Esély a változásra – Schwechtje Mihály a problémát problémának látja

Publikálás dátuma
2020.05.01. 11:00

Filmrendező, forgatókönyvíró, mégis ő volt az egyik, aki idén elnyerte a Radnóti Zsuzsa alapította Kortárs Magyar Dráma-díjat. Mert időnként színpadi terepre is merészkedik, és ha már ott van, ott is kényes társadalmi témákra fókuszál: a Jurányiban bemutatott díjazott drámája, Az örökség például a gyerekkereskedelemre, a roma szegregációra és a korrupcióra – amiket érzékenyen, ugyanakkor hitelesen, minden áltoleranciát és álhumanizmust mellőzve mutat.
Munkáiban rendre az áldozatokra, kiszolgáltatott sorsúakra fókuszál (romákra, munkanélküliekre, gyerekekre, abuzáltakra). Azokra, akiknek nincs vagy csekély a megszólalási esélyük helyzetükből és az áldozathibáztatás mechanizmusából adódóan.  A művészetben igen gyakori, hogy a munkánkon keresztül próbálunk meg részt venni a társadalmi felelősségvállalásban, hiszen az alkotásokon keresztül kommunikációba lépünk emberekkel és közös gondolkodásra hívjuk őket. Mindemellett vannak azért olyan filmjeim is, amelyek kifejezetten személyes élményekből táplálkoznak, csak a hozzájuk választott történet elfedi a magánjellegű kitárulkozást. Mások viszont tényleg olyan témájúak, amelyek a körülöttem lévő világra reflektálnak, és én csak mint erre reagáló vagy a bennem generált indulatot alkotásba konvertáló személy jelenek meg. Mit gondol, az elsődleges „felvevőpiac”, a budapesti értelmiségi mennyire érzékeli, hogy sokszor csak saját sebeit nyalogatja, buborékban él és valójában elveszítette már a kapcsolatát a valósággal?  Inkább úgy mondanám, több valóság létezik párhuzamosan. A budapesti értelmiség is nagyon sokféle. Más valósága van egy nemzetközi irodában dolgozó ügyvédnek és egy önkormányzati jogásznak. Másként érzékeli a világot egy gyógyszerészkutató és egy patikában dolgozó gyógyszerész. De teljesen más a világérzékelése egy konzervatív értelmiséginek is, mint egy liberálisnak vagy baloldalinak. Ehhez képest pedig vannak a társadalmilag leszakadt rétegek, amelyeknek a problémái egészen mások. És akinek az élete a betevő falatért való harcról, a drogfüggőséggel való küzdelemről vagy éppen az erőszaktól való menekülésről szól, nemigen tud elmélkedni azokról a kérdésekről, amikről például az értelmiség egy része tud. Szerintem az értelmiség fontos vitákat folytat, például a szabadságról vagy a demokráciáról, és ezekkel a vitákkal sokszor épp ezekért az emberekért is küzd. Az ön által bemutatott történetek és társadalmi rétegek az abszolút reménytelenségről, kilátástalanságról és tehetetlenségről szólnak. Miközben azzal, hogy bemutatja őket, szembesít velük, úgy tűnik, mintha mégis hinne a változtatás esélyében.  Valóban, úgy gondolom, összefogással, dolgok újragondolásával talán elérhető lenne. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-)-ban a kamaszkor fojtogató nehézségeiről szerettem volna beszélni, és arról, hogy ez még tovább nehezedett a gépek általi kommunikációtól, aminek egyik ijesztő fejleménye például az internetes zaklatás. Viszont a film arról is szól, hogy az sem megoldás, hogy ebben az érzelmileg és identitásban olyan bizonytalan korszakban, amit a kamaszkor jelent, ha valaki félresiklik, úgy büntetjük, hogy az életben soha többet ne legyen esélye talpra állni. Az, hogy nálunk lejjebb szállították a büntethetőség korhatárát, őrületes nagy hiba. Ráadásul azzal, hogy bezárunk valakit egy börtönbe, csak tüneti kezelést adunk. Ugyanis ezek a helyek az erőszakra épülnek, erőszakra épülő intézményben pedig nincsen esély arra, hogy megváltozzon bárki is. Az örökségben a gyerekkereskedelem témaköre pedig tökéletes leképezése annak, ami ebben az országban harminc év alatt történt. Ha ugyanis egy humanizmusra és szolidaritásra épülő demokrácia épült