Előfizetés

Ez így nem fog menni

Arra a kérdésre, hogy hogyan tudnak tenni a munkavállalók a munkahelyük megőrzése érdekében, azt szeretném mondani, hogy minél hamarabb egyezzenek meg a munkaadóikkal, hogy milyen változásokat tudnak elfogadni. Tehát arra kérem Magyarország minden, megismétlem: minden munkaadóját és munkavállalóját, hogy tegyen személyes erőfeszítéseket ő is, hogy meg tudja őrizni a munkahelyét, állapodjanak meg, úgy, mint ahogy ilyen esetekben máshol is és korábban Magyarországon is megtörtént – ezeket a nem túl frappáns, ám annál drámaibb üzenetet hordó mondatokat Orbán Viktor miniszterelnök mondta március 16-án, a parlamenti felszólalásában. 
Ahol veszélyhelyzetben ilyen mondatok hagyják el a miniszterelnök száját, ott komoly baj van. És nálunk most komoly a baj. A koronavírus terjedése ugyanis a munkáltatókat és a munkavállalókat is nehéz helyzetbe sodorta, ezért még a napokban bejelentett gazdasági könnyítéseknél is komolyabb – de minimum ennyire fajsúlyos – egyéb azonnali, az emberek mindennapjait, a munkahelyük megtartását, megélhetését is érintő intézkedésekre van szükség. Legalábbis: lenne szükség. 
Orbán azonban erre a problémára lazán azt mondta, hogy a munkavállalók a munkahelyük, vagyis a megélhetésük megőrzéséről a munkáltatókkal egyezkedjenek. Na, ez nem fog menni, sok munkahelyen ugyanis nincs szakszervezet, s minden egyes dolgozó egyedül áll a munkáltatójával szemben. Hiszen éppen a Fidesz verte szét Magyarországon az intézményesített szociális párbeszédet, amely alkalmas lenne arra, hogy legalább átmenti megoldást találjanak a felek erre az egyre súlyosabb és kaotikusabb helyzetre. 
A munkavállalók teljesen magukra maradtak, bár a szakszervezetek hellyel-közzel küzdenek értük, a munkahelyük és jövedelmük megtartásáért. Itt az alkalom, hogy az emberek rádöbbenjenek, milyen nagy szükség lenne erős szakszervezetekre, érdekképviseletekre. Ehhez viszont szakszervezeti tagok tömegei kellenének, az erőt ugyanis a létszám – is – adja. 
Ezt a rendszert azonban Orbán Viktor és csapata 2010 után módszeresen kivéreztette, totálisan szétverte. Kormányra kerülése után szinte az első lépések között volt a sztrájktörvény megváltoztatása, majd 2011-ben a Munka törvénykönyvéhez is hozzányúlt, természetesen a munkavállalók hátrányára. A szakszervezetek a mai napig nem tudtak felülkerekedni ezen a helyzeten. Jogfosztottak, a munkavállalók pedig védtelenek lettek.
Orbán most azt mondja a kezüket, lábukat elvesztett melósoknak, hogy harcoljanak. Könyörgöm! Fegyver nélkül? Talán szemmel verjen a szerencsétlen munkás, vagy éppen közmunkás? Ebben a válsághelyzetben megint éppen ők a kormány kiszolgáltatottai, Orbán Viktor kényének, kedvének kitéve. De mielőtt még jönne a bölcs és segítőkész miniszterelnök, hogy kihúzza a szerencsétlen melóst a bajból, szólok: egyetlen szavát se higgyük el! Munkáltatók sokasága, ágazatok széles köre áll a legnagyobb bajban, és a kormány éppen az ő nyakukba pakolja a megoldás terhét. 
A miniszterelnök példálódzott a munkahelyvédelmi akciótervvel mint egy olyan megoldással, mely segítette a munkaadókat, hogy az embereket munkában tudják tartani. A Munkahelyvédelmi Akcióterv 2013. januári bevezetése óta valóban nagyobbat nőtt a foglalkoztatottság a fiatalok és az idősebbek körében, mint a kedvezményeken kívül eső munkavállalói csoportokon belül, ám a munkáltatói terhek csökkentése a tartós munkanélküliek és a gyermekvállalás után a munka világába visszatérő nők körében nem hozott kimutathatóan pozitív hatást. Ezt a megoldást sem lehet tehát egyértelműen teljes sikerként elkönyvelni. Ha siker volt egyáltalán bármilyen mértékben is. Más országban ahhoz, hogy egy válságot sikeresen lehessen kezelni, az érintettekkel együtt keresik a megoldást. 
Most olyan magasabb szintű szabályozás, törvény kellene, amely lehetővé tenné, hogy a munkáltatók és a munkavállalók megállapodjanak egy krízis csomagban. Ez a kormány azonban nincs a helyzet magaslatán, előbb vagy utóbb a saját csapdájába zuhan. Erős párbeszédi intézményrendszer mellett ma nem ilyen körülmények között dolgoznának az egészségügyben, a kereskedelemben, a közlekedésben és az oktatásban sem. Ez a kormány szétverte a szociális egyeztetési rendszert, tönkretette az ágazatokat, 6-700 ezer embert elüldözött az országból.
És most bajba kerültünk. Komoly bajba. Igaz, nagyrészt külső körülmények miatt. Éppen ezért tisztán látszik, hogy ez a kormány ezt a helyzetet nem tudja kezelni, bedobta a gyeplőt a munkavállalók és a munkáltatok közé mondván: oldjátok meg! Ez bizony így nem fog menni. Ez szégyen. A szerző közlekedési szakértő, a DK szakpolitikusa 

