Álom koronás kivitelben

Publikálás dátuma
2020.04.26. 16:13

Fotó: JEAN-PHILIPPE KSIAZEK / AFP
A világ alváskutató intézeteiben gőzerővel megindultak márciusban a járvánnyal kapcsolatos álmok vizsgálatai. Máris látszik, hogy a szokásosnál 35 százalékkal többen emlékeznek az álmaikra, 15 százalékkal nőtt a rémálmokról beszámolók aránya, a koronavírus- vagy Covid-álom pedig létező kategória lett.
Mostanában cunamikról álmodom. Több hullámban jön. Először épphogy eléri a partot, aztán finoman elmos mindent egy szűk kilométeres sávban. Lebegnek a vízen kempingszékek, napszemüvegek, fer­tőt­le­ní­tős­­flakonok, maszkok és fényképes igazolványok – ez az álom legjobb része, lehet bogarászni, ki mindenki úszkál kétdimenziós plasztiktestben az alkalmi ártérben. Csend, nyugalom, már-már idill. Aztán egyre hangosabban kezd morajlani az ekkor már beazonosíthatatlan irányban lévő tenger, menekülőre fogom, úszva futok és futva úszom valami hangárféléig, de már nincs idő eldönteni, kint vagy bent biztonságosabb. A zúgás egyre elviselhetetlenebb, és amikor a fülemhez nyúlnék, hogy a tenyereimmel betapasszam, felkap a fodros hullám, és iszonyatos erővel betaszajt a hangárajtón, majd odavág a padlóhoz. Várom, hogy a víz is beterítsen, de az nem jön. Kint reked. Felkászálódom és körülnézek. Meglepetésemre nem vagyok egyedül. Nővérek, orvosok forgolódnak emberek, talán betegek körül – mintha egy tábori kórház sürgősségijén lennék. Kezdek megnyugodni, legalább vízbe nem fulladtam, amikor is valaki kiáltani kezdi a nevemet, amolyan „kérem a következőt”-hangon, és közben azt ismételgeti: pozitív. Dr. Porpácz Julianna neurológus, alvásterapeuta szerint minden harmadik ember álmodik valamiképpen, közvetve vagy közvetlenül a járványhelyzettel, s hogy a koronavírus-álom mostanra létező alvásdiagnosztikai fogalom lett. „Számtalan kutatás zajlik a világ legkülönbözőbb pontjain – mondja a szakorvos –, melyek során az ilyen és ehhez hasonló, a járvánnyal így-úgy kapcsolatos álmokat igyekeznek feltérképezni a szakemberek. Az eddigi részeredmények azt mutatják, hogy a stressz, az elzártság, illetve a folytonos otthonlétből fakadó bioritmus-változás tényszerűen megnöveli a negatív érzelmekkel operáló álmokat, de kedvez a szürrealitásba hajló, a szorongásélményt a mesevilágban feloldó »menekülő-«, valamint a fojtogató rémálmoknak is.” Egy biztos: ha olykor szívdobogásra és nehéz légzésre ébred, valószínűsíthető, hogy csak tudat alatt fertőződött a vírussal. Nem vigasz, de talán könnyíti a megélést és a feldolgozást, hogy nincs egyedül.

