A Nyugat nem csak a szabadság, az igazságosság is

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:33

Fotó: PAUL J. RICHARDS / AFP
A rendszerváltás korszakában a Nyugat fogalma szinte teljes egészében a szabadság eszméjének szinonimájaként jelent meg, az elnyomó Kelettel szemben. A liberális modernizátorok számára ez a narratíva kézenfekvő volt, hiszen számukra a szabadság a kulcsfogalom, de politikailag is előnyös. A nacionalisták számára a rendszerváltás a nemzeti önrendelkezés kivívását jelentette. A személyi állományában folytatólagos baloldal pedig eltávolítani kívánta magát saját múltjától, ezért inkább gyakorlatilag átengedte a világértelmezés terepét a liberálisoknak. Saját ideológiát nem alakított ki. Ezzel viszont sajnálatos módon évtizedekre helyben hagyta a baloldal fogalmának azonosítását egyrészt az elnyomó szovjet rendszerrel, másrészt paradox módon az azt követő neoliberális gazdaság és társadalomfilozófiával. Mindez óriási károkat okozott a baloldali politikának, és ellehetetlenítette igazi célját, az igazságosság és az egyenlőség érvényesítését. A Nyugat azonban nem csupán a szabadsággal egyenlő, hanem az egyenlőséggel és a testvériséggel is. A Nyugat története legalább annyira az igazságos társadalom eszményének története, mint a szabadságé. Az igazságosság pedig nem jelenti a szabadság korlátozását. Sőt, ahogy a híres svéd szociáldemokrata vezér, Hjalmar Branting fogalmazott: a szociáldemokrácia a liberalizmus kiteljesedése! A Nyugatnak ezt az olvasatát azonban Magyarországon kevesen ismerik. Sheri Berman amerikai politológus könyve (The Primacy of Politics - Cambridge University Press, 2006.) arról szól, hogyan volt képes Nyugat-Európa a szabadság és az igazságosság összeházasítására.

