Nem feltétlenül a hatalmas számok mutatják legrosszabb vírushelyzetet

Publikálás dátuma
2020.03.28. 10:03

Fotó: HENDRIK SCHMIDT / dpa Picture-Alliance/AFP
A lakosságarányos fertőzöttség alapján például San Marinóban a legrosszabb a helyzet.
Ijesztő számok érkeznek a világból: a szombat délelőtti adatok szerint elérte a 600 ezret a fertőzöttek száma, több mint 27 ezren meghaltak a járványban, ugyanakkor már majdnem 134 ezer beteget nyilvánítottak gyógyultnak. A legtöbb fertőzést az Egyesült Államokban diagnosztizálták, majdnem 105 ezret, a második helyen Olaszország áll 86,5 ezer fertőzöttel, Kína már csak a harmadik a maga 81 ezer diagnosztizált esetével.  A járvány halálos áldozatainak számát tekintve változik a sorrend. A szomorú lista élén Olaszország áll 9100 halottal, a második Spanyolországban 5100-an, a harmadik Kínában pedig 3295-en haltak meg. A halálozási arány (azaz hogy hogyan viszonyul az elhunytak száma a felderített fertőzöttekéhez) Olaszországban a legrosszabb, 10,5 százalékos, több mint minden 10. beteget megöl a vírus. Ez rosszabb az iráni 7,35 százaléknál, persze az onnan érkező adatokban erősen kételkednek a szakemberek. Kínában valamivel a 4,5 százalékos világátlag alatt van a mortalitás, az USA-ban ugyanakkor csak 1,67 százalék, a majdnem 50 ezer beteget jelentő Németországban pedig mindössze 0,7. (És persze vannak olyan országok, ahonnan még nem jelentettek halálos áldozatot, de ott a betegek száma is meglehetősen alacsony.) Magyarországon a 343 felderített fertőzésre jutó 11 haláleset 3,21 százalékot jelent. Érdekes dolgok jönnek ki, ha a lakosságarányos fertőzésszámot vizsgáljuk, azaz hogy az egyes országokban, térségekben hány megbetegedés jut egymillió lakosra. Ebben az összevetésben a miniállamok értelemszerűen rosszul állnak, hiszen néhány beteggel is igen rossz mutató jön ki. Az Olaszországba, azon belül is az erősen fertőzöttek közé tartozó Emilia Romagna tartományba beékelődött San Marinóban például 6677 a szám (a 33 400 lakosból 223-an megfertőződtek), Andorrában 3470, a Feröer-szigeteken 2922, Izlandon 2444. (Magyarországon egyébként mindössze 36.) De nem csak a kevés lakosú országokban találkozhatunk kiugró számokkal. Olaszországban például 1431 a mutató, de az országon belül a 10 milliós Lombardiában 3715, míg például Calabriában 253, Szicíliában pedig 249. Az Egyesült Államokban a mutató 320, de csak New Yorkban 2359. Kínában mindössze 59 a szám, a járvány kiindulópontjában, az 58 milliós Hupej tartományban viszont 1159. A tartomány központjából, Vuhanból nincsenek ilyen adatok, de feltételezhetjük hogy még ennél is jóval nagyobb lenne a szám.
Szerző
Témák
koronavírus
Frissítve: 2020.03.28. 10:05

A vírus erősíti a Fideszt

Publikálás dátuma
2020.03.28. 08:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Az utóbbi öt évben egyszer sem volt olyan alacsony a kormánnyal való elégedetlenség szintje, mint most.
Mindössze 38 százalék nem szereti, ahogy az országban mennek a dolgok. Persze a közvéleményt nem a kabinet tevékenysége fordította meg, hanem a vírus. Ahogy azt csütörtöki lapszámunkban írtuk, a vészhelyzetben az emberek zöme hinni akarja, hogy a kormány sikerrel oldja meg a problémát. Ennek a társadalmi pszichózisnak köszönhetően a magyarok háromnegyede hiszi, hogy a kormány jól kezeli a vírushelyzetet – következésképp az általános politikai elégedetlenség is alábbhagyott. Ezzel párhuzamosan két dolog történt. Egyrészt elillant a választási részvételi kedv: míg februárban az emberek 75 százaléka voksolt volna biztosan egy parlamenti megmérettetésen, most csak 48 százalék ez az arány. A kormánypárt népszerűsége pedig még a március eleji eredményekhez képest is nőtt. Akkor a teljes népesség 29 százaléka szerette, ez a mutató most 1 százalékponttal izmosodott, míg a biztos pártválasztók körében 4 százalékponttal – 48 százalékról indulva – növelte támogatottságát. 
A többi párt népszerűségének változását elnézve is úgy tűnik, hogy az a döntő, volt-e a már kormányzati tapasztaltuk: ha igen, akkor a választók szemében eleve alkalmasabbnak látszanak a vírusküzdelemre. Így az MSZP és a Demokratikus Koalíció március eredményei nem változtak, a Jobbik egy csöppet gyengült, a legtöbbet a Momentum vesztett. A Publicus Intézet úgy találta, hogy a teljes népesség körében március elejei nyolc százalékos támogatottságának több mint a felét elvesztette, a pártot kedvelő biztos szavazók 12 százalékos aránya pedig harmadára apadt.
Szerző
Frissítve: 2020.03.28. 08:37

