Vírus idején a nyelv is mutálódik

Publikálás dátuma
2020.04.12. 08:39

Fotó: Sebastian Gollnow / AFP - DPA
A nyelv élő organizmus, és mint ilyen, talán még a vírusnál is gyorsabban „mutálódik”. Azonnal leköveti a külső változásokat, és természet adta leleményével adaptálódni kezd az aktuális helyzethez: „karantéroz” és szigorúan tartja a „szosöldisztenszt”.
Nehogy elolaszozd! – kiáltotta oda az utcánk végében zajló csatornaépítésen egyik munkás a másiknak, aki a leszűkített úttesten targoncával próbált eléggé sebesen bemanőverezni két frissen ásott árok közé. Egy paraszthajszálon múlt, hogy nem borult bele valamelyikbe, mégis kikérte magának, félig röhögve, hogy „Na nehogy má’ koronás digónak nézzé’, akkora király sose akarnék lenni!”. Alig telt el egy-két hónap, amióta ez a koronavírus-őrület beette magát Európába, az otthonainkba és a bőrünk alá, terminus technicusai máris kezdik, ha még csak játékosan is, formálni a nyelvet, tologatni a nyelvhasználat határait. A koronás már nemcsak királyi főt vagy kristálycukrot jelöl; a social distance ugyan még nagyon is angolosan hangzik, de amikor a 9 éves gyerek azt mondja a barátnőjének a chatszobában, hogy „igen, kár, hogy nem ölelhetjük meg egymást, de legalább közelebb lehetünk, mint az utcán, mert ott tartani kellene a szosöldisztenszet”, az a szószerkezet esetleges jövevényesülését vetíti elő; a karantérozás szó használata – bekarantéroztam magam, karantérozódik a világ – pedig egy nem létező ige egyre valódibbá válására hívja fel a figyelmet.

Leplútózva

Nádasdy Ádám mondja, többek között a Mindentudás Egyetemén tartott, Miért változik a nyelv című előadásában, hogy a látszat ellenére a nyelvi változásoknak nincsen közvetlen társadalmi okuk, nem vezethetők vissza a gondolkodásmód megváltozására, és hogy nem nevezhetők egységesen „egyszerűsödésnek” vagy „bonyolódásnak”. Vagyis elképzelhető ugyan, hogy egy-egy, a társadalmakat vagy a gazdaságot alapjaiban megrengető külső tényező hatással van a szóhasználat alakulására – leginkább a szleng bővülésére vagy rétegszlengek kialakulására –, de mivel struktúrájában nem piszkál bele a nyelvbe, a fent felsorolt újdonsült fogalomhasználat a legradikálisabb esetben is maximum szókincsbővülést eredményez. És persze felveti a kérdést: mikortól válik egy új szó vagy egy régi jelentésbővülése a nyelv aktív részévé? Attól a pillanattól kezdve, ahogy használatba kerül? Vagy csak amikortól belistázzák a szótárszerkesztők? Anne Curzan brit nyelvészprofesszor szerint mindenféle nyelvi leleményt, az egyszer használatosakat is, a nyelv élő részének kell tekinteni. TED-előadásában azt állítja, hogy ha akár csak egyetlen ember is érti egy másik által kreált szó hangalakját vagy jelentését, akkor az a szó bizony, annak ellenére, hogy egyetlen szótárban sem szerepel, létező szó. Egyelőre szleng, de ez idővel változhat. Az angol „hangry” (=hungry+angry), vagyis az éhségtől nyűgös, mérges szót például egy pár évvel ezelőtt még csak a ­diáknyelv ismerte, ma pedig már bármelyik, online urban dictionaryben ott szerepel. Van, ami tiszavirág­életű – mondja Curzan professzor –, mint például az Angliában 2006-ban az év szavának választott plutoed, vagyis leplútózott (igazságtalan lefokozást jelent, a bolygó titulustól akkoriban megfosztott és törpe­bolygóvá degradált Plútó nyomán); és van, ami meghonosodik, például a Google-ból képzett, már „magyarul” is létező guglizik ige. Vagy a kolonizál, azaz gyarmatosít szó, mely miatt 1760-ban Benjamin Franklin még felháborodott hangú levelet írt David Hume filozófusnak amiatt, hogy mennyire helyteleníti a csúfosan és idegenül hangzó „colonize” használatát.