A szociáldemokrácia kezdetei

Az első világháború világossá tette, hogy a nyugati baloldal részt fog venni a polgári demokráciák kormányaiban. A nemzetközi baloldal ugyanis korábbi fogadkozásaival szemben nem maradt háborúellenes vagy semleges a világháború során, hanem többségében támogatta a honvédelmi erőfeszítéseket. Egyszerűen világossá vált, hogy az általuk képviselt munkásságnak nem csak osztályöntudata van, de erősen kötődik ahhoz az országhoz is, ahol él. A világháború után aztán a szociáldemokrata pártok kormányzati felelősséget is vállalnak. A legjobb példa erre a német SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Németország Szociáldemokrata Pártja) esete, amely meghatározó erő volt a Weimari Köztársaság kormányaiban. Azonban mindvégig képtelen volt érdemben uralni a helyzetet. Továbbra is többségében Karl Kautsky pártja maradt, várta a kapitalizmus összeomlását. A munkásság képviseletét látta szűken vett feladatának, nem volt képes ennél szélesebb koalíciót létrehozni a szélsőjobb előretörésének megállítására. Ezért történhetett meg, hogy a nagy gazdasági világválságra az SPD képtelen volt megfelelő választ adni. A német GDP harmadával zuhant, a munkanélküliség 6 millió felé emelkedett. Pár szocdem képviselő javasolt ugyan egyfajta Keynes előtti keynesi keresletélénkítő, munkahely-teremtő programot, ám ezt a szocdem pénzügyminiszter Rudolf Hilferding elutasította. Egyrészt fiskális konzervativizmusa miatt, ahogy a kiegyensúlyozott vagy éppen pluszos költségvetés neoliberális hívei manapság. Továbbá Kautsky híveként ezzel párhuzamosan nem kívánta lassítani a kapitalista gazdaság összeomlását. Az eredmény azonban nem Hilferdinget igazolta. 1933 januárjában Hitlert kancellárrá választják. Az ezt követő tragédia ismert. Hitler később ugyanúgy sikeres keresletélénkítő politikába kezdett, mint Roosevelt Amerikában, és más kormányzatok is szerte a világban. Felszámolta a munkanélküliséget, jelentősen javította a munkásság életszínvonalát. Ha mindezt a német szocdemek tették volna meg 1933 előtt, Hitler sosem került volna hatalomra. Berman elemzése szerint érdemes a német esetet a svéddel összehasonlítani. A svéd testvérpárt, az SAP (Sveriges Socialdemokratiska Arbetareparti – Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt) ugyanis elhárította a szélsőjobboldal térnyerését. A német anyapárt mintájára létrejött svéd mozgalom 1889-es megalakulásától az 1925-ös haláláig szolgáló vezetője, Hjalmar Branting korán felismerte, hogy nem érdemes a saját szerepüket szűken értelmezni. A kezdeti időszakban együttműködtek a liberális pártokkal az általános választójog kivívásában. Amikor ez sikerült, a liberálisok immár meg akarták akasztani a szocdemek pro-szociális törvénykezését, ezért a SAP a parasztpárttal alakított inkább koalíciót, védővámokat és garantált felvásárlási árakat adva a gazdáknak és a halászoknak. Hamar feladták, hogy csak és kizárólag az ipari munkásság pártja legyenek, ők ugyanis sosem adták volna meg nekik a megfelelő többséget. Ráadásul a munkásság nem volt egységes, homogén közeg. Eleve érdekellentét feszül a munkanélküliek és a munkával rendelkezők között, előbbieket például Németországban nagyrészt a Kommunista Párt képviselte, a foglalkoztatott szegényeket pedig a szocdemek. De ezer más kulturális, foglalkozási presztízs alapú, földrajzi és egyéb belső ellentét is szegmentálta a