Taps a haldokló hősöknek

Miután a közösségi oldalakat elárasztották a Covid-rémálom vagy világjárványálom címszavakkal hashtagelt álombeszámolók, két kaliforniai huszonéves nő, Erin és Grace Gravely létrehoztak egy gyűjtőoldalt. Az idreamofcovid.com-ra bárki feltöltheti az éjszakai agyszüleményeit – leginkább ékes vagy éktelen angolsággal érdemes, hiszen a világ minden tájáról olvassák sorstársak ezeket a ma már közel 30 országból származó álombeszámolókat –, melyeket Grace előbb vagy utóbb illusztrál is. Ez idáig egyetlen „magyar vízió” került fel az álom­adat­bá­zisba, mely egy zsúfolt vonaton játszódik. A főhős a szorongástól és a tavaszi nap ablakon beszűrődő sugaraitól leizzadva küzd a social distance kihívásaival, miközben az utazóközönség könnyed közösségi éneklésbe kezd. A megosztások között egyébként elvétve akad efféle könnyed hangulatú álom, a legtöbb félelmekkel teli, szorongató, üldöztetésről, fenyegetettségről, lemeztelenedésről szól. Sokan keresnek valamit, amire nagy szükségük volna, mégsem találják sehol; mások egyenesen terror- vagy háborús közegbe álmodják magukat. Vannak, akik orvosokkal hadakoznak embertelen körülmények között, akad, aki valamilyen átverés áldozata lesz, és van olyan is, aki a tehetetlenségből valamilyen látványos, szürreális világba, esetleg a minden rendben önámításába menekül. Egy 50 év körüli olasz valaki (országot és hozzávetőleges életkort kell csak megadni a feltöltéskor) például két vérben úszó, haldokló nőt látott álmában, akiket ujjongó tömeg vett körül. Hőst kiáltottak, tapsoltak, ő maga is, de segíteni senki nem segített nekik. Meglepetten olvastam, hogy többen is álmodnak szökőárral, valamint elég szép számmal bukkanni „veszteségálmokra”. „Ezek között természetesen vannak igazán fájdalmas veszteségvíziók is – elemez dr. Porpácz Julianna –, de érdekes megfigyelni, mennyire sokan nagyítanak fel lényegtelen hiányokat. Ez a tudatalatti egyik automatikus feloldási technikája: könnyebb azt elengedni, ha nem kapjuk meg a kedvenc ruhánkat, ha a Covid–19-be belehal a teljes U2 zenekar, vagy ha a manikűrös a karanténos munkanélküliségben elfelejtette a körömépítés apró fortélyait – hivatkozik konkrét álmokra a szakember –, mintha egy szerettünk vagy mi magunk kerülünk veszélybe.”

Többet nem álmodunk, csak jobban emlékszünk

A furcsa, bizarr, szimbolikus álmok – állítják az álomkutató szakemberek – leginkább azt segítik, hogy a napközben felgyülemlett stresszt vagy a kellemetlen emlékeket a tudatalatti biztonságában dolgozzuk fel. Ezzel szemben a rémálmok olyan szorongásokat, aggodalmakat jelezhetnek, amelyek nappal nem feltétlenül tudatosulnak bennünk. Mivel egy világjárvány rengeteg szorongással és stresszel jár – mondja többek között Patrick McNamara, a Bostoni Egyetem orvosi karának neurológia adjunktusa, álomkutató –, természetes, hogy ilyenkor megváltozik az álomtartalom. A professzor szerint többet ugyan nem álmodunk, mint máskor, de az alvási szokásokat is érintő megváltozott körülmények, a kisebb napi aktivitás okozta nyugtalanabb alvás vagy a gyakoribb megébredés miatt jobban emlékszünk az álmainkra. A Lyoni Idegtudományi Kutatóközpont mindezt mostanra számokkal is alá tudja támasztani: március elején kezdett felmérésük jelenlegi eredményei szerint 35 százalékkal nőtt azok száma, akik a járványbefolyásoltság alatt részletesen emlékeznek az álmaikra, 15 százalékkal pedig azoké, akik rémálmoktól gyötörve élik meg a karanténos mindennapokat. Egy másik kutatásban az olaszországi Alvás­egészségügyi Intézet szakemberei az álomelemzéseken túl azt is vizsgálják, mennyire befolyásolja az alvásnyugalmat, hogy milyen terheltségű járványzónában él, illetve milyenben dolgozik az adott álmodó. Luigi De Gennaro, a római La Sapienza Egyetem pszichológiaprofesszora és csapata például a 2009-es l’aquilai földrengés túlélőinek vizsgálati eredményeit (a rengés epicentrumához közelebb élők gyakrabban számoltak be rémálmokról) alapul véve arra a következtetésre jutott, hogy minél közelebb van valaki a járvány „epicentrumához”, akár lakhelye, akár hivatása révén, annál nagyobb az esélye a járvány kiváltotta rémálmokra is.

Inkább egy jó kis zombitámadás!