volna föl, akkor nem fordulhatna elő, hogy ártatlan újszülötteknek a sorsát ilyen mértékben meghatározza, hogy hová születnek. Ma, ha egy szegregált telepen látod meg a napvilágot, akkor minimális az esélyed arra, hogy kilépj azokból a lehetetlen társadalmi mintákból, amelyek miatt a szüleid is itt élnek. Az ilyen környezetben élők képtelenek egyedül megoldani a problémáikat és csak a külső segítségre számíthatnak, amit a jólétben élő, civilizáció vívmányait élvező többségnek kellene megadnia, de legelsősorban a szavazók által megbízott politikusoknak és azon belül is a hatalmat birtokló kormányoknak. Élünk egy országban, amelyik attól szenved, hogy nincsen elég gyerek, mégis teljesen magukra hagyjuk például azokat a gyerekeket és fiatalokat, akik önhibájukon kívül állami gondozásba kerülnek. Simán végignézzük, hogy a koldusmaffia, a prostitúció, a rabszolgatartás, a bűnözés és a szervkereskedelem felszippantja őket. Ez esetben teljesen mindegy, hogy valaki baloldalinak mondja-e magát vagy kereszténynek, mert az ideológia szintjén mindkettő az elesettek megsegítése mellett érvel, de hatalmon sosem láttam ezeknek valódi jelét. Amikor ilyen rendszerszintű egy probléma, bűnösnek mondható-e az egyén, ha nem tesz ellene semmit? Bűnös-e például a darabbéli rendőr vagy gyámügyes, mert nem kezd egymaga a rendszer elleni szélmalomharcba, így inkább szemet huny már csak saját túlélésére koncentrálva?  Amikor rendszerszintű a probléma, akkor az, aki a problémát problémának látja, meg kell, hogy találja azokat, akik szintén úgy gondolkodnak, mint ő, és tennie kell a rendszer ellen. Sokan vannak viszont, akik végig sem gondolják és nem is látják, hogy baj van, őket nehezebb bűnösnek látni. Érdemben tesz-e, aki – jobb híján – egyen segít, mint Az örökség főhőse, vagy csak a saját lelkiismeretét nyugtatja és épp a rendszert erősíti?  Egy megmentett ember is számít. És annál azért többet tesz, mint hogy csak a lelkiismeretét nyugtatja. Hiszen nagy rizikót vállal és a saját határait is átlépi, hogy segítsen. Persze mi a darabban azzal, hogy olyan drámai alaphelyzetet hoztuk létre, hogy már csak egy gyerek van a telepen, megkönnyítettük a főhős dolgát, hiszen nem hatvan gyereket kell megmentenie, hanem csak egyet, ám azt meg is teszi. Még akkor is, ha maga is pénzt ad a gyerekért, mert felismeri, hogy ebben a rettenetes amorális dagonyában semmi más eszköze nincsen. Egy-egy társadalmi jelenséget (internetes zaklatást, gyerekkereskedelmet, korrupciót, munkanélküliséget) bemutató munkánál mennyire kutat és ássa bele magát az adott témába? Egyáltalán fontos ez egy művészi alkotásnál?  Minden olyan témánál, amit nem a közvetlen környezetünkből vagy a saját életünkből veszünk, a kutatás alapvetően fontos. Nagyon sok irányból kell megközelíteni, mert ha például csak szociológiai tanulmányokat olvasnék, azzal is könnyen mellé lehet lőni, hiszen azok meg saját tudományos közegükkel vannak leginkább kommunikációban és ezért szintén torzíthatják a valóságot. Fontos elolvasni ilyeneket, de nem elegendő. A dokumentumfilm forgatása a baptista védett házról például épp ezért volt fontos része az emberkereskedelemről szóló kutatásomnak, mert személyesen találkoztam áldozatokkal és velük dolgozó szakemberekkel.  Most lett volna új színházi bemutatója (szerzőként, rendezőként) a Radnóti Színházban Gina címen. Ez szintén kiszolgáltatottságról, abuzálásról szól az italokba kevert, tudatvesztést okozó partiszer révén. Nem mai keletű a probléma – még mindig nem tudunk eleget?  Az előadásunk nem egy tájékoztató a Gináról vagy annak veszélyeiről. Az érdekel, hogy milyen lehet szülőként szembenézni azzal, hogy a gyereked, akit próbáltál felnevelni, részt vett egy csoportos abúzusban. Azaz mi most az elkövetők szüleinek a szemszögéből vizsgáljuk a kérdést.

