Karanténban

Lassacskán az Európai Unió állam- és kormányfői is hozzászoknak a home office-hoz. Csütörtökön már a negyedik olyan uniós csúcsot rendezték meg, amely videokonferencia formájában zajlott. Ez azonban nem pótolja a hagyományos csúcsot, ahol az esetek többségében nem a tárgyalóteremben dőlnek el a főbb kérdések, hanem mondjuk a fehér asztal mellett. A mostani csúcson a formális rész megtörtént, jóváhagyták az uniós pénzügyminiszterek által április 9-én elfogadott 540 milliárd eurós mentőcsomagot. 
A legfontosabb kérdésben azonban nem sokat közeledtek az álláspontok: nevezetesen abban, mekkora összegű legyen az az újjáépítési alap, amely a gazdaság újraindítását szavatolná a koronavírus-járvány után, kivált a válság által legjobban sújtott tagállamokban. Az EU állam- és kormányfői tudatosan hagyták nyitva a kérdést. A költségvetést érintő témákról amúgy sem egyszerű kompromisszumra jutni, a következő uniós büdzséről szóló tárgyalások is megfeneklettek. Az újraépítési alapba akkora összeget szánnak, ami a hétéves büdzséjével vetekszik.
Annyi előrelépés történt azért, hogy az állam- és kormányfők megállapodtak: nem eurókötvényekből finanszírozzák az alapot, ahogy ezt a déli államok óhajtották, hanem egy az Európai Bizottság által felvett hitelből, amelyre a tagállamok vállalnának garanciát. A költségvetési kérdésekben szinte menetrendszerű észak-déli konfliktus ezzel valamelyest enyhült ugyan, de máris körvonalazódik egy másik feszültségforrás: a mediterrán országok azt követelik, hogy az általuk újjáépítésre felvett összeget ne kelljen visszafizetniük. Németország és Hollandia viszont hitelről beszél.
S még egy új front kezd kialakulni, Kelet- és Dél-Európa között. A keleti államok, amelyek a kohéziós alapok legnagyobb haszonélvezői, attól tartanak: a regionális fejlesztésre szánt támogatásokat a délieknek folyósítják. A bizottság május közepén áll elő javaslatával, és a nagy dolgok csak ezután dőlnek el, egy már hagyományos, „face to face” csúcson. Már ha tényleg eldőlnek…
Szerző
Rónay Tamás

Corleone korona idején

Cégünk a járványügyi helyzet miatt rendkívül nehéz helyzetbe került, rendkívül súlyos gazdasági veszteségekkel kell szembenéznünk, a kialakult helyzetben alapvető cél a veszteségek minimalizálása, ennek érdekében készült a reorganizációs terv – indokolta a Balatoni Hajózási Zrt. vezérigazgatója, miért is akar megszabadulni a cég a vitorláskikötőitől, adja el kempingjeit és szállodáját, zár be és értékesít négy kikötőt. Válságos időkben persze alapvetés a nadrágszíj megrángatása, de a veszteségek minimalizálása érdekében a legritkább esetben szoktak nyereséges ágazatokat eladni, kiszervezni. Márpedig a Bahart-kempingek, s pláne a vitorláskikötők eddig szépen fialtak, utóbbiaktól az idén éppenséggel közel egymilliárdos bevételt vár a hajózási cég.
Ennek tükrében piaci alapon valóban érthetetlen a tervezett profiltisztítás, mely másfél éve még bizonyosan fel sem merült volna. Csak hát azóta sok víz lefolyt a Sión, a tóparti települések helyett immáron az állam dönt a cég ügyeiben, miután tavaly nyáron egy combos tőkeemeléssel kvázi elértéktelenítette az önkormányzati tulajdonrészt. Akkor persze tagadták, hogy az állam a privatizáció miatt vásárolt magának minősített többséget, hiszen a Bahart igencsak kelendő portéka felett diszponál: megannyi milliárdokat érő, közvetlen tóparti ingatlan, illetve a XXI. századi Balaton aranytojást tojó tyúkjai, a vitorláskikötők. Naná, hogy mindez a NER-oligarchák közül többek érdeklődését felkeltette. Tavaly persze nagyon átlátszó lett volna azonnal áruba bocsátani a családi ezüstöt, így pont jól jött a koronavírus-járvány mindent beborító árnyéka: április elején gyorsan összedobták az anyagot, melyet a hét elején már szét is küldtek a településeknek, s két hét múlva meg is szavaztatják. Mire lecseng a vírus, az ellenzők hangja is elhalkul.
A módszer nem újkeletű, így einstandolta a kormány a gödi Samsung-projektet, számolt le a miniszter neki antipatikus intézményvezetőkkel, így véreztetik ki különféle rendeletekkel az ellenzéki vezetésű önkormányzatokat – névleg persze a kormánypártiak is szívnak, de ott borítékolhatóan lesz kompenzáció –, s így adott 133 hazaffy korlátlan ideig tartó felhatalmazást a kormánynak. Mely a járvány keltette veszélyhelyzetre hivatkozva szórt ki tízmilliárdokat a megszokott köröknek, folytatja a Városliget beépítését, vette el a kulturális területen dolgozóktól a közalkalmazotti státuszt, tette lehetővé a kétéves munkaidőkeret bevezetését. Összevont és alapítványi fenntartásba sorolt egyetemeket, betegeket hazaebrudalva szabadíttatott fel több mint 30 ezer kórházi ágyat, sokak szerint megágyazva az ágyszámcsökkentésnek.  Tízmilliárdokat költött úgymond migránsellenes védekezésre, illetve az ellenzék folyamatos lejáratására. Mire lecseng a járvány, lekerülhetnek a védőkesztyűk és a maszkok, és feloldják a kijárási korlátozásokat, szépen elrendeznek mindent. 
A Keresztapában Michael Corleone egy családi ünnep alatt intéztette el a kényes dolgait. Ami neki a keresztelő, az a kormánynak a koronavírus.
Szerző
Vas András

