Légrádi Gergely: Sortűz

„A szeretet ereje és másokra gyakorolt hatása járt a fejében akkor is, amikor meghallotta a dörrenéseket.”
Azon gondolkodott, vajon tudnak-e szeretni. Megtanulták-e valaha ezt az érzelmet. És, ha igen, ki tudják-e mutatni. Illetve, ami most ennél fontosabb, megértik-e, ha ő erre épít. Mert, ha igen, még van esélye. Egyébként vége. Egyszer, még egyetemista korában egy professzor előadásán hallotta, hogy vannak velünk született érzések, mint például a félelem vagy az unalom, és vannak olyanok, amelyek tanultak. Ezek közé tartozik a szeretet is. Meglepődött, mert azt gondolta, ezt a képességet, ezt az érzést hozzuk magunkkal. Bennünk él, tanulástól, szocia­lizációtól függetlenül. De ezek szerint mégsem. Ezt bizony meg kell élni, el kell sajátítani, mesélte büszkén és mosolyogva a professzor. Az előadás közben felmerült benne, hogy vajon a szerelemmel is ez-e a helyzet, de nem volt mersze megkérdezni. Pedig volt lehetőség az este végén néhány szót váltani a professzorral, négyszemközt. Mondjuk a jelen helyzetben a szerelem – mint olyan – nem segíthetne, így most éppen nem létkérdés a szerelem ösztönössége vagy tanult mivolta, tett pontot a gondolat végére. A döntés meghozatala után és annak végrehajtása előtt, úgy számolta, csak a szeretet maradt, mint egyetlen – és minden valószínűség szerint utolsó – kapaszkodó. Az értelem, az érvek már nem játszhattak szerepet, jogorvoslat nem lévén. Ha tehát, vitte tovább a gondolatot, a vele szemben lévő férfiak ismerik és gyakorolják a szeretetet, akkor van remény. Pontosabban ez az egyetlen, ami okot ad a reményre, hiszen ez az, ami jobb belátásra késztetheti a másik oldalon állókat. Jobb belátásra, és itt jobb alatt azt értette, ami felülírja a döntést, tehát egyfajta objektív, időn és téren felül értelmezhető jobbságra, jóságra utal. Arra, hogy mégse hajtsák végre a döntést. Ha pedig a játékelmélet kedvéért felteszi, gondolta, hogy tudnak szeretni, akkor csak az a kérdés, hogy a vele szemben álló férfiak mindegyike érez-e iránta (vagy, ha iránta nem is, de általánosságban véve az ember iránt) olyan szeretetet, amely lehetetlenné teszi a döntés szabályszerű végrehajtását. Mondjuk akképpen, hogy mindenki egy kissé félrecéloz. A félrecélzásról jutott eszébe, hogy a céllövöldében, ahol gyerekként dolgozott néhány nyáron át, a főnök elgörbítette a puskák csövét. Amikor megkérdezte, miért, a főnök csak annyit mondott, hogy úgyis csak a szeretet számít. Soha nem kérdezte meg, hogy a szeretet hogyan jön a cső elferdítéséhez. Már csak azért sem, mert célzás, és persze félrelövés közben szeretett bele a lányba, akivel aztán összekötötte az életét. A második nyár végén történt, hogy a lány a pulthoz lépett, kifizette a lövést, majd felemelte a fegyvert, a vállához igazította és célzott. Nem tudta levenni a szemét róla. Már a lövés előtti pillanatban tudta, élete végéig szeretni fogja. A felesége persze azóta is azzal zrikálja, hogy nem is az elferdített cső miatt nem talált, hanem ő nézett rá olyan igézően. Annyira elmerült a gondolataiban, a céllövölde kimerevített pillanatában, hogy a katonák szeme láttára elmosolyodott. A szeretet ereje és másokra gyakorolt hatása járt a fejében akkor is, amikor meghallotta a dörrenéseket. Meglepődött, hogy ilyen hamar cselekedtek, hiszen ő még nem ért a gondolatkísérlet végére, és ezt igazán megvárhatták volna. Aztán nézte, ahogy a katonák szabadkozva egymás felé fordulnak, majd leteszik a fegyvereket és elindulnak, mindannyian, a parancsnok felé.