Az érintettek, fertőzöttek vagy azok rémálmai, akik a járvány frontvonalában, kórházakban, intenzív osztályokon harcolnak, illetve a gócpontokban élnek, a traumatikus élményeket követő poszttraumás stressz szindróma tüneteként is felfoghatók. A Harvard Egyetem pszichológus adjunktusa, bizonyos Deirdre Barrett nemrégiben közzétett egy online kérdőívet (folyamatosan tölthető a https://www.surveymonkey.com/r/B8S75CN cím alatt), melyben kifejezetten a koronavírus-járványhoz kapcsolódó álmokat vár – a Gravely-lányok párhuzamosan épülő adatbázisa igazi álomparadicsom Barrett doktornő számára. Az álomkutató arra is kéri a válaszadókat, hogy jelezzék, ha közvetlenebbül is érintettek a járványban: az egészségügyben dolgoznak, pozitív a Covid–19 tesztjük vagy valamilyen tünetet észlelnek magukon. Bár a kutatás még bőven zajlik, nagyjából már láthatók a tendenciák. A szimpla szorongók általában valamilyen elvontabb félelemmel, láthatatlan fenyegetéssel, egy jó kis biológiai vagy zombitámadással, esetleg áradással(!) váltják ki a fertőzéstől való rettegést álmaikban – ezek, bizarrságuknál fogva könnyebben fel­dolgozhatók a valóságnál. Azoknál azonban, akik a járvány tényleges arcát látják napi 12–24 órán keresztül, sokkal gyakrabban fordulnak elő a realisztikus álmok: elkapják a vírust, kiszolgáltatottan fekszenek oxigénmaszkban, haldoklanak. Deirdre Barrett azt állítja, hogy akik hosszan szembesülnek a vírus pusztításával, napi szinten látnak embereket meghalni, dönteniük kell fuldoklók között, ki kerüljön lélegeztetőgépre és ki ne, azok lényegében kimerítik az akut trauma kritériumainak fogalmát, s ekképpen poszttraumás reakciókra is számíthatnak, melyek egyik velejárója a valós eseményeket felidéző ­rémálom. „A vírus láthatatlan – mondja Barrett –, ezért lényegében bármilyen alakban megjelenhet az álmainkban. Akkor járunk jobban vagy van könnyebb dolgunk, ha például zombiként érkezik.”

A World Trade Center elleni támadás túlélőinek álmait is elemző, illetve poszttraumás mentális zavaraikat kezelő Deirdre Barrett az álomirányítási technikák lehetőségeiben látja a „gyógyulást”. Azt mondja, az ismétlődő, negatív érzelmi tartalmú álmokkal mindenképpen foglalkozni kell, mert ha a napi traumák később poszttraumás stresszt okoznak, attól nem fog tudni senki pusztán azáltal szabadulni, hogy elmúlik vagy csökken a veszély. Az adjunktus asszony azt javasolja, hogy aki a rémálmai ­miatt fél nekimenni az éjszakának, az lefekvés előtt írja le, mi történjen az álmában ezúttal másként. Hogyan alakuljon a sztori, hogy kiiktatódjon a „rém” előtag. Az ismétlődő álmoknál segíteni szokott, ha megtörténik a győzelem, vagy ha a problémát, akár varázslattal, sikerül bolhaméretűre zsugorítani.

Szerző

A koronavírus nem cunami

Publikálás dátuma
2020.04.26. 15:45

Kezdett elegem lenni a cukiskodó karanténvideókból, a celebekből, akik a négy fal között kockásra gyúrják a hasukat, főznek vagy hajat nyírnak. Olyannal akartam beszélgetni, aki fittyet hányva a koronavírus-pánikra, a frontvonalban dolgozik. És eszembe jutott Magdi, a zuglói szociális szépségszalon vezetője. Két éve találkoztunk, s már akkor nyilvánvaló volt, hogy nem hétköznapi ember. Most a köré gyűlt segítőkkel ételt oszt a rászorulóknak.
Nem faksznizik, nem frászol, úgy nyit ajtót, hogy nincs rajta maszk. Én is levetem az enyémet, kibújok az utcai cipőből, alaposan kezet mosok, s ott folytatjuk, ahol két éve abbahagytuk. A harmincas éveiben járó Rózsa Magdolna akkoriban a mestervizsgájára készült és távlati tervei közt szerepelt egy mobil szépségszalon létrehozása, amely az ország leszakadó térségeibe vinné el a zuglói modellt, azaz a professzionális szépségápolás és a szociális munka sajátos elegyét. Magdi egyfelől szépségipari szakember, másfelől diplomás szociális munkás. Utólag úgy látja, a sors vezérelte a zuglói Családsegítő Szolgálathoz, ahol szakmai gyakorlatát töltötte. Az önkormányzat fogadókésznek bizonyult ötletére, így államvizsgája másnapján, 2016 januárjában megnyílhatott a Tükörkép Műhely. Ez volt a második szociális szépségszalon az országban. De míg a másik, Erzsébetvárosban működő csak aktív korú álláskeresőket fogad, addig a Tükörkép Műhely öregekkel, gyerekekkel is foglalkozik, hiszen Magdi és családsegítős kollégái szerint ők is rászorulók lehetnek. Mert egy ápolt ember jobban érzi magát a bőrében, könnyebben jut munkához, szívesebben adnak ki neki albérletet és a külső rendezettség visszahat a belső biztonságérzetre is. Humánusabb országokban tudják ezt. Magdi járt a párizsi szociális szépségszalonban, ahová főként bántalmazott nőket várnak, s dolgozott önkéntesként a spanyolországiban, ahol a vendégek zöme a menekültek közül került ki. Chicagóban 2017-ben kilencvenezer szépségipari szakembernek tették kötelezővé azt a speciális képzést, amely segít abban, hogy felismerjék vendégeiken a bántalmazás nyomait, és képesek legyenek kezelni a helyzetet. Magdi két éve arról is beszélt, hogy szociális érzékenysége a múltjában gyökeredzik. Kisgyerekkorában alig hallott, sokáig szájról olvasott, emiatt zárt világban élt. Csecsemőként az egyik lába rövidebb volt, tizenévesen többször műtötték, nyújtották a lábát, viszont a három évig tartó procedúra után lefutotta a félmaratont. Amikor Berci fia betöltötte a negyedik évét, Magdi egyedül maradt terhesen. Ekkor adta el minden felszerelését, csak a kedvenc ollóit tartotta meg, elkezdett kórházakba, anyaotthonokba járni, hajat vágott, manikűrözött, lelkeket simogatott, és beiratkozott egy családterápiás mentorképzésre, hogy rendbe tegye önmagát. A tanfolyamon tudatosult benne, ahhoz, hogy másoknak is segíteni tudjon, képzettség kell – beiratkozott tehát az Országos Rabbiképző Egyetem szociális munkás szakára.