Egy fénykép újrahasznosítása

Talán mindegy, a kormányközeli propagandisták közül kinek az ötlete volt, hogy egy súlyosan manipulált, hiteltelen lengyel hírügynökségtől átvegyen egy olyan hírt, ami egy 1939-es fényképen alapul: ezen állítólag Donald Tusk lengyel politikus nagyapja látható német tisztek társaságában, náci kollaboránsként. Ezt a vádat már évekkel ezelőtt cáfolta maga Tusk és vele a mérvadó lengyel lapok, el is felejtődött volna a „hamis hírek” temetőjében, ha most nem kelti új életre a Pesti Srácok című hírfelület és tőle a Magyar Nemzet múlt szombati száma. Amit azért tettek ezek a közmondásosan igazmondó orgánumok, mivel Tusk, az Európai Unió régi és a Néppárt frakció jelenlegi elnöke erős kritikát fogalmazott meg Orbán Viktor „felhatalmazási törvényével” szemben. Erre kellett reagálni ezzel a félresikerült propagandafogással, ami miatt minden tisztességesebb Fidesz-támogatónak szégyenkeznie kellene. 
Maga a fényképhamisítási ügy arra a tényre épül, hogy Donald Tusk Józef nevű nagyapját 1944-ben valóban besorozták a Wehrmachtba. Ezt a többi közt annak „köszönhette”, hogy a hitleri Németország a Balti-tenger partján lakó kasub kisebbséget nem számította a lenézett szlávok, a kiirtásra ítélt lengyelek közé, tehát valamivel jobban bízott bennük, mint a lengyelek túlnyomó többségében. A Tusk-család pedig kasub származású, így adva volt egy hírhamisítási lehetőség. 
Ez viszont engem egy pár évvel ezelőtti sziléziai látogatásra emlékeztetett: amikor Katowicében kiadták a Feliks Netz által lengyelre fordított verseskötetemet, több napot töltöttem sziléziaiak között. Új ismerőseimtől számos háborús történetet hallottam, és mivel a legtöbb sziléziai családjában a lengyelek mellett németek is voltak, ott is sok embert besoroztak a német hadseregbe: volt olyan eset, hogy valakinek a nagyapja a Wehrmachtban kellett, hogy szolgáljon – a lengyel Honi Hadseregben harcoló saját fia ellen. A legtöbb sziléziai, bármennyire lojális lengyel legyen, nem tudja fekete-fehéren látni családja múltját.
De visszatérve Donald Tusk bemocskolására, hadd emlékeztessem a tisztelt olvasót arra, hogy nem is olyan régen, három éve a pécsi egyetem díszdoktorává választotta őt. Olvasom a hálón a lengyel politikus levelét, amit ebből az alkalomból írt: ebben elmondja, régóta szereti a magyarokat, de külön a magyar irodalmat is. Név szerint említi Molnár Ferenc, Márai Sándor és Kertész Imre műveit, és azt is hozzáteszi, hogy ő a további lengyel-magyar barátságot európai keretek között, az Unión belül képzeli el, mert mint írja: „hiszek az Unió jövőjében”. 
Lehet, hogy ez már akkor sem tetszett a Fidesz propagandistáinak, de akkor még azt hitték, az Unió az ő szájuk íze szerint „megreformálható”. Most viszont, amikor bizonyos brüsszeli nyilatkozatokat a Brezsnyev-doktrínához hasonlítanak, Tuskra is rájár a propagandagépezet rúdja. Ami valahol érthető, de nagyon szépen kérem, legalább ne ilyen alantas, sunyi, a hajdani Rákosi-korszakra emlékeztető módon tegyék. A szerző irodalomtörténész, London 
Szerző
Gömöri György