A koronavírus-járvány – a vezénylőteremből szemlélve

Publikálás dátuma
2020.05.02. 19:40

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Ami igazán aggodalmat keltő, hogy a vezénylőteremben ülők egyre gyakrabban döbbennek majd rá: nem értik, hogyan működik a világ. Ezt a helyzetet teszi még veszélyesebbé, ha – ostobaságból vagy hiúságból – ezt nem ismerik be és a pillanatnyi népszerűségük szemszögéből hoznak döntéseket.
A járványokról született alkotások – Boccaccio Dekameronjától Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című művéig – „békeidőkben” is kézzelfoghatóvá teszik, hogyan zökkent ki az élet a normális kerékvágásból. Az elmúlt hónapokban a koronavírus-járvány miatt a modern világ több milliárd polgára élte át megszokott komfortzónájának szétesését. Ám a helyzet valójában még aggasztóbb. Napjaink krízistörténete ugyanis a globális válságkorszak egyik, de nem egyedülálló tünete. Az elkövetkező évtizedekben az élet sok területén – a gazdaságban, a politikában, a természeti környezetben – alakulhatnak ki váratlan válságok. Ezek – lásd a koronavírus-járványt – felkészületlenül érik a nemcsak a társadalmakat, de a krízisek kezelésére felhatalmazottakat is. A „vezénylőteremben” helyet foglalók szokatlan követelményekkel szembesülnek: úgymint a válság létének késlekedés nélküli fel-, és beismerése, a szakmailag megalapozott döntés, majd a következetes végrehajtás. Sőt, még arra is képesnek kell lenniük, hogy a beavatkozásokat gyorsan korrigálják, ha a következmények nem a várakozásnak megfelelően alakultak.

