Mi lenne, ha mindannyian...? (Simone de Beauvoir: Mások vére)

Publikálás dátuma
2020.05.01. 08:18

Ez a „mi lenne, ha…” vagy „mi lett volna, ha…” még mindig a négy fal közé szorult értelmiség egyik legsúlyosabb terhe.
Szóval, miért élünk? – kérdezi Hélène, a regény női (anti)főhőse úgy nagyjából a 100. oldal környékén, röviden és félreérthetetlen egyértelműséggel összefoglalva a regény 255 oldalon tekergő gondolatiságának (bizonyos nézőpontból lelkizés) lényegét. Vagyis az egzisztencializmus egyik alapkérdését. 1945-ben, amikor Simone de Beauvoir magyarul most először olvasható regénye, a Mások vére megjelent, lét- és ideatársa – akivel egész életén át kissé ellentmondásos szabadság-szerelem viszonyt ápolt –, Jean-Paul Sartre már túl volt a Lét és a semmi egzisztencialista alapvetései­nek megfogalmazásán. Sőt már formálódott az 1946-ban kiadott, Az egzisztencializmus: humanizmus című opusa is, melynek egyik tézismondata: „Az ember semmi más, mint amivé önmagát teszi.” Szóval, 1945-ben, amikor Beauvoir 37 évesen megírta Hélène és Jean tragikus szerelmének krónikáját, az lényegében egyfajta leképezése volt az akkori francia értelmiség létértelem-kutató és -definiáló vitáinak. (Beszédes, hogy a két férfi szereplő, Hélène korábbi, majd későbbi szeretője a Paul és a Jean nevet viselik). Nem új, sokkal inkább merész és meghökkentő lehetett tehát, hogy azokat a gondolatokat, amelyek akkoriban a francia egzisztencialistákat foglalkoztatták, egy nő veti papírra. Egy olyan valaki, aki kilencedik nőként diplomázott a Sorbonne-on, aki az átlagember számára megbotránkoztató életet élt, s aki nem átallott a Mások vére című regényét annak a diákjának, Nathalie Sorokine-nek ajánlani, aki ­miatt 1939-ben felfüggesztették tanári állásából, miután kiderült, hogy szerelmi viszonyt folytattak. Több a regényről megjelent kritika úgy vagy hasonlóképp fogalmazott, hogy Beauvoir regénye elgondolkodtató, olyan alaplétkérdésekkel foglalkozik, melyek a karanténos elszigeteltségben mindannyiunk fejében megfordulnak egy-egy átszorongott nap vagy éjszaka után, s hogy főhősei, az érzelmi és létértelmi vívódásaikkal mintha az olvasót is közelebb vinnék saját megfoghatatlan lényegéhez. Mindez igaz, a Mások vére gondolkodásra késztet, ám innen, a XXI. századból nézve talán már nem a „szóval, miért élünk” felütés vagy inkább közbevetés mentén. Ami igazán izgalmas benne, az az elbeszélői attitűd folyamatos, olykor gondolatról gondolatra történő változása. Ahogyan az egyes szám harmadik személyű narrátor minden jelzés nélkül vált egyes szám első személyű elbeszélőre, aki a fel-felvillanó emlékfoszlányok vonalán egymásba kapaszkodó sztorik és egymásra csúszott idősíkok hurkaiban kering. Ezt kibogozni, ebben eligazodni az igazi olvasói truváj! Maga a történet, illetve a mondanivaló kicsit úgy hat, mintha egy regénybe oltott egzisztencialista kiskáté lenne, az élet valódiságát jelképező munkáslét és a kispolgári önámítás ellentmondásaiból kiragadott, ma már kissé közhelyes típusmondatokkal, végeláthatatlan lelkizésekkel. Olyanokkal például, hogy „mi, melósok nem érünk rá a hangulatainkkal foglalkozni”; vagy hogy „az összes kispolgárnak mániája az eredetiség, és közben nem veszik észre, hogy ez is egyfajta hasonlóság”. A gonosz nem a rendszerben, hanem bennünk, saját magunkban lakozik; s hogy ha nincs Isten, és a dolgainkat, az életünket kizárólag mi teremtjük, abban az a legijesztőbb, hogy nincs miben hinni. És