Triceps: Folyam

Publikálás dátuma
2020.05.01. 16:00

2004 húsvétján, mikor válás utáni nyomorúságomban sokat ittam, egy alkalmi szerető, hogy ne legyek egyedül az ünnepen, elvitt Pauer Gyulához, a szobrászhoz. Ott álltak körben a legendás alakok: a kettéhasadt Maya, a suicid Péry Puci, és szabad volt megérinteni őket. Min dolgozik most, mester? – kérdeztem. Cipőkön – mondta –, meggyilkolt emberek cipőin. Akkor láttam először a Dunába lőtt zsidók emlékművét. Ott volt a makett az Egyetem téri műteremben, kicsiben, érinthetetlenül. Világítótornyot kellene építeni a Duna-partra, gondoltam, negyven méter magasat, mint a böjt napjai, a csúcsán tetraéder kristállyal, ami éjjel gyűjti magába a fényt és nappal bocsátja ki. Ez lenne a mi jelzőfényünk, egy tengertelen, világtalan nemzet végső reménye, kormányeltörésben. Elmentem másnap délután a parti sétányra, hogy felpróbáljam, van-e nekem való méret az öntöttvas cipők között. Nem találtam egyet sem. Csak álltam a kövön, mezítláb, és néztem a folyamot, csendesen. Istenem, merülnék bele, soha már. Én? Nem félek én semmitől. Különösen nem egy nyomorult folyótól, ami még csak nem is az enyém. Táncolnak benne a hullák, hullám hátán hullám, haha. „Veszélyes, mérgező és ellenséges”, de a kánikula hevében olyan szépen csillog fodrain a nejlonzacskó. Télen meg vékony a jege, ha beszakadsz, morbid nyugalommal vár a fenéken egy endékás mosógép. A Tisza az én Dunám, a Palicsi-tó az Adriám. Szeretem őket, elönt a gyermekkor szünidei hangulata, ha rájuk gondolok. Mikor Karesz unokabátyám evezni tanított, és azt mondta: Igyál a sajkából, és a szíved mindig visszajár. Mikor Sveti Martinon fuldokolva evickéltem az édes tengeren lebegő, távoli stégig, és haragosan kiabált utánam a tanító néni. Nekem mesélheted, hogy Ráckevénél milyen emberiek a vadkacsák, szerelem és gyűlölet nem visz ezen a vízen át. Budapesten először a mocsaras Feneketlen-tó mellett laktunk Csubu barátommal, az albérleti szobába a fürdőn keresztül lehetett bejutni. Onnét buszoztunk reggelente az orvosira és a bölcsészkarra, szabadkai diákok, telve reményekkel és örömmel, hetvennégyben. Néhány hét után elfogyott az otthonról hozott elemózsia, és este rájöttünk, hogy le kellene menni, vásárolni vacsorát. Elindultunk gyalog a Bartók Béla úton, csípős volt az őszi levegő, az egyetemi élményeinket meséltük egymásnak, és hirtelen a Szabadság híd lábához értünk. Besötétedett, önkiszolgáló sehol. Nézzük meg a Dunát! – ajánlotta Csubu, és leültünk a rakpart köveire. Néztük a Dunát. Hazafelé kenyeret, csípős kolbászt, Ráma margarint vettünk. Nem ismertük a margarint, a kockát két egyenlő részre vágtuk, és megettük, mint a sajtot. Azt hittem, költő vagyok, és az est révületében megírtam A folyam című poémámat. Sámándobok ritmusára képzeltem, mint a szülést, ahol az örvény veszi át a lelked testének irányítását. Szomorú halakról szólt, akik álló folyóban állnak, és álló halászok halásszák őket. Volt akkoriban az Új írás irodalmi folyóiratnak egy melléklete, ahol a kiválasztottak debütáltak, Fiatalok a jövőnek, filosz álmaink redivivusai. Elküldtem 18 versemet, köztük a Duna halait, igénytelenül bizakodva. Egy hét múlva visszajött mind, korrekt borítékban, egy féloldalas, elutasító fejléces szerkesztőségi levélkével. Azután soha többet nem írtam verset, csak