Kollektív döntések – közös felelősség

A katasztrófák idején – és ez a globális válságokra is érvényes – az események alakulását két dolog határozza meg: a rendszer „veszélyre-programozottságának” mértéke, és a „vezénylőteremben” születő döntések. A történelem tele van felrobbant, beomlott, leégett emberi alkotások tragikus eseteivel, amelyeket többnyire a gondatlanság vagy a gonoszság idézett elő. A XX. század második felében azonban a katasztrófáknak egy új típusa – az ún. „természetes balesetek” – bukkant elő. Kiderült, hogy az ember alkotásainak növekvő veszélyeztetettségét a szóban forgó rendszerek magas szintű komplexitása és részeinek szoros csatolódása idézte elő. (Charles Perrow: Normal Accidents. 1984.) A tudós a Three Mile Island-i reaktorbaleset körülményeinek elemzése során jutott a következtetésre: az áttekinthetetlenül bonyolulttá vált rendszerekben a mindig jelenlevő, kis zavarok az átláthatatlan feltételek és a szorító körülmények hatására lavinaként felerősödnek, és gyakran csak a véletlenen múlik, hogy megállítható-e a katasztrófa. Azt azonban, hogy a folyamatok tényleg elszabadulnak-e, alapvetően befolyásolja, miként hozzák meg a döntést a „vezénylőteremben”. Ebből a szempontból különös üzenetet hordoz egy Alfred Sloanról – a General Motors legendás vezérigazgatójáról – szóló történet. „Uraim – fordult Sloan vezetőtársaihoz –, úgy látom, hogy közöttünk tökéletes az egyetértés. Ezért azt javaslom, halasszuk el a döntést a következő hétre. Ez elegendő időt hagy, hogy kialakuljon a szükséges véleménykülönbség, ami elvezethet oda, hogy végre megértjük, miről is van szó. Így valóban nyugodtan meghozhatjuk majd döntést”. Az, hogy a vezetői csapaton belüli nézeteltérés javíthatja a döntés minőségét, a józan ésszel ellentétesnek tűnik. Pedig a XX. század egyik, ha nem a legsikeresebb vállalatvezetője – aki nyilván tudhatta, hogyan kell a vezetőtársakkal együtt dönteni – éppen ezt javasolta. A modern társadalmakban, az üzleti világától a politikáig a legfelső döntések – bár ez sokszor nem szembetűnő – mindig kollektívek. Nincs egyén, aki korlátlan hatalommal rendelkezne, és nincs vezető, akinek ne kellene elszámolnia azzal, amit tesz. Ennek tükrében célszerű kételkedni a populista politikusok és az őket istenítő támogatók véleményében, akik szerint a döntés a karizmatikus vezető egyéni joga. A valóságban a döntés mindig vezetői csapatok együttműködésének eredménye, és a felelősség is közös. Ám még ha elfogadjuk is ezt, azt gondolhatnánk, a válságok idején az első számú vezető teljes joggal ragadhatja magához a döntést, és intézheti – tekintet nélkül társai véleményére – a maga belátása szerint a dolgokat. A technikai, az üzleti és a politikai katasztrófákat feldolgozó filmek, lélegzetelállító közvetlenséggel mutatják be a „vezénylőterem” hangulatát. Egy tucatnyi ember, általuk soha át nem élt helyzetben, a katasztrófa előérzetével küszködve, kevéssé átlátható körülmények között gyors döntésekre kényszerül, miközben a következmények nem kiszámíthatók. Az elkerülhetetlen mellékhatások és növekvő zavarok között lavírozva, rákényszerülnek rögtönözni, és részben emiatt mindig minden másként alakul, mint várták. Ilyenkor a belső viták kiéleződnek – lásd a Csernobil-filmet –, és a krízis résztvevőinek személyisége átrendezi a hivatalos belső kapcsolatokat. A Krízispont című filmben a válságstáb ülését a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezérigazgató azzal kezdi: „Van a jelenlevők között valaki, aki érti egyáltalán, mi is megy itt végbe?” Majd amikor az emberei bizonytalanul az asztal végén ülő fiatalemberre mutatnak, hogy talán ő, mert ő fizikus, a vezérigazgató így szól hozzá: „Akkor most mondja el nekünk, de úgy, ahogyan a kutyájának mesélné el, mi is történik itt?” Vagyis, a vezér elég bölcs ahhoz, hogy belássa: eljött a pillanat, amikor a szakembereket kell hagyni szóhoz jutni. Azt csak évek múlva tudhatjuk meg, hogy napjaink vezetői között volt-e olyan, aki ugyanezzel – „Mondaná meg valaki, mi is megy itt végbe?” – a kérdéssel fordult a szakemberekhez. A populizmusnak ugyanis van egy – nem is olyan rejtett – veszélye: az ilyen politikus soha nem fogadja el, hogy mielőtt elmondaná a tutit, megkérdezze a hozzáértőket: miről is van itt szó? Csak arra ügyel: ha jól sültek el a dolgok, akkor mindenki úgy emlékezzen, a döntést ő hozta, ha viszont kudarc következett, azért mindig más legyen a felelős. Az események kimenetét tehát meghatározza, hogy a „vezénylőteremben” tartózkodók miként döntenek: ellenőrzik-e a rendelkezésre álló információkat, mindenki kifejtheti-e a véleményét, és miként jutnak következtetésre. Alapvetően kétféle módon juthatnak döntésre, amit jól érzékeltethetünk két, a világtörténelmet is jelentősen befolyásoló eseménnyel.