bár igaz, hogy az ember végérvényesen szabadságra ítéltetett, a saját szabad döntéseinek béklyója sokszor mégiscsak szorongatóbb bárminél. A számtalan tankönyvszerű mondaton túl van azonban a regénynek egy ma is nagyon aktuális és rendkívül hangsúlyos gondolata, mely újra és újra előkerül mind az egyén, mind pedig az emberiség történelmének idővonalán: nevezetesen a felelősség kérdése. Hogy mennyiben múlik rajtunk, mennyire lehet közünk a mások véréhez. „Egyszer azt olvastam – hangzik el a regény egy ott és akkor jelentéktelennek tűnő pontján –, hogy felelősek vagyunk mindenkiért, mindenki előtt… Nem állítom, hogy egyetlen kézmozdulattal képes lettem volna megállítani a nácik bevonulását. – Láttam magam előtt az anyámat, ahogy ott áll, azon a sevillai utcán, és a levegőbe emeli a vékonyka karját. De ha mindannyian felemeltük volna a kezünket?” Ebbe a feltételes módba beleborzong az ember, hogy aztán sok-sok oldallal később már égesse a bőrt és kőként nehezedjen a gyomorba, ahogy Hélène, miután látja, ahogy a rendőr kikapja egy zsidó nő kezéből a csecsemőjét és elviszi, felteszi magának (nekünk) a kérdést: „Mi lenne, ha mindannyian rátámadnánk? Ha elvennénk tőle a gyereket?” Ez a „mi lenne, ha…” vagy „mi lett volna, ha…” még mindig a négy fal közé szorult értelmiség egyik legsúlyosabb terhe. Beauvoir a regény végén ad egyfajta elfogadható választ, ha tetszik, kiutat: „Megéri akár a halált is kockáztatni azért, hogy megőrizzük az élet értelmét.” Csak cselekvés legyen! (Ford. Bíró Péter. Jaffa Kiadó, 2020. 255 o.)
Szerző

Darvasi László: Kutyák Lojangból

Publikálás dátuma
2020.04.25. 12:10

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Vagy húsz esztendeje írni kezdtem egy könyvet, amely úgynevezett kínai novellákból állt. Ősi kínai meséket és legendákat írtam át, kitaláltam hozzájuk újakat. Az elkészült kötet címe ez lett: A lojangi kutyavadászok. Azóta kétszer adta ki a Magvető, és megjelent németül, hollandul, románul is. Amikor elkezdődött karanténos életünk, egyszerre csak eszembe jutott ennek a könyvnek egy novellája, a Kutyák Lojangból című történet. És arra gondoltam, valami hasonló történik most velünk is, úgy értem, a kerek nagyvilággal. Szerkesztőm is így gondolta. Úgyhogy a novellát ezennel újra közreadjuk.
Vu kelmefestő asszonya a selyempiacról igyekezett hazafelé, amikor azt vette észre, hogy kutya lohol utána. Átlagos méretű, gazdátlan eb volt. Kószált néhány ilyen vakarék a városban, a szemét között szimatoltak, a napon sütkéreztek, bőségesebb időkben olykor kaptak is ezt-azt, csontot, csirkebelet, elhúzódó éhínségek idején pedig az is előfordult, hogy befogták őket. A dög a házánál érte utol az asszonyt, körülményesen végigszaglászta a bokáját, majd elvicsorodott. Aztán, mintha csak látomás lett volna, tovaügetett. Nem volt látomás. Po erdész a város nyugati peremén lakott, kertje végén fogott lágy hullámzásba a föld, hogy aztán vészes hirtelenséggel emelkedjen, s váljon a Sárkányok Pihenője elnevezésű hegycsúccsá, melynek sziklái valósággal a város fölött függtek. A vadász felesége ruhát teregetett, amikor rémülten vette észre, hogy gyermekét egy hatalmas dög vonszolja a hegyoldal törpefenyői közé. A fiúcska alélt volt. Az anya botot ragadva támadt a kutyára, a vad állat nyomban ellene fordult. Mire a segítség megérkezett, az asszony elvérzett a harapásoktól. A szörnyű hír megrázta őket. Vu kelmefestő asszonya részletesen beszámolt arról, hogy