Van fogkrém, nincs világvége

Publikálás dátuma
2020.05.03. 14:27
Times Square In Manhattan, New York City
Fotó: Nicolas Economou / Nicolas Economou/NurPhoto
Megváltozott, bizonytalan világunkban sokan a reklámokba kapaszkodva várják a krízishelyzet végét. Amíg még láthatóak, kaphatók a kedvenc márkák – ráadásul azt mondják: velünk vannak –, addig van remény, hogy egyszer majd az élet ugyanott folytatódik, ahol megszakadt.
Belegondoltak már, mennyire függ a nyugati ember a reklámoktól? Függetlenül attól, szereti vagy nem szereti őket. A XXI. század sokat idézett sztártörténésze, Yuval Noah Harari egyenesen azt állítja, hogy a konzumvallás az első olyan „vallás” a történelemben, amelynek követői ténylegesen meg is teszik, amit a rendszer kér tőlük. „A legtöbb keresztény – mondja az emberiség rövid történetét feldolgozó, Sapiensben – nem utánozta Krisztust, a buddhisták nem tudták követni Buddhát, Konfuciusz pedig komolyan kiakadt volna a konfuciánusoktól. A legtöbb mai ember ellenben képes sikeresen megfelelni a kapitalista-konzumerista értékrendnek. Ez az etika olyan feltételekhez köti a paradicsomba jutást, hogy a gazdagok maradjanak kapzsik, és minél nagyobb tőkét akkumuláljanak, a tömegek pedig engedjenek szabad utat vágyaiknak és szenvedélyeiknek, és vásároljanak egyre többet.” De honnan tudjuk, hogy cserébe tényleg megkapjuk a paradicsomot? – teszi fel a kérdést a szerző, melyre egy pokolian egyszerű félmondattal meg is adja a választ: láttuk a tévében…  „Békeidőben talán könnyebb annak az illúziójába ringatni magunkat – mondja Budai Ármin reklámpszichológus –, hogy ki tudjuk vonni magunkat a hirdetések, reklámok, termékismertető YouTube-videók hatása alól. Hogy nem azért veszünk Zewa papírtörlőt és oreós Milkát, mert épp ezeknek a hirdetései mentek az előző esti film amúgy roppantul idegesítő reklámszünetében, hanem mert tényleg nincs jobb a papírtörlő- és csokoládépiacon. A reklámok alattomosan szivárognak be a tudatalattinkba, és még csak észre sem vesszük, amikor az éveken át megszokott Protexin helyett öntudatlanul Linex probiotikumot kérünk a patikában, mert mégiscsak az a bélflóra – a miénknek ugyan nem! – csinos és hasznos baktériuma. Ehhez képest, amikor kibillenünk az addigi kerékvágásból és hirtelen megsokasodik életünkben a bizonytalansági faktor, mint például háborúk, természeti katasztrófák vagy a mostanihoz hasonló járványok idején, akkor – az elmúlt évszázadban ezt számtalan kutatás bizonyította – tudatosan fordul oda az ember az elillanóban lévő biztonság olyan addig tagadott függőséget okozó, rejtett zálogaihoz, mint például egy megszokott ízű fogkrém.”