ritkán. Megerősödtem, hosszú évek teltek el, már senki sem mondhatta nekem, öcsi, hogy állsz. Kérdeztem Gábort, aki a kisszobában lakott, és hajnalban 80 fekvőtámasszal kezdte: Félsz te? Röhögött, karatésok voltunk, falhoz szorítottuk a gyengéket. Akkor ragadt rám a Triceps csúfnév, mert a május elsejei ünnepségen két farudat törtek el a felkarom izmán, és egyet a hasa­mon, hogy ne szakadjon szét a muszkulatúrám. Félsz te a víztől? – kérdeztem megint. – Ne hülyéskedjünk már. Kimentünk a Dunához, ahol a Schirilla minden télen átúszta a jeges vizet, február volt, kékre fagyott a szám. Beugrottam, nem volt közönség, csak a mélység. Tudtam, mi lesz. A főáramban lerántott az örvény. Le, az aljáig, felemelt karokkal, azután nincs más sansz, mint az oldalra kiúszás. Ha feljutsz, talán megint magába ránt. Akarsz játszani? Megtanultam, akarsz játszani, vaze, velem játszhatsz, ha kívánsz. Vitt a sodrás, valahol Pest távoli határán kecmeregtem ki, fecskében, reszkető inakkal. Gabi hozta, rohant a folyam után, a ruhám. Felöltöztem, nem mondtunk semmit. Jött az Opál Színház ideje, a body art performanszok, kétszer is megkísértettük a Dunát, mi, az ateista-buddhista társaság. Kiköltöztünk a Hajógyári-szigetre, a folyóban akartunk élni, leküzdve a test remegő ellenkezését, beszívni a fojtogató vízpárát. Kegyetlen voltam, azt vártam tőlük, hagyják az oxigént másra, engem kövessenek a sodrásba. Hárman guggoltunk a víz alatt, műanyag csövön át szívtuk a levegőt, amíg a nézők derékig a sekélyben álltak. Jézus hét könnycseppet hullajtott ránk: a kevélységünk, a fösvénységünk, a bujaságunk, az irigységünk, a torkosságunk, a restségünk miatt, és nem volt benne harag. Azután fölmerültünk, és eljátszottuk a keserű komédiát. A Duna szélesen folyt, kacagott és tapsolt, mi pedig alábuktunk, és kiúsztunk belőle láthatatlanul, messze, ahol a komp megáll. A vízben nem olyan könnyű az élet, mint a levegőben. Ha ember vagy, még bele is fulladhatsz. És ne is ábrándozz arról, hogy a felszínén fogsz lépegetni, mint a világisten fia. Meg kell tanulnod a vízben állást. Beúszol a folyó közepére, és elfelejted, hogy tüdővel lélegzel. Összezárod a lábad, a derekad mellé szorítod mindkét karodat, és csöndesen figyeled a szíved dobolását. Lesüllyedsz, mint a kavicsok, amiket a kölykök dobnak kacsázni, aztán csak a halk merülés következik. Szeretsz lefelé, bátran és szívtelenül, de ki emlékszik akkor már rád? Lebegsz lefelé, sápadt bőrödet karcolja az elszökő elmúlás, és végül egy hangtalan kőszirt áll a talpad alá. Nem gondolsz semmire, nem vágysz létezhetetlen létezések után. Akkor fölvet magából a Duna, öntudatlanul fogadod el nemtelen kedvességét, ez az utolsó simogatás. Állsz a vízben, mellig kiemelkedve, megrendülten, rád az érthetetlen jövő sebes féreglyuka vár.
Szerző

Monarchiabeli krimik – Hász Róbert Fábián Marcell pandúrdetektívről

Publikálás dátuma
2020.05.01. 14:45

Fotó: f
Járvány kitörése fenyeget Zomborban. A gyanú szerint akár koreománia, azaz táncoló pestis üthette fel a fejét a bácskai kisvárosban: az áldozatok agresszívvé válnak, lehetetlen velük kommunikálni, mindhalálig táncolnak. Hász Róbert legutóbbi regénye, a Fábián Marcell-sorozat második része ismét letehetetlen krimi a múlt századelőről. A szerzőt nem csak a kórban elhunytakat számáról kérdeztük.