az előző nap őt is követte egy ilyen dög, és valósággal megfenyegette, mire néhányan hasonló élményekről adtak hírt, az egyiküknek kutya ül az udvarában és napok óta nem takarodik el, egy pásztornak a birkáit fojtották meg, egy rizsarató harapásnyomoktól gennyező lábait mutogatta. – Félek – suttogta ez a férfi, pedig az egyik kezén hat ujja volt, és a fogaival úgy tartotta a kést, hogy nem akadt ember, aki ki tudta volna húzni. A következő éjszaka éktelen vonyításra ébredtek. A telihold fényétől megnövesztett, baljós árnyak suhantak az utcákon, mintha démonok szállták volna meg a várost. Azon vitatkoztak, nem inkább valamilyen illúzió áldozatai lennének-e mégis. A dögök azért vannak többen, mert ők többször beszélnek róluk! Egy véres támadás számtalan, egymástól apróságokban eltérő változatban keringett közöttük, s ők azon vívódtak, nem inkább a szavaik vadultak-e meg, miközben a világ nem lett sem jobb, sem rosszabb. De már nem tudtak a rettegéstől ingerelt fantáziájuknak megálljt parancsolni. Mert amit elképzeltek, az rendre megtörtént. A jóslatok beigazolódtak, s a házaik mélyén, az elsötétített ablakok mögött, a tisztító füsttől fullasztó szobákban történt természetes halálesetek vagy balesetek is a megvadult kutyákkal függtek össze. A dögök dühödt falkákban járták a várost, és nekirontottak az embereknek. S amikor az terjedt el, hogy a hjüszieni lány, aki tavaly költözött a városba, s visszahúzódó természetével csakhamar kivívta a helybeliek ellenszenvét, amikor tehát elterjedt, hogy ez a lány kutyákat szült, eszükbe sem jutott, hogy kételkedjenek. Ráadásul, amikor felindultságtól remegve rátörték a rozoga viskó ajtaját, azt látták, hogy a házat néhány hetes dögök lepték el, s vinnyogva mászkálnak a földes padlón. A lány lázas kábulatban hevert a fekhelyén, az öle véres volt, félrebeszélt. Rágyújtották a viskót, és a menekülő dögöket egyenként verték agyon. Másnap széttépett rendőr tetemére leltek a főpiac sátrainál. A borzalmak folytatódtak. Bot nélkül nem volt tanácsos a szabadba merészkedni. Az éjszakák rettegéssel teltek meg, a nappaloknak nem volt fénye, taknyos köd kavargott a város fölött, mintha a Sárkányok Pihenője lehelte volna magából a mérget. Csapatokban közlekedtek már ők is. Összefogtak néhányan, hogy halaszthatatlan üzleteket intézzenek, gyógyítsanak vagy temessenek, és mind gyakrabban harcoltak meg a kutyákkal a templomkert bambuszligetében vagy a selyempiac elhagyott sátrai között. Nem volt ellenszer. A világ rendje bomlott meg, és nekik fogalmuk sem volt arról, hol és mikor és miben hibáztak, miféle cselekedetükkel vonták magukra az Égfeletti haragját. Akkor az egyikük azt mondta, áldozatot hoz. Még tudtak gúnyolódni, hát kikacagták. Kérdezték, miféle áldozatra gondol. Pao-ho, a kézműves mereven elmosolyodott. A várost soha nem látott számban lepték el a kutyák. Habzó pofákkal, falkákban vadásztak, a nádkunyhók oldalát marcangolták, az ólak tetején üvöltöttek. Aztán a téboly csúcspontján azt látták, hogy Pao-ho kitárja műhelye ajtaját, és lassú mozdulatokkal kisétál az utcára. A kutyák körbevették, megszaglászták, majd a vezérük, egy erős, fehér hím fölvakkantott. A falka továbbügetett. Pao-ho döbbenten bámult. Köveket dobált, átkokat üvöltözött utánuk, a kutyák azonban unottan kitértek előle. Pao-ho, nevettek rajta, legyen ő, ha már nem bántják a dögök, legyen ő a hírvivő. Vigye el a Csónakközbe ezt a küldeményt, a Tavaszi Virágok Házába meg