Schwechtje Mihály

Első nagyjátékfilmjével [Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)] rögtön berobbant a kulturális köztudatba, és éppúgy, mint rövidfilmjeivel, rangos díjakat nyert. Rendezett Terápia-epizódokat. Legújabb filmterve, egy bűn­ügyi fekete komédia szintén a korrupcióról szól. Két színházi bemutatója várható ősszel. Színművészetis tanárként pedig most ő is távoktat.

Szerző

Szalay Álmos: Freyburg kisasszony útnak indul (Részlet a Kék Hotel című készülő regényből)

Publikálás dátuma
2020.05.01. 09:30

Fotó: Fortepan
„Freyburg kisasszony egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után csempeszínű kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, fekete hátizsákjával elindult, hogy megtalálja a boldogságot, ami minden jel szerint a Déli pályaudvarról indult.”
Dodi Freyburg egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után útra kelt, hogy megtalálja a boldogságot. Nem úgy, mint egy gyerek, aki elhiszi még a csodákat, és varázscsigaházat keres a tenger partján, nem. Ő inkább futárnak érezte magát vagy küldöncnek: tudta célját, és tudta, merre tart. Tél volt. Fürdőszobai csempére emlékeztető kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, hátán egy fekete hátizsákkal, dideregve indult útnak. Még berakott egy mosást, még elmosogatott egy ragadós kávéspoharat, még zúgott a mosógép, villogott a konyhai lámpa, a sarokban meglátta egy poloska tavalyi tetemét, a kutya áldozatául esett függöny csüngő végét, a talpa alatt megérezte egy morzsa tüskéjét, és – elege lett. Csak negyedórája ment a mosás (hátra volt még ötven perc), de fekete hátizsákja már majdnem megtelt. Általában nem szerette a havazást. Ám mivel úgy érezte, fojtó és halálos szorításból szabadult, sose szívta be ilyen boldogan a csípős hideget. Hát ilyen illata van a szabadságnak? – gondolta, mint valami huszadik századi forradalmár egy párthű író könyvében. Egyre csak szívta magába a levegőt, egészen addig, míg enyhe delíriumot nem érzett. Céltudatos, huszonöt éves nő volt, azokban az időkben csekély önbizalommal. Emiatt gyakran azon kapta magát, hogy belesajdul a szíve: nem egészen ott van, ahol lennie lenne jó, és nem éppen azt teszi, amit igazán tenni szeretne. Legfőképpen nem azzal, akivel lenni s tenni lenne jó. A dolgok azonban nem sokkal ezelőtt gyökeresen megváltoztak, mert Dodi Freyburg úgy döntött, útra kel, és mivel ő sem tudhatja, meddig tart a neki kiszabott idő, meg nem áll, míg nem érzi, hogy itt, pontosan itt lesz jó. Úgy döntött, első útja a pályaudvarra viszi. Mivel az Északi pályaudvart már nagyon régen bezárták, vagy talán nem is volt soha, sőt eszébe sem jutott, választhatott a Keleti, a Nyugati és a Déli pályaudvar között. A Keleti pályaudvart nem szerette, mert túl közel volt élete előző színteréhez, s ez sajnos igaz volt a Nyugati pályaudvarra is. Ha onnan indult volna tovább, az éppen annyit érne, gondolta, mintha direkt otthagyta volna a sálját vagy a tacskós kávéspoharát abban a bizonyos előszobában. A Déli azonban más volt – élete előző színtere előtti színtereinek közelében volt. Mikor egy éve igazán rosszra fordultak a dolgok, titokban sokszor vágyódott vissza abba a régi, ma már egyenesen múzeumi darabnak tetsző, a legjobb barátnőjével megosztott zsúfolt és kaotikus hegyvidéki albérletbe. Egy éve vágyódott vissza a múltjába. A párja, a társa, akit egykor „szerelmemnek” szólított, „macinak” meg efféle csacsiságoknak, egyre többször csak egyszobás bérleményük konyhájában tett-vett. Barkácsolt, szöszmötölt, olvasott, ki tudja, mit művelt odakint. Amint az elmúlt két év legtöbb estéjén, ott feküdt minden tekintetben hideg lakásuk pamlagján, egyedül, egyetlen érintés vagy szerelmes szó nélkül, belemerengett régebbi életeibe, és sodró lendületű kirándulásokat tett bennük. Régi, diákkori munkahelyekhez reppent vissza, fér­fiak­hoz, akik később nem kellettek neki vagy akiknek ő nem kellett, barátokhoz, akikkel hány suhancos nyári éjszakát ázott és táncolt végig legurult sörök, fröccsök és aperolspritzek dohányfüstös kusza gubancában. Velük, az egész régi társulattal, szobákkal, férfiakkal, barátokkal, munkahelyekkel töltött hosszú estékhez menekült vissza. Még az éveken át tartó reménytelen párkeresés is olyan szépnek és meghatóan kamaszosnak tűnt (pedig akkor is sírt, nem is keveset) ott a hideg szobában heverészve, a melegség legkisebb szikrája nélkül, bugyuta műsorokra vetve mosolytalan tekintetét, újra és újra álomba merülve a nem követett cselekményen. De most! De most Dodi Freyburgot már a 105-ös busz vitte magával, és már majdnem a Deák téren járt, ahonnan a metró kötelességtudóan elviszi a Déliig. El sem hitte! El sem hitte, hogy tényleg megtörténik! Hogy most tényleg elmegy! A mosásból – ránézett telefonja órájára kárörvendőn – maradhatott még vagy harminc perc. Teregessen ki, aki akar. Dodi úgy érezte, nem, nem csak egyszerűen elment abból a lakásból. Ő felröppent! És a felröppent Dodi Freyburg nem akart többé a múlton töprengeni. Elég volt. Ezért mi sem tehetjük tovább, egyelőre tehát legyen elég ennyi: Freyburg kisasszony egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után csempeszínű kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, fekete hátizsákjával elindult, hogy megtalálja a boldogságot, ami minden jel szerint a Déli pályaudvarról indult.