munkásságot, amely ezért sosem volt képes „osztályöntudatra ébredve” egységesen fellépni. Ráadásul a szolgáltató szektor előretörésével, mint utólag visszatekintve tudjuk, még csökkenni is kezdett a társadalmon belüli részarányuk. A svéd szocdemek tehát elég korán olyan intézkedéseket is sürgettek, melyek a középosztályt is segítették. A másik, amit a svéd szocdemek hamar elfogadtak, az volt, hogy nem várhatnak passzívan a kapitalizmus összeomlására, hanem folyamatosan küzdeniük kell a „nép” jogaiért. A „munkásság” fogalmát ugyanis a „nép”-re cserélték. Céljuk a "nép otthonának" (Folkhemmet) kialakítása volt, amely megfelelő ellenfogalom volt a jobboldal „nemzet” fogalmával szemben. A fogalmat általában Per Albin Hansson nevéhez kötik, aki 1925-től lett a svéd mozgalom vezére. A kapitalizmus atomizált világában az emberek közösségre vágynak, nem fogadják el a liberalizmus elszigetelt egyénekre építő világképét. Berman szerint a svéd szocdemek megértették, hogy ha politikusaik nem hajlandóak aktívan alakítani a parlamentáris demokráciát, akkor a szavazóik egy idő után elvesztegetett voksnak érzik majd a támogatásukat, és inkább a többet ígérő szélsőjobboldalra szavaznak, ahogy Németországban. Ezért a svéd szocdemek aktívan elkezdtek dolgozni a jóléti állam kiépítésén. A SAP aztán évtizedekkel később még olyan új ideológiai elemek képviseletét is felvállalta, mint a feminizmus vagy a fenntarthatóság.
Hozzátehetjük Berman elemzéséhez, hogy Marx sem várta, hogy a kapitalizmus azonnal, azaz pár évtizeden belül összeomlik. Az alul lévők elszegényedése ideiglenesen akár vissza is fordítható, amire a kapitalizmus elég hamar rá is ébredt a saját fennmaradása érdekében. A létminimumnál magasabb bérekkel pedig a társadalmi elégedetlenség csillapítható, és ezt a technológia fejlődése, a termelékenység emelkedése lehetővé teszi. Ráadásul Marx nem egyszerűen azt mondta, hogy a kapitalizmus szegénységhez vezet. Az ő válságtézise úgy szól, hogy az automatizáció fokozatosan fogja felváltani az emberi munkát gépekkel (és manapság algoritmusokkal). Mivel pedig a gép nem kizsákmányolható, ezért a profitráta csökkenni fog, és ez vezet el a kapitalizmus végéhez – de csak nagyon lassan. A kapitalizmus önfelszámolása akár egy több évszázados folyamat is lehet. Az alul lévőket, a népet egy parlamenti demokráciában képviselő politikai mozgalom ezt nem várhatja ki. Elkerülhetetlen tehát az elnyomott osztály helyzetének javítása: az újraelosztásból finanszírozott ingyenes egészségügy, oktatás, a szociálpolitika, a magas bérminimum. A harmadik, amit a svéd szocdemek – szemben a németekkel – felvállaltak, a keresletélénkítő gazdaságpolitika volt, mégpedig már Keynes előtt. Ezzel képesek lettek a munkahely-teremtésre, a gazdasági ciklusok menedzselésére. Egyben elszívták a politikai teret a szélsőjobb elől. Ez a proto-keynesi gazdaságpolitika Ernst Wigforss nevéhez fűződik, aki 1932 és 1949 között volt pénzügyminiszter. Beri Sherman tehát amellett érvel, hogy a német SPD ortodox irányvonala miatt nem csak egy történelmi esélyt vesztegetett el, hanem átengedte a terepet a náciknak. A forradalomvárás tehát kontraproduktív pozíció. A svéd szocdemek pragmatikus, szélesen nyitott hozzáállásával pedig a világtörténelem legsikeresebb, legigazságosabb és egyben legszabadabb társadalmát hozták létre. Ezt az utat követték a dánok, a norvégok, a finnek és az izlandiak is.