amazt a csomagocskát, így kérlelték a kézművest a balul végződő fölajánlkozás után. Pao-ho szemében fény villant, mintha azt gondolta volna, ha áldozatot nem hozhat, hát gazdag lesz, ezért ráállt az alkura, s ettől kezdve jó pénzért futárkodott a városrészek között. Csakhogy őt is elérte a végzete. Egy reggel mégis széttépték, valósággal fölfalták a dögök, s hogy miért éppen akkor, miért nem korábban vagy később, soha nem derült ki. Ha a hirtelenében összeeszkábált magaslesekről vadásztak rájuk, a kutyák még többen lettek. Ha sikerült elpusztítani egyet, ott termett a helyében kettő. A dögök borzasak voltak, vadak és alattomosak. Néha egymásnak estek, s a pusztuló virágágyásokban, az elhagyott teázók kertjében vívták meg véres csatájukat a falkavezérségért. Végül egy Ming nevű ember azt mondta, jó ismerősétől kapott hírt a minap, aki Lojangban él, és ismeri azokat az embereket, akiket arrafelé mindenki csak „lojangi kutyavadászoknak” emleget. Furcsa hanglejtéssel mondta ki a szót, majd megismételte, „a lojangi kutyavadászok”, miközben az arcán rángás futott végig, s az ábrázata grimaszba fagyott. Elmegy hozzá, mondta Ming, fölkeresi ezt az ismerősét, aki talán segít rajtuk. Ming elindult, mondhatni a segítségükkel tört ki a városból, s aztán hetek teltek el, a legcsekélyebb hír nélkül. Közben a téboly ereje mit sem csökkent. Arra gondoltak csalódottan, hogy Ming hazudott, gyáván elmenekült, magukra hagyta őket a bajban, s habár az ember személyes joga ott élni, ahol akar, a szülőföldjét is elhagyhatja a boldogulás reményében, de ez árulás volt, hiszen Ming segítséget ígért, csakhogy az irháját menthesse, s most bizonyára a hőstetteiről dicsekszik valahol. Nem sokkal a Sárkánycsónak Ünnep napja előtt, amelynek megülésére gondolni se mertek, futár érkezett a városba. A fiatalemberből ömlött a vér, a hús cafatokban lógott a testéről. Mire biztonságos helyre vitték, már alig lélegzett. Még el tudta mondani, hogy egy bizonyos Ming úr fogadta fel őt, hogy tudassa velük, az ismerőse találkozott a lojangi kutyavadászokkal, sikerült megegyezniük, s a kutyavadászok már úton is vannak, sőt talán már munkához is láttak. Olyan megrendülten nézték a halottat, mintha közülük való lett volna. A fiúért imát mondtak, és eltemették. Újra reménykedni kezdtek. Talán mégsem csapta be őket Ming. Ha elmenekült, és esze ágában sincs visszatérni, mi értelme lett volna a futárt a halálba küldeni? Így okoskodtak, és mind erősebb hévvel vártak. S mert a várakozás a remény földje, a remény pedig az érzések színezéke, elképzelték a kutyavadászokat, tömzsi, de fürge testüket, széles pofájukat, amely a démonűző Csung Kuj ábrázatához hasonlított a leginkább, becsületesnek és titokzatosnak gondolták őket, néha vitatkoztak rajtuk, a gyermekeiknek meséltek róluk esténként, miközben néhányan maguk is valóságos kutyavadásszá lettek, afféle specialistákká, akik kiismerték a dögök szokásait, tudták támadásaik várható időpontját, s megint mások, mert ifjak és heves vérűek voltak, puszta kézzel szálltak szembe velük, puszta kézzel harcoltak meg a falkákkal, s jó néhány csatából győztesen kerültek ki. Múltak a hetek. A kutyavadászok nem jöttek. Vándor vagy kereskedő még kevésbé tévedt a pusztuló városba. Nem jöttek a kutyavadászok, s az ő lelküket újra beszennyezte a kilátástalanság sara, jajongva átkozták magukat, hogy hinni és reménykedni mertek, átkozták az eget és a földet, átkozták a hitszegő Minget, sírtak