„Írónak lenni, az egy szerep, amit tudni kell hitelesen eljátszani. Nem elég írni, íróként is kell viselkedni. (…) Társaságokba járni, egyetemre, szerkesztőségekbe, okosakat mondani, értelmiségi módon öltözni… A kaszt szemében csak ez számít. Nem nekem való” – nyilatkozik a Júliával az út című, először 2010-ben megjelent regényének egyik szereplője. Vallomásként tekinthetünk erre az ön részéről; változott-e azóta e téren a véleménye?  Egy fiatalember élményei tükröződnek az idézett sorokban, s nagyvonalakban igazak rám is. Az újvidéki írói pályakezdésemkor találkoztam ezzel a kényszerszerephelyzettel: nem elég, hogy írsz, de ott kell lenned a társasági életben is. Ráadásul, amikor 1991-ben átköltöztünk Magyarországra, ismét a nulláról kellett kezdeni az életünket, itt annyira sem ismertek íróként, mint a Vajdaságban. Hiába jelentek meg sorra a könyveim, később sem vettem fel ezt a szerepet, és ma sem forgok túl gyakran a meghatározónak gondolt körökben. Ezen írói szerep magába foglalta a már határon túli, vajdasági író szerepét is?  A ’90-es években egyértelműen. A zajló háború pedig eleve egy bizonyos kasztba terelte a délvidéki írókat – ha akartak volna, akkor sem tudtak volna az anyaországi írók sorába kerülni. Amikor egy-egy könyvbemutatóra külföldre utaztam, elsőként ott is mindig a háborúról kérdeztek, pedig akkor már tíz éve eljöttem onnan. Egészen megkönnyebbültem, amikor ez a plecsni levált rólam. Azok, akik otthon maradtak, ezt a kérdést nyilván máshogy látják. Ezért is ódzkodom beleszólni az ottani irodalmi vagy más jellegű vitákba – abban a múltban gyökerezem én is, az az enyém, de a jelenem egészen más. És az olvasótáborának növekedése, az élénk kritikai visszhang, a díjak mennyiben módosítottak a vidéki író stigmán?  Néha úgy tűnik, mintha a Fábián Marcell-regények előtt nem írtam volna semmit. A krimik jól felkavarták az állóvizet. Ugyanakkor mindig volt olvasótáborom, még ha ez a tábor nem is volt annyira széles. Ellenben, hogy Szegeden élek, megvan az az előnye, hogy nem kényszerít rá a már említett kényszerű viselkedésekre. Persze, mint minden írónak, s az író mind hiú, jólesik, ha foglalkoznak a műveimmel, örülök a kritikáknak, a díjaknak – ezektől azonban nem ír az ember jobban. A regényeit, elbeszéléseit rendszeresen több nyelvre – angolra, franciára, németre, olaszra – fordítják. A legtöbb magyar – legyen vidéki vagy budapesti – író a fél karját odaadná hasonló nemzetközi jelenlétért. Önnek hogyan sikerült?  A véletlennek köszönhetem. Az első novelláskötetem, A szalmakutyák szigete 1995-ös megjelenésekor az Élet és Irodalomban egy Németországban élő magyar származású úriember tett közzé egy hirdetést, hogy az általa alapított irodalmi ügynökség magyar szerzőket keres. Rögtön el is küldtem neki a kötetet, és ismét a véletlen játszott közre abban, hogy a kapott nagy kézirathalomból elsőként az enyémet húzta ki. Tetszett neki, de jelezte, Nyugaton nincs keletje a novelláknak, regényt kért. Akkor már írtam a Diogenész kertjét, és amikorra a világ szeme az 1999-es Frankfurti Könyvvásáron a magyar díszvendégségen függött, el is küldtem neki. A Rowohlt kiadó pedig rögtön lecsapott rá. Aztán kézről kézre, kiadótól kiadóhoz került a regény, előbb a franciákhoz, majd tovább. Én a könyvvásárra sajnos ki sem jutottam, mert akkoriban még nem volt útlevelem… Feltűnő, hogy – a bácskai táj és társadalom regényekbeli bemutatásai ellenére – éppen az exjugoszláv nyelveken nem jelentek meg a könyvei. Ennek mi az oka?  