Előfizetés

A láthatatlan ellenség

Lévai Katalin
Publikálás dátuma
2020.05.03. 09:43

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A koronavírus járvány premier plánban mutatja meg az életünket. Mint lesifotós a legszemérmetlenebb módon, úgy kapott le minket, ahogyan vagyunk, teljes valónkban. Kicsinyen és kiszolgáltatottan, széttárt karokkal, értetlenkedő képpel, a tehetetlenség élő szobraként. Nincs múlt, nincs jövő, csak a jelen van, és egy impozáns, kerek lista a kiszolgáltatottságunkról, a sokkról, ami a világot érte. Váratlanul robbant be a válság, kezdetben nem hittük, nem is értettük, csak álltunk letaglózottan és nem találtunk magyarázatot a jelenségre, amely hihetetlen volt csakugyan. Reméltük, hogy úgy eltűnik a közelünkből, mintha itt sem lett volna. Senki nem akarta elhinni, hogy ilyesmi velünk is megtörténhet. Mással igen, de velünk nem. Össze voltunk zavarodva, ráadásul a hírek ellentmondtak egymásnak, csakúgy, mint az emberek, akik beszéltek mindenfélét, vitatták a vírus agresszív fenyegetését, a média szavahihetőségét, és közben rettenetesen féltek. Azután jöttek a vádak, mert bűnbaknak mindig lennie kell. Bűnösek a kínaiak. Az afrikaiak. Bűnös az áruk és az emberek szabad áramlása, az elköltözés és az utazás minduntalan megújuló gondolata és vágya, a világkereskedelem, vagyis a legfőbb bűnös maga a globalizáció. Hipotetikus bűnösünk minden bizonnyal vénséges, mint a Föld, mert pestis- és kolerajárványok a középkorban is voltak, az emberek mindig is utaztak, felfedezéseket tettek, a kultúrák vándoroltak egyik országból a másikba, a népek kereskedtek egymással, és a határok sajnos sosem jelentettek védőfalat a járványokkal szemben. Ma minden sokkal gyorsabban zajlik, mint korábban, s ennek megvannak a maga súlyos következményei, de történelmi tapasztalataink azt mutatják, hogy a nemzetek önmagába zárkózása nem állíthatta meg sem a tényleges, sem a szellemi járványok terjedését. Ez utóbbiak egyik jellemző tünete éppen az idegenektől való félelem. Azután jöttek a számok, naponta egyre nagyobbak lettek, és egyre több országból érkeztek. Fertőzöttekről és halottakról szóltak, az idősek kiemelten veszélyeztetett helyzetéről, s arról, hányan nem jutnak megfelelő segítséghez, orvosi ellátáshoz, mert nincs elegendő orvos, nővér, kórházi kapacitás. Ki figyelt oda Bill Gates öt évvel ezelőtti üzenetére, vagy azokra, akik hosszú évtizedek óta arra figyelmeztettek, hogy kizsigereljük a természetet, elpusztítjuk a bolygót, kontinenseken átsöprő járványokat okozunk? Melyik ország egészségügyi rendszere készült föl a világjárvány kezelésére? Azután jöttek a tények magáról a betegségről, a vírus iszonyatos hatásáról az emberi szervezetre, a valószínűtlenül gyors terjedéséről, a szenvedésről és olyan halálról, amilyentől a legjobban félünk. Búcsú nélkül, családjától elkülönítve, maszkba, védőruhába öltözött ápolók és rideg kórházi körülmények között kell meghalnia a koronás betegnek. A vírus kezelésére felszerelt kórtermek olyan elidegenedett helyek, amilyeneket eddig legfeljebb sci-fi filmeken, vagy rémálmainkban láttunk. S a legkegyetlenebb tény: nincs ellenszer a betegségre. De nem volt kész ellenszer a gazdasági, társadalmi, lélektani krízis kezelésére sem, csak bizonytalanság és fejveszett kapkodás mindenütt. Ki meddig bírja türelemmel, amikor leáll minden, leáll körülöttünk az élet? Családunktól, barátainktól elszakítva, karanténba zárva jövünk rá igazán, mekkora kiváltság a test melege, az érintés, az ölelés, a gyengédség, a megszokás. Lassan türelmünket veszítjük, a vírus azonban türelmesen várakozik a műanyagon, a telefonunk lapján, a kabátunkon, a kilincsen. S a legrosszabb, hogy nem ismerjük, láthatatlan, pusztító jelekkel árulja csak el magát. Mind kiszolgáltatottak lettünk, csakhogy nem azonos mértékben. Tízezrek váltak egyik pillanatról a másikra önhibájukon kívül munkanélkülivé, kerültek