Budapestre megérkezik a titokzatos Patkányfogó,

s a téli várost lassan ellepi a forróság, s betemeti a homok. A szereplők a tér és idő szabályait felrúgva próbálják megtalálni egymást, miközben útjaik során elejtett nyomaikra bukkanva egy kiégett nyomozó keresi őket megszállottan. A Noran Libro Kiadó gondozásában megjelenő Kék Hotel című könyv történetének szereplői egytől egyig eltűnt személyek, és egyetlen dolog, jelesül a helyszín köti össze őket: a budapesti Népliget bezárt planetáriuma.

Szerző

Mi lenne, ha mindannyian...? (Simone de Beauvoir: Mások vére)

Publikálás dátuma
2020.05.01. 08:18

Ez a „mi lenne, ha…” vagy „mi lett volna, ha…” még mindig a négy fal közé szorult értelmiség egyik legsúlyosabb terhe.
Szóval, miért élünk? – kérdezi Hélène, a regény női (anti)főhőse úgy nagyjából a 100. oldal környékén, röviden és félreérthetetlen egyértelműséggel összefoglalva a regény 255 oldalon tekergő gondolatiságának (bizonyos nézőpontból lelkizés) lényegét. Vagyis az egzisztencializmus egyik alapkérdését. 1945-ben, amikor Simone de Beauvoir magyarul most először olvasható regénye, a Mások vére megjelent, lét- és ideatársa – akivel egész életén át kissé ellentmondásos szabadság-szerelem viszonyt ápolt –, Jean-Paul Sartre már túl volt a Lét és a semmi egzisztencialista alapvetései­nek megfogalmazásán. Sőt már formálódott az 1946-ban kiadott, Az egzisztencializmus: humanizmus című opusa is, melynek egyik tézismondata: „Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.” Szóval, 1945-ben, amikor Beauvoir 37 évesen megírta Hélène és Jean tragikus szerelmének krónikáját, az lényegében egyfajta leképezése volt az akkori francia értelmiség létértelem-kutató és -definiáló vitáinak. (Beszédes, hogy a két férfi szereplő, Hélène korábbi, majd későbbi szeretője a Paul és a Jean nevet viselik). Nem új, sokkal inkább merész és meghökkentő lehetett tehát, hogy azokat a gondolatokat, amelyek akkoriban a francia egzisztencialistákat foglalkoztatták, egy nő veti papírra. Egy olyan valaki, aki kilencedik nőként diplomázott a Sorbonne-on, aki az átlagember számára megbotránkoztató életet élt, s aki nem átallott a Mások vére című regényét annak a diákjának, Nathalie Sorokine-nek ajánlani, aki ­miatt 1939-ben felfüggesztették tanári állásából, miután kiderült, hogy szerelmi viszonyt folytattak. Több a regényről megjelent kritika úgy vagy hasonlóképp fogalmazott, hogy Beauvoir regénye elgondolkodtató, olyan alaplétkérdésekkel foglalkozik, melyek a karanténos elszigeteltségben mindannyiunk fejében megfordulnak egy-egy átszorongott nap vagy éjszaka után, s hogy főhősei, az érzelmi és létértelmi vívódásaikkal mintha az olvasót is közelebb vinnék saját megfoghatatlan lényegéhez. Mindez igaz, a Mások vére gondolkodásra