Csoportgondolkodás: két példa

1960-ban az USA megválasztotta legfiatalabb elnökét, J. F. Kennedyt. Beiktatását követően alig három hónappal a CIA egy merész tervvel lepte meg az elnököt: a kubai forradalmat követően elmenekültek részvételével invázió szerveződik Fidel Castro ellen. A szovjetbarát rezsim megdöntését célul kitűző partraszállásukat az USA kormánya tevőlegesen támogatja, de úgy tüntetnék fel, mint egy Kubán belül lezajló katonai puccsot. Az információk pontosságát nem ellenőrizték, a beavatkozás kockázatairól vita nem alakult ki, az ellenvéleményeket lesöpörték az asztalról. A következmény: az invázió egy nap alatt összeomlott, és a megdöbbent elnök csak annyit tudott mondani: „Hogyan lehettünk ilyen ostobák?” Az, hogy az esetből Kennedy vajon levonta-e tanulságokat, alig egy éven belül kiderült, és a teszt eredménye a világ számára azt jelentette: megúsztunk egy totális atomháborút. 1962-ben a CIA bizonyítékokat hozott: a szovjetek közép-hatósugarú – az USA területét elérő – rakétákat telepítenek Kubába. A válságstáb – épp úgy, mint korábban – összeült, most azonban szabad volt a vita, nyitottak voltak az ellenvéleményekre, racionálisan elemezték a lehetőségeket. Sőt, még azt is figyelembe vették, vajon az ellenfél miként értékeli a meghozott döntéseket. A vita két alternatíva – lebombázni a kubai támaszpontokat, vagy blokád alá venni Kubát, megakadályozandó a rakéták telepítését – mérlegelése körül folyt. Beleképzelték magukat Hruscsov helyzetébe, és elgondolták, milyen megoldás kínál számára lehetőséget, hogy az „arcát megőrizve” jöhessen ki ebből a helyzetből. Úgy vélték – mint kiderült helyesen –, hogy a blokád azt üzeni a másik félnek, nem legyőzni, hanem megállítani akarják és még „bónuszt” is felajánlottak: visszavonják a Törökországba telepített rakétákat. Hruscsov megértette és elfogadta az ajánlatot, az emberiség pedig megúszta a felmérhetetlen áldozatokkal járó atomháborút. Van azonban a döntési módszerek közötti választásnak a vezetők személyiségénél is fontosabb eleme: a lényegi különbség a demokráciák és a diktatúrák között. A diktátorok esetleg tanulnak, de a diktatúrák nem, a demokráciákban azonban – még ha egy vezető ostoba is – maga a rendszer képes tanulásra. Kennedy ösztönszerű felsóhajtása – „Hogyan lehettünk ilyen ostobák?” – a kutatókat arra késztette és a rendszer ezt engedte, hogy a kudarc – rejtélyesnek látszó – okát keressék. Hiszen Kennedy csapata az USA, de tulajdonképpen az egész világ legkiválóbb szakembereiből tevődött össze. Ám amikor a kutatók az ilyen csoportok működésmódját tanulmányozták felismerték az ún. csoportgondolkodás jelenségét. Bármely csoportban – különösen veszélyes helyzetben – nagy nyomás nehezedik a tagokra, hogy elfogadják a csoportvéleményt, ne mondjanak ellent a vezetőnek, és gyakoroljanak öncenzúrát. Ezért a csoport hajlamos lesz a kockázatos megoldásokat elfogadni, és megkérdőjelezhetetlennek tekinteni döntésének morális megalapozottságát.

Válságállóság

A vezetői teamek döntéshozatali módszerének jövőnk szempontjából azért van jelentősége, mert a koronavírus-járvány a globális válságkorszaknak csak az egyik, de nem kivételes krízise. Az emberiségnek – ahogy Charles Perrow az atomreaktor esetén – rá kell ébrednie: világunk komplex és szorosan csatolt rendszerré vált, amely kitett a „természetes baleseteknek”. Az, hogy az ebből következő, a jövőben várhatóan előbukkanó krízisekkel miként tudunk megbirkózni, alapvetően két dologtól függ: az egyik a társadalmak válságállósága, illetve a mód, ahogyan a döntéseket a különböző országokban összeülő válságstábok meghozzák. Emellett pedig egyre fontosabbá válik, vajon a különböző országok válságstábjai egymással kommunikálnak-e, és a megosztott információkat a többiek valósághűnek gondolják-e. A társadalmak és szervezetek válságállóságát Nassim Taleb könyvében érdekes fogalomrendszerrel írja le (Antifragile: Things That Gain From Disorder. 2012.). Megkülönböztet törékeny (mint a borospohár), robusztus (mint a piramis) és „anti-törékeny”, vagyis rugalmasan alkalmazkodó struktúrákat. A modern társadalmak válságoknak való ellenálló-képességét „anti-törékenységük” alapozza meg. Ezt öt tényező befolyásolja: a felelős kormányzás intézményei, a gazdasági szerkezet diverzifikáltsága, az eladósodottság mértéke, a politikai rendszer alkalmazkodóképessége és a korábban átélt válságok során felhalmozott tapasztalatok. A modern társadalmak zavarokkal szembeni stabilitását sem a merev, de törékeny, sem pedig a mozdíthatatlan, de változásra is képtelen struktúrák nem biztosíthatják. A válságállóságot az „anti-törékenység” – az alkalmazkodóképesség, a zavartűrő képesség, a szervezeti reagálóképesség és az intézményi rugalmasság – eredményezi. Ahogyan az ember immunrendszere megteremtheti a betegségeknek való ellenálló-képességet, éppen úgy alapozza meg a demokrácia intézményi rendszere – az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma, a média szabadsága, az átlátható és felelős kormányzás – a társadalmak válságállóságát is.