utcára, mondanám, ha ez ideillő kép lenne. Számuk százezrekkel nőhet az elkövetkező hónapokban. Tisztes iparosok veszítették el évtizedes munkával fölépített vállalkozásukat, csúszott ki hirtelen a lábuk alól a talaj. Cukrászok, vendéglősök, taxisok, fodrászok, színészek, zenészek, sportolók kerültek bajba, színházak, mozik, vendéglők, múzeumok, könyvesboltok és könyvtárak nélkül maradtunk. A magyar lakosság megtakarítása csekély, tartalékok híján sokan kerültek egzisztenciális vészhelyzetbe. Különösen nehéz most a szegény gyerekes családok élete, ahol a gyerekek korábban legalább az ebédet ingyen kapták az iskolában, de a rendkívüli helyzet miatt kiszorultak a közétkeztetésből, és otthoni internet híján a távoktatásból is. Azokat a kisnyugdíjasokat pedig, akik eddig éppen csak megkapaszkodtak a lét peremén, az élelmiszerárak hirtelen emelkedése miatt éhezés fenyegeti. S a sor hosszan folytatható. Nem most van itt az ideje a régi társadalompolitikai vita felelevenítésének arról, hogy segélyezni kell-e, vagy munkahelyeket teremteni. A segélyezés nem jó, nem előrevezető megoldás, tudjuk, de ha valakit betaszítanak a szakadékba és a lábát töri, annak nem mondhatjuk, hogy járkáljon még egy évig, majd jövőre gipszeljük be a törött lábát. Ebben a brutális válsághelyzetben a kormányzat akkor segít a sérülékeny társadalmi csoportokon, ha életmentő segélyezési programot indít, hiszen most százezreknek azonnali közvetlen anyagi segítségre van szüksége. Jó döntés a munkahelymegtartó program, az adók és a járulékok elengedése, de az csak egy szűk réteget érint, éppen a legelesettebbekre nem vonatkozik. Legalább három hónapon át – áthidaló megoldásként – havi 100 000 forint segélyt kellene fizetni azoknak, akik március óta váltak munkanélkülivé, és 50 000 forintot gyerekenként, ahogyan Surányi György javasolja. S minden önkormányzatnak követnie kellene a Budapest I. kerületében tett intézkedést, az alacsony jövedelmek 100 000 forintra történő kiegészítését, az átmeneti alapjövedelem bevezetését. A vírus jön és távozik, az élet valamikor újraindul. Év végére talán már vakcina is lesz. Minden bizonnyal megpróbáljuk majd kihajítani az emlékezetünkből a rossz élményeinket, de a félelem érzése akkor is velünk marad, és velünk maradnak a járvány sérültjei és áldozatai is, miként egy háború után. Jöhet összeomlás, de jöhetne katarzis is, netán nemzeti összefogás a válságkezelés érdekében. Olyan váratlan lenne ez is, mint a vírus megjelenése, de olyan áhított, mint valami égi adomány.

Megszépítő közelség

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.05.03. 07:11

Fotó: JAIME REINA / AFP
Példás rab vagyok. Minden nap kimegyek az ingatlan elé, amikor az intézkedő járőr erre felszólít, megnyugtatom őket, hogy semmi bajom, mentálisan sem, holott regényekre szakosodott fantáziám már ezeregy tervet kidolgozott a szökésre, elrejtőzésre. A bikkfanyelven hódító poroszosság keveredik hát a bennem csapongó lírával, nyugvópontot keres, egyszerre alkot és kerüli meg a saját szabályait. Számolom a napokat, kicsiben vagyok Kazinczy és Pillangó. Ők persze csak röhögnének a kéthetes karanténom gyötrelmein, a modern ember látszólag kibírhatatlan próbatételein. Hát igen, van, aki tizennégy napból próbálja megmintázni az életfogytiglant. Még szerencse, hogy az irodalomnak nincsenek sem időbeli, sem térbeli követelményei, csak az érvényes tapasztalat számít, a gondolat, s a fantázia éppúgy képes főzőcskézni két hétből mint hat és fél évből, majd boldogan tálalja a fogság végtelen naplójaként. Előtte persze még a találkozást kellene elmesélni. Másfél hónapig nem láttuk egymást a családommal, Dusival és a nejemmel. Ez így leírva nem is tűnik soknak, holott a madridi reptéren anno csak négy napra váltunk el, ennek alapján szabtuk a búcsút is, miközben voltak olyan pillanatok, amikor egyikünk sem tudta megmondani, meddig