Előfizetés

Mindent feláldoztunk rongyokért

Alig egy hónapja, hogy agyon dolgoztuk magunkat azért, hogy legyen pénzünk a divatos tetkóra, hogy nagyobb „városi terepjáróból” szállhassunk ki, vagy a szekrényünkbe még több divatos rongyot szorítsunk be. Nem láttunk ki saját önzésünk és szűklátókörűségünk falai közül.
Belefulladtunk a mindent ránk erőszakoló reklámok áradatába. A "rendes életünkben" óránként „felrobbantja az internetet” valamilyen sületlenség, mindenből szenzációt próbálnak csinálni. „Bea asszony fodrászt váltott!” – olvassuk látványos főcímben, miközben nem ismerjük azokat a nagy szellemeket, akik az Iliász, az Aeneis, az Isteni színjáték, a Gondolatok a szellemről és annyi más remekmű alkotásával lehozták közénk a teremtés erejét, minőségét, rendjét. És halvány gőzünk sincs róla, hogy ki is volt az a Cicero, aki az alábbiakat írta: "Ha megfigyeljük az égbolt formáját és fényességét, ha látjuk a nappalok és éjszakák cserélődését, a négy évszak gyümölcsöt érlelő váltakozását, látjuk a Napot az évszakok irányítóját és kormányzóját, látjuk a Holdat, amely fényének növelésével és fogyásával mintegy meghatározza és tudatja a naptári napokat… és látjuk az állatok sokaságát … látjuk magát az eget szemlélő és az isteneket tisztelő embert és az ember használatára, rendelkezésére álló földeket és tengereket – ha mindezt és számtalan egyéb dolgot szemügyre veszünk, kételkedhetünk-e abban, hogy mindezek élén áll valaki, akár létrehozója, akár irányítója ennek a hatalmas műnek és alkotásnak?! (Tusculumi eszmecsere)
A régiek még értették a teremtést, akárhány istennek tulajdonították is azt. Mi pedig nem is vagyunk kíváncsiak rá. Nem igaz, hogy fontosabb a nyakkendőnek, az órának, a kozmetikumnak, a telefonnak és egyéb kacatoknak a márkája, mint az egyetemesség mindent összefüggésbe és egységbe hozó rendje - vagy a márka csúcsfontosságú, a létezés minőségének mibenléte pedig nem az, kicsit sem az? Francba a meddő okoskodással! Készítsünk inkább még több szelfit magunkról! Kérdezem én: minek? Miért kell agyba-főbe fényképezni magunkat?! Az önimádat kielégíthetetlen, csak fokozódik, és csalódásokhoz vezet, mert mindig lesz, aki még több és jobb fotót csinál, vagy még káprázatosabb villát épít. Egyáltalán, nincs semmi értelme a kétes kéj hajszolásának, viszont elvonja, légmentesen elzárja a figyelmet mindenről, ami lényeges.
Nemcsak utat tévesztettünk, hanem éppen az ellenkező irányba robogunk, mint ami megőrizné ezt a csodálatos világot, és a mi boldogságunkhoz vezetne. Igen, az ellenkező irányba haladunk, azaz a pusztulás felé.
A koronavírus ürügyén is mindenki csak a magáét szajkózza, a veszélyt is arra használja, hogy egy kis nyilvánosságot szerezzen. Őszintén zavar, hogy most én is ezt teszem. De az jobban aggaszt, hogy mindenről beszélünk, legfőképpen arról, hogy mit kell majd tenni a gazdasági pörgés visszaállításához, de arról nem, hogy ez az egész állapot, amit kialakítottunk, minden porcikájában természetidegen. Mesterkélt, és semmi köze ahhoz, mint ha felfognánk „a messze mezőket, vizeknek nyüzsgését, gazellák futását” (Gilgames eposz); nem is érzékeljük azt, amit az istenek adtak, és nem mi eszeltünk ki. Emellett az egész berendezkedésünk ártalmas, azaz természetellenes is, de a környezeti károkról legalább már hallottunk valamit harangozni, arról azonban nem, hogy leszakadtunk a valóságról. És ez nem vezet jóra.
Minden rendszer kidobja magából azt, ami kifejezetten rendszeridegen. Nincs ellenkező példa. Hogy a maga útján haladó ökoszisztéma koronavírussal teszi ezt, még vadabb újfajta vírussal, mindenre rezisztens baktériummal, erdőtüzekkel és hőgutával, vagy azzal, hogy tavasszal nem rügyeznek ki a növények, mindegy. Leráz minket, mint egy zavaró tényezőt, ha rövid időn belül nem változtatunk ezen a tökéletes idegenségünkön. A Nap hőfokát, a parányi atom óriási energiáját és többek között minket is teremtő egyetemesség erősebb nálunk, nem vagyunk egy súlycsoportban, semmi perc alatt letörli ezt a megszállottan csak a saját hiúságának a kielégítésén buzgólkodó fajt.
Érteni kellene a lét rendjét, és a mi értékeinkkel, erkölcsünkkel – ezt a szót már alig meri leírni az ember – és egész létünkkel közeledni hozzá.
A gazdaság visszaállításán kívül ezen is gondolkodni kellene, közösen és bölcsen, az egészet áttekintve és nem a szaktudományok, a pártérdekek, mindenféle ágazatok részkérdéseibe elmerülve. Már nem sok időnk maradt, hogy ezt elkezdjük.