Valóban, egy novellám egy szerb antológiá­ban való megjelenésén kívül a könyveim nem olvashatók szerbül, horvátul vagy szlovénül. Én magam nem tukmálom rá senkire a műveimet, s úgy látszik, nem kerültek még a megfelelő kezekbe. Ám éppen most folynak megbeszélések a Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napjának szerb fordításáról. Rendkívül irigylésre méltóan változatos műfajú regényeket írt korábban is, mígnem a hetedik regényével belekezdett egy krimisorozatba. A rejtélyek, talányok, nyomozások, csavaros történetek eddig is a művei részét képezték – most csak A kündére vagy a Végvárra utalok –, ahogy a hatalmas művelődéstörténeti anyagokat mozgató – Diogenész kertje, A Vénusz vonulása – elbeszélések is. Az új könyvei­ben pedig mintegy egyesítette e két attitűdöt, s úgynevezett történelmi krimik kerekedtek ki belőlük. Vagy eleve kriminek szánta a Fábián Marcell-regényeket?  Bevallom, nem akartam krimit írni – illetve nem krimit akartam írni. Bár nagyon szeretem és tisztelem a zsánert, tisztában vagyok vele, mekkora feladatot jelent 300 oldalon megvezetni az olvasót. Fogva tartani több száz oldalon, anélkül, hogy átlásson a huncutságokon, ehhez tehetség kell. Én tulajdonképpen egy szecessziós történetet akartam írni, ami hangulatában felidézi a patkókopogtatta macskaköves utcákat, legyen benne szivarfüst, keménykalap, revolver, egy kis Krúdy és Kosztolányi. A helyszín, Zombor kiválasztásában pedig az volt a döntő, hogy ezt a várost ismerem a legjobban. Ugyanakkor a titok mindig izgatta a fantáziámat, s bár eredetileg egy családtörténeti rejtélyre gondoltam, végül a bennem élő olvasmányélmények detektívfigurái életre keltették Fábián Marcell nyomozót. Menet közben alakult krimivé, bűnügyekkel, gyilkosságokkal. A detektívje még a felesége szerint sem különleges figura, a megfigyelőképessége és a korabeli, XIX–XX. századfordulós nyomozati technikák között újdonságnak ható ujjlenyomatvétel melletti elköteleződésén kívül talán az erős dohányos mivolta miatt hasonlítható világhíres kollégáihoz. Hogy lett belőle mégis címszereplő?  Ha az ember zseniális nyomozót akar alkotni, magának is zseniálisnak kéne lennie, intelligenciában túl kell szárnyalnia a figuráját. Embert/írót próbáló feladat. Kényelemből inkább egy magamhoz közelebb álló hőst kreáltam – akkoriban én is sokat cigarettáztam, és hát magam sem vagyok egy kapkodó idegbeteg. Míg Sherlock Holmes kiválóan hegedül, kokainista és excentrikus alkat, Poirot pedig egy piperkőc, nekem egyszerűbb volt egy „tulajdonságok nélküli ember”-t megformálni. És így az alkatánál fogva, ahogy a megoldást keresve egyik helyszínről átsétál a másikra, embereket kérdez ki, volt időm bemutatni a környezetét, a társadalmat, megrajzolni a különféle karaktereket. A krimi szabályai mellett mennyire kötötték monarchiabeli detektívjét a kor szabályai?  Szerencsére volt már némi rutinom a történelmi regények írásában. Tudtam, mire vállalkozom. Azt hisszük, ismerjük a századforduló korszakát, mígnem szembesülünk vele, hogy fogalmunk sincs, hogy például mennyibe került egy kávé egy cukrászdában. Óriási segítségemre volt a felkészülésben, hogy létezett akkoriban egy Zomborban heti kétszer megjelenő, Bácska című újság, amit a könyvtár munkatársai digitalizáltak és szabadon hozzáférhetővé tettek. Ha egy évfolyamot a vezércikktől a hirdetésekig végigolvas valaki, átfogó képet kap arról, hogyan éltek az emberek, hogyan nézett ki a város, mennyibe került egy kiló zsír vagy miről vitatkoztak éppen a városi közgyűlésben, továbbá hogyan lett öngyilkos egy kávéslány szerelmi bánatában. Mert a történelmi regénynek van egy alapvető feltétele: a hitelesség. Hiába jók a karakterek, szépek a felvázolt bölcsességek, ha a háttér inog, bukik az egész. A regényéhez kapcsolódóan már Fábián Marcell-sétán is részt lehetett venni Zomborban. Mennyire változott a város 120 év alatt?  