is tart mindez, meddig maradok távol. Mindenesetre nem könnyű megélni a szenvedélyes találkozást a kétméteres távolságra vonatkozó szabály betartásával. Regényíró vagy filmrendező legyen a talpán, aki ebből használható jelenetet képes kikeverni. Mi is inkább csak a tekintetünkkel ölelkeztünk, Dusi a verandán ugrált, a nejem szomorú holdként keringett körülöttem, hátha van egy kiszögellésem, amit baj nélkül meg lehetne érinteni. A konkrétságok korában, hiszen bármi gombnyomásra megrendelhető, nem könnyű áthidalni ezt a két métert. Régen, még kimondani is meglepő: a hosszú udvarlások századaiban, volt erre eszközünk. A szavak például. Cyrano is ezek segítségével tüntette el egyrészt a nagy orrát, másrészt ugrotta át a Roxane-tól elválasztó mérhetetlen távolságot. Vajon mi képesek vagyunk efféle ugrásra pusztán a szavak segítségével? Vagy túlságosan is elszürkítettük már a nyelvet az efféle bűvészmutatványokhoz? A kétméteres szerelem a plátói egyik alfaja. És tényleg egy Byronnak kell élnie az ember szívében ahhoz, hogy egy centit se érzékeljen belőle. A távolság lám, nem űzhető el egyetlen gombnyomással. És még üveggolyóként sem áll a rendelkezésünkre, bár a konkrétság korában valahogy így képzelnénk el a dolgot, ezzel altatjuk magunkat. Nincs más választás: aki szenvedélyes akar maradni, és nem önmagába menekülni, holmi szűkös örömök közé, megint a szavakhoz kell nyúlnia. A mindent láthatóvá és elérhetővé varázsló nyelvhez. Megint izzóvá tenni az e tekintetben kissé túl konkréttá csenevészedett mondatainkat. Ha úgy tetszik, vissza kell lépnünk az udvarlás, a romantika távolságtartó, ám annál elevenebb korába. Kamaszként magam is úgy képzeltem, hogy egy szerelemben egyáltalán nem jelenthet akadályt, hogy eltelik tíz év (lásd a romantikus regények kedvelt dramaturgiai fordulatát), a felek ennyi ideig nem látják egymást, majd ugyanott folytatják, ugyanolyan hévvel, tán csak néhány kalanddal és az idő tapasztalatával lettek bölcsebbek. Ma tíz év két élet. Van, aki pár válást is képes belezsúfolni ennyi, töménytelen időbe. Több nekirugaszkodást, számtalan zsákutcát. Már nagyapáink életpályája (egy élet, egy házasság, egy munkahely) is érthetetlen messzeségekbe sodródott a Tinder idején, amely szempillantás alatt összeboronálja egy délután erejéig az összeilleni vágyókat. Más ez az idő, és ez a távolság. Ha nincs a vírus, meg se tapasztalhattuk volna a lassulást, a tér növekvő erejét. Bizonyos dolgok hirtelen elérhetetlenül messzire sodródtak, ami merőben új tapasztalat sokunknak. Ott álltam a malagai tengerparton, mégis elképzelhetetlen távolságban lebegett a nyaralás délibábja. A bezárt éttermek előtt már nem tudtam felidézni a lassan piruló halak illatát, az egymáshoz tapadt zsibongást. A legközelebbi ember a kilométeres partszakasz legtávolabbi pontján imbolygott, s inkább árny volt, semmint hús-vér valóság. Könnyen lehet, hogy csupán a képzeletem pingálta oda, hogy ne legyek egyedül. Vágyom a régi közelség iránt, miközben tudom, hogy az a mértéktelenség a vírushoz hasonló katasztrófáknak ágyaz meg. Minden klíma-szkeptikusnak felírnám a kihalt tengerpart látványát. A majdhogynem teljesen üres autópályákat. Az alaktalan félelmet, amely miatt még azt sem engedik meg az átutazónak, hogy a benzinkút mosdóját használja, inkább vizelje le a ház falát. A csendet, amely közönyösen tölti ki az ember helyét, és nincs benne semmi misztikus. A XXI. század fogyasztója igen furcsa ajándékot kapott: megnézhette – végre nem popcornnal a kezében egy színes vászon előtt – milyen is lenne az élet nélküle. Hogyan szorítaná ki őt, a bolygó gőgös főbérlőjét a túl nagyra növekvő idő és tér. Megtapasztalhatta, hogy ebben a játékban – minden önbizalma ellenére – mégiscsak ő a legsérülékenyebb. Ez a bolygó nem csak a dinókat képes levetni a hátáról. Hanem az emberi hangyákat is. Szerelemmel, képzelettel és költészettel együtt.