Magyar vírus

Mostanság egyre többször tapasztalom, hogy a koronavírus háttérbe szorítja a környezetvédelmet. Kétségkívül nehéz elképzelni, hogy akit otthoni karanténra ítéltek, vagy épp most vesztette el az állását, változatlan gondossággal válogatja a szemetet. A járványra hivatkozva mind gyakrabban buzdítanak bennünket egyszer használatos tárgyak igénybe vételére is: elhajítod, és megy vele a vírus is, nem? 
Így zajlik ez nagyban is. A vészhelyzetre hivatkozva légszennyező iparágak kérnek és kapnak állami pénzeket, felmentéseket. Az Orbán-kormány is sorra ül le a különböző ágazatokkal, együttérzőn nyitogatva előttük a pénztárcánkat. Közben megint lehet mutogatni a gonosz EU-ra, amely szokás szerint rugalmatlan, nem enged a szigorodó előírásaiból, úgymond milliók munkahelyét veszélyeztetve.
A környezetvédők óvatosak. Hangsúlyozzák, hogy a tűzoltás az tűzoltás. Hogy ahol - akár a kór, akár a megélhetés miatt - emberéletek forognak kockán, nincs helye kukacoskodásnak, méricskélésnek. Nem most szónokolunk gyermekeink jövőjéről, a szükséges lemondásokról, nem most riogatunk füstokádó gyárak és autók, vagy épp a szemetes erdőszél és bálnagyomor fotóival.
De azt azért semmiképp se veszítsük szem elől, hogy az emberiség pont ezek miatt került a mostani slamasztikába. Hogy amikor a fertőzés a modern kori városiasodás mintájának számító Vuhanban felütötte a fejét, már tudhattuk, hogy idővel Iránban, Lombardiában és New Yorkban is megnyílnak a tömegsírok. Hogy nekünk, magyaroknak szintén legalábbis hónapokig kell fertőzésveszéllyel dacolva munkába járnunk, vagy épp otthon kuksolnunk.
Bár a hatás még áttételes, még kimagyarázható, azért némi gondolkodással belátható: szerencsétlen sorsunkat az okozta, hogy az utcán szemeteltünk, hogy a közértbe is a városi terepjárónkkal ugrottunk le, hogy megvettük-használtuk-eldobtuk, hogy nem gondoltunk, nem költöttünk a takarékosságra, hogy vérmes szükségleteinket a piac, az ipar csak a föld, a természet végletes kizsigerelésével tudta kielégíteni. E felvetéseket eddig lényegében a szőnyeg alá söpörtük, de legalábbis egy szájhúzással intéztük el: jó, jó, csinálom, csinálom, csak fogja már be ez a beteg kislány ((c) Gulyás Gergely).
Amennyire kézenfekvő, olyan cinikus a munkahelyek megőrzésére hivatkozva környezetszennyező iparágakat és gazdasági szerkezeteket megőrizni. Ha eddig nem, hát most igazán tudomásul kellene venni: ami eddig volt, az nem tartható. Bevett szokásaink ugyanis még a mostaninál is pusztítóbb katasztrófához vezethetnek. A szakemberek leginkább a helyi, a közeli gazdaságban látják a jövőt. Bár senki sem birtokolja a bölcsek kövét, lassan el kellene kezdeni a közös gondolkodást a megoldásról. Az Orbán-kormánynak is, amely talán a sötétzöld vadhajtások lemetszegetésével válhatna hasznunkra.
Az átmenet kényelmetlenségekkel, lemondásokkal, belátással jár. Szokások, szakmák alakulhatnak át. De az új, fenntarthatóbb gazdaság legalább annyi munkás kezet igényel, mint a mostani.
Bele kell vágni. Pont azért, hogy elkerüljük a következő járványt.