"Túl gyakran kiáltottak farkast" - interjú Csányi Vilmossal

Publikálás dátuma
2020.03.28. 08:00

Fotó: LIBRI
Válságban néha olyat is kell mondani, ami nem igaz, de célszerű. Csányi Vilmos szerint ilyenkor természetes reakció a vezetés elfogadása, ám az irányítók teljesítménye végül mérlegre kerül.
A vírus, a válság és a félelem szokatlan magatartásra készteti a vezetőket és a vezetetteket. Le lehet írni humánetológiai fogalmakkal, ami történik?
Le lehet írni anélkül is. Sok tétovázás, sok mellényúlás van, de közben mennek előre a dolgok. Az ilyen helyzetek természete, hogy valakinek döntenie kell, aki értelemszerűen kapkod, rögtönöz, hiszen számára is új a szituáció. Nincs olyan, aki mindent tud, mindenre fel van készülve, a baj pedig tényleg nagy. Sokféle válságkezelési modell van, és mindegyikről tudható, hogy rengeteg pénzbe, emberi erőforrásba és – valószínűleg – emberéletbe kerül, a döntések helyességéről pedig talán csak évek múlva lehet meggyőződni. Ilyenkor az átlagember számára nincs sokkal jobb stratégia az alkalmazkodásnál: csinálni, amit mondanak, és bízni benne, hogy beválik. Végül úgy is mérlegre lesz téve a vezetők teljesítménye, ez is a válságok forgatókönyvéhez tartozik. A járványt egyelőre csak lassítani tudjuk, a megállításához vakcina kellene, az pedig használható formában nem lesz jövő nyárnál előbb. De 2-3 hónap alatt a lakosság 80 százaléka át fog esni a fertőzésen, és közülük 20 százaléknál problémák lesznek. Ilyen nagyságrendű problémás esetre pedig az egészségügy nincs felkészülve, vagyis nem fogja bírni. Némi reménysugár, hogy a 2003-ban kitört SARS koronavírus járvány terjedése egy idő múlva ismeretlen okból leállt, ez akár a mostani vírussal is megtörténhet. Addig azonban, amíg el nem múlik a veszély, az időseket otthon kell tartani. Az is eldöntendő kérdés, hogy meddig – reálisan addig, amíg el nem készül a vakcina.

Milyen módszerei vannak a társadalmaknak a hasonló megpróbáltatások kezelésére?
Az emberi kultúra rengeteg ilyen megpróbáltatásra, és azok tapasztalataira épül. Vannak a tények, amik megtörténnek velünk, amiket megtapasztalunk, és minden tapasztalat egy gondolatot, egy általánosítást szül bennünk. Gondolunk valamit, de nem biztos, hogy úgy van. Ha a gondolatot, amire jutott, az ember elmeséli a társainak, és kellőképpen sokan elhiszik, azaz a közösség elfogadja irányadónak, akkor hiedelem lesz belőle, de attól még mindig nem biztos, hogy igaz. Az csak próbák sora után derül ki. Vegyük a gyilkos galócát: ha valaki megette, meghalt, ebből a tapasztalatból egy idő múlva kialakult egy hiedelem, hogy a gyilkos galóca mérgező, amit az élet visszaigazolt. Az embernek rengeteg ideje volt a gyilkos galócával kísérletezni, és a 200-300 fős közösségekben viszonylag gyorsan körbeért az információ a hiedelemről is, meg az ellenpróba tapasztalatairól is. Ma közel nyolcmilliárdnyian vagyunk – ez is egyfajta közösség az internetnek és a digitális eszközöknek köszönhetően, de ugyanezen okok miatt jóval nehezebb a kontroll, több a fals információ. És most nincs időnk megvárni, hogy a járvánnyal kapcsolatban a helyes hiedelmek kialakuljanak, rá vagyunk kényszerítve, hogy azonnal vagy nagyon gyorsan a jó megoldásokhoz nyúljunk.

