Szántó T. Gábor: Tűz, 1976

Publikálás dátuma
2020.05.01. 17:40

Unom az angolórát. Amíg a többi gyerek az udvaron focizhat, addig nekem hetente kétszer angolul kell tanulnom. Csak úgy vagyok hajlandó figyelni, hogyha a hamutartóban, amibe Miri hamuzik, apró papírszeleteket és összegyűrt galacsinokat égethetek. Miri angoltanár, fiatal és szép. Megállapodunk, hogy mennyit tanulunk, mennyit égetünk. Látom, hogy kicsit fél, ahogy egyre nagyobb a tűz, de azért ő is élvezi, csillog a szeme. Ráadásul, ha megígéri, hogy égethetek, akkor tényleg figyelek, de hiába, mert sok mindent elfelejtek, amit tanít. Egész szép gúlát szoktunk készíteni, én a parkban gyűjtött apró faágakat is rárakom, amiket a zsebemben hozok haza. Sajnos elég kicsi a hamutartó, ezért vigyázni kell, és néha én is megijedek, olyan magasra csap fel a tűz. Anyuékkal is szoktam tüzelni, azt mondják, ez tiszta pirománia, és el is magyarázzák, hogy az a piromániás, aki élvezi, ha felgyújt valamit, például épületeket és azok leégnek, de én ezt hülyeségnek tartom, én csak szeretem nézni a tüzet, és érezni az arcomon a forróságot. Máskor meg azt mondják, pláne az idősebbek, mint a papi, hogy ha sokat tüzelek, be fogok pisilni. Nem értem, miért pisilnék be azért, mert szeretem a tüzet. Én nem szoktam bepisilni éjszaka. Tüzet rakni talán a legjobb dolog. Balatonon is élvezem, ahogy meg­gyullad a papír vagy a szalma, felsüvít a láng és belekap a vékony fába, ropogni kezd, és végül belobban az egész farakás. A tűznél lehet melegedni, lehet rajta szalonnát sütni, bár nem eszem meg, csak a kenyérre csöpögő zsírt, lehet fölötte bográcsban paprikás krumplit főzni, vagy csak ülni mellette és belebámulni az izzó parázsba. Áthevül az ember teste, szinte ég, de az is olyan jó, mert valamit érez. Tavasszal is, ősszel is szoktunk avart égetni, annak is olyan jó a szaga, csak a füstjét nem szeretem tavasszal, ha nedves, mert csípi a szemem és fojtogat. Mamiéknál Pesten cserépkályha van, ott is tüzelhetek. Feldaraboljuk a gyújtóst, belobban a papír, piszkavassal igazgatom és izzítom a fahasábokat, ha közel hajolok, égeti az arcom. Katonákkal játszom a kályha előtt, mintha a közelben égne egy vár, és a csata előtte zajlana. Elképzelem, amint egy-egy katona áthatol a tűzfalon és kimenti a várban rekedteket, a karjában hozza ki őket, de tudom, a tűzre itt nem tehetek több fát, mert akkor rám kiabálnak. Legfeljebb a kályha peremére tehetem fel a katonákat, hogy ők is megmelegedhessenek egy kicsit. Télen nagyon hideg van a hóban. Anyu Fecske cigarettásdobozát és annak a nejlonfóliáját is szívesen meggyújtom, de nem mindig engedik. Úgy hetente egyszer-kétszer lehet velük tüzelni, és kétszer Mirivel, pedig én legszívesebben minden este ezt játszanám. Amikor viszont angolórám van, nincsenek bent, nem látják. Ha vendégek vannak, apu és anyu engedékenyebbek, igaz, a vendégek is arról