és jajveszékeltek. Egy napon olyan csöndre ébredtek, mintha minden rém­álom lett volna csupán. Az utcák üresek voltak, s az első falka is csak dél felé rohant át a piactéren, hogy aztán estére újra a városra törjön a szokásos téboly. A következő napok mégis változást hoztak. Mind kevesebb támadás esett, kevesebb lett a kutya is, a falkák fogyatkoztak, s a napok némely időszakaiban már kimerészkedhettek a szabadba, s ezek az időszakok mind hosszabbak lettek, míg egy délelőttön azt vették észre, hogy az újjáéledő gyümölcspiac sarkában kutyát simogat egy gyermek, s az állat megnyalja a fiúcska arcát. Hihetetlen volt, de lassan vége lett az őrületnek. Gyanakodva fürkészték a tisztuló eget. Nem tudták, szabad-e örülniük, szabad-e ünnepelniük, észrevehetik-e még, hogy az életnek újra illata és szaga van, hogy a közeledő ősz miféle színekkel festi át a világot. Soha ilyen gyönyörű vörösen nem pompázott még büszkeségük, a juharliget. Végül azt tapasztalták, hogy az életük olyan lett, mint régen. Már nem féltek, éjszakánként ki lehetett ülni a kertekbe teázni és pipázni, a múltról beszélgetni. Csung Csiu Csie őszünnepére megérkezett Ming is. Úgy meredtek rá, mint egy kísértetre. Ming nevetett. Kövér volt és elégedett. Ezüstbotja volt, előkelő öltözéke. – Boldog vagyok – hajlongott előttük –, hogy ilyen jól sikerült minden! – Mi sikerült jól, Ming úr? – kérdezték tőle zavartan. – Hogy itt jártak a lojangi kutyavadászok – szólt görcsbe ránduló arccal Ming, majd megkönnyebbülve folytatta. – Itt jártak a kutyavadászok, s lám, milyen szépen rendbe raktak mindent. – A háza felé indult. Az épület a piactér oldalában roskadozott, fala tövében gyom burjánzott, a tető behorpadt. S ahogy Ming a háza felé imbolygott, haladtában még nagyot rúgott egy vékony horpaszú, kicsi dögbe, amely vinnyogva kotródott odébb.

Csabai László: Ínség

Publikálás dátuma
2020.04.25. 11:30

„Olga délben elmegy. Amikor az utca végére ér, elkezd esni a hó. Október vége lévén már itt az ideje.”
Erzsi bögrével a kezében érkezik Katalin erdőszélen lévő házához. Katalinnak bőven volt ideje észrevenni, felkészülni a fogadására, de még csak nem is köszön neki. Fejét sem fordítja felé. Feji tovább a rénszarvast. De a rénszarvas tőgye nem rejt sok éltető nedűt, Katalinnak új jószágot kell befognia. Azt, amelyik az orosz gerendaház, az izba bejárata előtt legel. Erzsi mellett. – Isten hozott, Jeliza – mondja kényszeredetten a házigazda. – Jó munkát, Kátya. Ez a valódi nevük, Jelizát Erzsinek, Kátyát Katalinnak a magyar hadifoglyok nevezték el. – Mi járatban? – Egy csupor muharkölesért. Tavaly karácsonykor kérted. És még nem adtad meg. Bemennek a házzal egy tető alatt lévő fészerbe. Katalin nem muharkölest tölt, hanem tavaszi búzát. Ez értékesebb gabona, ezért egy kis híja marad a bögrének. Erzsi bámulja, aztán egy kendőkébe csavarja és a kosarába teszi. Néznek egymásra. Katalin sóhajtva megkérdi: – Innál egy kis kvászt? A kvász állott. Azért Erzsi kér még. Katalin nem ad. Inkább támad: – Te nem muharkölesért jöttél! – Sándorért jöttem. És viszem is magammal. Hol van? – Nem mondom meg. – Nem is kell. Mivel minden jószág itt van, csak az erdőbe mehetett. Fáért vagy gombáért. – Sándor engem választott! – kiáltja felugorva Katalin, mire a másik nő előkap a kosárkából egy kalapácsot, és olyat üt a házigazda halántékára, hogy az megtántorodik, kábultan tapogatni kezdi fejét, vérző szája szélét, majd elvágódik. Erzsi megvizsgálja