Nem lenne egyszerűbb ezt elmondani az embereknek?
Aki följebb van, annak néha olyat is kell mondania, ami nem igaz, de célszerű. Tudjuk, hogy kevés a maszk, mindenhol kevés. Elindult egy olyan kommunikáció, hogy csak az viseljen maszkot, aki beteg. Ez módszertani szempontból nem helyes útmutatás, de az adott helyzetben hasznos célt szolgálhatott: ha kevés van, azoknak kell adni, akik a legnagyobb veszélyt jelentik. Az információt úgy kell adagolni, hogy segítse az optimális elosztást. Ez bonyolult, nincs benne tapasztalat, hogy mit kell tenni vagy mondani. Nézzük meg Anglia példáját. Elindultak onnan, hogy essen át a lakosság minél előbb a fertőzésen, az öregek pedig bújjanak el előle – így sok halottjuk lesz, de gyorsan túl lesznek rajta, míg a mások opció, vagyis a járványgörbe ellapítása azzal járhat, hogy akár 50 évig is tarthat a járvány. A gondolat egészen addig népszerű volt, amíg be nem futottak az első halálhírek. Ahhoz, hogy egyszerre birkózzanak meg a megbetegedésekkel, több százezer ápolási ágy kellene, de nincsen, csak négyezer. Amikor az emberek elkezdtek meghalni – és nem csak az idősek, hanem a fiatalabbak is –, kitört a fölháborodás. Erre átváltottak az ellenkező végletbe: a fiam Cambridge-ben van, ott épp most vezették be a kijárási tilalmat, vagyis az egyik hiedelem helyett a másikat. Nincs kimunkált megoldás. A világban hetente 1,5 millió ember hal meg természetes úton, de amiatt nem aggódunk – az érdekel mindenkit, hogy ő túléli-e a járványt. Az utolsó nagy pestisjárványban Anglia lakosságának a fele meghalt, minden családban több ember. A mai összekapcsolt társadalmainkban csodálatos táptalaj vagyunk a vírusoknak és baktériumoknak. A baktériumokat folyamatos versenyfutás árán valamennyire féken tudjuk tartani antibiotikumokkal, a vírusok ellen csak a lassabban előállítható vakcinák segíthetnek. Világjárvány-szinten ez a mostani egy jól kezelt, jó ellátott helyzet. Fél- vagy egymilliárd halálos áldozat kezelhetetlen lenne, arra viszont elegendő a rendszer kapacitása, hogy azt megakadályozza.

Milyen hatással van az emberi viselkedésre a járványhelyzetben kialakuló pánik?
Most még nincs pánik, és érdemes nagy erőfeszítéseket tenni azért, hogy ne is legyen. Pánikot a rövid lefolyású téves hiedelmek okoznak – kicsiben ilyen például a pánikvásárlás, amikor az is tíz évre elegendő lisztet vesz, aki nem tud sütni. A vezetők szerencsére ennél azért többnyire megfontoltabbak, és ami a pánik megakadályozását illeti, többnyire igazuk is van. Pánikban az emberek sok mindenre képesek, akár ölnek is – ennél mindenképpen jobb opció elindulni valamelyik járható irányba, és néhány hónap múlva átgondolni, hogy mi volt helyes illetve helytelen. Saját tapasztalat, hogy amikor nagy a baj, de nincs pánik, gyakran az emberek jobbik, szolidáris és együttműködő énje jön elő: a 45-ös budapesti ostrom idején gyerekként olyan szomszédtól is kaptunk levest, akivel békeidőben bármiféle kooperáció elképzelhetetlen lett volna.