Haszon

Még hogy autokrata, meg sunyi! Ki mer ilyeneket mondani egy olyan bölcs vezetőre, mint a mienk? Múlt csütörtök óta, remélem, senki. Akkor megmutatta, igenis kész megosztani a hatalmát 3177 polgármesterrel négy egész napra. Nézzük, mire jutnak, mert a központi kijárási korlátozásokra elég magasról tesznek az emberek, pedig igazán elviselhetők, még a manikűröshöz is elmehet bárki, hisz miniszteriális feleségek tömegével biztosan nem lehet úgy kiszúrni, hogy a nemzet hagyja őket körömvágó ollóért nyúlni.
Persze a magyaroknak semmi nem elég. Húsvét előtt sokan kijárási tilalomért könyörögtek, mert előző hétvégén tömegek mentek kirándulni, hozták-vitték a bacikat, vírusokat. Egy helyi képviselő lefotózta, ahogy Pomázon 20-30 fős csapatok ölelgették a régen látott ismerősöket, mielőtt elindultak a Holdvilág-árok felé. Így terjed a kór, ezt meg kell szüntetni – mondhatta teljes joggal az az operatív vezérkar, amelyik amúgy lázasan üríti ki a kórházakat, küldi haza a magatehetetlen öregeket, de csak akkor jutnak eszébe az idősotthonok, amikor politikai hasznot lehet kovácsolni a bajból. Múlt csütörtökön is úgy számolhatott a fideszes PR hadtest, hogy az ünnepi kijárási tilalom sokat rontana a miniszterelnök népszerűségén, utálja csak a nép a polgármestereket, akik lezárnak parkolókat, egész településeket. Utólag kiderült, mindenki megértette az üzenetet, hogy megvédik a falvaikat, városaikat. 
Ez nem jött be, de sebaj, a gondoskodó Mátyás király váratlanul jól szervezett kórházellenőrzéseit zabálják az emberek, s közben talán azt sem veszik észre, hogy ugyanazon a napon, amikor Orbán egy bátor gesztussal átpasszolta a települészárlat felelősségét a polgármesterekre, a kulturális terület közalkalmazottai kaptak egy törvénytervezetet, ami átminősítené őket kevesebb joggal rendelkező, sima munkavállalókká. Veszélyhelyzet idején nincs is fontosabb, mint földbe taposni a levéltárosokat, könyvtárosokat, muzeológusokat, művházasokat és a vidéki színházak művészeit. Ne mondja senki, hogy a mi vezetőnk autokrata vagy sunyi!