a pulzusát. Nem halt meg. Felemeli újra a kalapácsot. De nem sújt le vele. Sándor gombával degeszre tömött katonai málhazsákkal lép ki a fenyőóriások közül. És a kezében is gomba. Nyersen falja őket. Ez barbárságnak, cigánydolognak számított volna a Nyírségben, de az itteniektől átvették a magyar hadifoglyok. Remek a fővetlen gomba. Főleg, ha van hozzá egy kis tejföl. Ami most persze nincs, de Sándornak azért jó a kedve. Erzsit meglátva sem fejezi be a falatozást. Teli szájjal kérdezi: – Hát te? Hozzám jöttél? A ’14-ben fogságba esett magyarok mostanra mind megtanultak oroszul. Soknak már akcentusa sincs. A nyárligetiek kivételek. Az ő anyanyelvük (amit ők tirpáknak, esetleg tótnak, még ritkábban nyárligetszke narecsijének neveznek, de semmiképpen sem szlováknak) eleve érthető volt a helyiek számára, így nem fárasztották magukat a tanulással, csak a tótot elkezdték oroszosan ejteni. Sándor is ezt a keveréknyelvet használja most. – Hozzád. Viszlek haza. Hozzám. – Hm! – válaszol Sándor. Ami nem válasz. Katalinnal már jól megvan egy hónapja, de most bevillan, milyen élvezetes volt Erzsinek a mellét markolászni, az ágyékát tömködni. És hogy milyen remek pirogot meg pelmenyit tud készíteni a nő. – Még meggondolom. Majd ha véget ér a háború. Addig úgyis… – Nemrég még egy tányérból ettünk, egy korsóból ittunk. Ez semmi? Együtt vetettük a krumplit, a répát, a hagymát, és együtt is szedtük föl. Egy ágyban aludtunk. Ez semmi? Sándornak jólesik éreznie, mennyire ragaszkodik hozzá a másik. Szokott is erre gondolni. Nyolc hadiözvegyet szédített el eddig, négy akarta megnyerni férjnek. – Jól megvagyok Katalinnal is. – A bujálkodás biztos jó vele. De csak az a fontos? Magyarországon más nem számított? Például a föld! Magyarországon a föld volt a minden. A tirpákok szemében pedig még a mindennél is több. A szülők házassági tanácsa így szólt: „Egy szép, lutheránus tirpák lányt kell feleségül venni. Fontos, hogy szép legyen, mert akkor nem unod meg. És ha nem unod meg, nem fogod megcsalni, és így boldog lesz a családi életed. Fontos, hogy lutheránus legyen, mert az az igazi vallás, ezt mindenki tudja. És fontos, hogy tirpák lány legyen, mert az dolgos, beosztó és tud tirpákul. De ha egy lány több földet hoz a házasságba, mint amennyit te jussolsz majd tőlünk, akkor nem baj, ha lófejű, katolikus és sváb vagy bármilyen fajta, azt vedd el!” – Én húsz gyeszjatyina legelőt kapok örökségül, és már a nevemen harmincnyolc szegény férjem után. És még huszonöt gyeszjatyina szántó. Mije van Katalinnak? Még a fele sem. – Tehát megkaptad a férjedét? – Igen. Halottnak nyilvánították. Három éve nincs hír róla. Német fogságban sincs. Sándort mellbe vágja a sok föld képzete. Nem a legelőé, hanem a szántóé. (Bár Szibériában keserves a gabonatermesztés.) „Huszonöt gyeszjatyina az negyven kataszteri hold. És vagy ötvenöt-ötvennyolc kishold. Ennyi földdel már bíró lehetnék a nyárligeti bokortanyákon. Ennyivel már meghiteleznének nekem egy cséplőgépet…” Kellemes dolog belefeküdni a gazdagságba, de ahol a nő hozza a vagyont, ott a szája is nagy. Amit nem szeret a férfi. Meg egyébként sem jó egy nő első szavára elcsábulni. – Nagy szántó, nagy legelő: ez szép. De nem hallottál a pétervári felfordulásról? Ez most a legfőbb beszédtéma. Uljanov-Lenin megpuccsolta Kerenszkij kormányát. Erzsi hevesen rázza a fejét Sándor felvetésére: – A bolsevikokkal nincs baj. Békét kötnek. És a maguk munkájával boldoguló parasztok