Ávo Maria tér

„Talán több mint 250 év múlva már a karantérozni igére is másként tekintünk, mint most – mondja Képes Dániel nyelvész –, s idővel a most még csak alakuló szlengként használt »elolaszozni« ige is (valamit alapjaiban elcseszni, ahogy az olaszok, a járványkezelést) is bekerülhet a nyelvi köztudatba. Ez egy természetes folyamat, a nyelv a társadalmi interakciókban, nem pedig a nyelvészeti szakkönyvekben és szótárkészítők fantáziájában létezik. Élő organizmus, ami leköveti a történelmi, társadalmi, gazdasági változásokat. Magát a vesztegzár, vagyis karantén szót is egy járványnak köszönheti a világ: először 1377-ben rendelték el, illetve használták a szót a pestis idején, amikor is 40 napra (quaranta giorni) lezárták Raguza határait, hogy a járvány ne tudjon továbbterjedni. De elképesztő szlengtermése van a háborúknak is, a lövészárkokba zárt katonáknál kevesebb találékony nyelvújítót ismerek” – mondja a szakember. A nyelv rugalmassága, leleményei és humora Képes Dá­niel szerint akár a háború borzalmait is képes enyhíteni, hiszen lelkileg nem mindegy, hogy azt mondjuk-e egy elesett katonára, hogy meghalt, vagy azt, hogy „gone west”, vagyis nyugatra ment. Az esztelen gyilkológépezetek evilági fogalmakkal való felruházása is ezeket a célokat szolgálta: így hasonlították az ágyútüzeket a mozdonyokhoz, illetve a német kézigránátokat a krumplinyomókhoz. „Minden elnyomásban, bezártságban egyfajta szabadító a nyelv – folytatja a nyelvész –, létezik például a kommunizmusnak is szlengszótára: tudja, mi a Jászai Mari tér neve? Ávo Maria tér.” Persze ahhoz, hogy a nyelv változzon, nem kellenek járványok, háborúk vagy diktatúra – az egyszerű társadalmi változásokat is leköveti, többnyire jelentésváltozásokban. „Tavaly például a Merriam-Webster szótár szerint a they (ők) személyes névmás lett az év szava – folytatja Képes Dániel –, amelyet sokszor az LMBT-közösség tagjai használnak önmagukra, amikor nem azonosítják magukat sem nőként, sem férfiként.” Először egy bizonyos Sam Smith nevű brit énekes használta a közösségi médiában magára a többes szám harmadik személyű névmást, aztán 2019-ben már olyannyira megugrott és széles körű lett a használata, hogy a szótárszerkesztők is reagáltak a jelenségre.

Klímasztrájk, hájfelfogó bugyi és zsírkutya

A Google Trends április eleji találati listája szerint idén a koronavírus pályázhat jó eséllyel az év szava elismerő titulusra. Ha az idei adatokat nézzük, akkor érdekes módon a koronavírus+Auchan nyitva tartás még vezet a koronavírus+halálozás szópárok előtt, de a napi vagy heti bontás már a súlyosabb tartalmat sorolja előre. Vagyis, ahogy egyre inkább kezdik komolyan venni az emberek a járványt, úgy változik a koronavírus főnév mellé biggyesztett keresőszavak komolysága is. Versenyben van még az orvosi maszk is, illetve a nyájimmunitás, melyet nagy valószínűséggel 2020 előtt átlagember még véletlenül sem vett a szájára. Legutóbb 2009-ben alakította járványhelyzet a szóhasználati gyakoriság rangsorát – akkor a H1N1 és az influenza lettek az év szavai. 2010-ben a vörösiszap-katasztrófa és a fülkeforradalom nyertek, 2011-ben a végtörlesztés, 2012-ben a korrupció, 2013-ban a rezsicsökkentés és a teljesen új képződményként élre törő táblagép. Majd a szelfi, utána a migráns és kerítés szavak, a brexit, Soros és a rabszolgatörvény, tavaly pedig a klímasztrájk és a klímakatasztrófa voltak a leggyakrabban használt magyar szavak, legalábbis, ami az internetes kereséseket illeti. 2018-ban láthatólag volt egy kis fellélegzés: akkor a gasztroforradalom tarolt, de szavazatot kapott az aszfaltpárt, a támadáscunami, a mellbimbótapasz, a hájfelfogó bugyi, az influenszer, a zsírkutya és a végül a negatív kategóriában kiemelt élménylőtér is. Pedig a szótárak a legtöbbjüket nem említik…