Esély a változásra – Schwechtje Mihály a problémát problémának látja

Publikálás dátuma
2020.05.01. 11:00

Filmrendező, forgatókönyvíró, mégis ő volt az egyik, aki idén elnyerte a Radnóti Zsuzsa alapította Kortárs Magyar Dráma-díjat. Mert időnként színpadi terepre is merészkedik, és ha már ott van, ott is kényes társadalmi témákra fókuszál: a Jurányiban bemutatott díjazott drámája, Az örökség például a gyerekkereskedelemre, a roma szegregációra és a korrupcióra – amiket érzékenyen, ugyanakkor hitelesen, minden áltoleranciát és álhumanizmust mellőzve mutat.
Munkáiban rendre az áldozatokra, kiszolgáltatott sorsúakra fókuszál (romákra, munkanélküliekre, gyerekekre, abuzáltakra). Azokra, akiknek nincs vagy csekély a megszólalási esélyük helyzetükből és az áldozathibáztatás mechanizmusából adódóan.  A művészetben igen gyakori, hogy a munkánkon keresztül próbálunk meg részt venni a társadalmi felelősségvállalásban, hiszen az alkotásokon keresztül kommunikációba lépünk emberekkel és közös gondolkodásra hívjuk őket. Mindemellett vannak azért olyan filmjeim is, amelyek kifejezetten személyes élményekből táplálkoznak, csak a hozzájuk választott történet elfedi a magánjellegű kitárulkozást. Mások viszont tényleg olyan témájúak, amelyek a körülöttem lévő világra reflektálnak, és én csak mint erre reagáló vagy a bennem generált indulatot alkotásba konvertáló személy jelenek meg. Mit gondol, az elsődleges „felvevőpiac”, a budapesti értelmiségi mennyire érzékeli, hogy sokszor csak saját sebeit nyalogatja, buborékban él és valójában elveszítette már a kapcsolatát a valósággal?  Inkább úgy mondanám, több valóság létezik párhuzamosan. A budapesti értelmiség is nagyon sokféle. Más valósága van egy nemzetközi irodában dolgozó ügyvédnek és egy önkormányzati jogásznak. Másként érzékeli a világot egy gyógyszerészkutató és egy patikában dolgozó gyógyszerész. De teljesen más a világérzékelése egy konzervatív értelmiséginek is, mint egy liberálisnak vagy baloldalinak. Ehhez képest pedig vannak a társadalmilag leszakadt rétegek, amelyeknek a problémái egészen mások. És akinek az élete a betevő falatért való harcról, a drogfüggőséggel való küzdelemről vagy éppen az erőszaktól való menekülésről szól, nemigen tud elmélkedni azokról a kérdésekről, amikről például az értelmiség egy része tud. Szerintem az értelmiség fontos vitákat folytat, például a szabadságról vagy a demokráciáról, és ezekkel a vitákkal sokszor épp ezekért az emberekért is küzd. Az ön által bemutatott történetek és társadalmi rétegek az abszolút reménytelenségről, kilátástalanságról és tehetetlenségről szólnak. Miközben azzal, hogy bemutatja őket, szembesít velük, úgy tűnik, mintha mégis hinne a változtatás esélyében.  Valóban, úgy gondolom, összefogással, dolgok újragondolásával talán elérhető lenne. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-)-ban a kamaszkor fojtogató nehézségeiről szerettem volna beszélni, és arról, hogy ez még tovább nehezedett a gépek általi kommunikációtól, aminek egyik ijesztő fejleménye például az internetes zaklatás. Viszont a film arról is szól, hogy az sem megoldás, hogy ebben az érzelmileg és identitásban olyan bizonytalan korszakban, amit a kamaszkor jelent, ha valaki félresiklik, úgy büntetjük, hogy az életben soha többet ne legyen esélye talpra állni. Az, hogy nálunk lejjebb szállították a büntethetőség korhatárát, őrületes nagy hiba. Ráadásul azzal, hogy bezárunk valakit egy börtönbe, csak tüneti kezelést adunk. Ugyanis ezek a helyek az erőszakra épülnek, erőszakra épülő intézményben pedig nincsen esély arra, hogy megváltozzon bárki is. Az örökségben a gyerekkereskedelem témaköre pedig tökéletes leképezése annak, ami ebben az országban harminc év alatt történt. Ha ugyanis egy humanizmusra és szolidaritásra épülő demokrácia épült