Bizalom és bizalmatlanság

Van azonban még egy fontos tényező – a bizalom – amelynek jelentősége éppen a válságok idején nő meg. Hajlamosak vagyunk megfelejtkezni, hogy a demokráciát a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma működteti. A bizalom az a meggyőződés, hogy az intézmények, azok vezetői és a többi polgár is egyaránt a krízis megoldásán munkálkodik. Ez arra ösztönöz mindenkit, hogy a szabályokat – még ha ellentétesek is az egyéni érdekeivel – tartsa be. A bizalmatlanság légköre ezzel szemben lassítja a döntési folyamatot: megnehezíti a szakmai vitát, és szembeállítja az egyéneket és csoportokat, így akadályozza a szükséges lépések megvalósítását. Bizalom-hiányos társadalmunkra utal, hogy a jelen helyzetben a különböző csoportok – fiatalok és idősek, városiak és vidékiek, a kormány és az ellenzék – hajlamosak egymást hibáztatni. Ebből a szempontból aggodalmat keltő, hogy az elmúlt évtizedben még az egyébként jól működő demokratikus társadalmak is végletesen polarizálódtak, ami a társadalmi bizalom legnagyobb ellensége. A bizalmatlanság keltette problémák válságok idején megsokszorozódnak azáltal, hogy a „vezénylőteremben” a válságkezeléssel foglalkozókat eltéríti a racionális döntésektől, a társadalmi és politikai csoportokat pedig szembeállítja egymással. Képzeljük magunkat a „vezénylőteremben” ülő kormányok helyébe. Percenként szembesülnek a válság egyre újabb jeleivel, a pánikra utaló hírekkel és rémhírekkel, óránként értesülnek az erősödő zavarokról. Az, hogy miként hozzák meg a döntéseket bármely környezeti, műszaki vagy éppen gazdasági katasztrófa esetén, alapvetően befolyásolja a következményeket. Azt a vezetőt, aki, mint többen a koronavírus járvány idején, saját egójával van elfoglalva, és korábbi hibás döntéseit védi, a kudarcot pedig másikra igyekszik hárítani, a költő (Illyés Gyula) szavai minősítik: „Növeli, ki elfödi a bajt”.