Beütött a korona

Elbűvölő nő volt, valóságos energia­bomba, segített, ahol csak lehetett. 2015-ben, a menekültválság idején kitelepült a Keletibe mókás ábrákkal telerajzolt, „free haircut” feliratú székeivel. Szabadnapjain egy kézitáskával járta az öregeket, betegeket, állami gondozott gyerekeket, hajléktalanokat, s miközben átvarázsolta a külsejüket, mindenkihez volt egy jó szava. Kezdettől gyűjtött adományokat a Tükörkép Műhelyben, pedig ez valójában nem vág a szalon profiljába. De ha arcmasszírozás közben az ügyfél kibökte, hogy náluk négy gyerek alszik egy ágyban, azonnal akcióba lépett. Két frizura között közösségi oldalán télikabátot, meleg csizmát, lisztet, olajat, cukrot, olcsó szemüveget keresett ügyfeleinek. „A koronavírus úgy jött, mint derült égből a villámcsapás. A rendelkezések miatt március 16-án bezártam a Műhelyt, és elkezdődött a gyerekeim digitális oktatása, amit nekem is tanulnom kellett. De már akkor dőltek a kérések a Családsegítőhöz, mert azokat rúgták ki először, azok maradtak egyik napról a másikra munka és jövedelem nélkül, akik korábban is rossz helyzetben voltak. Közben felajánlás érkezett egy óbudai pékségtől, hogy nagy mennyiségű pékárut tudnának nekünk szállítani esténként. Úgyhogy 20-án újra kinyitottam a szalont” – mondja most. Az első héten ő vette át az árut este, ezután két régi segítőjével szigorúan maszkban, kesztyűben porcióztak, csomagoltak jócskán belenyúlva az éjszakába. Az igényléseket a Családsegítő továbbította Magdinak, a nyitáskor, délután ötkor már a sarokig ért a sor, egy önkéntes ügyelt rá, hogy az emberek az aszfaltra felrajzolt ikszeken álljanak, egymástól másfél méterre.

Hadrendben a zuglói „operatívok”