beszélnek, hogy be fogok pisilni, hiába mondom, hogy nem. Nem értem, miért jár ilyesmin a felnőttek feje. Amikor csak mi vagyunk otthon, mindig azt kérdik, miért nem lehet valami értelmes játékot játszani, én pedig hiába mondom, hogy ez jó játék, jó nézni velük együtt a tüzet, és érezni, ahogy melegít. Hiába mondom azt is, hogy tegyék oda a kezüket, mint egy kiránduláson a tábortűznél, hogy ők is érezzék, csak azt mondják folyton, vigyázzak vele, nehogy megégessem magam és nem kéne-e végre foglalkoznom a leckémmel. Pedig ha tüzelünk, akkor nem kell beszélgetni, nem kell mindig fontos dolgokkal foglalkozni, mint az iskola, vagy a munkahely, vagy a lakásügyek, elég csak nézni a tüzet, ahogy pirosan, sárgán és kéken ég, és hallgatni, ahogy serceg. Azt is szeretem, amikor otthon vagy a mamiéknál leoltjuk a villanyt, és anyu vagy a mami a cigarettája parazsával köröket rajzol a levegőbe, vagy szavakat írnak, és nekem ki kell találnom, hogy mit. De ezt nem lehet sokáig, mert unják vagy elfáradnak és felgyújtják a villanyt. Anyu mindig megfeledkezik arról, elzárta-e a gázt vagy kihúzta-e a vasalót. Olyankor mindig haza kell mennünk megnézni. Sajnálom ilyenkor, mert látni rajta, hogy fél, hogy valami rossz történik, pedig felnőtt, tudnia kéne, mikor mit csinál. Nem értem, hogyha egyszer elfelejtette, és vissza kellett fordulnunk Balatonra menet, akkor legközelebb hogy felejtheti el újra. Mielőtt elindulnánk, ezután mindig én fogom ellenőrizni, hogy van-e tűz vagy gáz, mert anyu mindig fél és szaglászik, úgy érzi, szivárog. Lehet, hogy az emberekből is jöhet gázszag, akik deportálva voltak? Ezt nem merem megkérdezni. Akiket elgázosítottak, azok meghaltak, őket állítólag el is égették. Vagy akik nem olyan táborban voltak, ahol gázosítottak és égettek, azokból is jöhet? Vera karját például levágta egy vonat, ahogy hazafelé jöttek Auschwitzból, legalábbis nekem ezt mondják. Én nem szeretem, ha nyáron, amikor meleg van, nem hordja a karját, csak a végét látni, ahogy lifeg. Pont az a karja veszett el, amibe a szám volt beletetoválva, ezt mondták, merthogy ott mindenkinek volt száma, viszont egy korábbi karszalagját meg tudja mutatni, mert az megmaradt. Mint egy billog a marhákon, apu ezt szokta mondani a számokra, és olyankor mindig dühös az arca. Lehet, hogy a Vera nem bírta elviselni, hogy számot tetováltak a karjába, és levágatta? Vagy azért kellett levágni a karját, amibe a szám volt beletetoválva, hogy ott jöhessen ki belőle a gáz, amit beléjük töltöttek, mint valami kipufogócsőből? Nem akarok ilyesmire gondolni, ez hülyeség! És nem akarok kérdezni se semmit, mert a Vera először normálisan beszél, de a végén mindig sír. Mert a fia is meghalt, úgyhogy erről a gázról végképp nem lehet kérdezni, és anyuéktól se merem, bár az ő papájuk nem ott volt, hanem munkaszolgálatban, viszont így is meghalt mind a kettő télen, a fronton.