A jóléti rendszerek aranykora

A II. világháború után eljöhetett a jóléti államok aranykora. A kelet-európai rendszerváltást megalapozó világértelmezés erről is némán hallgatott. Az 1950-60-as évek kiugró gazdasági sikere nem a liberális, hanem szociális demokrácia korszakában következett be. Ez a korszak a magas és progresszív adók, a bőkezű esélyteremtő újraelosztás korszaka. Az erős szakszervezeteké és az iparági, vagy akár nemzeti szintű bérmegállapodásoké, nem pedig a piaci béreké. A magas minimálbéré. A vegyes gazdaságé, ahol az állam legalább a gazdaság alapjait jelentő infrastruktúra tulajdonosa, de sokszor (Franciaország, Anglia, Ausztria, stb.) ennél többnek is. A háború utáni Ausztriában – mely országot a kelet-európaiak folyton utol kívánják érni – a gazdaság több mind 70 százaléka közvetve vagy közvetlenül az állam tulajdonában volt! A keynesi keresletösztönző, anticiklikus gazdaságpolitika hőskora volt ez, amikor a zászlót bontó neoliberálisok (a Mont Pelerin Társaság) kinyilvánította, hogy törpe kisebbségben van a nyugati világban a keynesi konszenzussal szemben. Ez a korszak volt a kapitalizmus aranykora. A gazdasági növekedés magas volt, ráadásul nem adósságból finanszírozva, a foglalkoztatás teljes, a termelékenység növekedése gyors. Az egyenlőtlenségek alacsonyak, és ahogy Piketty bemutatta, ez volt az egyetlen korszak, amikor tényleg lehetséges volt munkával felemelkedni. Mára a svéd szociáldemokrata modell is továbbfejlődött. Ennek egyik újítása az úgynevezett Rehn-Meidner-modell volt, amely a minimálbér folyamatos felfelé tolásával szorította ki az alacsony hozzáadott értékű termelést. A munkanélkülivé válók egy ideig szociálpolitikai támogatást kaptak, és közben átképezték őket magasabb hozzáadott értéket képviselő szakmákra. Ennek következtében válhatott Skandinávia magas hozzáadott értékű, magas bérezésű országgá. Ebben partnerek voltak a munkaadók és a szakszervezetek is. Utóbbiak szoros szövetségben álltak mindvégig a szociáldemokrata párttal, ahogy egyébként a nyugati világban mindenhol. Csak a rendszerváltás utáni Kelet-Európa liberális Nyugat-olvasata sugallta azt, hogy piacgazdasági viszonyok közt nincs igazán szerepe a szakszervezeteknek, vagy hogy politikailag semlegesnek kellene lenniük. A másik újítás a munkavállalói alapok ötlete volt. A termelékenyebb iparágakban kötelezővé tették, hogy a nagyvállalatok bocsássanak ki olyan részvényeket, melyek egy munkavállalói alap tulajdonába kerülnek. Így a vállalatok szép fokozatosan, békés módon jutnak szociális tulajdonba. A munkavállalói alapokat sajnálatos módon a 90-es évek elején kormányra kerülő jobboldal megszüntette. Világosan látni kell, hogy a skandináv szociáldemokrácia nem tett le a közösségi tulajdon intézményének megvalósításáról, a gazdaság demokratizálásáról. Ezt viszont fokozatosan kívánata elérni, mivel a forradalomnak soha nem volt meg a tömegtámogatottsága.

