ezen az estén kezdődött. Nem bírta elviselni, hogy én is írni szeretnék. A szétköltözés nagyjából zökkenőmentesen zajlott, Péter segített albérletet keresni, a cuccaimat is együtt pakoltuk át. Megígérte, hogy támogat, amíg munkát találok és kicsit talpra állok. Igazából, ez is gyorsan ment, egy bőrdíszműves fickó felvett eladónak, aztán a segédje lettem, és hamar beletanultam a szakmába. Győzőnek hívják, most vele élek. Az írásról letettem, rájöttem, hogy nincs hozzá tehetségem. Viszont a bőrök megmunkálásában egyre jobb vagyok. Azon gondolkozom, hogy saját vállalkozást indítok.
Témák
álom mozi film

Köves József: Az utolsó magyar

Publikálás dátuma
2020.05.09. 10:35

Fotó: Kádas Tibor / Fortepan - Adományozó
„Kiderült, nem Kovássy-Krantz volt az egyetlen magyar a Csendes-óceán e kicsiny és korábban békés szegletében. Jóval az érkezése előtt már két hatalmas gép szállította egykori honfitársait a hupikipik szigetére.”
Az utolsó magyar valóban lekapcsolta a villanyt, mielőtt elhagyta az országot. Az utolsó magyar – név szerint (nem lehet ezen csodálkozni) Kovássy-Krantz Richárd – ugyanis a Nemzeti Energia Ellátó és Felügyeleti Központnak (röviden NEMEFKÖ) volt a vezető technikusa. Kovássy-Krantz pedáns ember volt, kötelességtudó. Soha egyetlen percet nem késett a munkahelyéről, mindig órára pontosan fizette be a számláit, törlesztette a hitelét, az adóhatósággal szemben is kínos pontossággal teljesítette törvényes kötelezettségét. Mígnem, felocsúdva teendőiből, egyszer csak azt vette észre, hogy egyedül maradt. Ezen elgondolkodott, de egy idő után rádöbbent, hogy itt és így nem lehet élni. Gondosan leállította a számítógépes vezérlőpult gombjait. Teljes sötétség borult az országra – de ez nem volt szokatlan. A kivilágítatlanság sokkal inkább az volt. A külső sötétség. Ezek után autóba ült, és Hegyeshalomig meg sem állt. Az osztrák oldalon tankolt, mert a magyar kutak a határállomás előtt már mind zárva voltak: se ember, se világítás. Ráadásul vasárnap. Evett egy szendvicset, amíg a tankolás be nem fejeződött. Bécsben gyorsan fölkereste a menekültügyi hivatalt. Szemüveges, feltűzött hajú hölgy fogadta. Nem itt akarok letelepedni, mondta a hölgynek, aki nagyon érdeklődő és kedves volt az első pillanattól. Szeretnék a volt hazámtól, ettől a békétlen világtól minél távolabbra kerülni. Nagyon messzire… A hölgy felhúzta a szemöldökét, annyira, hogy az fölszaladt a szemüvegkeret fölé. Minél távolabb? Ennyire nem szerette? Ennyire nem hagyták, hogy szeressem, rázta a fejét Kovássy-Krantz. Maga politizált talán?, kérdezte a szemüveges asszony, jellegzetesen elegáns, mint a bécsi hölgyek általában. Finoman, nem hivalkodóan. Nem, dehogy, soha, felelte erre Kovássy-Krantz, csak tudja, asszonyom, nálunk nem lehetett befogni a füleket, nem lehetett elfordulni, mert mindenhonnan a politika ömlött, mint a szennyes ár, és két ember nem volt soha, de soha egyazon nézeten. Megfertőződött ezzel a föld, a víz, a levegő… Nagyon távol, nézte a hölgy a számítógépet, van egy hatalmas, na, nem hatalmas, de elég nagy sziget a Csendes-óceánon, információink szerint szinte teljesen lakatlan, csak egy bennszülött törzs él ott. Valami hupikipik. Nyugalom és béke honol. Honol – bólintott rá hősünk lelkesen. A nő megmutatta a térképen, aztán színes fotókat keresett. Kis bambuszfedelű házikók, kék ég, tengerpart, béke. Kipróbálnám, mondta Kovássy-Krantz némi töprengés után. Jól meggondolta?, kérdezte a hölgy. Richárd bólogatott. Jó messze van, ilyenre vágytam, sóhajtott. De nem vette le a szemét a képernyőről. Most a hupikipik életét ábrázoló rövid kis videóban gyönyörködött: fiúk-lányok félmeztelenül, arcukon boldogság, szájukban