meg kozákok földjét nem bántják. Csak a korona, a grófok és az egyház birtokait veszik el. – Lehet, de mi az, hogy a „szovjetek kezelésébe” mennek a birtokok? A szovjetek is afféle pétervári, hatalmi dolgok. Majd leküldenek a fővárosból intézőket, és azok csinálnak nagy állami gazdaságokat. És rátenyerelnek minden földre. Te meg mehetsz napszámba. – Nem lesz így, mert akkor a bolsevikokat is elűzi a nép. Mint a cárt meg Kerenszkijt. Sándor a fejét vakarja. Egyik percben felkoncolna minden istentagadó bolsevikot, a másik percben csatlakozna hozzájuk. És így van vele a többi hadifogoly is. Erzsi látja a férfi ingadozását, és a legjobb pillanatban húz elő a kosárkából egy üveg vodkát. A szibériai nők sosem szidták, köpdösték a magyar hadifoglyokat. Nem kapcsolták össze ezeket a fickókat azokkal, akik az ő testvérbátyjukra lőttek. Vittek nekik főtt krumplit, lepényt, cserébe kaptak töltényhüvelyből készített gyűrűket, játékokat. A férjeik ezt nem nézték jó szemmel. De idővel mindet besorozták. A foglyokat meg kiadták a paraszti gazdaságoknak. Mert valakinek meg kellett művelni a földecskét, gondozni kellett az állatokat. És akkor megjöttek a háborúban elesett hitvesekről az értesítések. Dermedtség. Aztán pánik. És férfivadászat. A tajgában elfogadott, hogy az idegen, ha nincsenek otthon a háziak, a hideg elől meghúzhatja magát a portán. Ám Teréz (neki oroszul is ez a neve) és Olga (neki is) nem az ajtó mögötti padon, nem is a kemence mellett, hanem a nappali közepén, az ebédlőasztalnál ülnek. – Nem hiányzik valami? – kérdi megérkezésekor mérgesen tudomásul véve a jelenlétüket Erzsi. – Mazsolás süteményt ne hozzak? Mazsola nincs benne, de édes répa van. – Ezeknek is fhérfhi… az hiányzik – röhög a vodkával éppen végzett Sándor. Aztán meghajtja magát. – Isten hozta a hölgyeket az othhonuhunkban. Olga megvetően néz a férfira. Teréz nyugtalanul. Aztán elönti a méreg, amit Erzsin tölt ki: – Tudom, hogy elbántál szegény Kátyával. Már Podkameníjben van, a rendőrőrsön. Erzsi megriad. Fél a rendőrtől és fél az ingatag Sándortól. De Sándor nem fogja fel, mi is történhetett Katalin-Kátya izbájában. – Szegény Kátya… Ő mindenkivel, veled is csak jót tett – folytatja Teréz, pedig eredetileg hozzá indult, tőle akarta, akár erőszak árán is, visszaszerezni Sándort. Csak amikor a még vérző fejű nőtől értesült a történtekről, akkor jött rá, hogy immár alighanem Erzsi a fő ellenfél. – Ha rendőr jön… – mondja vállat rántva Erzsi, de elgyengül a hangja. – Ha… majd akkor… az a mi dolgunk lesz. Most pedig a Mindenható nevében… – és Erzsi az ajtó felé mutat. – Megyünk, megyünk… – nyugtatgatja gúnyosan Teréz. – De visszük Sándort is. – Őt nem! – De bizony! Te úgyis a hűvösre kerülsz, mit csinálna itt Sándor egyedül? – Ez is a mi dolgunk. Egyébként miért nem kérdezed meg tőle, kit akar… – de már meg is bánja ezt az ajánlatot. Rosszat sejtően és lekicsinylően néz arra a férfira, akiért az előbb még kalapáccsal harcolt. S hogy még most is harcol, dühös magára, a világra, a Mindenhatóra. És legfőképp az eltűnt-meghalt férjére, aki ebbe a lehetetlen helyzetbe sodorta. – Én nem megyek! – kurjant Sándor, s mikor Erzsi arcán átfut a hála halvány mosolya, hozzáteszi: – Vagyis ingyen nem! Erzsi huszonöt gyeszjatyina szántót hoz. Kinek van több? Lehet alkudozni rám! A három nő arcára döbbenet ül ki. És Sándoréra is. Elszégyelli magát. Aztán mégis újra vihogni kezd. Kimenne a konyhába vodkáért, de Teréz elkapja