A nagy utcák megmaradtak, a körút is. A megyeháza éppen úgy néz ki, mint régen, a hátsó traktusait talán át se festették az átadása óta. Az előtte lévő tér a parkkal is ugyanaz, csak a fák állnak másképp. A regénybeli vendéglőket ellenben a saját ifjúságomból rajzoltam meg, amikor én is ott ültem a Fehér Hajóban vagy az Elefántban. Fábián Marcell nem egy irodalomkedvelő alak, ám a regényekben feltűnik Gozsdu Elek, a második kötetben pedig Fiumében összefut Kánya Emíliával és Jókai Mórral is. Mindez csak írói játszadozás?  Inkább olyan magas labdák, amiket le kellett csapnom – már csak a regény hitelesítése, színesítése kedvéért is. Hiszen Gozsdu abban az időben valóban Zombor főügyésze volt, és ha már a szereplőmet Fiumébe utaztatom, feltétlenül találkoznia illett az Abbáziában nyaralóbirtokos Jókaival vagy a tengernél élő író-szerkesztőnővel. A többi, kevésbé híres regényszereplője is egykor élt személy?  A nevek mind valósak, ahogy a karakterek is, de a regényben ezek nem feleltethetőek meg úgy egymásnak, ahogy a valóságban léteztek. A leszármazottak – akik ma is ott élnek, némelyiket ismerem is – személyiségi jogainak érdekében variáltam át az újságokból kiírt neveket más-más funkciókkal. Az első kötet már több kiadást megért, a tavaly november végén megjelent második is nagy sikert aratott. Hány kötetre tervezi a sorozatot?  Hogy ne „billegjen”, hogy trilógiává váljon, egyet még biztosan írok. A második kötettől tartottam, mivel még sosem írtam folytatást egy regényhez. Ha létező karaktereket kell újrahasznosítani, annak megvannak a maga buktatói. Ügyelni kell arra, hogy annak, aki olvasta az elsőt, ne legyen túlmagyarázva a második, ám aki ezt veszi először a kezébe, annak se legyen hiány­érzete. A harmadik kötetnél, remélem, ilyen gondjaim már nem lesznek, hiszen elég sokan fogják már ismerni Fábián Marcellt és csapatát. A tervek szerint a jövő nyárra befejezett regényben még inkább lelassul a történet: kevesebb kocsikázás, kevesebb gyilkosság, de mélyebb karakterek várhatók. Marcellt pedig kibillentem a zombori komfortzónájából. +1 kérdés  Az első krimiben tízen, a másodikban nyolcan lelik halálukat a bűnügyek kapcsán. Hány halál kell egy jó bűnügyi történethez?  Amikor nekifogtam a krimiírásnak, Zalán Tibor barátom azt tanácsolta: „A hullákkal ne spórolj, azok ingyen vannak!”

Hász Róbert

(Doroszló, 1964) József Attila- és Márai-díjas író. A Tiszatáj című folyóirat főszerkesztője. 1995 óta nyolc regénye és két novelláskötete jelent meg. A 2001-ben megjelent Végvár című regényének olasz fordítása 2008-ban a Római Könyvtárak Díját (Internazionale del Premio Biblioteche di Roma) nyerte el. Legutóbbi regényei: Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja (2018), Fábián Marcell és a táncoló halál (2019). Szegeden él.

Szerző
Frissítve: 2020.05.01. 15:14

Légrádi Gergely: Sortűz

„A szeretet ereje és másokra gyakorolt hatása járt a fejében akkor is, amikor meghallotta a dörrenéseket.”