gyümölcsök, micsoda giccs! És ahogy táncolnak… Ott a helyem, bólogatott Richárd, a hupikipik között akarok élni. Megszervezzük, nézett a bécsi hölgy Kovássyra a szemüvege fölött, mintegy vizsgálva, hogy tényleg kellően elszánt-e az ügyfele. Addig is kap szállást, zsebpénzt, ebédet, vacsorát. A napok gyorsan teltek. Addig is kellemes sétákat tett, kávézott és süteményezett a Sacherben, igazi bécsi szeletet evett Figlmüllernél azzal a csodálatos krumplisalátával, megnézte a Prátert, a Hundertwasser-házat, kivillamosozott Schönbrunnba a legendás kastélyhoz, itta a már-már szokatlan és ismeretlen békét. Délután elegáns hölgyek és jól öltözött urak sétálgattak a Kärtneren. Kovássy élvezte a komótos korzózás látványát, a szokatlan polgári nyugalmat. Ilyen, igen, ilyen lesz ott azon a szigeten, gondolta vágyódva, álmodozva. Megérkezvén a szigetre Kovássy-Krantz boldog volt. Mindig is efféle nyugalomra vágyott, egyre jobban érezte ezt. Nincsenek ordítozó tüntetők és ellentüntetők, nem hurcolnak mindenféle táblákat lakóhelye előtt, nem üvölt a hangszóró jelszavakat, sőt még zajos rockzenét vagy nyálas operettdalokat sem. Egy csillagos nyári estén kint ült a kunyhója előtt, és az ég vibráló fényeiben gyönyörködött. Egészen mások voltak a csillagok, mint annak idején otthon. Valahogy élesebb volt a fényük, és mintha derűsen kacsingattak volna rá. Ám idilli nyugalmát sajátos neszek zavarták meg. A dzsungel bokrai megmozdultak, három hupikipi bukkant fel a lombok közül. Fegyvertelenek voltak, az egyikük még egészen gyerek, aki rémülten nézett fel anyja öleléséből. Tehát egy család: apa, anya, kisgyerek. Kovássy-Krantz összerezzent, de nem ijedt meg. Tudta, hogy a bennszülöttek békés emberek, a légynek se tudnának ártani, és hát légy nem is igen volt a tiszta szigeten. Mivel Kovássy-Krantz nem értette a hupikipik furcsa, kicsit mormogásra emlékeztető nyelvét és ők sem beszélték az általa úgy-ahogy elsajátított kultúrnyelveket, csak álltak egymással szemben, és gesztusokkal próbáltak közeledni egymáshoz. Kovássy-Krantz közelebb ment, megfogta a férfi vállát, majd megcirógatta a gyerek arcát, aki kíváncsian érintette meg a férfi tömör bajuszát. Kovássy-Krantz intett, hogy jöjjenek közelebb. A három bennszülött bizalmatlanul nézett rá egy ideig, aztán a férfi apró léptekkel, szinte csúsztatva talpait a földön, elindult felé, a többi meg követte. Kovássy biztatóan mosolygott, és elindult kunyhója felé, de közben folyvást hátra-hátraintett nem várt vendégeinek. Kitárta háza-kunyhója ajtaját, világítást csinált. A három hupikipi megállt a küszöbnél, s bármivel próbálkozott a kunyhó gazdája, nem mertek beljebb menni. Kovássy-Krantz megpróbálta elmagyarázni, hogy ő messziről jött, repülőgéppel. A tenger felé mutatott, majd kezét ívesen húzta át a levegőben és fordította lefelé, a föld irányába hajlítva. A gyerek talán megértett belőle valamit, mert felágaskodott az apjához, és furcsa nyelven karattyolt neki, az meg csak bólogatott, majd Richárdra nézett. Aztán intett, hogy most őket kövesse a magyar. Kovássy-Krantz kíváncsian lépkedett a nyomukba. Hosszan, több kilométeren át ment a nyomukban, azok sokszor hátra-hátranéztek, de annyira barátságosan, biztatóan, hogy Richárdnak cseppnyi ellenérzése sem lehetett. A kunyhó, amelyikben a hupikipi család élt, szinte ugyan­olyan volt, mint az övé. A bútorzat bambusznádból készült, az ágyak valami háncsféléből lehettek, színes házilag szövött ruhával letakarva. Maga a házikó az erdő része volt, semmi nem választotta el a tájtól, talán csak néhány gondosabban nevelt bokor és gyümölcsfa – az előterében bambuszból és bőrből készült ülőalkalmatosságok voltak, meg egy ovális