Triceps: Folyam

Publikálás dátuma
2020.05.01. 16:00

2004 húsvétján, mikor válás utáni nyomorúságomban sokat ittam, egy alkalmi szerető, hogy ne legyek egyedül az ünnepen, elvitt Pauer Gyulához, a szobrászhoz. Ott álltak körben a legendás alakok: a kettéhasadt Maya, a suicid Péry Puci, és szabad volt megérinteni őket. Min dolgozik most, mester? – kérdeztem. Cipőkön – mondta –, meggyilkolt emberek cipőin. Akkor láttam először a Dunába lőtt zsidók emlékművét. Ott volt a makett az Egyetem téri műteremben, kicsiben, érinthetetlenül. Világítótornyot kellene építeni a Duna-partra, gondoltam, negyven méter magasat, mint a böjt napjai, a csúcsán tetraéder kristállyal, ami éjjel gyűjti magába a fényt és nappal bocsátja ki. Ez lenne a mi jelzőfényünk, egy tengertelen, világtalan nemzet végső reménye, kormányeltörésben. Elmentem másnap délután a parti sétányra, hogy felpróbáljam, van-e nekem való méret az öntöttvas cipők között. Nem találtam egyet sem. Csak álltam a kövön, mezítláb, és néztem a folyamot, csendesen. Istenem, merülnék bele, soha már. Én? Nem félek én semmitől. Különösen nem egy nyomorult folyótól, ami még csak nem is az enyém. Táncolnak benne a hullák, hullám hátán hullám, haha. „Veszélyes, mérgező és ellenséges”, de a kánikula hevében olyan szépen csillog fodrain a nejlonzacskó. Télen meg vékony a jege, ha beszakadsz, morbid nyugalommal vár a fenéken egy endékás mosógép. A Tisza az én Dunám, a Palicsi-tó az Adriám. Szeretem őket, elönt a gyermekkor szünidei hangulata, ha rájuk gondolok. Mikor Karesz unokabátyám evezni tanított, és azt mondta: Igyál a sajkából, és a szíved mindig visszajár. Mikor Sveti Martinon fuldokolva evickéltem az édes tengeren lebegő, távoli stégig, és haragosan kiabált utánam a tanító néni. Nekem mesélheted, hogy Ráckevénél milyen emberiek a vadkacsák, szerelem és gyűlölet nem visz ezen a vízen át. Budapesten először a mocsaras Feneketlen-tó mellett laktunk Csubu barátommal, az albérleti szobába a fürdőn keresztül lehetett bejutni. Onnét buszoztunk reggelente az orvosira és a bölcsészkarra, szabadkai diákok, telve reményekkel és örömmel, hetvennégyben. Néhány hét után elfogyott az otthonról hozott elemózsia, és este rájöttünk, hogy le kellene menni, vásárolni vacsorát. Elindultunk gyalog a Bartók Béla úton, csípős volt az őszi levegő, az egyetemi élményeinket meséltük egymásnak, és hirtelen a Szabadság híd lábához értünk. Besötétedett, önkiszolgáló sehol. Nézzük meg a Dunát! – ajánlotta Csubu, és leültünk a rakpart köveire. Néztük a Dunát. Hazafelé kenyeret, csípős kolbászt, Ráma margarint vettünk. Nem ismertük a margarint, a kockát két egyenlő részre vágtuk, és megettük, mint a sajtot. Azt hittem, költő vagyok, és az est révületében megírtam A folyam című poémámat. Sámándobok ritmusára képzeltem, mint a szülést, ahol az örvény veszi át a lelked testének irányítását. Szomorú halakról szólt, akik álló folyóban állnak, és álló halászok halásszák őket. Volt akkoriban az Új írás irodalmi folyóiratnak egy melléklete, ahol a kiválasztottak debütáltak, Fiatalok a jövőnek, filosz álmaink redivivusai. Elküldtem 18 versemet, köztük a Duna halait, igénytelenül bizakodva. Egy hét múlva visszajött mind, korrekt borítékban, egy féloldalas, elutasító fejléces szerkesztőségi levélkével. Azután soha többet nem írtam verset, csak