Hála a pestisnek

Amikor a XI. században a normann hódítók letarolták Angliát, az angol nyelv léte is veszélybe került. Egyes nyelvészek szerint csak azért nem tűnt el teljesen az indoeurópai (vagy indogermán) nyelvcsaládból, mert az 1347-es pestisjárványnak köszönhetően visszabillent a felborult latin-francia-angol egyensúly. Hódító Vilmos diadalmaskodása után a francia és a latin lett az angol arisztokrácia, az oktatás, a vallás és a tudomány nyelve. A közemberek továbbra is használhatták az angolt, de a XIV. századra már többnyire csak vidéken és nyelvjárásokban létezett. Aztán 1347-ben jött a pestis. Mindenhol pusztított, de különösen magas volt a halálozás a sűrűn lakott városokban. Több száz latinul és franciául tanító egyetemi oktató halt meg a járvány következtében, ezért az egyetemeknek át kellett térniük az angol nyelven való oktatásra. A tudósok próbáltak ugyan harcolni a francia és a latin használatának visszaállításáért, de a nyelvi egyensúly addigra már olyannyira elmozdult, hogy az angol visszahódította az elfoglalt terepet. A francia azért rajta hagyta bélyegét a nyelven: több francia és latin eredetű szó épült be a mai nyelvbe, mint ahány óangol.