késztet, ám innen, a XXI. századból nézve talán már nem a „szóval, miért élünk” felütés vagy inkább közbevetés mentén. Ami igazán izgalmas benne, az az elbeszélői attitűd folyamatos, olykor gondolatról gondolatra történő változása. Ahogyan az egyes szám harmadik személyű narrátor minden jelzés nélkül vált egyes szám első személyű elbeszélőre, aki a fel-felvillanó emlékfoszlányok vonalán egymásba kapaszkodó sztorik és egymásra csúszott idősíkok hurkaiban kering. Ezt kibogozni, ebben eligazodni az igazi olvasói truváj! Maga a történet, illetve a mondanivaló kicsit úgy hat, mintha egy regénybe oltott egzisztencialista kiskáté lenne, az élet valódiságát jelképező munkáslét és a kispolgári önámítás ellentmondásaiból kiragadott, ma már kissé közhelyes típusmondatokkal, végeláthatatlan lelkizésekkel. Olyanokkal például, hogy „mi, melósok nem érünk rá a hangulatainkkal foglalkozni”; vagy hogy „az összes kispolgárnak mániája az eredetiség, és közben nem veszik észre, hogy ez is egyfajta hasonlóság”. A gonosz nem a rendszerben, hanem bennünk, saját magunkban lakozik; s hogy ha nincs Isten, és a dolgainkat, az életünket kizárólag mi teremtjük, abban az a legijesztőbb, hogy nincs miben hinni. És bár igaz, hogy az ember végérvényesen szabadságra ítéltetett, a saját szabad döntéseinek béklyója sokszor mégiscsak szorongatóbb bárminél. A számtalan tankönyvszerű mondaton túl van azonban a regénynek egy ma is nagyon aktuális és rendkívül hangsúlyos gondolata, mely újra és újra előkerül mind az egyén, mind pedig az emberiség történelmének idővonalán: nevezetesen a felelősség kérdése. Hogy mennyiben múlik rajtunk, mennyire lehet közünk a mások véréhez. „Egyszer azt olvastam – hangzik el a regény egy ott és akkor jelentéktelennek tűnő pontján –, hogy felelősek vagyunk mindenkiért, mindenki előtt… Nem állítom, hogy egyetlen kézmozdulattal képes lettem volna megállítani a nácik bevonulását. – Láttam magam előtt az anyámat, ahogy ott áll, azon a sevillai utcán, és a levegőbe emeli a vékonyka karját. De ha mindannyian felemeltük volna a kezünket?” Ebbe a feltételes módba beleborzong az ember, hogy aztán sok-sok oldallal később már égesse a bőrt és kőként nehezedjen a gyomorba, ahogy Hélène, miután látja, ahogy a rendőr kikapja egy zsidó nő kezéből a csecsemőjét és elviszi, felteszi magának (nekünk) a kérdést: „Mi lenne, ha mindannyian rátámadnánk? Ha elvennénk tőle a gyereket?” Ez a „mi lenne, ha…” vagy „mi lett volna, ha…” még mindig a négy fal közé szorult értelmiség egyik legsúlyosabb terhe. Beauvoir a regény végén ad egyfajta elfogadható választ, ha tetszik, kiutat: „Megéri akár a halált is kockáztatni azért, hogy megőrizzük az élet értelmét.” Csak cselekvés legyen! (Ford. Bíró Péter. Jaffa Kiadó, 2020. 255 o.)
Szerző