Hová visz a Kelet-nyugati utca?

Heimer György
Publikálás dátuma
2020.05.02. 20:13
Philippe Sands
Fotó: Antonio Zazueta Olmos
Genocídium vagy emberiesség elleni bűncselekmény? E kérdésre és a két jogfogalom különbségeire keresi a választ egy Nyugaton már befutott „tényirodalmi” alkotás, amely nemrég itthon is megjelent Kelet-nyugati utca címmel a Park Könyvkiadónál.
A mű nem valamilyen bikkfanyelven írt gyomorbajos szakkönyv, ellenkezőleg, felkavaró olvasmány, családregényekre emlékeztető epikus történetszövéssel. Szerzője Philippe Sands, brit jogász, aki alighanem a jog világában járatlanok számára is közel tudta hozni súlyos üzenetét. Vagyis azt, hogy az emberiség történetével egyidős népirtások tettesei felett nemzetközi törvények szerint kell ítélkezni, mi több, e statútumok alapján egyszer talán meg is lehet akadályozni az ilyen égbekiáltó bűncselekményeket. A „Kelet-nyugati utca” főhősei Hersch Lauterpacht és Raphael Lemkin, mindketten a jogtudományok nagy hatású innovátorai. A múlt század első felében egymástól függetlenül éltek, alkottak, abban viszont életútjuk egyezik, hogy a mai ukrajnai Lviv városában, az egykori Lemberg egyetemén kezdték jogi stúdiumaikat, s választott nyugati hazájukban tettek szert szakmai hírnévre. Szülőföldjük a század eleji Galícia, az a térség, ahol a hatalom 1914 és 1945 között nyolcszor cserélt gazdát, s az ott élő lengyel, ukrán és persze a megboldogult Osztrák-Magyar Monarchia megannyi népcsoportjának kultúrái gyakorta vérözönben metszették egymást. Mindkettőjük alapélménye az üldöztetésekkel kísért zsidó kisebbségi lét. Így aztán már fiatal juristaként is azon gondolkodtak, hogy ha egy országban olyan jogrendet honosítanak meg, amely lehetővé teszi polgárai legyilkolását, akkor ott a nemzetközi jog erejével kell megálljt parancsolni. Az állam nem lehet mindenható, a szuverenitást nem arra találták ki, hogy a zsarnokok kénye-kedvük szerint öldököljenek! És ez az okfejtés nem holmi elvont jogi okoskodás. Az idő tájt, a kilencszáztízes évek elején a galíciai fekete századok antiszemita atrocitásai idején követték el a XX. század első iszonytató népirtását: a szétbomló oszmán birodalomban lemészároltak milliónyi ott élő örményt, s nem mellékesen a török kormányok azóta is tagadják a tudatosan kitervelt tömeggyilkosságok vádját. Aztán Európát elárasztotta a fasiszta áradat, s a két nagyreményű jogász egymástól eltérő utakon, de kijutott Angliába, illetve Amerikába. Lauterpacht számos brit egyetemen a nemzetközi jog professzoraként, Lemkin pedig a népirtást jelölő genocídium (genos – törzs, nem, cide – ölni, gyilkolni) szó „kitalálójaként” az óceán túloldalán futott be tudományos pályát. A szerző Philippe Sands kerettörténetéből ugyanakkor kiderül, őt is családi gyökerek fűzik Lemberghez. Nagyszüleinek – nem kis szerencsére, még a keleti térségek, köztük Galícia hitleri lerohanása előtt – onnan sikerült elvándorolni: először Bécsben, majd az Anschluss után megint menekülőre fogva Párizsban kezdtek új életet. Hátrahagyott családjuk azonban – éppen úgy, mint a két jogászé – mind egy szálig a nácik áldozatául esett. Csak a könyv epilógusából derül ki, mire is utal a többértelmű, allegorikus Kelet-nyugati utca cím. A Lemberghez közeli Zolkiew falu hasonló nevű utcája vezet arra a kivégző helyként szolgáló erdei tisztásra, ahol a helybéli zsidók bevégezték. A mérhetetlen tragédiák ellenére az emberi jogok nemzetközi kodifikálásán munkálkodó két jogtudós alighanem az igazság pillanataként élhette meg a náci főbűnösöket bíróság elé állító 1945-ös nürnbergi pert. Jól jellemzi az akkori gondolkodást, hogy még az antifasiszta szövetség vezetői, köztük Churchill brit miniszterelnök, vagy az akkori amerikai külügyminiszter, Cordell Hull rögtönítélő bíráskodással akarta hóhérkézre adni Hitler főkolomposait. Sztálin