A szalonban évente 30 családnak gyűjtött alkalomszerűen, elsősorban ünnepekkor. Most azonban a régi kliensek mellé tömegével jöttek az újak, a rászorulók száma rohamtempóban a tízszeresére emelkedett. Magdi jelenlegi listáján 300 család szerepel, mintegy 1000 ember, akik nélkülük éheznének. Hamar fölismerte, hogy ez a krízishelyzet nem cunami, ami órák alatt levonul. Hetekre, esetleg hónapokra kell berendezkedni, és muszáj rendesen megszervezni. Szerencsére villámgyorsan hadrendbe állt a zuglói „operatív törzs”: a kerület minden civil és nem civil szervezete lázas adománygyűjtésbe kezdett és önkénteseket toborzott. A Jó Szívvel Alapítvány, akik abban a házban működnek, ahol a Tükörkép Műhely van, tejet, margarint, felvágottat, májkrémet vásárolt a pékáru mellé. A szintén kerületi Tündérpakk Alapítvány tartós élelmiszerből állított össze csomagokat. Az egyik önkormányzati képviselő használt, de jó állapotú tableteket szerzett, mert egy nagy családban egy gép még csak akad, de három gyerek nem tud egyetlen gépen online tanulni. Húsvét előtt mindenki belehúzott a gyűjtésbe, ennek volt köszönhető, hogy az ünnepi csomagokba csokinyuszik, játékok, higiéniai cikkek is kerültek. Április közepén jelentkezett a CEDEK Izraelita Szeretetszolgálat – akiknek két pesti kerületben népkonyhájuk van –, hogy naponta 1600 adag csomagolt, meleg étellel járulnának hozzá a rászorulók étkeztetéséhez. Ez a hónap végén indul, az ételt egy zuglói iskolában lehet majd átvenni, illetve önkéntesek fogják házhoz szállítani azoknak, akik nem tudnak eljönni érte. A házhoz szállítás már most is működik, bárki kérheti, aki öreg, beteg, egyedül neveli a gyerekeit vagy más ok miatt nem tudja elhagyni az otthonát. Magdi nagyjából két hete otthonról dolgozik – hosszas tépelődés után döntött így. Döntésében főként az játszott szerepet, hogy a fia hatévesen leukémiás lett, szörnyű időszak volt, többször tűnt úgy, hogy nincs tovább, de Berci végül csontvelődonort kapott, s egy év múlva elkezdhette az iskolát. Most tizenhárom éves, gyógyultnak tekinthető, de az aggódó nagyszülők a vírus idejére magukkal vitték vidékre, és Magdi nem akarta, hogy a nyolcéves lánya déltől késő estig egyedül legyen otthon. Magdi digitálisan most is jelen van az ételosztáson, ő az agytröszt. Hozzá futnak be a napi igénylések, neki jelzi a Műhely előtt felvigyázó önkéntes, hogy ki érkezett és mekkora a család, ő továbbítja az adatokat a Műhelyben dolgozóknak, este hétkor, az osztás végén koordinálja a kiszállítást, és kilenckor még részletes beszámolót ír a Családsegítő Szolgálatnak. Nem bánja, hogy egész nap pörög, de az önkéntesek nagyon hiányoznak neki. Aranyosak, lelkesek, szerethetők. Ilyen a „Matt”-nek becézett munkanélküli kaszkadőr, aki Óbudáról jön mindennap, és az osztás végeztével gyalog viszi házhoz a csomagokat. Ilyen az ifjú jogásznő és a fiatal fogorvos, aki a sürgősségi ügyelet mellett önkénteskedik náluk. Ilyen a „bringás csajszi”, aki kosarakkal aggatja tele a bicaját, így szállítja az ételt.

Cél Párizs és az országos hálózat

Magdi szereti a pezsgést, az élet sűrűjét. Kérdezem is tőle, hogyan bírja a bezártságot. „Én is úgy érzem, hogy ez nekem kevés. Látod a csocsó tetején a textileket? Délután hoznak nekem egy táskavarrógépet, és ezentúl szabad óráimban maszkokat fogok varrni az ügyfeleknek. Tudok varrni, mert mielőtt fodrász és kozmetikus lettem, ruhaipari szakközépiskolába jártam. Már megnéztem a neten a maszk szabásmintáját, ha belejövök, tíz perc alatt biztosan legyártok leg­alább egyet” – válaszolja. Még nyakig ülünk az egymásnak ellentmondó hírek özönében, nem tudjuk, mikor lesz vége ennek az őrületnek, de Magdi már tervezget. Megbeszélte a gyerekekkel, hogy ha újra lehet majd utazni, megnézik együtt Párizst. Jelentkezett a SOTE szeptembertől induló mentálhigié­nés képzésére, mert úgy gondolja, jó, ha a szépségápolás közben zajló intim beszélgetések biztos alapokon nyugszanak. A mobil szépségszalon ötletéről sem mondott le. Országos hálózatot építene, csapatot gyűjtene maga köré a hozzá hasonlóan gondolkodókból. Ehhez az kell, hogy legyen egy alapítványa. Az alapító okiratot és a tervezetet már januárban megcsinálta.
Szerző
Frissítve: 2020.04.26. 16:12