Bennük van az élet

Budai Ármin gondolatmenetét látszanak alátámasztani az Atmedia tévés, rádiós és online hirdetési ház, valamint az Ipsos piackutató cég napokban nyilvánosságra hozott, még ki sem hűlt kutatásának eredményei, melyek a koronavírus, illetve az azzal járó korlátozások hatását vizsgálták az emberek reklámokhoz fűződő viszonyában. Valahol megdöbbentő, ugyanakkor abszolút Harari konzumvallás-elméletére rímel, hogy a vizsgált 18–59 éves korosztály több mint fele a reklámokat az élet folytathatóságával kapcsolja össze. Nemcsak hogy felértékelik a reklámkultúrát, de egyfajta mentőövként kapaszkodnak bele. Volt, aki csupán a praktikusság mentén tulajdonított fokozott jelentőséget a reklámoknak – „a hirdetések egyfajta iránytűk a világban, a termékek, szolgáltatások útvesztőjében való eligazodásban segítenek, ami most, hogy kevesebbet nézelődhetünk a boltokban, még fontosabbá vált”; de akadt olyan is, aki szerint a reklámok és hirdetések egyenesen arról biztosítanak, hogy nincs még vége a világnak. Ebből a nézőpontból a reklámok magáról az életről szólnak, „néha kifordítva, néha eltúlozva, néha viccesen, néha megindítóan – írta egy válaszadó –, de mégiscsak mi vagyunk bennük, most talán jobban is, mint az elszigetelődött valódi életünkben. Az a termék, szolgáltatás, márka, ami most nincs jelen, az nem létezik. Merthogy másképp nem látható.” Sokan vélik úgy, hogy a reklámból szerzett tudás segítségével leküzdhetővé válik, csökkenthető a kiszolgáltatottságunk; és van, aki szerint a reklám egyenesen a tudás mindenhatóságának biztosítéka. „A hirdetésekből szerzett információkat tovább tudom adni másoknak, s így tudom őket ebben a nehéz helyzetben hasznos tudással támogatni. Aki lemarad valamilyen információról, az több szinten is veszíthet. Anyagi értelemben, de a státuszát illetően is” – írta egy a kutatásban részt vevő vá­lasz­adó. A televíziós és rádióreklámoknak sokan elsősorban a pszichológiai jelentőségét hangsúlyozták: „a megszokottság érzését keltik, úgy érzem, velem vannak és velem is maradnak ebben a nehéz helyzetben” – mondja a legtipikusabb válasz.

Imázsépítés mesterfokon

A koronavírus-járvány alatt a legtöbb márkának át kell gondolnia a kommunikációs stratégiáját a jelen helyzetre alakítva, s megfelelő érzékenységgel kell megszólítania a vásárlókat. Budai Ármin szerint a nagy történelmi válsághelyzetek tapasztalatai azt mutatják, hogy egy-egy ilyen időszak – bár gazdaságilag a cégek nagy részét megtépázza – kiváló az imázsépítésre. „A láthatóság mellett többek között ezért is fontos, hogy a termékajánlókon túl pozitív üzenetekkel, együttérző gesztusokkal erősítsék a fogyasztók szimpátiáját. Ez egy adok-kapok játék. Lehet, hogy most épp nem fog több Audi fogyni, de ha majd vége ennek az egész rémálomnak, és valaki ezt a kategóriát keresi, egészen biztosan eszébe jut, hogy a német autógyártó cég elsőként húzta szét a logója karikáit „tartsunk távolságot” címszóval. Vagy hogy a Coca-Cola minden reklámfelületét átadta a Magyar Vöröskeresztnek, és óriásplakáton, valamint a saját üdítőcímkéiken is köszönetet nyilvánít minden értünk dolgozónak ebben az igen zavaros és ijesztő időszakban. A Coca-Cola egyébként az egyik legprofibb arculatépítő. Már a II. világháború alatt is tudatosan építette a brand jövőjét. Miközben a kampányaiban majdani békeidőt vizionált, gondosan ügyelt rá, hogy ha jótékonyan is, de ott legyen a harctéren. A cégvezetés utasítása szerint minden egyenruhát viselő férfinak meg kellett kapnia az üveg Coca-Coláját, akármennyibe is kerüljön ez a vállalatnak. Eisenhower tábornoknak olyannyira tetszett az ötlet, hogy egy 1966-ban nyilvánosságra került levél szerint 1943-ban hárommillió palack Coca-Colát, tíz palacko­zó­be­rendezést, szirupot, kupakokat és a szállításhoz egy ötezer tonnás hajót rendelt meg. A cég ezzel gyakorlatilag kitelepült a frontra. Alkalmazottai a személyes részvételre is engedélyt kaptak – voltak tehát olyan katonák, akik kizárólag azért dolgoztak a frontvonalban, hogy a harcolókat kiszolgálják egy palack hazai ízzel. Reklámjaik, hirdetéseik is ehhez idomultak, ugyanakkor túlmutattak az aktuális eladási célokon: a katona a világ minden tájára magával viszi az amerikai életforma egyik legjellegzetesebb kellékét, a Coca-Colát. A sorozat helyszínei reklámonként eltértek, de mind ugyanazt az üzenetet hordozták: az amerikai üdítő Bel­giumtól a csendes-óceáni szigetvilágon és Izlandon át Olaszországig a nemzetek közötti híd szimbóluma, egyetemes nyelv, amit mindenki beszél. A cég ezzel valójában már a háború utáni nagy piacokra koncentrált. Mesteri húzás – ismeri el a szakember –, egyszerre tekinthetjük aktuális háborús reklámnak és bevezető kampánynak a néhány évvel későbbi exporthullámhoz.”