Megnyílik az út a szélsőjobb előtt

A 70-es évektől véget ért a szociáldemokrácia aranykora. Következett a neoliberalizmus, amely egyre növekvő adóssághegyből valósított meg jóval alacsony növekedést, magasabb munkanélküliséget, lassuló termelékenységet, gigantikus egyenlőtlenségeket és befagyasztotta a társadalmi mobilitást. Berman a "harmadik út" neoliberális, Anthony Giddens és Tony Blair által promotált programjáról egyértelműen úgy nyilatkozik, hogy az nem a szociáldemokrata hagyomány része, hanem a XIX. század végi angol liberális tradícióé. A gazdaságpolitika jobboldali fordulatával a neoliberalizálódó szocdem pártok (Mitterand, Blair, Schröder, Clinton, Papandreou, Gyurcsány, Renzi, stb.) ugyanúgy megnyitották az teret a jobboldal előtt, mint a 30-as években. A fiskális konzervativizmus, a minimálbér elinflálása, az újraelosztó alrendszerek kivéreztetése, az életvilág legkülönbözőbb területeinek piacosítása sok millió szavazót tántorított el a főáramú szocdem pártoktól világszerte. Az egykor legerősebb baloldali pártok számtalan helyen összeomlottak (Németország, Hollandia, Olaszország, Izrael), vagy egyenesen törpepártokká zsugorodtak (Lengyelország, Franciaország, Görögország, Magyarország).Csak a skandináv modell országaiban őrizték meg erős pozícióikat, hála annak, hogy ott korábban teljes körű társadalmi modell építettek ki, és csak kis mértékben fogadták be a neoliberalizmus támadását. Sheri Berman figyelmeztet, a szociáldemokraták által potenciálisan képviselt alsó társadalmi osztály kulturális mintázataiban mind a mai napig erősen jelen vannak a jobboldali elemek (patriarchátus, homofóbia, idegenellenesség, nacionalizmus). A jobboldali pártok erre is építhetnek. A liberalizált baloldali pártok már nem képesek felmutatni közösségi hovatartozást, érdemi szolidaritást a szavazóknak. A nacionalisták előtt pedig megnyílik az út. Berman érveléséhez hozzátehetjük, hogy a szociáldemokrata értékközösséget sokkal nehezebb újjáépíteni, mint volt annak idején megteremteni. A paleo-konzervatív nacionalista jobboldal nyomulására ugyanis logikus ellenreakciónak tűnik a minél több kapitalizmus liberális szlogenje. Kulturális fronton ugyanis mind a mai napig a feudális középkori kötöttségek elleni harc folyik, amellyel szemben a kapitalizmus kétségtelenül felszabadító, modernizáló erő volt. Sokan ezért látják pozitívnak, főleg absztrakt, sehol nem létező érdemelvű változatát. A probléma az, hogy a gazdaság területén viszont ugyanez a kapitalizmus elnyomó és igazságtalan. Szociáldemokráciára van tehát szükség, azaz többre, mint liberalizmusra. Sheri Berman könyve jó útmutató a tekintetben, hogy miért, és hogy pontosan milyen szociáldemokráciára.