Szkafanderben nincs idő összeomlani

Publikálás dátuma
2020.04.26. 12:00

Fotó: PAOLO MIRANDA / AFP
Szinte háborús helyzetben élünk, láthatatlan ellenséggel küzdenek a kórházakban, a pandémia szürreális valósággá változtatta az egészségügyi dolgozók mindennapjait. Lapunknak egy sürgősségi triázs mesél arról, mit kezdenek a hirtelen jött szeretettel, a szorongással, a félelmekkel, és hogyan nő egyre jobban a nyomás, ahogy húzódik a járvány berobbanása. Már most is hatalmas szükség van és lenne az egészségügyi dolgozók pszichológiai támogatására csakúgy, mint a járvány után, amikor beüt a poszttraumás stressz. Anna Barecka-­Bocchiola olasz pszichológustól azt is megtudtuk, milyen körülmények uralkodnak Olaszországban és ott hogyan próbálják elkerülni a mentális összeomlást.
„Egy hónapja úgy éreztem magam, mint amikor a cunami előtt irdatlan erős apály keletkezik. Rohadtul féltem. Most olyan, mintha egy lövészárokban kellene térdelnem állig felöltözve a síri csöndben szunnyadó kórházban és arra várni, hogy mikor dördül el az első igazi kereszttűz. Ha egyáltalán eldörren” – Baji Anikó, Ancsa (képünkön), az Uzsoki Utcai Kórház sürgősségi osztályának triázsa így fogalmazza meg blogjában, mit is érez egy pandémia közepén egészségügyi dolgozóként. Mint triázs, elsőként ő méri fel, ki milyen súlyos állapotban van és osztályozza a betegeket aszerint, hogy milyen gyorsan kell ellátni őket. Ancsa egyedül vezeti az AKUT Szakasz egészségügyi témájú közösségi oldalt és blogol arról, milyen az élet a sürgősségin az utóbbi hetekben. Édesanyja műtősnőként dolgozott, így Ancsa már kisgyermekként otthonosan mozgott a kórházban. „Mi, akik most a frontvonalban vagyunk, arra lettünk kiképezve, hogy tűrjük a nyomást. De ha ez sokáig elhúzódik, akkor biztos, hogy sokan fognak megrogyni, a pszichológusok munkája pedig nagymértékben határozza majd meg a további életünket. Ez a pandémia mindenkinek új, eddig csak a tankönyvekben olvastunk ilyenről. Már egészen a kezdetektől úgy éreztük magunkat, mintha katonák lennénk, akik háborúra készülnek egy láthatatlan ellenséggel szemben. A gyárak átálltak a lélegeztetőgépek és a védőfelszerelés gyártására, és az egész bennünk is egy szürreális valóságot teremtett. Nagyon érdekes és izgalmas megélni ezt, ugyanakkor mindenkiben kialakult egyfajta szeparációs félelem” – mondja Ancsa.  Baji Ancsa blogjában részletesen bemutatja, milyen hatással van az egészségügyi dolgozókra a hetek óta tartó folyamatos és egyre feszültebb várakozás, az „ijesztően néma” kórházi mindennapok. Hogy kúsznak be az ember életébe a rémálmok, az egyre kevesebb alvás, a kimerültség, pedig a sürgősségi jelenleg tényleg csak igazán sürgős eseteket fogad és nyoma sincs a hajdani zsúfoltságnak és pörgésnek. A kórház, ahogy tudja, igyekszik segíteni a dolgozókat, az Uzsokiban nincs hiány műtősköpenyből, gumikesztyűből, sapkából, szemüvegből és maszkból sem, már minden beteget így vizsgálnak, ha pedig valaki koronavírus-gyanús, akkor szkafanderbe is beöltöznek, ami azonban igen komoly fizikai megterhelést jelent.