A varázsszó: együtt

Ahogyan az Atmedia és az Ipsos felmérésében is mondták a válaszadók: aki most nincs jelen, az nem létezik. A reklám ráadásul pillanatműfaj, vagy­is ami aktuálisan hangsúlyos, fe­lülírja a tegnap szenzációját. Ha valaki ringen belül akar maradni, annak muszáj reagálnia a megváltozott körülményekre. „Annak, hogy ez a reakció a legszimpatikusabb, legfeledhetetlenebb és leginkább szimpátiát keltő legyen, bármilyen kiábrándí­tóan is hangzik – mondja Budai Ármin –, megvan a maga receptje. Félreértés ne essék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy az a pénzintézet vagy élelmiszerlánc, amely azt kommunikálja, hogy itt vagyunk, veled vagyunk, érted vagyunk, afféle biztos pontként a nagy bizonytalanságban, valójában nem is így gondolja. Nem! Csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy az együttérzés- és szimpátiakeltésnek megvannak a maga tipikus eszközei. No és létezik egy varázsszó is, ami a külső ellenség megjelenésekor még a belső viszálykodáson, polgárháborús helyzeteken is segíteni tud, az pedig az EGYÜTT szó.” Együtt sikerülni fog, együtt túl leszünk rajta, együtt megcsináljuk – mondja a telekommunikációs cégektől a bankokon át a sörgyártókig mindenki. Most fontosabb, mint valaha… ilyen még nem volt… ezekben a soha nem látott, bizonytalan, vészterhes időkben – szól a dramaturgia –, minden eddiginél fontosabb, hogy fegyelmezettek legyünk és otthon maradjunk. Fizikailag távol, de egységben. Összefogásban. A Christian Dior, a Givenchy vagy a Louis Vuitton átállt kézfertőtlenítő-gyártásra; a Borsodi karanténban is összehoz, ha máshol nem, a képernyőn; a Coca-Cola vagy a Coop köszöni mindenkinek, akinek csak lehet; a Mastercard pedig egyenesen azt üzeni, hogy a külön-egységben, együtt valami megfizethetetlent érhetünk el. Az Erste is velünk van (veletekvagyunk.hu), a Provident pedig úgy döntött, hogy a járvány idejére tervezett reklámköltéseit felvilágosító kampányra fordítja, melyben Almási Kitti klinikai szakpszichológus osztja meg tanácsait azzal kapcsolatban, mennyire fontos, hogy most még jobban figyeljünk egymásra, és hogy miként maradjunk összetartó közösség a kényszerű fizikai távolságtartás idején is. A legfontosabb üzenet pedig, a reklámokban legalábbis, hogy a régi életünk, a most még üres helyeink, éttermeink, kávézóink, játszóte­reink,­ stadionjaink, kulturális nevezetességeink, utcáink, városaink, országaink visszavárnak. Ugyanabba a mindig „rózsaszín” világba, ahol, ahogy egy újabb örök érvényű klasszikus, Bödőcs Tibor mondja, mindig friss a festés, mindig tiszta a kutya, minden gyerek boldog és fickósak a nagypapák. Ahogy például a Magyar Turisztikai Ügynökség imázsfilmje is énekli a Bagossy Brothers Company slágerének szövegével és dallamára: #visszajövök. Én egyszer még. És akkor majd lehet újra csókolózni a naplementében, családilag lufikat eregetni, jachtról vízbe ugrálni, a Balaton Soundon gumiunikornisozni, hortobágyi gulyás legényekkel parolázni, boldognak lenni. Ahogy szoktuk. És most vécéillatosítót sem kell venni hozzá.