volna föl, akkor nem fordulhatna elő, hogy ártatlan újszülötteknek a sorsát ilyen mértékben meghatározza, hogy hová születnek. Ma, ha egy szegregált telepen látod meg a napvilágot, akkor minimális az esélyed arra, hogy kilépj azokból a lehetetlen társadalmi mintákból, amelyek miatt a szüleid is itt élnek. Az ilyen környezetben élők képtelenek egyedül megoldani a problémáikat és csak a külső segítségre számíthatnak, amit a jólétben élő, civilizáció vívmányait élvező többségnek kellene megadnia, de legelsősorban a szavazók által megbízott politikusoknak és azon belül is a hatalmat birtokló kormányoknak. Élünk egy országban, amelyik attól szenved, hogy nincsen elég gyerek, mégis teljesen magukra hagyjuk például azokat a gyerekeket és fiatalokat, akik önhibájukon kívül állami gondozásba kerülnek. Simán végignézzük, hogy a koldusmaffia, a prostitúció, a rabszolgatartás, a bűnözés és a szervkereskedelem felszippantja őket. Ez esetben teljesen mindegy, hogy valaki baloldalinak mondja-e magát vagy kereszténynek, mert az ideológia szintjén mindkettő az elesettek megsegítése mellett érvel, de hatalmon sosem láttam ezeknek valódi jelét. Amikor ilyen rendszerszintű egy probléma, bűnösnek mondható-e az egyén, ha nem tesz ellene semmit? Bűnös-e például a darabbéli rendőr vagy gyámügyes, mert nem kezd egymaga a rendszer elleni szélmalomharcba, így inkább szemet huny már csak saját túlélésére koncentrálva?  Amikor rendszerszintű a probléma, akkor az, aki a problémát problémának látja, meg kell, hogy találja azokat, akik szintén úgy gondolkodnak, mint ő, és tennie kell a rendszer ellen. Sokan vannak viszont, akik végig sem gondolják és nem is látják, hogy baj van, őket nehezebb bűnösnek látni. Érdemben tesz-e, aki – jobb híján – egyen segít, mint Az örökség főhőse, vagy csak a saját lelkiismeretét nyugtatja és épp a rendszert erősíti?  Egy megmentett ember is számít. És annál azért többet tesz, mint hogy csak a lelkiismeretét nyugtatja. Hiszen nagy rizikót vállal és a saját határait is átlépi, hogy segítsen. Persze mi a darabban azzal, hogy olyan drámai alaphelyzetet hoztuk létre, hogy már csak egy gyerek van a telepen, megkönnyítettük a főhős dolgát, hiszen nem hatvan gyereket kell megmentenie, hanem csak egyet, ám azt meg is teszi. Még akkor is, ha maga is pénzt ad a gyerekért, mert felismeri, hogy ebben a rettenetes amorális dagonyában semmi más eszköze nincsen. Egy-egy társadalmi jelenséget (internetes zaklatást, gyerekkereskedelmet, korrupciót, munkanélküliséget) bemutató munkánál mennyire kutat és ássa bele magát az adott témába? Egyáltalán fontos ez egy művészi alkotásnál?  Minden olyan témánál, amit nem a közvetlen környezetünkből vagy a saját életünkből veszünk, a kutatás alapvetően fontos. Nagyon sok irányból kell megközelíteni, mert ha például csak szociológiai tanulmányokat olvasnék, azzal is könnyen mellé lehet lőni, hiszen azok meg saját tudományos közegükkel vannak leginkább kommunikációban és ezért szintén torzíthatják a valóságot. Fontos elolvasni ilyeneket, de nem elegendő. A dokumentumfilm forgatása a baptista védett házról például épp ezért volt fontos része az emberkereskedelemről szóló kutatásomnak, mert személyesen találkoztam áldozatokkal és velük dolgozó szakemberekkel.  Most lett volna új színházi bemutatója (szerzőként, rendezőként) a Radnóti Színházban Gina címen. Ez szintén kiszolgáltatottságról, abuzálásról szól az italokba kevert, tudatvesztést okozó partiszer révén. Nem mai keletű a probléma – még mindig nem tudunk eleget?  Az előadásunk nem egy tájékoztató a Gináról vagy annak veszélyeiről. Az érdekel, hogy milyen lehet szülőként szembenézni azzal, hogy a gyereked, akit próbáltál felnevelni, részt vett egy csoportos abúzusban. Azaz mi most az elkövetők szüleinek a szemszögéből vizsgáljuk a kérdést.