Radikális bizonytalanság

A XXI. századba átlépve alapvetően új helyzet köszöntött ránk. A világ olyan komplex és szorosan csatolt lett, amelyben maguktól szabadulnak el a folyamatok. Ez azt jelenti: az emberiség a radikális bizonytalanság korába lépett. (John Kay, Mervyn King: Radical Uncertainty: Decision-making for an Unknowable Future. 2020). Az elmúlt században fokozatosan megismertük és megértettük az életünket befolyásoló legfontosabb tényezőket. Bár a folyamatok alakulását nem minden esetben láttuk pontosan előre, de ismertek voltak az alternatívák, a hozzájuk rendelhető valószínűségekkel, így a kockázatokkal számolni lehetett. A jövőben viszont – miként a koronavírus-járvány mutatja – arra kell felkészülni, hogy váratlan, még a tudományt is felkészületlenül érő jelenségek bukkannak elő. A radikális bizonytalanság azt jelenti: a világ „kizökken” a normális kerékvágásból és az emberiségre a válságok „új normalitása” köszönt rá. Ami igazán aggodalmat keltő, hogy a vezénylőteremben ülők – mint a Krízispont című film vezérigazgatója – egyre gyakrabban döbbennek majd rá: nem értik, hogyan működik a világ. Ezt a helyzetet teszi még veszélyesebbé, ha – ostobaságból vagy hiúságból – ezt nem ismerik be és a pillanatnyi népszerűségük szemszögéből hoznak döntéseket. Az ebből fakadó veszélyeket, ha azt még egyáltalán lehet, a végletekig fokozza, hogy a polgárok – az ember társadalmi szabályokká rögzült sok évezredes evolúciós programjának köszönhetően – veszélyes időkben ösztönszerűen a hatalom birtokosai mögé sorakoznak fel. Még a demokráciákban is erőskezű és „csípőből tüzelő” cowboyra emlékeztető vezetőkre vágynak. Ennek jele, hogy a bénázások és hibás döntések ellenére – a veszélyérzet és a bizonytalanság keltette félelem légkörében – a populista politikusok támogatottsága megnőtt. Modern korunk komoly előnye: a gazdaság és a társadalom jelentős belső stabilitással rendelkezik, ami még krízisek idején is lehetővé teszi az élet fenntartását. Remélhetőleg ezt fogjuk megállapítani – bár még messze nem tartunk a végén – a koronavírus-járvány levonulása után is. A fejlett társadalmak a XX. század második felében több milliárd emberre kiterjedő komfortzónát alakítottak ki. Ennek az előnynek azonban van egy kevéssé szembetűnő, de válság esetén veszélyessé váló hátránya. A komfortzóna nem-szándékolt mellékhatása, hogy – miként a biztonsági öv – gyengíti a veszélyérzetet és óvatlanná tesz. Hozzászoktat ahhoz, hogy bármilyen hiba, baleset, zavar következik be, a veszteség pótolható, helyrehozható, így nem kell szorongani a jövő miatt. Amikor viszont kitör a válság, ez az életérzés az ellenkezőjébe csap át: menetrendszerűen megsokasodnak a végítélet jóslatok. Ez pedig a felelőtlenné, óvatlanná és fegyelmezetlenné vált átlagpolgárból pánikreakciókat vált ki. A koronavírus-járvány levonulását követően a társadalmak tesztelhetik válságállóságunkat, hogy tanulva a hibákból felkészüljünk a következő válságokra. Ezért fontos kérdés, hogy az élet normalizálódásával miként tekintenek vissza a társadalmak a válságkezelés folyamatára: feltárják-e milyen hibákat követtek el, és mi volt az, amit helyesen tettek? Pontosan ez az, amit a demokráciák – emlékezzünk csak a kubai válság elemzésére – hajlandók megtenni. Ezért képesek tanulni a hibáikból, ami növeli a társadalmak krízisállóságát. Az autokráciák viszont jobbára ellesznek az összeesküvés-elméletek kreálásával, és annak ismételgetésével: örüljünk, hogy elmúlt a válság, nincs itt semmi látnivaló, mindenki menjen tovább. Aki nem vizsgálja meg a kérdést – „Hogyan is lehettünk ilyen ostobák?” –, az arra ítéltetett, hogy újra felkészületlenül érje a menetrendszerűen bekövetkező válság.