A különféle márkák a Covid–19 járványra szabott logókkal is igyekeznek erősíteni a társadalmi felelősségvállalás fontosságát. Az Audi széthúzott karikáinak mintájára a McDonald’s is kettészedte jellegzetes M betűje két szárát, de miután többen mondvacsinált reakciónak bélyegezték, és azt kifogásolták, miért nem inkább anyagilag száll be az összefogásba, visszaállította a Mc M-jét. A Coca-Cola is egymástól eltávolított betűkkel kampányol az otthonmaradás mellett a Times Square egyik óriási hirdetőtábláján; és a Chiquita banánmatricáról is eltűnt a feje tetején gyümölcsös kosárral egyensúlyozó flamenco táncosnő. Ő is otthon maradt ugyanis. Több helyen maszkot kapott a Starbucks logóarca, a Nike pedig egy don’t (ne!) szócskát helyezett jól ismert szlogenjébe: Just don’t do it!

Szerző

Félni tudni kell

Publikálás dátuma
2020.05.03. 09:32

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Ha úgy jövünk ki a karanténból, hogy nem fejlesztettünk egy új készséget vagy nem vágtunk bele rég halogatott tervünk megvalósításába, akkor korábban sem az idő, hanem a kitartás és az önfegyelem hiányzott belőlünk – az efféle „pozitív motivációs” sokk a tökéletlenség érzetét keltve terjed a világhálón. De az a dráma valóban, ha e trauma idején nem tanulunk meg kínaiul és nem teszünk föl reggelre kelve ropogószsemle-fotót a Facebookra? Boros András pszichológustól kértünk feloldozást.
Mielőtt megnéznénk, miért kártékony a „rögeszmés produktivitás” pozitív motivációs terrorja, fejtsük meg, mi zajlik bennünk ezekben a hónapokban. Az ember fontos érzete és tudata, hogy hatni tud a világra, kompetens, és valamilyen viszonylag adekvát, értelmes választ képes adni a környezeti hatásokra. Ha valami vonzó, akkor odamegy, ha taszító, akkor elmegy, ha dühítő, akkor, mondjuk, széttöri. Azokban a helyzetekben, amelyekben jártasak vagyunk, van egy válaszkészletünk, vagyis ismerős helyzetekben különböző mértékben, de alapvetően kompetensnek érezzük magunkat. Senki nem úgy érzi többnyire, hogy kontrollálhatatlan számára az élet, kicsúszott a lába alól a talaj, vagy ha igen, ott baj van. Általában van egyfajta biztonságérzet, és ehhez kötődően egy viszonylag biztonságos kép magamról, hogy én azért alapvetően alkalmas vagyok. A teljesen vagy nagyrészt ismeretlen helyzetekben viszont kisebb-nagyobb félelem keletkezik bennünk. Ami teljesen indokolt, nem? Ez a félelem jogos, vagyis természetes reakciónk. Olyan, mint amikor leesik egy tárgy mellettünk, és odakapjuk a szemünket, hogy lássuk, mi történt. A félelem abban az értelemben evolúciós termék, hogy amit nem ismerek, amit nem tudok kontrollálni, attól távol tartom magam, elmenekülök, amíg meg nem ismerem, mert nem akarok megsérülni. Ez egy jogos törekvés, ez a félelem funkciója. Miközben megtanulunk egy pózt, hogy félni nem menő. Így van. Most olvastam éppen azt a sokat emlegetett Bibó-idézetet, hogy „a demokrata nem fél”. Szerintem ez így hülyeség. A demokrata inkább nem menekül, beleáll a félelmetes helyzetbe is, de félelem benne is keletkezik, az biztos. Mindeközben a társadalom azt sugallja, hogy csak a gyáva emberek félnek, és az a fasza gyerek, aki ki sem ejti a száján a félelem szót, hanem azt a szépen megfogalmazott maszlagot mondja, hogy „csak egy kihívás van előttem”. Amíg a társadalom negatívan címkézi föl a félelmet, az pluszteherként jelenik meg az ismeretlen, félelmetes helyzetekben, mert azt kell éreznünk: nem elég, hogy félek, de még hülye is vagyok emiatt, és azért