Az utolsó arctalan hősnek lenni

„A hátamról és az arcomról ömlött a víz, de nem volt képem sajnálni magam. Miközben azon nyomorogtam magamban, hogy miként tudnám a szám tátogatásával érintésmentesen megigazítani a maszkot, hogy ne törje a füleimet és az orromat, azt láttam, hogy egy másik hölgy a táskáját próbálja az ágyra felhúzni… Miközben telefonált, gyorsan infúziókat cseréltem és az oxigenizá­ciós görbéket lestem. A hölgy elfúló hangon kérte a szomszédját, hogy ne feledje megetetni a kiscicáját és kicsit simogassa meg, hogy ne legyen magányos… Az elmúlt hónap érzelmi hullámvasútján utaztam… Láttam elesett állapotú idős embereket, láztól ködös állapotúakat és kevés tünetet cipelő, de rettegő fiatalokat is. Voltam utolsó látott arctalan hőse egy idős embernek, akinek sajnos nem sikerült” – ír blogjában Ancsa a mindennapokról. Minden bejegyzés után jobban összeszorul a szív, míg egy idő után nem lehet tovább olvasni. Elképzelni is nehéz, milyen mentális állapotban lesznek ezek az emberek, ha egyszer véget ér a pandémia és rászakad az orvosokra, nővérekre, ápolókra, triázsokra a poszttraumás stressz zavar (PTSD). A kórházakban egymást próbálják támogatni a dolgozók, megbeszélni, hogy ki mitől fél, ez azonban sokszor nem elég. „Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az első perctől kezdve elérhető egy pszichológusokból álló kríziscsoport, de saját pszichológusom is van, akit hetente háromszor hívok. Ez óriási segítség abban, hogy kezelni tudjam a hullámzó kedélyállapotot és a stresszt” – meséli lapunknak Ancsa. A sürgősségi osztályon dolgozóknak a hirtelen jött óriási szeretetet is nehéz feldolgozni, főleg, mert eddig afféle mostohagyerekként kezelték őket és sok kritikát kaptak. „Egyik pillanatról a másikra a nyakunkba szakadt ez az óriási elismerés és szeretet, amit sokan még soha nem éltünk át. Kérdés, hogy mi lesz akkor, ha azok, akik most nem mernek bejönni a kórházba, újra a nyakunkba szakadnak és megint nem tudunk olyan tempóban dolgozni, ahogy azt az emberek elvárják. Remélem, hogy akkor is ilyen türelmesek lesznek” – bizakodik.

Harc a kiégés ellen

Erre azért is lesz nagy szükség, mert az egészségügyi dolgozók egy része már most túlhajszolt, sokan ki vannak égve. Ancsa is többször szembenézett ezzel. Szerinte ilyenkor nagyon fontos, hogy észrevegyék a tüneteket, ami lehet akár megszállott munkamánia, fáradékonyság, kontrollvesztés érzése, depresszió, és ilyenkor szakmai segítséget kérjenek. A fokozott stressznek kitett emberek ugyanis a legkülönfélébb módszerekkel igyekeznek csökkenteni a bennük dúló feszültséget, az alkoholizmus nem ismeretlen ezen a területen sem. Van olyan szakember, aki nyíltan is kommunikál arról, hogyan lett függő. Ancsa nem szereti az alkoholt, de függőségektől ő sem mentes, internetfüggőnek vallja magát, aki a barátokkal való találkozás vagy kirándulás helyett a számítógép előtt ül és nagyon sok időt tölt netezgetéssel. „Ez a mostani egy új, ismeretlen helyzet, ami komoly szorongást válthat ki. Muszáj lenne pihentetni a frontvonalban dolgozókat, mert a heti öt nap is rendkívül sok, négy­óránként lenne ideális váltani a be­tegellátó stábot, de kérdés, van-e annyi szakember” – nyilatkozza lapunknak Németh Attila, a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgató főorvosa. Szerinte egyelőre senki sem tudja, hogy mennyire kell elővigyázatosnak lenni és épp a bizonytalanság miatt szoronghatunk. „Vannak, akik felnagyítják a kockázatot, és vannak, akik bagatellizálják. Ez konfliktusokhoz vezethet orvos és orvos vagy laikus és szakember között” – mondja. Úgy véli, biztos, hogy a járvány elvonulása után sok egészségügyi dolgozónál jelentkezik majd a PTSD, csak nem tudni, hogy milyen arányban. „Nálunk egyelőre nincs vészhelyzet, de Olaszországban naponta kell szembenézni a halállal, és dönteni, hogy kinek jut lélegeztetőgép, kinek nem. Ez hihetetlenül nehéz döntés, amit senki sem tud nyugodt lelkiismerettel meghozni” – részletezi Németh Attila.