Schwechtje Mihály

Első nagyjátékfilmjével [Remélem legközelebb sikerül meghalnod :)] rögtön berobbant a kulturális köztudatba, és éppúgy, mint rövidfilmjeivel, rangos díjakat nyert. Rendezett Terápia-epizódokat. Legújabb filmterve, egy bűn­ügyi fekete komédia szintén a korrupcióról szól. Két színházi bemutatója várható ősszel. Színművészetis tanárként pedig most ő is távoktat.

Szerző

Szalay Álmos: Freyburg kisasszony útnak indul (Részlet a Kék Hotel című készülő regényből)

Publikálás dátuma
2020.05.01. 09:30

Fotó: Fortepan
„Freyburg kisasszony egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után csempeszínű kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, fekete hátizsákjával elindult, hogy megtalálja a boldogságot, ami minden jel szerint a Déli pályaudvarról indult.”
Dodi Freyburg egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után útra kelt, hogy megtalálja a boldogságot. Nem úgy, mint egy gyerek, aki elhiszi még a csodákat, és varázscsigaházat keres a tenger partján, nem. Ő inkább futárnak érezte magát vagy küldöncnek: tudta célját, és tudta, merre tart. Tél volt. Fürdőszobai csempére emlékeztető kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, hátán egy fekete hátizsákkal, dideregve indult útnak. Még berakott egy mosást, még elmosogatott egy ragadós kávéspoharat, még zúgott a mosógép, villogott a konyhai lámpa, a sarokban meglátta egy poloska tavalyi tetemét, a kutya áldozatául esett függöny csüngő végét, a talpa alatt megérezte egy morzsa tüskéjét, és – elege lett. Csak negyedórája ment a mosás (hátra volt még ötven perc), de fekete hátizsákja már majdnem megtelt. Általában nem szerette a havazást. Ám mivel úgy érezte, fojtó és halálos szorításból szabadult, sose szívta be ilyen boldogan a csípős hideget. Hát ilyen illata van a szabadságnak? – gondolta, mint valami huszadik századi forradalmár egy párthű író könyvében. Egyre csak szívta magába a levegőt, egészen addig, míg enyhe delíriumot nem érzett. Céltudatos, huszonöt éves nő volt, azokban az időkben csekély önbizalommal. Emiatt gyakran azon kapta magát, hogy belesajdul a szíve: nem egészen ott van, ahol lennie lenne jó, és nem éppen azt teszi, amit igazán tenni szeretne. Legfőképpen nem azzal, akivel lenni s tenni lenne jó. A dolgok azonban nem sokkal ezelőtt gyökeresen megváltoztak, mert Dodi Freyburg úgy döntött, útra kel, és mivel ő sem tudhatja, meddig tart a neki kiszabott idő, meg nem áll, míg nem érzi, hogy itt, pontosan itt lesz jó. Úgy döntött, első útja a pályaudvarra viszi. Mivel az Északi pályaudvart már nagyon régen bezárták, vagy talán nem is volt soha, sőt eszébe sem jutott, választhatott a Keleti, a Nyugati és a Déli pályaudvar között. A Keleti pályaudvart nem szerette, mert túl közel volt élete előző színteréhez, s ez sajnos igaz volt a Nyugati pályaudvarra is. Ha onnan indult volna tovább, az éppen annyit érne, gondolta, mintha