Szerző

Az izoláció mesterei

Publikálás dátuma
2020.04.12. 08:38
Victor Hugo
Fotó:
Van, akit gyötör az elszigeteltség, de akad olyan is, akit inspirál. Tudósok, művészek, forradalmárok sokszor kreatívan használták ki a kényszerűen rájuk szakadó időt: korszakalkotó gondolatok, művek születtek karanténban, börtönben, száműzetésben, önkéntes elvonultságban.
Rettenetes pestisjárvány söpört végig Anglián 1665–66-ban. Legkevesebb százezer áldozatot szedett a „fekete halál”, csaknem minden negyedik londoni odaveszett. A szigetországban kikötő hajók legénységét karanténban tartották. Bezártak az iskolák is. A cambridge-i Trinity College ifjú diákja, Isaac Newton (1642–1727) hazament Woolsthorpe-­ba. A magányos hónapokat kísérletezgetéssel, gondolkodással töltötte. Későbbi nagy tudományos felismerései ekkor kezdtek alakulni a fejében. A gravitációval, az optikával, a differenciál- és integrálszámítással kapcsolatos gondolatai mind ebből az időből származtak. Két évvel később, a pestis elmúltával visszatért az egyetemre, professzor lett, de azután is szívesebben dolgozott egyedül. II. Rákóczi Ferenc íródeákja, Mikes Kelemen (1690–1761) a szabadságharc leverése után elkísérte urát a bujdosásba. A törökországi Rodostóban megkeserítette napjait a nélkülözés, az egyhangúság, a vallás felé forduló fejedelem szigora, a társak halála. Súlyos csalódás érte, amikor szerelme, Kőszeghy Zsuzsi az idős özvegy Bercsényi Miklós gróf­hoz ment feleségül. Vigasztalásul idealizált olvasót talált ki magának a fiktív P. E. grófné személyében, neki írt fáradhatatlanul. Kétszázhét levelében az emigráció mindennapjairól és saját hullámzó kedélyállapotáról tudósított, történelmi, vallás- és művelődéstörténeti kérdésekről elmélkedett. Utolsónak maradt Rákóczi kíséretéből, pestisben halt meg. A Törökországi leveleket csak jóval a halála után adták ki, az irodalomtörténet a magyar széppróza megteremtőjeként tartja számon. Victor Hugo (1802–1885) a párizsi nemzetgyűlés képviselője volt Louis Bonaparte államcsínye idején. Röpiratot fogalmazott, fegyveres ellenállásra buzdított. Letartóztatták, majd a magát III. Napóleonként megkoronázó császár – az állam biztonságára hivatkozva – száműzte Franciaországból. A kiábrándult író leszámolt magában honfitársaival, akik a trónbitorló „kis Napóleon” pártjára álltak. Csaknem két évtizedet töltött a La Manche-csatorna két angol fennhatóságú szigetén. Ott írta nagy művét, a Nyomorultakat (1862). Nem fogadta el a felkínált amnesz­tiát sem, csak a második császárság bukása után tért vissza szülőföldjére, amikor újból kikiáltották a köztársaságot. Ekkor adta ki a puccsról írt könyvét is, amelynek címe: Egy politikai gaztett története. Ha egy borzasztó közlekedési baleset nem kényszeríti a négy fal közé, talán sohasem kezdett volna festeni Frida Kahlo (1907–1954). A mexikói lány, német apa és mesztic (spanyol-indián) anya gyermeke vidám társasági életet élt a szerencsétlenség előtt. Utána, tizennyolc éves korától súlyos gerincsérüléssel töltötte napjait, ágyhoz kötötten, majd kemény fűzőben kínlódva. Az unalom és a fájdalom elől menekülve vette kézbe az ecsetet. Más modellje nem lévén, magát festette a tükörből, így keletkeztek világhírű önarcképei. „Azért magamat festem, mert egyedül vagyok. Én vagyok az a tárgy, amit a legjobban ismerek” – mondta. A magányból és szenvedésből kivételes művész és életmű született. Szimbolista, szürrealista jegyeket viselő, az azték hagyományból is merítő, egyedi látásmódja lenyűgözi az utókort. Több mint 27 évet raboskodott Dél-Afrikában Nelson Mandela (1918–2013), az apartheid rendszer ellen fellépő, utóbb Nobel-békedíjjal kitüntetett polgárjogi aktivista. A legtovább a Fokvároshoz közeli Robben hírhedt börtönszigetén, ahol a kényszermunkára fogott el­ítél­tek követ törtek és csupasz padlón aludtak. Idővel, nemzetközi nyomásra, enyhítettek a durva körülményeken, a foglyok könyveket kaphattak. Mandela kezdeményezésére valóságos egyetemmé alakították a fegyintézetet, szüntelenül képezték magukat. Ő maga jogi államvizsgát tett. Titokban önéletrajzát is megírta, az elkészült részeket társai segítségével csempészte ki. Már elmúlt hetvenéves, amikor visszanyerte szabadságát. Kulcs­szerepe volt a békés átmenetben, a