Az olaszok így kezelik a PTSD-t

Arról, hogy mi a helyzet egy hazánknál súlyosabb járványhelyzetben lévő országban, Anna Barecka-Bocchiola olasz, milánói székhelyű pszichológust is kérdeztük, aki orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak nyújt önkéntes pszichológiai támogatást és különböző segélyvonalakon civilek is kereshetik. „Az emberek igénylik és keresik a segítséget, én is nagyon elfoglalt vagyok, folyamatosan dolgozunk. Az egészségügyi dolgozók egy része most még azért nem kér segítséget, mert a pandémia alatt úgy érzik, folyamatosan ébernek kell lenniük, reagálniuk kell arra, ami történik, kezelni a fertőzött embereket. Azzal próbálják védeni magukat, hogy most nem foglalkoznak az érzé­seikkel, a félelmeikkel, félreteszik azokat későbbre. A pandémia után viszont éppen ezért várhatóan megugrik majd a támogatást igénylő orvosok és nővérek száma” – vázolja a jövőt a pszichológus. Kiemeli: azoknál, akik részt vesznek az emberek ellátásában, a PTSD vagy más akutstressz-reakció fejlődésének megelőzésére is hangsúlyt kell fektetni. Többféle terápiás megközelítés létezik, az egyik Anna Barecka-Bocchiola szerint az úgynevezett EMDR-terápia, aminek segítségével feldolgozhatóvá válnak az érzések már nem sokkal azt követően, hogy megjelentek. Ezzel a korai közbelépéssel csökkenhet a PTSD kifejlődésének kockázata. Az EMDR, vagyis szemmozgásokkal történő deszenzitizálás és újrafeldolgozás egy olyan terápiás eljárás, melyet traumatikus élmények következtében kialakult maradandó problémák kezelésére dolgoztak ki. A módszert magyar szakemberek is ismerik és alkalmazzák. „A lelki fájdalmakról beszélni nem a gyengeség jele, épp ellenkezőleg: ez bátorságot mutat. Nálunk azonban még mindig nagyon stigmatizált a szakemberhez fordulás” – mondja Székely András, a Végeken Egészséglélektani Alapítvány kuratóriumi tagja, a CallForHelp segélyvonalak képviselője. A nap 24 órájában, a +36-1/770-7333-as számon hívható anonim lelkielsősegély-vonal kifejezetten azért jött létre, hogy támogatást nyújtson az egészségügyi dolgozóknak a veszélyhelyzet idején. A +36-1/770-8877-es telefonszámon délelőtt és este 10 óra között pedig a szociális területen dolgozók kaphatnak segítséget. A telefonálókat minden esetben megértő fülek hallgatják, a több mint 40 önkéntes pszichológus, pszichiáter és mentálhigiénés szakember többsége ugyanis ilyen téren is rendelkezik tapasztalattal. „Ugyan a vonalak az egészségügyi és szociális területen dolgozóknak jöttek létre, de nem csak a munkájukhoz kapcsolódó problémákról lehet beszélni. Vannak persze, akik elmondják, hogy tartanak attól, megfertőződnek és így megfertőznek másokat is, de a szeparáció, a gyerekek tanulási nehézségei vagy a családi problémák is előkerülnek, és erről is lehet, sőt kell beszélni. A cél nem a problémák megoldása, hanem a segítség abban, hogy valaki anonim módon el tudja mondani, át tudja gondolni a nehézségeit.” Azt egyelőre nem tudni, hogy a vonalak a járvány lecsengése után is megmaradnak-e, de vizsgálják ennek lehetőségét. „Sok félelem csak később jön elő, vagy akkor lesz lehetőség foglalkozni vele. Bízom benne, hogy a pszichológusok és pszichiáterek a pandémia után is vállalnak majd legalább havi néhány óra önkéntes, ingyenes segítségnyújtást a rászorulóknak” – reméli Székely András.

Hol lehet segítséget kérni?

A CallForHelp mellett az egészségügyi dolgozók, szakemberek számára lelkielsősegély-szolgálatot működtet többek között a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikája az intézmény egészségügyi dolgozóinak. A Facebookon Mental for Doctors néven a Cordelia Alapítvány más önkéntesek részvételével, az Ébredések Alapítvány zoomon tart közös beszélgetéseket, és a Magyar Viselkedés-, Kognitív és Sématerápiás Egyesület is biztosít ingyenes segítő konzultációt. Civil felnőttek a 116-123-as telefonszámon kaphatnak lelki elsősegélyt, míg a fiatalok számára működtetett 116-111-es Kék Vonal 0–24-ben elérhető. Azok, akik gyerekekért aggódnak, a 116-000-s számot hívhatják. A Pécsi Tudományegyetem hallgatói és dolgozói számára online segítségnyújtó, konzultatív szolgálatot működtet. A Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet az egészségügyi és nem egészségügyi dolgozóknak is igyekeznek segíteni. A +36-30/159-5360-as telefonszámon minden hétköznap 9–15 óra között a pszichoterápiás részleg szakpszichológus-csapata fogadja a hívásokat.

Szerző