Egy régi tankönyvről

Publikálás dátuma
2020.05.02. 18:27

Bár az új Nat-ban Pilinszky még szerepel, Ottlikot már csak megemlítik, Esterházy és Nádas pedig teljesen eltűntek.
Egy vékony kis könyvről, kamaszkorom egyik meghatározó olvasmányélményéről, Pilinszky János Kráter című verseskötetéről szerettem volna írni. Ám hiába kerestem a könyvespolcon, valahová elrejtőzött, a kötet nélkül pedig nem megy. Majd máskor. Keresés közben azonban kezembe akadt egy másik könyv, amelynek fedőlapján Pilinszky portréja (is) látható, s ez a remek kötet eszembe juttatta a magyar írásbeli érettségimet. Egy tankönyvről van ugyanis szó, Madocsai Lászlónak a gimnáziumok IV. osztálya számára készített irodalomtankönyvéről, annak is II. részéről.
Az 1984/85-ös tanév végén, 1985 májusában érettségiztem, és ezt a tankönyvet – akkor meglehetősen szokatlan módon – nem a tanév elején, szeptemberben kaptuk kézhez, hanem év közben: ha emlékezetem nem csal, valamikor január-február táján, tehát a második félév kezdetekor. Mindezt megerősíti a kötet impresszuma, amely szerint a tankönyv kézirata 1984. szeptemberében érkezett a nyomdába, s a kötet 1984. decemberében jelent meg – 28 ezer példányban. (Akkor nem tűnt fel, de most kiütötte a szemem a Tankönyvkiadó jóváhagyása, és Művelődési Minisztérium engedélye is.) Már a tankönyv említett fedőlapja revelációt jelentett számomra, hiszen kedves költőm, Pilinszky mellett Illyés Gyula, Nagy László és Ottlik Géza fotója nézett vissza rám. Hát még amikor belelapoztam! A tankönyv első részében, amely „A 20. század második felének világirodalmából” címet viseli, Samuel Beckett-től Albert Camus-n és Dürrenmatton át Bohumil Hrabalig ott sorakoztak akkori és mai irodalmi bálványaim (két évfolyamtársammal ebben a tanévben adtuk elő a Beckett és Ionesco ihlette abszurd darabunkat a gimnázium színpadán). De a világirodalmi részt bevezető művészettörténeti, esztétikai fejezetekben Jackson Pollock és Andy Warhol műveinek elemzése mellett például a kortárs filmművészetről és még Jerzy Grotowski „szegény színházáról” is szó esett.
Ám igazán a tankönyv második, A mai magyar irodalomból címet viselő része keltette fel a figyelmem. Olyan szerzők és műveik bukkantak fel ugyanis Madocsai kötetében, akik – tudomásom szerint – soha korábban semmilyen irodalomtankönyvben nem szerepeltek. Nem csak az akkor már – ugyan csak néhány éve – halott Pilinszky, Illyés, Nagy László vagy Örkény István, de a még élő Ottlik mellett az ugyancsak alkotó Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Mándy Iván és Mészöly Miklós is. E második részt bevezető fejezetekben pedig – és ez jelentette számomra talán a legnagyobb meglepetést és egyúttal örömet – ott sorakoztak kedves kortárs szerzőim, a Péterek (Esterházy, Nádas, Lengyel és Hajnóczy) és Spiró György. Egy olyan irodalmi kánon körvonalai sejlettek fel előttem ebből a tankönyvből, melyet egy ugyanebben az évben, 1985-ben megjelent kötet, Balassa Péter Észjárások és formák című elemzésgyűjteménye erősített meg, s amely – mint jeleztem – majdnem tökéletesen passzolt akkori olvasmányaimhoz. Csak egy példa: Ottlik Iskola a határon című regényét, amely 15-16 évesen került a kezembe, ekkorra már gyakorlatilag az összes barátommal elolvastattam, s kultikus műként tekintettünk rá. Máig őrzöm a posztert, illetve gobelint (©Balassa), ami a régi Mozgó Világ mellékleteként jelent meg: Esterházy Péter ugyanis 1982-ben egyetlen fehér papírlapra lemásolta az Iskola a határon című regényt (egymásra írta a sorokat).
Ám ellentétben a Madocsai tankönyvben tárgyalt külföldi írókkal, akiket magyartanárom is fontosnak tartott, az 1945 utáni magyar irodalomról a gimnáziumi órákon gyakorlatilag egyetlen szó sem esett. Nem csak Pilinszkyről vagy Ottlikról, de Illyésről vagy Déry Tiborról – tehát az akkori hivatalos kánon elismert szerzőiről – sem. Ennek ellenére – pedig egy tankönyvről volt szó – örömmel és gyakran vettük kezünkbe. Úgy érkeztünk el a májusi magyar írásbeli érettségihez, hogy a kortárs magyar irodalomról – legalábbis az irodalomórákon – semmit nem tanultunk. Érettségi előtt minden diák találgat, mi lehet majd az a tétel, amit ki kell dolgoznia, meg kell írnia. Én így okoskodtam: itt van ez a szuper új magyar irodalom tankönyv, mely tanév közben jelent meg, kötelezően kijelölni belőle valamit az írásbeli érettségire, az biztosan nem megy, de esetleg szabadon választani...
Így lenne lottóötösöm. Az egyik magyar írásbeli tétel ugyanis a következő volt: egy szabadon választható 1945 utáni magyar irodalmi mű elemzése. Természetesen ezt választottam, hiszen okoskodásomnak megfelelően az érettségit megelőző napon elővettem Pilinszky Apokrif című versét és újraolvastam a Madocsai-tankönyvben lévő tízoldalas(!) verselemzést. Másnap pedig írtam egy jeles dolgozatot (így már nem volt nehéz dolgom).
Ma már nehezebb dolgom lenne; bár az új Nat-ban Pilinszky még szerepel, Ottlikot már csak megemlítik, Esterházy és Nádas pedig teljesen eltűntek. És azt is nehéz elképzelni, hogy hasonló színvonalú, a mai kortárs irodalmat bemutató tankönyv jelenne meg.
Szerző