ritkán. Megerősödtem, hosszú évek teltek el, már senki sem mondhatta nekem, öcsi, hogy állsz. Kérdeztem Gábort, aki a kisszobában lakott, és hajnalban 80 fekvőtámasszal kezdte: Félsz te? Röhögött, karatésok voltunk, falhoz szorítottuk a gyengéket. Akkor ragadt rám a Triceps csúfnév, mert a május elsejei ünnepségen két farudat törtek el a felkarom izmán, és egyet a hasa­mon, hogy ne szakadjon szét a muszkulatúrám. Félsz te a víztől? – kérdeztem megint. – Ne hülyéskedjünk már. Kimentünk a Dunához, ahol a Schirilla minden télen átúszta a jeges vizet, február volt, kékre fagyott a szám. Beugrottam, nem volt közönség, csak a mélység. Tudtam, mi lesz. A főáramban lerántott az örvény. Le, az aljáig, felemelt karokkal, azután nincs más sansz, mint az oldalra kiúszás. Ha feljutsz, talán megint magába ránt. Akarsz játszani? Megtanultam, akarsz játszani, vaze, velem játszhatsz, ha kívánsz. Vitt a sodrás, valahol Pest távoli határán kecmeregtem ki, fecskében, reszkető inakkal. Gabi hozta, rohant a folyam után, a ruhám. Felöltöztem, nem mondtunk semmit. Jött az Opál Színház ideje, a body art performanszok, kétszer is megkísértettük a Dunát, mi, az ateista-buddhista társaság. Kiköltöztünk a Hajógyári-szigetre, a folyóban akartunk élni, leküzdve a test remegő ellenkezését, beszívni a fojtogató vízpárát. Kegyetlen voltam, azt vártam tőlük, hagyják az oxigént másra, engem kövessenek a sodrásba. Hárman guggoltunk a víz alatt, műanyag csövön át szívtuk a levegőt, amíg a nézők derékig a sekélyben álltak. Jézus hét könnycseppet hullajtott ránk: a kevélységünk, a fösvénységünk, a bujaságunk, az irigységünk, a torkosságunk, a restségünk miatt, és nem volt benne harag. Azután fölmerültünk, és eljátszottuk a keserű komédiát. A Duna szélesen folyt, kacagott és tapsolt, mi pedig alábuktunk, és kiúsztunk belőle láthatatlanul, messze, ahol a komp megáll. A vízben nem olyan könnyű az élet, mint a levegőben. Ha ember vagy, még bele is fulladhatsz. És ne is ábrándozz arról, hogy a felszínén fogsz lépegetni, mint a világisten fia. Meg kell tanulnod a vízben állást. Beúszol a folyó közepére, és elfelejted, hogy tüdővel lélegzel. Összezárod a lábad, a derekad mellé szorítod mindkét karodat, és csöndesen figyeled a szíved dobolását. Lesüllyedsz, mint a kavicsok, amiket a kölykök dobnak kacsázni, aztán csak a halk merülés következik. Szeretsz lefelé, bátran és szívtelenül, de ki emlékszik akkor már rád? Lebegsz lefelé, sápadt bőrödet karcolja az elszökő elmúlás, és végül egy hangtalan kőszirt áll a talpad alá. Nem gondolsz semmire, nem vágysz létezhetetlen létezések után. Akkor fölvet magából a Duna, öntudatlanul fogadod el nemtelen kedvességét, ez az utolsó simogatás. Állsz a vízben, mellig kiemelkedve, megrendülten, rád az érthetetlen jövő sebes féreglyuka vár.
Szerző

Monarchiabeli krimik – Hász Róbert Fábián Marcell pandúrdetektívről

Publikálás dátuma
2020.05.01. 14:45

Fotó: f
Járvány kitörése fenyeget Zomborban. A gyanú szerint akár koreománia, azaz táncoló pestis üthette fel a fejét a bácskai kisvárosban: az áldozatok agresszívvé válnak, lehetetlen velük kommunikálni, mindhalálig táncolnak. Hász Róbert legutóbbi regénye, a Fábián Marcell-sorozat második része ismét letehetetlen krimi a múlt századelőről. A szerzőt nem csak a kórban elhunytakat számáról kérdeztük.
