Előfizetés

Vállalhatatlan

Tudom, ha ismerik egyáltalán, önök is azt mondják most a várbeli teherelosztó-épületre, hogy hát az azért elég ronda, speciel nem kár érte, ha lebontják. Nem vitatkozom, hiszen minden lelakott, szándékosan és végletesen elhanyagolt ház csúf, ez meg különösen az az elkoszolódott felületeivel, a hámló fóliáival. 
De azért kérem, higgyék el nekem bemondásra, hogy ez egy nagyon fontos épület. A hetvenes évek lenyomata, amikor a szó nem volt ugyan szabad, és sorban nőttek ki a földből a sablonos alvóvárosként torzónak megmaradó lakótelepek, de néhány egyedi alkotásban az építészet beérte a legkorszerűbb világszínvonalat. Virág Csaba a legkényesebb helyszínre, a budai Várba illesztett be egy minden ízében kortárs ipari épületet úgy, hogy a beton-üveg konstrukció reflektált is a környezetére, de igazodott is hozzá. 
Nem véletlen, hogy az építész társadalom már négy éve is kiállt érte, és ezt követően új gazdája, a Belügyminisztérium visszakozott. Most viszont kiderült, hogy már 2018-ban (!) döntés született a bontásról: mert a felújítás „vállalhatatlan költséget jelentett volna”. 
Vállalhatatlant. A budai Várban, ahol momentán tízmilliárdokat költenek egy százhúsz évvel ezelőtti kulisszagólem visszaépítésére. Ahol százmilliókat sem sajnáltak egy puritán dolgozószoba tökéletesítésére, ahol épült már lovarda lovak nélkül és testőrségi épület testőrök nélkül. Ahol épp szétverik a hazai műemlékvédelem egyik csúcsteljesítményét, hogy „eredeti állapotba” jusson az egykori pénzügyminisztérium, amit a kortársak is utáltak. Ahol csakazértis visszaépítenek egy harmadrendű irodaházat a Dísz téren, és még véletlenül sem árulják el, milyen céllal. 
Az építész társadalom ismét egy emberként, minden ellentétet félretéve eseng a teherelosztó megmentése érdekében. Naná, hogy rájuk sem hederítenek.

Fehér egerek

Ma kezdődik az idei érettségi szezon, a következő két hétben több mint 84 ezer vizsgázó, több ezer pedagógus és más iskolai dolgozó (összesen legalább százezer ember) függesztheti fel önkéntes otthoni karanténját. Nem kizárt, hogy „az ország mentőse”, Győrfi Pál még ezen a reggelen is otthonmaradásra szólítja fel őket tévén, rádión, interneten keresztül, de tudják: most kivételes felmentést kaptak. A mintegy 170 éves érettségi hagyományát egy világjárvány sem törheti meg. 
A következő hetekben azonban nem csak az érettségizők vizsgáznak. Sőt a pedagógusok, a diákok és mindenki, aki részt vesz e jeles eseményen, apró fehér egérként válik részesévé egy sokkal grandiózusabb kísérletnek. Hatékony közreműködésükkel kiderülhet, mire elegendőek valójában a járványügyi biztonsági intézkedések, mennyire fertőzőképes az új koronavírus, és most, amikor egy nagyobb tömeg mozdul szinte egyszerre, azt is megtudjuk: valóban szükséges lépés volt-e több tízezer kórházi ágy felszabadítása? A tisztifőorvos több hete ismételgetett jóslata is valósággá válhat: talán átléphetünk végre a tömeges megbetegedések időszakába, ezáltal még a felhatalmazási törvénnyel a kormányra átruházott rendkívüli jogkörök is nagyobb értelmet nyerhetnek. 
Tudom, nem kellene az ördögöt a falra festeni. Bízni kellene abban, hogy az érettségik ügyében nem politikai, hanem szakmai döntés született. A válaszható rossz megoldások közül a legelfogadhatóbb. Olyan döntés, amely a maturáló diákok érdekeit, jövőjét vette elsősorban figyelembe. 
De mégis, hogyan bízhatnánk, ha közben azt olvassuk a híradásokban, hogy a Hódmezővásárhelyi Tankerületben utólag változtatnak a középiskolai felvételi szabályain, jól kiszúrva több tucat gimnáziumba vágyó nyolcadikossal? Hogyan bízhatnánk, ha az elmúlt évek felsőoktatási „reformjának” (is) köszönhetően idén minden eddiginél kevesebben érzik úgy, hogy lehet esélyük bekerülni az egyetemre? A kérdéseket még hosszan lehetne sorolni. Bizalomra egyik sem ad túl sok okot.