direkt otthagyta volna a sálját vagy a tacskós kávéspoharát abban a bizonyos előszobában. A Déli azonban más volt – élete előző színtere előtti színtereinek közelében volt. Mikor egy éve igazán rosszra fordultak a dolgok, titokban sokszor vágyódott vissza abba a régi, ma már egyenesen múzeumi darabnak tetsző, a legjobb barátnőjével megosztott zsúfolt és kaotikus hegyvidéki albérletbe. Egy éve vágyódott vissza a múltjába. A párja, a társa, akit egykor „szerelmemnek” szólított, „macinak” meg efféle csacsiságoknak, egyre többször csak egyszobás bérleményük konyhájában tett-vett. Barkácsolt, szöszmötölt, olvasott, ki tudja, mit művelt odakint. Amint az elmúlt két év legtöbb estéjén, ott feküdt minden tekintetben hideg lakásuk pamlagján, egyedül, egyetlen érintés vagy szerelmes szó nélkül, belemerengett régebbi életeibe, és sodró lendületű kirándulásokat tett bennük. Régi, diákkori munkahelyekhez reppent vissza, fér­fiak­hoz, akik később nem kellettek neki vagy akiknek ő nem kellett, barátokhoz, akikkel hány suhancos nyári éjszakát ázott és táncolt végig legurult sörök, fröccsök és aperolspritzek dohányfüstös kusza gubancában. Velük, az egész régi társulattal, szobákkal, férfiakkal, barátokkal, munkahelyekkel töltött hosszú estékhez menekült vissza. Még az éveken át tartó reménytelen párkeresés is olyan szépnek és meghatóan kamaszosnak tűnt (pedig akkor is sírt, nem is keveset) ott a hideg szobában heverészve, a melegség legkisebb szikrája nélkül, bugyuta műsorokra vetve mosolytalan tekintetét, újra és újra álomba merülve a nem követett cselekményen. De most! De most Dodi Freyburgot már a 105-ös busz vitte magával, és már majdnem a Deák téren járt, ahonnan a metró kötelességtudóan elviszi a Déliig. El sem hitte! El sem hitte, hogy tényleg megtörténik! Hogy most tényleg elmegy! A mosásból – ránézett telefonja órájára kárörvendőn – maradhatott még vagy harminc perc. Teregessen ki, aki akar. Dodi úgy érezte, nem, nem csak egyszerűen elment abból a lakásból. Ő felröppent! És a felröppent Dodi Freyburg nem akart többé a múlton töprengeni. Elég volt. Ezért mi sem tehetjük tovább, egyelőre tehát legyen elég ennyi: Freyburg kisasszony egy év és tizenegy hónap boldogtalanság után csempeszínű kabátjában, tengerkék kötött sapkájában, fekete hátizsákjával elindult, hogy megtalálja a boldogságot, ami minden jel szerint a Déli pályaudvarról indult.

Budapestre megérkezik a titokzatos Patkányfogó,

s a téli várost lassan ellepi a forróság, s betemeti a homok. A szereplők a tér és idő szabályait felrúgva próbálják megtalálni egymást, miközben útjaik során elejtett nyomaikra bukkanva egy kiégett nyomozó keresi őket megszállottan. A Noran Libro Kiadó gondozásában megjelenő Kék Hotel című könyv történetének szereplői egytől egyig eltűnt személyek, és egyetlen dolog, jelesül a helyszín köti össze őket: a budapesti Népliget bezárt planetáriuma.

Szerző