Ide mind a 365 napot!

Boldog nőnapot! - harsogta az egészoldalas hirdetés több újságban is, tizennégy kis fotóval övezve. Ritka gyenge kivitelű képekkel. Meglehet, szándékosan voltak ilyen elmosódottak. Az mindenesetre kivehető volt belőlük, hogy nálunk, e kormányzati hirdetés alapján, mi lehet a legfontosabb a nők számára. A gyermeknevelés, a legtöbb kép szerint. Kár, hogy sehol sem volt egy apuka, aki éppen mosogat, vagy fürdeti a kisbabát. Ahogyan olyan nő sem volt a képeken, aki valamilyen elnökségben ült, vagy nagyobb hallgatóságnak adott volna elő.
Ugyan mitől boldog nálunk a nőnap? Pontosabban mitől válnak boldoggá az ünnepeltek? A sok-százalékos bérelmaradástól a férfiakhoz képest? A bölcsőde-hiánytól?
Még a vírus-veszély előtt néztem a kora reggeli Brumi-sétámon a munkába indulókat. Legfeljebb minden tizedik induló autó kormányánál ült csak nő. No persze, az autót rendesen a családfő használja. És vajon ünnepelhető nálunk a nők aránya a parlamentünkben, a kormányban? Miközben tessék megnézni például a svéd, vagy a spanyol kormány összetételét!
Már évtizedekkel ezelőtt is tiltakoztam a nőnapi ünneplés ellen. A szakszervezeti aktivisták, akik széthordták a nőnapi ajándékokat (persze általában nők, mert eléggé alacsony presztízsű munka volt ez) már tudták, Zsuzsa úgysem fogadja el a népies kis terítőt meg a hervadozó hóvirágcsokrot. (Szegény hóvirág! Csaknem kipusztult, annyit szedtek, inkább téptek ki ilyenkor. Szerencsére mostanra már fokozottan védett lett.)
Mostanában szívesen nézegetek egy ausztráliai sorozatot a tévén. A múlt század ötvenes évei elején játszódik. Az egyik epizódban a főhősnő fiánál kisbaba születik. Az özvegy, de jelesül dolgozó asszony kölcsönt akar felvenni, hogy segítse a fiatalokat. A bank adna is hitelt, de ahhoz szereznie kell egy férfi aláírót, aki garanciát vállal érte. Sőt fél évszázaddal őelőtte, a XIX. század közepén a nagy költő lánya, akinek apja is, férje is főrend volt, Lady Ada Byron, bár nagy vagyont örökölt, még a saját pénzével sem rendelkezhetett, amikor lóverseny-szenvedélyéhez szüksége lett volna rá.
Azóta azonban a világ nagyon sokat mozdult előre. Hiszen ma már nők óriás vállalatok vezetői, vagy akár miniszterelnökök is lehetnek. No, jó, nem nálunk persze, hanem az USA-ban, Angliában, skandináv országokban. Valóban, a világ sokat haladt. Például az én Alma Materemben, amely azért még most is erősen férfi-központú, a minap emléktáblát avattak és termet neveztek el Pécsi Eszterről, aki száz éve első nőként kapott itt diplomát. Az úttörő mérnöknő kiváló szakember lett, amit bizonyít egyebek között, hogy Amerikában 1965-ben elnyerte Az év legjobb statikusa címet azért a különleges alapozási módszerért, amelyet a Hudson folyó partján épülő toronyházak építéséhez fejlesztett ki. Nagy előrelépés az is, hogy ma már a budapesti Műegyetemen az alapképzésben 26 százalék, a mesterképzésben 32 százalék, a doktoranduszképzésben 30 százalék a női hallgatók aránya.
Kétségtelen, hogy a nemzetközi nőnapnak sokáig nagy jelentősége volt abban, hogy segítsen elérni a nők választási és képviseleti jogait, a tanulási lehetőségeket. Hiszen például Magyarországon nők jogi egyetemre csak a felszabadulás után juthattak be, mert a feudális uralkodó osztály igencsak védte a fiai számára legfontosabbnak tekintett pályát.
Ma azonban egyenlők a jogai nálunk mindkét nemnek. Elvileg a lehetőségeik is. Vagy azok lehetnének, ha az éppen regnáló párt meg a hozzá tartozó kormány nem ilyen egyoldalú hirdetéssel hirdetné a tényleges egyenlőtlenséget. Nem is szólva a mindennapok propagandájáról.
Elavult ma már ez a kiemelt nap. Olybá tűnik, mint amikor egy öreg ember piperékkel és arcfestékkel próbálja igazolni, milyen szép is volt egykoron. Gondoljuk meg: miért kellene a magyar lakosság 52 százalékát ünnepelni azért, mert történetesen nőnek, a második nem tagjának született? Helyette legyen a miénk, a nőké a többi 364 nap is. Sőt az idén, szökőév lévén, mind a 366! A szerző villamosmérnök 
Szerző
Szentgyörgyi Zsuzsa