rosszul érzem magunkat. Ez egy dupla teher. Van tehát egy bizonytalanság, mert fogalmam sincs, két hónap múlva mi lesz, így ezért ehhez alkalmazkodni sem tudok. De még ha tudnám is, hogy lesz valami két hónap múlva, a megváltozott körülmények mindig hoznak újat, és ettől mindig félelmetesek, ami szorongással, bizonytalansággal, alkalmatlanságérzéssel jár. És ráadásul félelmet érezni ciki, tehát még az önbecsülésünket is betámadja ez a helyzet. Így állunk most. Emberemlékezet, vagy mondjuk a világháború óta megtanultuk, a félelmetes helyzetekre általában számítani lehet. Dél-Amerikában például fel lehet készülni a drogkartellek vagy az esőerdők veszélyeire. (Ehhez képes kellemetlen a terrorizmus szabálytalan és logikátlan fenyegetése, de az lokálisabb és megismerhetőbb.) Most láthatatlan és jószerével ismeretlen az ellenség. Milyen a normális és milyen az abnormális válasz erre? Nem használnám az abnormális szót. A megváltozott helyzetekre tudunk adni konstruktív és destruktív válaszokat. Vagyis olyanokat, amelyek megfelelnek az információ­hiánynak, a bizonytalanságnak, meg olyanokat, amelyekkel még rosszabbá tesszük a helyzetet. Utóbbit hívnám destruktívnak. Az említett kompetencia csökkenéséből zavarodottság következik, amikor állatira nem tudjuk, hogy mi van. Az említett példában is lehetnek kiszámíthatatlan dolgok: honnan jön az esőerdei kígyó, ágyúval lő-e rám a drogkartell, megvéd-e a páncélingem, azért ebben van némi bizonytalanság, lássuk be. De ez a bizonytalanság mégiscsak benne marad egy sávban. Amikor fenn akarom tartani a látszatot, hogy kompetens és erős vagyok, minden helyzetet bizonytalanság, gyengeség vagy nem tudás nélkül akarok megélni, akkor úgy kell csinálnom, mint aki uralja a helyzetet, tudja, mi fog történni, ezért nyugodtan heverészek a dél-amerikai fűben. Ebben az állapotban nagyon könnyen pofára lehet esni. Viszont, ha felvállalom, hogy egy csomó mindent nem tudok, mert nem állnak rendelkezésre megfelelő információk, az természetszerűleg összezavar rövidebb-hosszabb ideig, de legalább tudom, hogy mit keressek, miről kéne többet megtudnom. Képzeljünk egy csapatot, amelyik elveszik éjszaka az erdőben, és valaki hasraütésszerűen azt mondja, „tudom, merre kell menni”. Van egy százalék esélye, hogy jó irányt mutat, de sokkal jobb lenne azt mondani, hogy „figyeljetek, nem tudjuk, mi van, kezdjünk el tájékozódni, te szerezz térképet, te gyújts tüzet. Fogalmam sincs, mit kellene csinálni, de biztos, hogy több információ kellene a jó döntéshez”. A bizonytalanság egészséges szintje nagyon fontos az ilyen helyzetekben, mert maga a helyzet bizonytalan. Ilyenkor sokan abban találjuk meg a biztonságunkat, hogy egyszerűen a homokba dugjuk a fejünket, nem veszünk észre dolgokat. Nem vesszük például, hogy semennyire nem tudjuk, meddig fog tartani ez a világjárvány. De reménykedni nagyon tudhatunk akár indokolatlanul is. Nem tudom, kiben milyen hatást váltott ki Orbán Viktor bejelentése a május 3-i tetőzésről, de bevallom őszintén, én elkezdtem álmodozni. Egy ezrelék az esélye, de milyen jó lenne, ha igaza lenne. Milyen jó lenne, ha lenne egy ember, egy Jézus, egy vátesz, aki meg tudja mondani, hogy meddig tart ez az egész, mikor lesz a csúcspont, tudok-e szeptemberben már dolgozni vagy csak jövő nyáron, esetleg soha többet. Ezt azért mondom, mert elsősorban csoportokkal dolgozom, érzelmekkel, emberi érzésekkel, ahol nekem alapvető a személyes jelenlét. Ez most nem megy.