Nemzeti tőke

Hogy az önkényes alapon kiválasztott, kizárólag a lojalitás, illetve a miniszterelnöknek tett szolgálatok és a rokoni kapcsolatok alapján fölemelt NER-hűbéresek előzmény és teljesítmény nélküli gazdagodása arcpirító, azzal természetesen a jobboldali választó, a fideszes pártelit és Orbán Viktor kormányfő is tisztában van. De eddig legalább volt hozzá mitológia: ha sántított is, de a legelvakultabb híveknek, illetve kocsmai beszélgetésekhez (a második-harmadik kör után) azért megfelelt. Valahogy úgy hangzott, hogy a nemzeti tőkés osztály kialakítása a nemzetépítés szerves része, a nemzeti tőkés pedig annyival jobb minden másfajta tőkésnél, hogy nemzeti, tehát magyar, azaz magyar melóst foglalkoztat, és a definícióból következően magyar érdeket szolgál. 
Hogy miért csak a miniszterelnök szomszédai, sportbarátai és az Orbán-család üzletfelei lehettek nemzeti tőkések, azt persze a fenti meghatározás ugyanúgy nem magyarázza meg, mint ahogyan azt sem, hogy mitől vált nemzetietlenné Simicska Lajos éppen azon a napon, amikor összeveszett a kollégiumi szobatársából mentoráltjává/mentorává vált Orbánnal. De tudjuk: ezek a marketing-mítingeken kifundált világmegfejtések nem a legösszetettebben gondolkodó honfitársainkra céloznak. 
Az viszont talán nekik is feltűnik, hogy van némi disszonancia az idézett ideák, illetve a legnemzetibb-legtőkésebb Mészáros Lőrinc pillanatnyi viselkedése között. Mészáros úr ugyanis (aki a szemünk előtt vált a kisvállalkozói lét határán billegő kétkezi iparosból dollármilliárdossá; és akinek a vagyonát mi adtuk össze a saját kezünkkel) a válság első pillanataiban – miután belemarkolt a szintén közpénzből gründolt turizmusmentő csomag 600 milliárdjába, amelyből amúgy nem az idegenforgalmi szektor állás nélkül maradt zongoracipelőit menti a kormány, hanem azokat a hoteltulajdonosokat, akik előzőleg a pénzünkből hoteltulajdonossá válhattak –, az alkalmazottainak több mint a felét elbocsátja, mondván, pillanatnyilag nincs rájuk szükség. Talán fölösleges tudatosítani, hogy ilyen arányú leépítést az ezerszer elátkozott multinacionális nagytőke sem hajtott végre Magyarországon (pedig nekik a dollár-szimbólum volt a jelük az oviban, és mint a minap magától az Orbán-kormány fejétől hallhattuk, még a kamatot is szeretik). 
Ha most azt mondanánk, hogy ahol ilyen a nemzeti tőke – ennyi felelősségtudat van benne, ennyit számít neki a nemzet (értsd, mindazok, akiknek a munkája árán pár év alatt fölkapaszkodott a pénzügyi világelitbe) –, ott nincs szükség imperialistákra, megoldjuk mi a kiszipolyozást saját erőből, akkor nyilván mi lennénk a demagógok. 
Úgyhogy inkább csak emlékeztetnénk egy ugyanitt, bő egy hónapja megfogalmazott javaslatra. Amikor Mészáros Lőrinc jókedvűen ébredve egy kis alamizsnát szórt a nép közé, az ajánlottuk neki, hogy az úri allűrök helyett deklarálja inkább: nála, aki minden forintját nekünk köszönheti, biztosan nem fognak kirúgni senkit a válság miatt. Ha ránk hallgat, mindenki jobban járt volna – hosszú távon talán még ő is.