asztal fából. A hupikipi hellyel kínálta a vendéget, és hamarosan kancsókba töltve valami savanykás-édes és nagyon illatos folyadék került az asztalra. A férfi megemelte Richárd felé, és biztatásul, mert észrevette vendége gyanakvását, kortyolt kettőt-hármat. Beszélgettek. Kézzel-lábbal. És minden olyan nagyon-nagyon barátságos volt. De gyorsan telt az idő, már megjelentek az égbolton az izzó csillagok. Hirtelen zuhant rájuk a sötét. Kovássy-Krantz sze­delőzködött, de a házigazda nem engedte haza egyedül. Richárd elfogadta a kíséretet, örült is a jelbeszédes felajánlkozásnak, még soha nem tett meg ekkora távolságot a szigeten éjnek idején. Ahol nincs kivilágítás, nincsenek aszfaltozott utak. Hosszan gyalogoltak már, amikor Kovássy-Krantz Richárd meglátta a mangófaerdőt, azokkal a szárnyakra emlékeztető, hosszúkás levelekkel. Ezt a részt már ismerte, de most látta először sötétben. S akkor egyszeriben három fegyveres európai férfi toppant eléjük. Figyelmeztetés, felszólítás nélkül rátámadtak a bennszülöttre. Leteperték a földre, ütötték, rúgták, ahol érték. Kovássy-Krantz könyörgésével sem törődtek, őt is a földre teperték, és azt kiáltozták – magyarul! –, hogy rohadt áruló, nyilván ő segített a szigetlakóknak a rendszeres tolvajlásban. Majd elhurcolták a földön fekvő, talán még élő, de mozdulatlan bennszülött közeléből, és egy parthoz közeli kunyhóba zárták. Kiderült, nem Kovássy-Krantz volt az egyetlen magyar a Csendes-óceán e kicsiny és korábban békés szegletében. Jóval az érkezése előtt már két hatalmas gép szállította egykori honfitársait a hupikipik szigetére. Azért kettő, mert az egyikre kizárólag jobboldaliak szálltak fel, a másikra pedig baloldaliak meg liberálisok. A szigeten aztán ez a kettéosztottság az elhelyezkedésnél is megmaradt. A konzervatívak azonnal elfoglalták a tengerhez közelebb eső, bambusznádas házakat, hiszen ők korábban értek a szigetre, a gépük húsz perccel hamarabb leszállt. Fölállítottak egy hirdetőtáblát, hogy ha valakinek fontos közlendője van, írjon egy tacepaót és függessze ki. Eleinte olyan feliratok kerültek a táblára, mint „Elcserélném hegyoldali kunyhómat tenger közelire”, „Vennék banánültetvényt jó áron”, vagy „Bedolgoznék bármilyen kosárfonási, szőnyegszövési mun­kába”… Később híre ment, hogy egy tengerparton lakó magyarnak ellopták a kerti bográcsát, és a közelben többen arról kezdtek beszélgetni, hogy biztosan a hegyi magyarok tették, azok között nagyon sok tolvaj akad. Mások azt vetették ellen, hogy dehogyis, a tolvajt a hupikipik között kell keresni, akik a sziget másik oldalán, teljesen elzártan élnek. Valaki tudni vélte azt is, hogy éjszaka két hupikipi járt a magyar kunyhók közelében. Akkor a tengeri kunyhósok megszervezték, hogy őrséget állítanak a védelmükre. Eleinte csak éjszakánként járkáltak az önkéntesek, s mert dolguk sokáig nemigen akadt, lőgyakorlatokkal szórakoztatták magukat. Később beljebb merészkedtek a hegy lába felé, ahol a másik, kicsit szegényesebben élő magyarok, a turistaosztályosok laktak. Ilyen önkéntesek lepték meg Kovássyékat. Richárdot csak reggel engedték ki, megfenyegetve, hogy ezentúl ne csavarogjon túl messzire, mert figyelik. Kovássy-Krantz első útja a mangófaerdő széléhez vezetett. A bennszülött férfi már nem volt ott. Élve megúszta, gondolta, de bizonytalan volt a dologban. Hiszen az is lehet, hogy csak elcipelték innen a tetemét. Egy hirdetőtábla mellett vitt el az útja. Döbbenten látta rajta a feliratot: KOVÁSSY-KRANTZ ÁRULÓ. Keserű szájízzel vonult vissza kunyhójába. Ki se mozdult onnan, csak késő este, amikor feljöttek a csillagok. Fölnézett az égre, mintha azoktól az égi lámpásoktól kérdezné: most meg már hova?
Szerző