a kezét. – Nekem más van! És az többet ér! – kiáltja Teréz, s a férfi kezét a hasára helyezi. Sándor nem érti, miért. Aztán megérti. Hátrébb lép. Méregeti a nő alakját. Tényleg mintha teltebb lenne. – Fiút fogok neked szülni. Aztán még egyet. És amennyit akarsz. Sándor újra, óvatosan megtapogatja a hasat. – Nem mozog. – Persze, hogy nem. De érezni, hogy ott van, hogy él. Nem ­érzed? – De… igigighhen – és a férfiben összekeveredik az ittasság, a megdöbbenés és az öröm. – Hujj, ez már nagy dolog! Ha az embernek fijja születik! Teréz háza az egyik legnagyobb Podkameníjben. Egy pétervári dekabristáé volt, aki vagyonát, családját, szolgálóit magával vihette a száműzetésbe. Kőalapon áll a gerendaház. Teréz férje lovakat tenyésztett, és kereskedett velük. Mégsem tudta baksissal elintézni a katonai felmentést. Azt azért igen, hogy a sereg tüzérhámos lovaihoz került. Balszerencséjére. Mert bár a tüzér előkelőbb a gyalogosnál, nem kell neki szuronnyal rohamozni, szögesdróton átgázolni, kézitusát vívni, a tüzérekre fenik a fogukat az ellenfél tüzérei. Teréz férjének állását telibe találta egy osztrák-magyar szolgálatban lévő Škoda nehézlöveg. Meg sem próbálták a katonák maradványait összeszedni. Teréz borscsot tesz az asztalra. Mellé tejfölt, ecetet, fűszereket. És citromillatú fekete kenyeret. Este van. Sándor már kijózanodott és megéhezett. Nem vodkára, hanem húsra vágyik. Asszonyi húsra, amit meg fog kapni. És tyúkhúsra, ami benne van a levesben. Jó dolog meleg levest kanalazni a meleg szobában, és nézni a kinti hideget. Terézt és Sándort reggel Olga teával várja. Kiönti nekik a závárkát, vagyis a teaesszenciát, és szibériai módra, erdei lekvárt tesz bele, majd felönti forró vízzel. Sándornak kéjes gondolatai támadnak a sürgölődő Olgát látva. Teréznek sötét gondolatai támadnak a sürgölődő Olgát látva. A hadifoglyok becserkészése mellett a szibériai özvegyeknek van még egy megoldása a férfihiányra: összeköltözni egy másik nővel. Közös házba, közös ágyba. Nem új dolog ez. Az ablakot pucoló Olgát hosszan nézi Teréz. Nem vágyakozva, csak türelmetlenül. – Hagyd már azt az átkozott ablakot! Ide figyelj! – mondja Teréz, de direkt jó, hogy háttal van neki a másik nő, így elkezdheti: – Olga, menj el innen! Költözz anyádékhoz! Kapsz tőlem kását, olajat, egy tucat csirkét. Megdolgoztál érte. – De hát azt mondtad, mi hárman… együtt. Kell Sándor, mert a gyereknek kell apa, de hogy én is… hogy hárman… – Nem jó dolog ez így. Hárman nem. Te meg én, az sem volt jó. Délig menj el! Olga délben elmegy. Amikor az utca végére ér, elkezd esni a hó. Október vége lévén már itt az ideje. Olga arra gondol, bárcsak elpusztulna a világ. És főleg ez az átkozott Podkameníj, benne ezzel az átkozott utcával, és azzal a nagy házzal. Látja megérkezni Sándort. Olga visszamegy az otthonához. Amit el kellett hagynia, így már nem az otthona. Hanem egy istálló. Mint ahogy tényleg az, mert a hátsó traktusban van négy boksz a legnemesebb lovak számára. Persze nincs már ló. Olga az udvarról benéz a nappaliba. Nem lát semmit. Bemegy az istállóba. Gyufát gyújt, és a régi szalma alá tartja. Imádkozik, hogy ne erősödjön a havazás, mert az eloltaná a lángoló portát. Isten nem hallgatja meg: a hó már szinte szakad, a szalmán meg csak pár lángocska ugrál. És azok is elfáradnak, elnyugszanak. A nő újabb gyufaszálat gyújt meg. És az eredmény ismét csak apró lángocskák. Meg keserű szalmafüst. Ami könnyet csal a szemébe.
Szerző