azzal a gondolattal is eljátszott, hogy kirakatper rendezése mellett Wehrmacht-tisztek ezreit löveti főbe, úgy, ahogy azt a lengyel tisztikar színe-virágával a Szmolenszk melletti Katyńban tette. A bosszú indulatain azonban felülkerekedett az a megfontolt nézet, hogy a nemzetközi jog törvényeivel bíróságnak kell ítélkezni, s e világtörténelemben addig páratlan igazságszolgáltatáshoz Lauterpacht és Lemkin is hozzátette a magáét a brit és az amerikai kormányok tanácsadójaként. Sands jogsztorijában újabb drámai csavar, hogy megidézte a Hitler által leigázott Lengyelország helytartója, Hans Frank figuráját, méghozzá - apjával szembeforduló - fia megszólaltatásával. A főkormányzó élet-halál uraként, a lengyel királyok egykori palotájában, a krakkói Wavelben terpeszkedve, Bach zenéjére futószalagon gyártotta gyilkos rendeleteit. Milliók, köztük a szerző és a két jogtudós szeretteinek haláláért volt felelős. A jogvégezett Frank doktor mindezért ott szerepelt a nürnbergi háborús bűnösök sorában, bitófán végezte. Az olvasónak mindamellett úgy tűnhet fel, mintha a könyvszerző inkább Lauterpacht jogfelfogását érezné magához közelebb. E felvetésre Sands – aki egyébként maga is az emberi jogok szaktekintélye, több neves egyetem vendégprofesszora, több világlap szakírója, s nem utolsósorban praktizáló ügyvédként a magyar kormány tanácsadója volt a hágai Nemzetközi Bíróság előtt harminc éve folyt Bős-Nagymarosi vízlépcső perben – e-mailben válaszolt a Népszavának. Mint írta, Lauterpacht és Lemkin rendkívüli emberek voltak, hasonló indíttatásúak, de egymástól eltérő módon, nagyon különböző választ adtak arra az alapkérdésre, miképpen fejleszthető tovább a nemzetközi jog, hogy az megvédjen a tömeggyilkosságokkal szemben. Lauterpacht az egyén jogait tartotta mindennél előbbre valónak, s ebből ered az emberiesség elleni bűncselekmény koncepciója. Lemkin viszont úgy gondolta, hogy az egyén csak úgy nyerhet védő kart, ha a nemzetközi jog az ellenségnek kikiáltott (nép)csoportot védelmezi. Ennek alapján született meg genocídium elmélete. „Ma már mindkét teória benne van a jogtudományok tárházában” – jegyezte meg Sands, aki azt vallja: „eszem Lauterpachté, de szívem a lemkini idea felé is húz.” Ám a nemes emberjogi elvek nem egykönnyen mennek át a gyakorlatba. Igaz, az ENSZ égisze alatt 1948-ban – nem kis mértékben a holokauszt eleven emléke nyomán – elfogadták a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről intézkedő egyezményt, röviden a genocídium egyezményt. Ez kimondja, hogy népirtást követ el, „aki valamely nemzeti, etnikai, faji, vagy vallási csoport teljes, vagy részleges megsemmisítése céljából a csoport tagjait megöli, a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, a csoportot olyan életfeltételek közé kényszeríti, amelyek azt vagy egyes tagjait pusztulással fenyegetik.” A jogszabály azonban évtizedeken át, a hidegháborús viszálykodás miatt jobbára írott malaszt maradt, s a nemzetközi közösség csak a nyolcvanas években, a délszláv háborúban és a ruandai etnikai összecsapásokban elkövetett borzalmas tömeggyilkosságok nyomán mozgósított, hívott életre nemzetközi büntetőbíróságokat. Mindezzel együtt a népirtások szűnni nem akaróan napjainkban is folytatódnak, mint ahogy azt a szíriai nép tragédiája, a dél-szudáni Dárfúrban elkövetett vérengzések, vagy Mianmarban a rohingya kisebbség genocídiuma is tanúsítja. Arra a kérdésre, mi kell ahhoz, hogy a nemzetközi törvények teljesítsék legfőbb feladatukat, azaz a népirtások útját állják, Sands sem biztat gyors megoldással. Mint fejtegette, „Lauterpacht és Lemkin forradalmi ideái ellenére a megvalósításhoz szükséges intézmények evolúciója még jó darabig, évtizedekig, akár évszázadokig eltarthat, elvégre a nemzetközi jog – mint a középkor végén az angol – még mindig gyerekcipőben jár.”