„Írónak lenni, az egy szerep, amit tudni kell hitelesen eljátszani. Nem elég írni, íróként is kell viselkedni. (…) Társaságokba járni, egyetemre, szerkesztőségekbe, okosakat mondani, értelmiségi módon öltözni… A kaszt szemében csak ez számít. Nem nekem való” – nyilatkozik a Júliával az út című, először 2010-ben megjelent regényének egyik szereplője. Vallomásként tekinthetünk erre az ön részéről; változott-e azóta e téren a véleménye?  Egy fiatalember élményei tükröződnek az idézett sorokban, s nagyvonalakban igazak rám is. Az újvidéki írói pályakezdésemkor találkoztam ezzel a kényszerszerephelyzettel: nem elég, hogy írsz, de ott kell lenned a társasági életben is. Ráadásul, amikor 1991-ben átköltöztünk Magyarországra, ismét a nulláról kellett kezdeni az életünket, itt annyira sem ismertek íróként, mint a Vajdaságban. Hiába jelentek meg sorra a könyveim, később sem vettem fel ezt a szerepet, és ma sem forgok túl gyakran a meghatározónak gondolt körökben. Ezen írói szerep magába foglalta a már határon túli, vajdasági író szerepét is?  A ’90-es években egyértelműen. A zajló háború pedig eleve egy bizonyos kasztba terelte a délvidéki írókat – ha akartak volna, akkor sem tudtak volna az anyaországi írók sorába kerülni. Amikor egy-egy könyvbemutatóra külföldre utaztam, elsőként ott is mindig a háborúról kérdeztek, pedig akkor már tíz éve eljöttem onnan. Egészen megkönnyebbültem, amikor ez a plecsni levált rólam. Azok, akik otthon maradtak, ezt a kérdést nyilván máshogy látják. Ezért is ódzkodom beleszólni az ottani irodalmi vagy más jellegű vitákba – abban a múltban gyökerezem én is, az az enyém, de a jelenem egészen más. És az olvasótáborának növekedése, az élénk kritikai visszhang, a díjak mennyiben módosítottak a vidéki író stigmán?  Néha úgy tűnik, mintha a Fábián Marcell-regények előtt nem írtam volna semmit. A krimik jól felkavarták az állóvizet. Ugyanakkor mindig volt olvasótáborom, még ha ez a tábor nem is volt annyira széles. Ellenben, hogy Szegeden élek, megvan az az előnye, hogy nem kényszerít rá a már említett kényszerű viselkedésekre. Persze, mint minden írónak, s az író mind hiú, jólesik, ha foglalkoznak a műveimmel, örülök a kritikáknak, a díjaknak – ezektől azonban nem ír az ember jobban. A regényeit, elbeszéléseit rendszeresen több nyelvre – angolra, franciára, németre, olaszra – fordítják. A legtöbb magyar – legyen vidéki vagy budapesti – író a fél karját odaadná hasonló nemzetközi jelenlétért. Önnek hogyan sikerült?  A véletlennek köszönhetem. Az első novelláskötetem, A szalmakutyák szigete 1995-ös megjelenésekor az Élet és Irodalomban egy Németországban élő magyar származású úriember tett közzé egy hirdetést, hogy az általa alapított irodalmi ügynökség magyar szerzőket keres. Rögtön el is küldtem neki a kötetet, és ismét a véletlen játszott közre abban, hogy a kapott nagy kézirathalomból elsőként az enyémet húzta ki. Tetszett neki, de jelezte, Nyugaton nincs keletje a novelláknak, regényt kért. Akkor már írtam a Diogenész kertjét, és amikorra a világ szeme az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron a magyar díszvendégségen függött, el is küldtem neki. A Rowohlt kiadó pedig rögtön lecsapott rá. Aztán kézről kézre, kiadótól kiadóhoz került a regény, előbb a franciákhoz, majd tovább. Én a könyvvásárra sajnos ki sem jutottam, mert akkoriban még nem volt útlevelem… Feltűnő, hogy – a bácskai táj és társadalom regényekbeli bemutatásai ellenére – éppen az exjugoszláv nyelveken nem jelentek meg a könyvei. Ennek mi az oka?  