Forgács Iván: A média-ember

Publikálás dátuma
2020.05.02. 14:05

Fotó: ATV
A járványhelyzet váratlanul közelebb hozta egymáshoz a televíziós és a netes megjelenési formákat.
Kényszerű karanténlétünk új ikont hozott létre az audiovizuális kultúrában: a számítógépe képernyője előtt ülő, szkájpoló embert. Mindennapjainkban persze régóta tudunk róla, de alkalmi jelenség volt: a telefonbeszélgetés korszerű formája. A távkapcsolatokban, távszerelmekben már sok különlegességet árult el magáról, de maradt a privát szférában. Képi sajátosságait a vloggerek kezdték használni, ám csak jobb híján. Felvételeiket igyekeztek minél jobb videókamerákkal készíteni, amikor csak tehették, kimozdultak a beszélő fejes formából, bevágásokkal, inzertekkel tarkították megszólalásaikat. Ez hagyományos, komponált műsorhelyzet, új technikai eszközzel. Aki azonban mostanában lép kapcsolatba velünk képernyőkön, teljesen más entitást képvisel. Ő a média-ember. Nem pótlék, nem szerepelni akar. Egyszerűen így jelenik meg számunkra a világban. Nem egyszerű családtag, barát, szerelmi partner. Most ő a tanárunk is. Aki sokszor zavarban van, hátra-hátrapillant a táblára, ami nincs, aztán papírokat mutogat rajzokkal, képletekkel, vagy látványosabb prezentációkkal próbálkozik. Ő a pszichológusunk, többet mosolyog, mert örül, hogy lát és hall minket. Ő a fitnesz edzőnk, pattog, vezényel, mutatja a gyakorlatokat, mint Béres Alexandra. És ő minden kollégánk, főnökünk, üzleti partnerünk. Szinte töprengeni se volt idő azon, mit kezd ezzel a hagyományos média. A kereskedelmi csatornák azonnal reagáltak. A TV2 #maradjotthon és az RTL Maradj haza magadnak! reality-je még nem önállósítja a média-embert, hanem születésének körülményeire, a karanténéletre fókuszál. A Made in Karantén tehetségkutatóban (RTL) már a skype-figura versenyez videókkal, majd elindult, szintén az RTL-en, a Segítség! Itthon vagyok „sitcom”, amelyben ő minden szereplő. (A három utóbbi produkciót lapunk április 22-i számában Tölgyesi Gábor értékelte behatóan.) Persze az igazi kérdés az volt, hogyan befolyásolja a jelenség a hírcsatornák közéleti-politikai beszélgető- és vitaműsorait. Készítőik érthetően tartottak attól, hogy zavaró minőségromlást okoz, technikai döcögést, vizuális törést. Meg hát lehet-e életszerűen, koncentráltan társalogni egy skype-fejjel? A nézőkkel szembeni adósságérzés máig tart. Sváby András a legutóbbi Heti Naplóban teljes blokkot szentelt az ATV redukált munkakörülményeinek. Most ez nincs, az nincs, mert nem lehet, üres folyosók, kevés munkatárs a munkafázisokban, probléma még a sminkelés is. Megy így is valahogy, mert erőfeszítünk, de