Annak milyen hatása lehet, hogy a korábban ütőképes, de legalábbis annak látszó nagyhatalmak, nemzetek rogytak meg, és nem várhatunk tőlük megoldást? Egy útelágazásnál állunk ilyenkor, úgy látom. Az emberek egyik része balra megy, a másik jobbra. Az egyik része még jobban szorong, mert hitt abban, hogy van valaki, aki tudja a megoldást – ez a megváltóváró attitűd –, és legfeljebb arról lehet szó, hogy rossz vezető ül a kormánynál, Trump pojáca, Sanders jobban tudná. Talán igen, nem tudjuk. Korántsem vagyok Orbán-hívő, de attól tartok, hogy ha volna is kedvenc politikusom, ő sem tudná nagyságrendekkel jobban kezelni a helyzetet (másként kommunikálna, abban biztos vagyok). Az emberek nagy részében megnő a szorongás, amikor belátja, hogy a hatalom nem tudja megoldani a problémát, és a kormányváltás sem győzné le a vírusjárványt. A másik, kisebb részük szerint nem történik semmi más, mint hogy továbbra is tele vagyunk megválaszolatlan kérdésekkel az életünkkel kapcsolatban, ahogy ez eddig is így volt. Bár van bennünk egy gyerekes vágy, hogy az apukánk, anyukánk, a kormány megmondja, mit tegyünk, de valójában az életünk és a létezésünk természetével szembesít a járvány. Az élet elemi kérdéseit veti föl, amire valójában senki sem tudja a választ. Se a Biblia, se a bölcsek könyve, se az anyám, se a feleségem, és én sem. Ebben a bizonytalanságban kell keresnünk, kutatnunk, döntéseket hoznunk. Ezzel szinte mindenki szembesül, és elég sok embert még nagyobb szorongásokba visz bele, a kisebb rész pedig azt mondja, hogy döntéseket kell hoznom, és ezekért vállalnom kell a felelősséget. Egyfajta szellemi érést, növekedést gyorsít meg ez a helyzet. Jobban rálátok az élet természetére, a valósággal kezdek el bánni, és ez egy idő után mindig jó. Hogyan kell jól kommunikálni az emberekkel világjárvány idején? Ehhez nem értek, de mondok olyat, amiben biztos vagyok. Amikor az emberek bajban vannak, megoldhatatlan problémák gyötrik őket, például elvesztik a szeretteiket, akkor az együttérzésre van a legnagyobb szükségük. Merkel mondott egy jó beszédet néhány hete, amiből sugárzott a női empátia, az együttérzés, az őszinteség, amiből lélektani értelemben együttműködéses helyzet jön létre. Amikor krach van, akkor alapvetően két irányba lehet menni, a polgárháború és a házassági válság, vagy a nagyobb összeborulás, együttműködés felé. Az emberek nagyon sok mindent elviselnek, még a megváltoztathatatlant is, amivel nem lehet mit csinálni, csak elviselni. Amikor az ember bajban van, és ezt megértik, rendben lévőnek találják, hogy rosszul érzi magát benne, akkor ebből energiát nyer. Furcsa paradoxon ez. Ha megfogalmazom a tehetetlenségemet, és ezt átélem, a környezetem pedig azt mondja, „ettől még nincsen veled semmi baj”, ettől több energiám lesz. Ilyesmit hiányolok általában, de Magyarországon kifejezetten, hogy nincs együttérző közeg. Magunkra vagyunk hagyva. Hogy mennyi információt kellene megosztani, pontosan nem tudom, de általában az őszinteség híve vagyok. Ha az emberek szembesülnek a valósággal, és kapnak elég támogatást ahhoz, hogy ne érezzék egyedül magukat, ne érezzék csődnek magukat, mert félelemmel és bizonytalansággal reagálnak, akkor ezt könnyebben fel tudják dolgozni. Aztán van, amikor a motivációs üzenetek rombolnak, ami finoman szólva is frusztráló, nem? Nagyon destruktívnak tartom, amikor valaki homokba dugja a fejét a saját negatív érzéseivel kapcsolatban, és – mert az olyan frankón hangzik vagy mert azt tanulta meg otthon – kizárólag pozitív üzeneteket küld, csak virágokat és ételfotókat tesz a Facebookra. Nem azt mondom, hogy nem lehet valakinek az az élménye, hogy ma sütöttem egy zseniális tortát vagy láttam egy nagyon szép dolgot. De ne gondoljuk, hogy mindig mindenkinek a ragyogó virágokat kell észrevenni, mindig gyönyörű tortát kell sütni, és mindig a gyerekei szépségét kellene látni napi x óra tanulás közben. Az ember komplex lény, azt is észreveszi, ha baromira idegesíti a gyereke, amikor harmadszorra is megkérdezi, mikor lesz már ebéd ahelyett, hogy a matekleckét csinálná. Konstruktívnak azt tartom, ha őszinték vagyunk magunkhoz, és a szorongásokat, bizonytalanságokat is át tudjuk élni, miközben a szépet, a saját erőforrásaink felfedezését is. Nem lennék ebben nagyon sarkos, hogy eleve hülyeség leírni, hogy „basszus, nekem nagyon jót tesz ez a karantén, mert annyi mindent tanulok”, mert egyáltalán nem, ha ez egy valódi dolog. De másnak hadd okozzon bizonytalanságot, hogy évekre nem látja, miből fog megélni. Iszonyú sok ember kényszerül egzisztenciális félelembe, amelyben természetesen rosszul érzi magát. A motiváló üzenetek sokszor arra akarják rávenni az embert, hogy fojtsa el az érzéseit, ne vegyen tudomást a nehézségekről. Sok családban az a norma, hogy nem szabad gyengének lenni, nem szabad a problémákról beszélni, mert az lehúz. Amíg egy kétéves kisgyereknél természetes, hogy nem beszél a problémákról, mert annyira fél tőlük vagy nincs kapacitása a megoldáshoz, addig egy negyvenéves képes, de megtanulta a kényszeres pozitív gondolkodást. De megvan ennek a párja is, amikor valaki megtanul negatívban lenni, és nem fedezi föl a szépséget akár a világban, akár saját magában, az erőforrásaiban, a lehetőségeiben. Ebben mindannyian képződünk, én is sokat tanulok magamról és arról, hogyan kezelem ezt a helyzetet, amihez hasonlót sem éltem át 65 év alatt. A társadalmi érintkezés fokozatos visszatérése mit tartogathat számunkra ennyi félelemmel, frusztrációval? Önmagában is elég annak a helyzetnek a nehézsége, amit meg kell oldanunk, fontos, hogy amennyire lehet, mindeközben jól tudjuk érezni magunkat. A helyzet részben azért nehéz, mert a szociális érintkezések is nagyon lecsökkentek. Sokan megéljük most, hogy iszonyúan hiányoznak emberek, hiányzik az a sarki fűszeres, akivel három kedves szót váltok olykor. Most jövünk rá, mennyit számítanak még a leghétköznapibb interakciók is. Amikor krízisben vagyunk vagy nehézségünk van, sokat számít, hogy legyenek olyan terek, ahol ezeket meg tudjuk osztani egymással, egyszerűen kimondjuk, lerakjuk őket, és megtudjuk, nem csak nekünk vannak nehézségeink. Ezért állati fontosak a jó emberi kapcsolatok és a működtetésük. Azzal, hogy majd visszatérhetünk a munkahelyünkre vagy szabadabban mozoghatunk, nem tűnnek el egy csettintésre a gondjaink. Sok problémánk továbbra is fennmarad, és még bennünk lesz az elmúlt hónapok stresszeinek lenyomata, érzelmi emléke, terhe. Fontos lesz, hogy ezeket kibeszélhessük, hogy meghallgassanak, és persze az is, hogy legyen bennünk nyitottság meghallgatni másokat. Én azt hiszem, hogy mi, pszichológusok is lényegében ezt tesszük, amikor emberi problémákat próbálunk valahogy kezelni: meghallgatunk, bátorítunk embereket, hogy kimondják a bajai­kat, és igyekszünk együttérzéssel megérteni őket. Erre mindenki másnak is lehetősége van, és jó tudnunk, hogy ezzel mennyit segíthetünk egymásnak. Érdemes lesz erre is időt szánnunk, bőségesen meg fog térülni.