Valóban, egy novellám egy szerb antológiá­ban való megjelenésén kívül a könyveim nem olvashatók szerbül, horvátul vagy szlovénül. Én magam nem tukmálom rá senkire a műveimet, s úgy látszik, nem kerültek még a megfelelő kezekbe. Ám éppen most folynak megbeszélések a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napjának szerb fordításáról. Rendkívül irigylésre méltóan változatos műfajú regényeket írt korábban is, mígnem a hetedik regényével belekezdett egy krimisorozatba. A rejtélyek, talányok, nyomozások, csavaros történetek eddig is a művei részét képezték – most csak A kündére vagy a Végvárra utalok –, ahogy a hatalmas művelődéstörténeti anyagokat mozgató – Diogenész kertje, A Vénusz vonulása – elbeszélések is. Az új könyvei­ben pedig mintegy egyesítette e két attitűdöt, s úgynevezett történelmi krimik kerekedtek ki belőlük. Vagy eleve kriminek szánta a Fábián Marcell-regényeket?  Bevallom, nem akartam krimit írni – illetve nem krimit akartam írni. Bár nagyon szeretem és tisztelem a zsánert, tisztában vagyok vele, mekkora feladatot jelent 300 oldalon megvezetni az olvasót. Fogva tartani több száz oldalon, anélkül, hogy átlásson a huncutságokon, ehhez tehetség kell. Én tulajdonképpen egy szecessziós történetet akartam írni, ami hangulatában felidézi a patkókopogtatta macskaköves utcákat, legyen benne szivarfüst, keménykalap, revolver, egy kis Krúdy és Kosztolányi. A helyszín, Zombor kiválasztásában pedig az volt a döntő, hogy ezt a várost ismerem a legjobban. Ugyanakkor a titok mindig izgatta a fantáziámat, s bár eredetileg egy családtörténeti rejtélyre gondoltam, végül a bennem élő olvasmányélmények detektívfigurái életre keltették Fábián Marcell nyomozót. Menet közben alakult krimivé, bűnügyekkel, gyilkosságokkal. A detektívje még a felesége szerint sem különleges figura, a megfigyelőképessége és a korabeli, XIX–XX. századfordulós nyomozati technikák között újdonságnak ható ujjlenyomatvétel melletti elköteleződésén kívül talán az erős dohányos mivolta miatt hasonlítható világhíres kollégáihoz. Hogy lett belőle mégis címszereplő?  Ha az ember zseniális nyomozót akar alkotni, magának is zseniálisnak kéne lennie, intelligenciában túl kell szárnyalnia a figuráját. Embert/írót próbáló feladat. Kényelemből inkább egy magamhoz közelebb álló hőst kreáltam – akkoriban én is sokat cigarettáztam, és hát magam sem vagyok egy kapkodó idegbeteg. Míg Sherlock Holmes kiválóan hegedül, kokainista és excentrikus alkat, Poirot pedig egy piperkőc, nekem egyszerűbb volt egy „tulajdonságok nélküli ember”-t megformálni. És így az alkatánál fogva, ahogy a megoldást keresve egyik helyszínről átsétál a másikra, embereket kérdez ki, volt időm bemutatni a környezetét, a társadalmat, megrajzolni a különféle karaktereket. A krimi szabályai mellett mennyire kötötték monarchiabeli detektívjét a kor szabályai?  