fajüldöző rendszer lebontása után a Dél-afrikai Köztársaság első fekete elnöke lett. Vlagyimir Iljics Uljanov orosz marxista forradalmár (1870–1924) két meghatározó dolgot köszönhetett szibériai száműzetésének: a házasságát és a nevét. A cári hatóságok huszonévesen felforgatás vádjával ítélték el. Büntetését délen, az enyhe éghajlatú Susenszkoje faluban tölthette le. Megengedték neki, hogy a szintén száműzött szocialista-feminista Nagyezsda Krupszkaja hozzá költözhessen. A helyi pópa adta össze őket, mindhalálig hű elv- és harcostársak maradtak. Uljanov akkoriban kezdte használni a Léna folyóra utaló mozgalmi nevét, amelyen a világ megismerte: Lenin. Utólag idilli képet festett a világtól távoli életről, a sétákról, a horgászásról, a fürdésekről. Hatalomra jutva gondoskodott róla, hogy a bolsevik rendszer internált ellenségei ne élvezzék Szibériát. Termékeny magányba menekült Hamvas Béla (1897–1968). A két világháborút megjárt könyvtáros, filozófus és szerkesztő a sztálinista fordulat idején B-listára került, nem publikálhatott. Egy ideig kertészkedéssel, gyümölcstermesztéssel töltötte napjait Szentendrén, éjszakánként pedig fő művén, a Karneválon dolgozott, elképesztő tempóban. A Rákosi-korszak legsötétebb éveiben munkakönyves állást kellett keresnie, raktáros, gondnok és éjjeliőr lett építkezéseken. Munkásszállókon lakott, a feleségét csak hétvégén látogatta, közben leveleztek. Ezalatt folyamatosan írt, latin, görög, héber, kínai szerzőket fordított, mellesleg szanszkritül tanult. Kivételes műveltségéről nem tudott a többi melós. Megrovást kapott, amiért munkaidőben olvas, viszont ő készítette fel a főnökét az érettségire. Négy marseille-i prostituált meg­mérgezéséért ítélték halálra Donatien Alphonse FranÇois de Sade-ot, közismert nevén Sade márkit (1740–1814). Afrodiziákumnak szán­ta a bonbonba töltött anyagot, de rosszul sült el a játék. A párizsi Bastille várbörtönébe zárva erőszakos szexfantáziái kötötték le. Történeteit a képzelet szülte, habár katonaként a hétéves háborúban láthatott szörnyűségeket. Közvetlenül a forradalom előtt elmebetegnek nyilvánították, őrültekházába csukták. Írásait, egy papírlapokból összeragasztott, tizenkét méter hosszú tekercset a halálakor találták meg, de csak 1904-ben nyomtatták ki. (Ebből készült a Szodoma 120 napja című botrányfilm, amelynek cselekményét Mussolini salòi köztársaságába helyezte a rendező Pasolini.) Kéziratát azóta nemzeti kulturális örökséggé nyilvánították Franciaországban, nevét a „szadizmus” fogalma tette halhatatlanná. Halálos fenyegetés fogadta a Beatles zenészeit, amikor 1966 nyarán Japánba utaztak. A rendőrség felszólítására, biztonságuk érdekében csak a koncertekre hagyhatták el a tokiói Hilton hotelt. Menedzserük, Brian Epstein attól tartott, hogy a nyüzsgéshez szokott ifjú sztárok nem bírják majd az összezártságot a szállodában. Színes festéket, ecseteket rendelt, vásznat rakott az asztalra, a közepére lámpát állított. A gombafejű fiúknak megtetszett a játék, az üres időkben kedvtelve pingáltak, mindenki a felület neki jutó negyedén. A közös alkotás közepén ott maradt az állólámpa talpának helye. Azon a kerek fehér folton szignálta művét John Lennon, Paul ­McCartney, George Harrison és Ringo Starr. A 100×75 centiméteres, Images of a Woman (Egy nő képei) című festmény legutóbb 155 ezer dollárért kelt el egy árverésen. A leningrádi születésű orosz  Grigorij Perelman (1966–) megoldotta a kortárs matematika legizgalmasabbnak tartott problémáját, az úgynevezett Poincaré-sejtést. Ám amikor a levezetésért neki ítélték a Fields-érmet (amit a matematika Nobel-díjának is neveznek), nem vette át a kitüntetést. Sőt a világ ámulatára visszautasította az egymillió dolláros jutalmat is. Egy parányi lakótelepi panellakásban élt édesanyjával, idegenekkel alig tartott kapcsolatot. Azt mondta, nem érdekli a hírnév és a pénz, csak a helyes bizonyítás. Nem akarta, hogy „közszemlére tegyék, mint egy állatkertben”. A számok bűvöletében élő matematikus lerázta azt a dokumentumfilmest is, aki interjút kért tőle a nagy nehezen megszerzett mobilszámán. Állítólag csak annyit mondott neki a telefonba: „Ne zavarjon, gombát szedek.” Hogy manapság hol és min töri a fejét a különc zseni, nem tudjuk.