Boros András

Pszichológus. Tanult Spanyolországban és az USA-ban, ahol elköteleződött a humanisztikus pszichológia mellett. Három évtizede dolgozik tapasztalati tanulással. Folyamatosan vezet önismereti, személyiségfejlesztő csoportokat. Rendszeresen tart elő­adásokat és vezet képzéseket pszichológusoknak, coachoknak, trénereknek és egyéb segítő foglalkozású szakembereknek.

Szerző

Heti abszurd: Egy a bit

Publikálás dátuma
2020.05.03. 07:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A Fidesz és a magyar választópolgárok viszonya leginkább egy szado-mazo kapcsolat bonyolultságával írható le. (Azok kedvéért, akik kevéssé ismerik ennek a szexuális szubkultúrának a lényegét, most csak annyit, hogy a szenvedésben gyönyört lelő fél az őt rendre megalázó dominától várja a kielégülést.) Vegyük például a házelnököt, a párt e régi, harcedzett katonáját, aki az elmúlt években szinte mindenkit kikötözött, aki az útjába került: a teljes ellenzéket – különös tekintettel a liberális értelmiségre –, a melegeket, a zsidókat, a cigányokat, most pedig a szavazóbázisuk felét adó nőket. Persze nem minden nőt, csak azokat, „akiknek a személyi száma kettővel kezdődik”, és csak olyankor, „amikor olyan helyzetbe keverik magukat, amilyenbe Szabó Tímeának is sikerült legutóbb”. Mert „nincs annál elszomorítóbb, mint amikor egy gyűlölettől eltorzult női arcot lát az ember férfi létére”. Most ne menjünk bele ezeknek a mondatoknak a szemantikai elemzésébe; hogy mi a különbség az eltorzult női arc megfigyelésében a férfiak és nők között úgy általában, de az tudható, hogy amit Kövér László Bayer Zsolt műsorában elmondott, azzal éppenséggel nem veszített szavazókat, hanem nyert, méghozzá bizonyára kettessel kezdődő személyi számúakat is. Vagy nézzük Putnok polgármesterét. A derék Tamás Barnabás összefogást hirdetett a vírus elleni küzdelemben, amihez maga is hozzájárult, kereken 400 ezer forinttal. Aztán „téves utalás, ez nem az RNÖ (Roma Nemzetiségi Önkormányzat) számlája” megjegyzéssel utasította vissza, hogy a város két közismert ellenzéki figurája is támogathassa a kezdeményezését. Ezzel két legyet ütött egy csapásra: magára haragította a komplett ellenzéket és a romákat (és talán mindenkit, aki szerint a járvány nem politikai kérdés), mégis rá fognak szavazni a putnokiak. Rejtély. És amikor az ember azt hinné, hogy az operatív törzs napi tájékoztatóinál jobban már nem lehet megalázni a polgárokat, a kormány beküldi az ATV-be Farkas Örsöt, a Kormányzati Tájékoztatási Központ szóvivőjét, aki az égvilágon semmiről nem tud semmit, és azt is csak módjával. Most hagyjuk a demagógiát, hogy miért kell szóvivő a tájékoztatási központnak (ez olyan, mintha egy minisztériumban külön minisztere volna a miniszternek), de merengjünk el egy pillanatra azon, mit gondol rólunk az a kormány, amelyik az egyik legnézettebb esti háttérműsorba olyan szakértőt delegál, aki szerint „talán Szent Borbálának hívják” a tatabányai kórházat, ahol meghalt egy fiatal ápoló, de „ez tipikusan az az eset, amikor ne tőlem várja a részleteket”. Aztán kiderül, hogy a többi eset sem az. „Minden egyes halál fájó pont ebben a járvány elleni védekezésben” – mondja a szóvivők szóvivője, hogy a beszélgetés egy kései pontján végre fellélegezzen: „Na, örülök ennek a kérdésnek, mert ennek tényleg utána is néztem.” De kiderül, hogy mégsem. Egyébként Farkas tényleg nem tehet semmiről, a műsorból feketén-fehéren kiderül, hogy nem a szavak embere. „A cél az az, hogy ezeket az embereket a lehetőségekhez mérten a leginkább megvédjük, egyébként a sajnos elhunyt esetében is ez volt, tehát számára ott voltak, reméljük, hogy tényleg élt ezzel a lehetőséggel, a másik pedig az, hogy a kórház vezetése tartassa be az előírásokat” – mondja. Eközben Budapesten, a Clark Ádám téren rendőrök bírságolnak felháborodott polgárokat, akik síppal-dobbal és autódudával tiltakoznak, amiért folyamatosan hülyére veszik őket. „Hogy lehet ezt a helyzetet ellenzékből kezelni?” – teszi fel a kérdést a 444.hu újságírója az egyik tiltakozónak. „Úgy, ahogy a Fidesz is csinálja. Egybites informá­ciókra kell redukálni a kommunikációt.” A szexuálpszichológusok váltig állítják, hogy a szado-mazo nem mindenkinek jön be, a Fidesz mégis meggyőző fölénnyel vezet az összes közvélemény-kutatónál. Mondom, bonyolult dolog ez a szex.
Szerző
Témák
Heti abszurd