Szerencsére volt már némi rutinom a történelmi regények írásában. Tudtam, mire vállalkozom. Azt hisszük, ismerjük a századforduló korszakát, mígnem szembesülünk vele, hogy fogalmunk sincs, hogy például mennyibe került egy kávé egy cukrászdában. Óriási segítségemre volt a felkészülésben, hogy létezett akkoriban egy Zomborban heti kétszer megjelenő, Bácska című újság, amit a könyvtár munkatársai digitalizáltak és szabadon hozzáférhetővé tettek. Ha egy évfolyamot a vezércikktől a hirdetésekig végigolvas valaki, átfogó képet kap arról, hogyan éltek az emberek, hogyan nézett ki a város, mennyibe került egy kiló zsír vagy miről vitatkoztak éppen a városi közgyűlésben, továbbá hogyan lett öngyilkos egy kávéslány szerelmi bánatában. Mert a történelmi regénynek van egy alapvető feltétele: a hitelesség. Hiába jók a karakterek, szépek a felvázolt bölcsességek, ha a háttér inog, bukik az egész. A regényéhez kapcsolódóan már Fábián Marcell-sétán is részt lehetett venni Zomborban. Mennyire változott a város 120 év alatt?  A nagy utcák megmaradtak, a körút is. A megyeháza éppen úgy néz ki, mint régen, a hátsó traktusait talán át se festették az átadása óta. Az előtte lévő tér a parkkal is ugyanaz, csak a fák állnak másképp. A regénybeli vendéglőket ellenben a saját ifjúságomból rajzoltam meg, amikor én is ott ültem a Fehér Hajóban vagy az Elefántban. Fábián Marcell nem egy irodalomkedvelő alak, ám a regényekben feltűnik Gozsdu Elek, a második kötetben pedig Fiumében összefut Kánya Emíliával és Jókai Mórral is. Mindez csak írói játszadozás?  Inkább olyan magas labdák, amiket le kellett csapnom – már csak a regény hitelesítése, színesítése kedvéért is. Hiszen Gozsdu abban az időben valóban Zombor főügyésze volt, és ha már a szereplőmet Fiumébe utaztatom, feltétlenül találkoznia illett az Abbáziában nyaralóbirtokos Jókaival vagy a tengernél élő író-szerkesztőnővel. A többi, kevésbé híres regényszereplője is egykor élt személy?  A nevek mind valósak, ahogy a karakterek is, de a regényben ezek nem feleltethetőek meg úgy egymásnak, ahogy a valóságban léteztek. A leszármazottak – akik ma is ott élnek, némelyiket ismerem is – személyiségi jogainak érdekében variáltam át az újságokból kiírt neveket más-más funkciókkal. Az első kötet már több kiadást megért, a tavaly november végén megjelent második is nagy sikert aratott. Hány kötetre tervezi a sorozatot?  Hogy ne „billegjen”, hogy trilógiává váljon, egyet még biztosan írok. A második kötettől tartottam, mivel még sosem írtam folytatást egy regényhez. Ha létező karaktereket kell újrahasznosítani, annak megvannak a maga buktatói. Ügyelni kell arra, hogy annak, aki olvasta az elsőt, ne legyen túlmagyarázva a második, ám aki ezt veszi először a kezébe, annak se legyen hiány­érzete. A harmadik kötetnél, remélem, ilyen gondjaim már nem lesznek, hiszen elég sokan fogják már ismerni Fábián Marcellt és csapatát. A tervek szerint a jövő nyárra befejezett regényben még inkább lelassul a történet: kevesebb kocsikázás, kevesebb gyilkosság, de mélyebb karakterek várhatók. Marcellt pedig kibillentem a zombori komfortzónájából. +1 kérdés  Az első krimiben tízen, a másodikban nyolcan lelik halálukat a bűnügyek kapcsán. Hány halál kell egy jó bűnügyi történethez?  Amikor nekifogtam a krimiírásnak, Zalán Tibor barátom azt tanácsolta: „A hullákkal ne spórolj, azok ingyen vannak!”

Hász Róbert

(Doroszló, 1964) József Attila- és Márai-díjas író. A Tiszatáj című folyóirat főszerkesztője. 1995 óta nyolc regénye és két novelláskötete jelent meg. A 2001-ben megjelent Végvár című regényének olasz fordítása 2008-ban a Római Könyvtárak Díját (Internazionale del Premio Biblioteche di Roma) nyerte el. Legutóbbi regényei: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (2018), Fábián Marcell és a táncoló halál (2019). Szegeden él.

Szerző
Frissítve: 2020.05.01. 15:14