Heti abszurd: Játék diktátor

Publikálás dátuma
2020.04.12. 07:30

Fotó: Népszava
A járvány egyik pozitív velejárója, hogy ilyenkor megugrik az egy napra jutó tudományos publikációk száma. Az pedig azért jó, mert minden kutatással közelebb jutunk a világunk megismeréséhez. Itt van például Bolton, Katon és Zwick kísérlete, az úgynevezett diktátorjáték, amelyet épp a napokban idézett fel az egyik tudományos portál, a Qubit. Ez azt vizsgálja, hogy a közösen átélt trauma hatására empatikusabbak és segítőkészebbek lesznek-e egy közösség tagjai, és ha igen, kinek és hogyan segítenek? A játék előtt a résztvevők fele kap egy összeget. Ők lesznek a „diktátorok”, akik eldönthetik, hogy megosztják-e a pénz egy részét azokkal, akik nem kaptak. Az önzetlenség mértékét a szétosztott pénz nagysága mutatja. A kutatás szerint békeidőben a vizsgált alanyok többsége valóban méltányosan és részrehajlás nélkül osztja az ingyenpénzt, ám ha beüt a krach, akkor a mieink kapják a nagyobb lóvét. A mieink lehetnek azonos vallásúak, falunkbeliek vagy akár olyanok, akik hasonlóan gondolkodnak a világról, mint mi. Bár a kutatók expressis verbis nem mondják ki, de nyilvánvaló, hogy pusztán spirituá­lis szempontból nagyon hasznos dolog, ha egy országnak saját diktátora van. (A saját diktátor egyébként nem ingyenpénzt oszt, hanem azt, amit a többi ember összeadott, és teszi ezt mindig egyes szám első személyben.) A saját diktátor általában előnyben részesíti a faluját, a családját, kedvenc sportját és azokat, akik osztják az ő hitét. Mindezt egy tíz éve tartó kísérletben igyekeznek bizonyítani európai kutatók. A kísérlet lényege, hogy a diktátort beveszik egy régóta zajló játékba, azzal a feltétellel, hogy betartja a játékszabályokat. Aztán hagyják, hogy tegyen, amit jónak lát, és figyelik, hogy mi fog történni. A kísérlet – amint látjuk – pompásan sikerült. Az amerikai kutatók mindössze egyetlen dologban tévedtek: gyakorlatilag semmi különbség nincs a diktátor viselkedése között békeidőben és válsághelyzetben. Így utólag végigolvasva a fent leírtakat, nem is értem, miért jutott eszembe pont most? Tulajdonképpen először arról akartam írni, hogy az igazságügy-miniszter anyósát nevezték ki a bírói hivatal elnökhelyettesének, és hogy a miniszter, amikor arról faggatták, hogy a kinevezés nem sérti-e a szervezet függetlenségét, azt írta, hogy ha a kinevezést firtató újságíró a vonatkozó jogszabályokat elolvasta volna, pontosan látnia kellett volna, hogy az anyósa „pozícióváltása semmilyen összeférhetetlenségi kérdést nem vet fel”. Előtte pedig arról akartam írni, hogy miközben a legszegényebbek, ha eddig nem tették volna, most aztán tényleg tönkremennek, néhány baráti oligarcha újabb milliárdokhoz jut a gazdaságvédelmi akcióterv nevű játékban. De aztán úgy gondoltam, szóljon ez a hét inkább a tudományról. És örüljünk, hogy részesei lehetünk egy ilyen fontos és érdekes kísérletnek. Ja, és minél többször mossunk kezet!
Szerző
Témák
Heti abszurd