Skandináv csoda Pesten

Ha nem követelne halálos áldozatokat, nem tenne tönkre százezreket, és nem döntené romba a gazdaságot, legszívesebben azt mondanám: Budapesten maradjon minden így. Ha nagy ritkán elmegyek hazulról, tömeget az utcán nem látok, ennélfogva az utcák tisztábbak, mint máskor. Kocsi fülembe nem dübörög, autós gyalogost nem anyáz, gyalogos az autóssal nem üvöltözik, járókelők szembe nem jönnek, ha jönnek is, nem csapódnak neked, hanem tiszteletteljes távolságot tartva iszkolnak dolgukra, a boltokban és patikában pedig nem furakodnak, hanem várnak a sorukra előzékenyen és türelemmel. Emberek, megvalósult nálunk a skandináv csoda!
Eddig azt hittem, hogy a kontinensünkön csak Svédországban és Finnországban képzelhető el az a jelenség, hogy az ember a másik embert emberként tiszteli, tehát nem lökdösi, nem taszigálja, nem köhög a képébe, nem üvölt a fülébe, nem furakszik eléje, hanem tisztelettel vár a sorára. Ez a paradicsomi állapot hozzánk is elérkezett, s nem kellett hozzá több évszázados társadalmi fejlődés és nevelődés, röpke egy-két hét alatt megtanultunk normálisan viselkedni. Milyen kár, hogy a tanulás emberéleteket követel. 
Lássuk csak a bevásárlást! Az olyan mániás-depressziós, leküzdhetetlenül erős szorongással küzdő embernek – akit depressziós szakaszaiban egyszerre zavarnak a legkisebb zajok, hangok, zörejek, és akit olyankor irritál a leghalványabb fény is – boltba menni eddig maga volt a rémálom. De amit az elmúlt egy hétben tapasztaltam: az a megtestesült álom. A zöldségesnél egyszerre csak két vásárló tartózkodhatott benn, megszűnt tehát a furakodás és hangoskodás, olyan csöndesek lettünk hirtelen, mint az alsó polcon üldögélő gombák. Imádtam. A vegyesboltba sem léphetett be egyszerre öt vásárlónál több, szóval az ember nyugodtan, zavartalanul, csöndben és békében válogathatott, arcán olyasféle derűs mosollyal, amilyet utoljára az ókori görögök faragtak szobraik arcára. A legnagyobb kedvencem azonban a közeli kisposta a Lövölde téren, ahol a bejárat előtt kellett várakoznunk a sorunkra, egymástól két méternyi távolságot tartva. 
És még én panaszkodtam, hogy Kelet-Európa a veleszületett mentalitása miatt menthetetlen. Ugyan, dehogy. Egyszer tán még az a mennyei fejlemény is megtörténik, hogy a kelet-európai utasok is sorba állva várakoznak a buszpályaudvaron a távolsági busz indulására – én többet nem is kívánok ettől az országtól, ha ez megvalósul, nekem le kell tenni a lantot. Jegyezzük meg örökre a dátumot: 2020 tavaszán nagyot léptünk előre a társadalmi haladás útján. Maradjon így.
Milyen kár, hogy a budai Várban dolgozik egy illető, aki ezekben a hetekben szintén ezen töri a fejét. Hogyan maradhatna minden úgy, ahogyan neki tetszik? Hogyan maradhatna érvényben a rendkívüli jogrend, a mindentől és mindenkitől független, ellenőrizhetetlen és leválthatatlan rendeleti kormányzás? Ott álldogál ez az illető a budai Vár egyik épületének erkélyén, az országát nézi, s arra gondol: maradjon minden így. 
Okozzunk csalódást neki.

Jogdíjéhség

A koronavírusjárvány terjedésével egyértelmű volt, hogy a július 24-iki kezdéssel tervezett tokiói nyári olimpiát el kell halasztani. Legalább két hete tisztában volt ezzel mindenki, feltehetően a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban is. Thomas Bach NOB-elnök azonban még hétfőn is nyílt levélben kérte a sportolókat, hogy tartsanak ki, ne adják fel a reményt, hiszen van még idő eldönteni, legyenek-e játékok.
Nem volt idő, akkor kellett volna bejelenteni a halasztást, amikor az első olimpiai selejtező elmaradt, amikor az első ország – Kína – kvalifikációs versenyektől léptette vissza a sportolóit három héttel ezelőtt. Így cselekedett volna egy olyan felelős sportszervezet, amely valóban a versenyzők, az olimpiai család tagjainak biztonságát tartja szem előtt. 
A NOB azonban kivárt, mert vélt gazdasági érdeke ezt kívánta. Ha nincs olimpia, akkor nincsenek milliárdos bevételek a közvetítési jogdíjakból. Ausztrália és Kanada visszalépése nem tántorította el Bachot, viszont azonnal megszületett a döntés a halasztásról, amikor a tévés jogokat birtokló Egyesült Államok annyit jelzett, megvizsgálja a visszalépés lehetőségét. Nem volt döntés, de már a lehetőség is akkora pánikot okozott a NOB-nál, hogy a halasztás mellett döntött, hiszen a tévés jogdíj késleltetve is jól jön majd a kasszában, ami most sem üres. 
Rengeteg nehézséget okoz a játékok elhalasztása – 33 sportágnak kell új versenynaptárt készítenie a következő egy évre, világ- és kontinensbajnokságok dátumait fogják kényszerűségből megváltoztatni, a napra pontosan időzített edzésprogramokat újra kell tervezni a csúcsforma elérése érdekében a játékok még nem ismert új időpontjára –, mégsem volt más választási lehetőség, mert a résztvevők biztonsága, egészsége mindennél fontosabb. 
Még a több milliárdos televíziós bevételeknél is.