Déja vu

Olaszországban lassan mérséklődik a koronavírussal való új fertőződések száma, de messze még az alagút vége. Az ország egészségügyi rendszere az összeomlás szélén áll, mivel az egészségügyi dolgozók jelentős hányada megfertőződött. Az egyik kisváros, Oglio Po kórházában például a 90 orvosból 25. 
Elengedhetetlen a külföldi segítség Itália számára. Oroszország 120 katonaorvost és ápolót, valamint segélyszállítmányokat küldött, Milánóban múlt szombaton landolt egy gép Havannából, 53 kubai orvossal a fedélzetén. Olyan szert is hoztak magukkal, amit már kínai „vendéggyógyításaik” során is kipróbáltak. Lehet, hogy Moszkva és Havanna is arra használja fel a válságot, hogy javítsa országa megítélését, de ez most teljesen mindegy. A lényeg, hogy segítenek Olaszországnak. Az Európai Unió országai azonban tétlenül szemlélik, mi történik Észak-Itáliában. Az uniós partnerek szolidaritásának nem sok jelét fedezhetjük fel. Az Ázsiából importált, a koronavírussal szembeni küzdelmet segítő felszereléseket az egyes uniós országok magától értetődően foglalják le, s nem engedik tovább a megrendelő államok számára. Brüsszel mintha nem létezne, csak hallgat ezekben az esetekben ugyanúgy, mint a magyar felhatalmazási törvény kapcsán.
Ugyanazt a hibát követik el az EU országai, illetve az Európai Bizottság, mint a menekültválság idején. Magára hagyják Olaszországot, látszatintézkedéseket hoznak, valós támogatást nem adnak. Kevés az olyan gesztus manapság, mint amit Frank-Walter Steinmeier német államfő tanúsított, aki orvosi szállítmányokat ígért a déli államnak.
Európára nézve is messzemenő következményei lettek annak, hogy sok uniós ország, köztük Magyarország nem volt hajlandó menekülteket átvenni Olaszországból. Megerősödött Matteo Salvini és az általa irányított jobboldali radikális Liga, amely egy ideig kormányzati tényezővé vált, és már az EU létezését fenyegette. Most is az euroszkepticizmus erősödése figyelhető meg Itáliában, ami nem is csoda. Nem lenne szabad engedni, hogy ismételje magát a történelem.
Szerző
Rónay Tamás

Szindróma

Abszurd, de igaz történten alapul – figyelmeztetnek a Stockholm című krimi-vígjáték készítői a film legelején. Persze tudjuk ezt anélkül is, hiszen a csaknem fél évszázaddal ezelőtti svéd túszdráma elhíresült eset. Furcsa lélektani jelenség névadója: a Stockholm-szindrómáé.
1973 nyarán egy Jan-Erik Olsson nevű bűnöző bankrablás közben foglyul ejtett négy embert. Megölésükkel fenyegetőzve elérte, hogy volt rabtársát odaengedjék hozzá a börtönből, majd a páros újabb követelésekkel állt elő. A 130 órán át tartó válsághelyzet előrehaladtával megdöbbentő dolog történt: az áldozatok, három nő és egy férfi, rokonszenvezni kezdtek fogvatartóikkal.
Egyikük, Kristin Ehnmark a miniszterelnöknél próbált közbenjárni, hogy adják meg a rablóknak, amit akarnak, és hagyják őket szabadon távozni. Azt mondta, tökéletesen megbízik bennük, nem bántanak senkit, „nagyon kedvesek”. Végül, amikor könnygázzal megadásra kényszerítették Olssonékat, a túszok a testükkel védték a két gazfickót, nehogy a biztonságiak rájuk lőjenek.
A Stockholm-szindróma fogalma egy még elképesztőbb ügyben vált ismertté, amikor az elrabolt kaliforniai milliárdoscsemete, Patty Hearst segített bankot rabolni fogvatartóinak (1974). Ügyvédje a bíróságon azzal mentegette a 19 éves lány irracionális viselkedését, hogy a fogságban agymosáson esett át. Ekkor dobta be a Nils Bejerot svéd kriminológus-pszichiátertől származó, ma már közkeletű kifejezést.
Szélsőséges szituációkban az ember néha egészen másképp reagál, mint ahogy ésszerű lenne. Bezárva, kiszolgáltatottan retteg a haláltól. Elveszíti az irányítást. Nem ehet, nem beszélhet, vécére sem mehet engedély nélkül. Kezdi úgy érezni, mintha kisgyerek volna („infantilizálódik”). Primitív hálával tölti el minden apróság, ami túléléssel kecsegteti. Apránként azonosul az agresszorral.
Mint valami istenekre, úgy néztek a tettesekre, akiknek korlátlan hatalmuk volt fölöttük, számolt be egy másik stockholmi túsz, Sven Säfström. Jóságuk, emberségük bizonyítékát látták abban, ha nagy kegyesen megengedték nekik, hogy telefonáljanak a családjuknak, amikor klausztrofóbiás társuk sétálhatott egy picit kötéllel a nyakán, vagy a hideg padlón fekve betakarózhattak.
A bizarr jelenséget azóta sokszor megfigyelték, leírták. Natascha Kampuscht nyolc éven át pincébe zárva tartotta elrablója, az osztrák lány mégis megsiratta a férfi öngyilkosságát. Szerinte természetes, hogy az ember alkalmazkodik, kommunikál, empatizál, normalitásra törekszik egy abnormális helyzetben, ez „túlélési stratégia”.
A Stockholm-szindróma előfordul más helyzetekben is, például családon belüli erőszak, extrém vallási szekták áldozatainál. Olyat is láttunk már, hogy valaki egy zsák krumpliért cserébe azoknak hálás, akik bajt hoznak rá.
Nem is kacarászunk önfeledten a krimi-vígjáték tragikomikus humorán, kivált karantén idején. A négy fal közé kényszerülve nem hagy a nyomasztó kérdés: van-e remény, hogy a bezártság és kiszolgáltatottság sokkjában az emberiség értelmesen reagál a válsághelyzetre? Hogy ne ejtsék túszul gonosztevők.
Szerző
Bártfai Gergely