azért bocsi. Nos, nem kell magyarázkodni. A kényszermegoldások rengeteg pozitív hatást eredményeztek. Az Egyenes beszéd például kifejezetten színesebb, dinamikusabb lett tőlük. A stúdióba érkező alany ösztönösen szereplésre készül, rendesen felöltözik, ügyel a frizurájára, sminket kap. A beszélgetés alatt próbálja legmegnyerőbb formáját hozni. Ezzel szemben a média-ember otthonos, közvetlen. Még benne csücsül lakása, hivatala közegében, ami új vizuális információkat ad róla. Önmagát adja, mert önmagára van utalva. Nem segíti semmilyen technika. Ellenkezőleg. Arra kell számítania, hogy a webkamera eltorzítja a fejét, szaggatott lesz a megszólalása, elcsúszik a hang a képtől. Egyetlen lehetősége, hogy jól beszéljen, jókat mondjon. Különben nevetségessé válhat. Mindez jólesően demokratikus hangulatot teremt. A média-ember politikus, közéleti isten egyenlő velünk. A műsorvezető pedig akaratlanul fölébe kerekedik, amit szintén élvezünk. Mert ő van vizuálisan és technikailag biztosabb helyzetben. De a lényeg: kevésbé tudnak egymás szavába vágni. Így aztán amiről van idejük beszélgetni, azt tartalmasabban járják körül. Külön csemege, amikor az egyik vendég benn van a stúdióban, vitapartnere pedig média-ember. Milyen eleven lett így például Ujhelyi István és Deutsch Tamás párbaja az EU-s támogatásokról. Az MSZP politikusa már majdnem felállt a stúdióban, hogy nekimenjen – egy képnek. És a technikai bakik is adhatnak pluszt. Egy alkalommal a netes Vadai Ágnessel megszakadt a stúdió kapcsolata. A vehemens stílusú képviselőnő így aztán teljesen felpörögve bírálta a kormányt. Nem lehetett közölni vele, hogy vége, lejárt az idő. Mondta, mondta, szabatosan, sisteregve, egyre inkább robbanásig hevülve. Őszinte indulat volt, nem kötelező politikusi szentbeszéd. Netes műsorokat is új tónusokkal gazdagít a média-ember. Gulyás Márton Partizán Társalgója skype formában tartalmasabb, koncentráltabb, mint korábban, a tévés tóksók keretei között. Egy másik beszélgetése pedig otthoni, könyves környezetében elkapott egy nem narcisztikusan kinyilatkoztató, hanem kedélyesen töprengő Tamás Gáspár Miklóst. Péterfi Judit új műsorát bisztróba tervezte, ám egyelőre csak skype partnerekre emelheti poharát. Így viszont meg tudott mutatni egy hivatalában ülő, kedvetlen, elgyötört Karácsony Gergelyt, aki (előre jelzett) fontos megbeszélése miatt ki is lépett a műsorból. A járványhelyzet váratlanul közelebb hozta egymáshoz a televíziós és a netes megjelenési formákat. Egységes médiateret teremtve, amely még bizonyára rengeteg új, korszerű játéklehetőséget rejteget. Érdemes lenne tudatosan folytatni a lehetőségek kiaknázását.