A válságos időszakok kezelésének egyik kulcsa a kommunikáció. Mi az oka, hogy a vezetők előszeretettel nyúlnak a háborús terminológiához? Azért teszik, hogy felkészítsenek a háborúban óhatatlanul bekövetkező veszteségekre, vagy van mögötte más megfontolás is?
Valamilyen mértékben az egész világ használja most ezt a kifejezéskészletet. Régi örökség, még a törzsi társadalmak korából, hogy ha nagy a baj, akkor így beszélünk: az ősi közösségeknek időről időre meg kellett védeniük magukat, és az többnyire háborút jelentett a szomszéd törzzsel. Ebben én nem látok kivetnivalót. Magyarországon inkább az a baj, hogy itt tíz éve folyamatosan háború van: túl gyakran kiáltottak farkast, túlságosan elkoptatottak már a frázisok ahhoz, hogy igazán mozgósítani tudjanak.

Ha hónapokig eltart is egy járvány azért mégis csak egy rövid pillanat az emberi történelemben. Beépülhetnek a tapasztalatai tartósan a gondolkodásunkba, vehetjük valami hasznukat a jövőben?
Ez a világjárvány egy erős sokkhatás, amelynek hatására felszabadul bennünk az új hiedelmeket elfogadó képesség. Vagyis van rá esély, még ha szerintem nem is túl nagy, hogy átalakul a mód, ahogy a világot szemléljük illetve használjuk. Ebben a helyzetben viszonylag könnyű az emberi gondolkodást formálni, vagy akár átformálni, de kérdés, hogy a lehetőséget kik és mire fogják fölhasználni. Lehetne jóra is – nem tudjuk, hogy a vezetők akarják-e jóra használni. Van egy tudásunk – a járványtól függetlenül is – arról, hogy kevesebbet kellene vásárolni, utazni, kevesebb energiát kellene elfogyasztani; hogy át kellene térni arra a szemléletre, amelyben nem a tárgyak újdonsága az érték, hanem az, hogy jó a minőségük, és sokáig tartanak, ahogyan a gyerekkoromban gondolták az emberek. Ez egy másik hiedelemrendszer, mint amiben élünk, de most talán nyitottak vagyunk az elfogadására. Ritkán adódik ilyen alkalom, békésebb korszakokban lehetetlen a többséget meggyőzni róla, hogy amit eddig csinált, az rossz volt, és mindent másképp kell csinálni. Van a humánetológiában egy fogalom, az alávetési képesség: amikor ég a ház, mindenki segíteni igyekszik; vannak, akik elkezdenek vezetni, a többiek pedig automatikusan beállnak a sorba. Ennek létezik jó és rossz oldalai is, a diktatúrák vissza is élnek vele. Mindenesetre most ilyen helyzet van, lehetne élni vele. Ismét egy gyakorlati példa: a tévékben csak a világon gyártott összes termék töredékét hirdetik, a többi elkel magától, mégis kialakítanak a reklámok egy képzetet, hogy lemarad valamiről, aki nem veszi meg mindenből az újat. Erről most le kellene mondani. Nem az életminőségről, hanem arról, hogy az életünk minőségét a megvásárolt dolgok mennyiségétől tegyük függővé. Olyan életmódra kellene rávenni az embereket, ami kevesebb energiát fogyaszt és kevesebb környezet pusztít. Nem a tévé ellen beszélek: a vetélkedők, a különféle faktorok a népesség egy kis hányada számára szenvedést jelentenek, ha végig kell nézniük, de lekötnek néhány millió embert, akik addig sem tesznek semmi kárt, amíg a képernyő előtt ülnek, és ez nem is olyan kis teljesítmény. A gyűjtögető-vadászó népeknél rengeteg energia elment a napi betevő megszerzésére, a modern társadalmakban régóta probléma, hogyan lehet ezt a feleslegessé vált energiamennyiséget felhasználni, ha nem is értelmesen, de legalább ártalmatlanul. A jóga, a meditáció lényege ugyanaz, mint a tévézésé: lekötni a népesség legaktívabb részét, hogy ne olyasmivel foglalkozzanak, ami elpusztítja a többi embert vagy a világot.

Névjegy

Csányi Vilmos 1935-ben született Széchenyi-díjas magyar biológus, biokémikus, etológus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, az ELTE etológia tanszékének professzor emeritusa, a Harvard Egyetem és a New York State Research Institute for Neurochemistry volt vendégkutatója, a Magyar Etológiai Társaság tiszteletbeli elnöke. Kutatási területe az állati és emberi viselkedés, valamint a biológiai és a kulturális evolúció kérdései. Több mint kétszáz tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője. Ezenkívül közel harminc tudományos és ismeretterjesztő könyvet írt, a kutyák viselkedéséről szóló munkái (pl. Bukfenc és Jeromos) széles körben ismertek.