Azon gondolkodott, vajon tudnak-e szeretni. Megtanulták-e valaha ezt az érzelmet. És, ha igen, ki tudják-e mutatni. Illetve, ami most ennél fontosabb, megértik-e, ha ő erre épít. Mert, ha igen, még van esélye. Egyébként vége. Egyszer, még egyetemista korában egy professzor előadásán hallotta, hogy vannak velünk született érzések, mint például a félelem vagy az unalom, és vannak olyanok, amelyek tanultak. Ezek közé tartozik a szeretet is. Meglepődött, mert azt gondolta, ezt a képességet, ezt az érzést hozzuk magunkkal. Bennünk él, tanulástól, szocia­lizációtól függetlenül. De ezek szerint mégsem. Ezt bizony meg kell élni, el kell sajátítani, mesélte büszkén és mosolyogva a professzor. Az előadás közben felmerült benne, hogy vajon a szerelemmel is ez-e a helyzet, de nem volt mersze megkérdezni. Pedig volt lehetőség az este végén néhány szót váltani a professzorral, négyszemközt. Mondjuk a jelen helyzetben a szerelem – mint olyan – nem segíthetne, így most éppen nem létkérdés a szerelem ösztönössége vagy tanult mivolta, tett pontot a gondolat végére. A döntés meghozatala után és annak végrehajtása előtt, úgy számolta, csak a szeretet maradt, mint egyetlen – és minden valószínűség szerint utolsó – kapaszkodó. Az értelem, az érvek már nem játszhattak szerepet, jogorvoslat nem lévén. Ha tehát, vitte tovább a gondolatot, a vele szemben lévő férfiak ismerik és gyakorolják a szeretetet, akkor van remény. Pontosabban ez az egyetlen, ami okot ad a reményre, hiszen ez az, ami jobb belátásra késztetheti a másik oldalon állókat. Jobb belátásra, és itt jobb alatt azt értette, ami felülírja a döntést, tehát egyfajta objektív, időn és téren felül értelmezhető jobbságra, jóságra utal. Arra, hogy mégse hajtsák végre a döntést. Ha pedig a játékelmélet kedvéért felteszi, gondolta, hogy tudnak szeretni, akkor csak az a kérdés, hogy a vele szemben álló férfiak mindegyike érez-e iránta (vagy, ha iránta nem is, de általánosságban véve az ember iránt) olyan szeretetet, amely lehetetlenné teszi a döntés szabályszerű végrehajtását. Mondjuk akképpen, hogy mindenki egy kissé félrecéloz. A félrecélzásról jutott eszébe, hogy a céllövöldében, ahol gyerekként dolgozott néhány nyáron át, a főnök elgörbítette a puskák csövét. Amikor megkérdezte, miért, a főnök csak annyit mondott, hogy úgyis csak a szeretet számít. Soha nem kérdezte meg, hogy a szeretet hogyan jön a cső elferdítéséhez. Már csak azért sem, mert célzás, és persze félrelövés közben szeretett bele a lányba, akivel aztán összekötötte az életét. A második nyár végén történt, hogy a lány a pulthoz lépett, kifizette a lövést, majd felemelte a fegyvert, a vállához igazította és célzott. Nem tudta levenni a szemét róla. Már a lövés előtti pillanatban tudta, élete végéig szeretni fogja. A felesége persze azóta is azzal zrikálja, hogy nem is az elferdített cső miatt nem talált, hanem ő nézett rá olyan igézően. Annyira elmerült a gondolataiban, a céllövölde kimerevített pillanatában, hogy a katonák szeme láttára elmosolyodott. A szeretet ereje és másokra gyakorolt hatása járt a fejében akkor is, amikor meghallotta a dörrenéseket. Meglepődött, hogy ilyen hamar cselekedtek, hiszen ő még nem ért a gondolatkísérlet végére, és ezt igazán megvárhatták volna. Aztán nézte, ahogy a katonák szabadkozva egymás felé fordulnak, majd leteszik a fegyvereket és elindulnak, mindannyian, a parancsnok felé.