A hidegháború határvidékén

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:31

Fotó: Michael Runkel
A járvány ideje jó alkalom, hogy megmagyarázzuk gyermekeiknek, milyen volt a hidegháború. Milyen volt, amikor az országok bezárkóztak, az idegen eleve gyanús volt, nemzeti téveszmék, félelmek és disztópiák határozták meg a társadalmak életét. Néha elmesélem otthon: amikor osztálykirándulásra vitt a gimnázium Sopronba és Kőszegre akkor a csapat kollektív határsáv-engedélyt kapott. A buszra felszálló határőr pedig szigorúan ellenőrizte a csapatot. Vagy azt, hogy tízéves koromban Nógrádban, az akkori csehszlovák határon átmásztunk társaimmal a túloldalon lévő vár tövébe, aztán röhögve és félve csúsztunk le a töredezett szürke köveken, miután életünkben először „külföldön” jártunk. Világjáró gyerekeim a Schengen-zóna örömeiben nőttek fel, csodálkozva borzonganak. Az államszocializmus rezsimje így visszafelé nézve egyre érthetetlenebb: úgy védte magát, hogy bezárta polgárait, miközben azt fuvolázta: nincs a földön gazdagabb, szebb ország, minden ember érzi, hogy szabad. Kapka Kassabova Határ: utazás Európa szélére című könyvében sokat írt a határsáv életéről, a határsértőkről, s a rájuk vadászó határőrökről. A bolgár-török határ valamiért könnyen átjárhatónak tűnhetett a Burgasztól délre nyaraló keletnémeteknek, cseheknek, lengyeleknek, akik nekivágtak a Sztrandzsa-hegység erdőinek. Ha nem robbantak fel egy ottfelejtett aknán, elfogta őket a megfélemlített helyiek által riasztott határőrség, vagy lelőtte egy szintén megfélemlített katona. Ha életben maradtak, először a bolgárok verték össze, majd átadták őket a hazai állambiztonságnak. A történet folytatása is elrettentő, szerencsés volt, akit a nyugatnémetek valamilyen homályos üzletben kivásároltak a börtönből. A zárt körzet, a határvidék, ahogy a bolgár-brit szerző leírja, amúgy is rejtélyekkel volt terhes. Az ókori trák királyok szerettek aranykincsek közé temetkezni. A hatalom is szerette a kincseket: a gépesített rablásból származó értékeket aktatáskában vitték a bécsi feketepiacra. Aztán elmentek a látóasszonyhoz, hogy vegye le róluk az „ördögi szem” ártását. A modernitás diktatúrája rátelepült az antikvitás és a középkor rétegeire, egykori misztériumvallások szokásai éltek tovább a parázson járó falusiak szokásaiban, a trák és hellén istenségek szláv néven vonultak be az keleti kereszténység panteonjába. A határvidéken az őslakók szénégetők, vadászok, pásztorok és földművelők voltak, néha embercsempészek, martalócok és sírrablók. Sok vallás, több nyelv is megélt itt egymás mellett, míg a XX. századi történések nem szabdalták fel a tájat, s húztak határokat. Ahol nyelvek, vallások, kultúrák élnek együtt, alapállapotban a különböző emberek jól megvannak egymással. A szomszéd fontos. Amíg közbe nem lép a politika, s egyik szomszédból uralkodó nemzet a másikból kisebbségi lesz. De a határvidéken kezdődik, s tart legtovább a hidegháború. Sőt, akkor is érezni a fagyot, amikor már formálisan politikai jó idő van, s a határ két szövetséges államot választ el. A hidegháború megmarad, ahogy a rozsdás szögesdrót is nehezen tűnik el. A rossz történetek kísértenek, a bezártság érzése, az alárendeltség akkor sem múlik el, amikor már elvileg szabadon utazhat az ember. Az emberek mintha szeretnének félni. A bolgár határvidéken pár éve önkéntes őrök szerveződnek, hogy megállítsák a menekülőket. Utaztunk arra pár éve. A török-görög határt (évtizedek óta NATO-szövetségesek) is valóságos frontvonal választja el, a határ közelében félig kihalt görög falu, típusterv szerint épült házakkal. Menekülteknek épült, akik a határ túloldaláról, vagy még messzebbről jöttek ide. A Balkánon a hidegháború hivatalos befejezése nem hozott örömteli felszabadulást. Az elszámolás és leszámolás vágya, a nacionalista düh lett úrrá a tájon. Elmúlt az irracionális ideológia – egyébként is régen átalakult nacionál-kommunizmussá - , s helyette régi gyűlöleteszmék formálódtak pártokká. Ráadásul a megélhetés sem lett érezhetően jobb, aki tud elmenekül. Bulgária, Románia, Észak-Macedónia, Bosznia és Szerbia sok millió tehetséges fiatal lakóját veszíti el. A velünk élő új, hideg békében.   
A könyv szerzője két hegységet is beutazott. Az alacsonyabb bolgár-török Sztrandzsát és a magasabb bolgár-görög Rodopét. Kassabova a török részen mindenütt találkozott egykori honfitársaival, bulgáriai törökökkel, a görög oldalon meg bolgárul beszélő, s inkább török identitású muzulmánokkal, pomákokkal. Pomákok élnek Törökországban is. A hidegháború etnikai tisztogatással járt a Balkánon. De ez nem volt nagyon új, százötven éve tartanak a menekülések. A bolgár állam utoljára 1989-ben kergette ki több mint háromszázezer török nemzetiségű polgárát. A XIX. század a nacionalizmus évszázada volt, nemzetállamok jöttek létre. De a Balkánon semmi sem egyértelmű: a nyelv és az identitás nem fedi egymást, a nemzeti önazonosság bizonytalan, sok helyen ma is az. Kassabova nemrég megjelent új könyve, A tóhoz című az Ohridi- és a Preszpa-tó vidékére vezet, ahonnan nagyanyja származott el Bulgáriába. A helyiek ott, ha megkérdezik őket milyen nemzetiségűek, milyen nyelven beszélnek, azt válaszolják: itteniek vagyunk. A görög állam több mint száz éve birtokolja a tájat, s évtizedek óta asszimilációs politikát folytat. A mai napig nem ismeri el, hogy északi területein szláv nyelvű kisebbség él. A népek tehát elmenekültek a háborúk elől, majd később a lakosságcserének nevezett kitelepítések során. A muzulmánok Törökországba tartottak, a keresztények az új balkáni államokba. A nyelv nem számított. Athénban egy Karamanlidika nevű étteremben ebédeltünk: ezek a török nyelvű ortodoxok Anatóliában éltek, száz éve menekültek Görögországba. Csak a tudatlanok, vagy hazugok állítják, hogy egyedül a magyarságot érte a szétszakítás, a menekülés, kiűzetés tragédiája a XX. században. A könyvben leírt határvidék ma is a menekültek egyik fő ösvénye. Kassabova sok emberrel és történettel találkozott. A riportregény alkalom arra, hogy közelebb kerüljünk azokhoz, akiket bürokratikus szóval migránsoknak neveznek nálunk. A könyvből kiderül: mindenki, aki ilyen útra vállalkozik, menekülő. Nem csak az, akit kibombáztak az otthonából, etnikai, vagy politikai okokból veszélyeztették az életét. Találkozunk egy iraki kurd családdal, akiket otthonukban senki sem üldözött, de úgy döntöttek, elég volt. Az apa egy évtizedet volt kurd pesmerga, harcolt Szaddám katonái ellen, nem akarta, hogy a lányai is harcba menjenek. Békés életet akart, a bizonytalanság, az állandó konfliktus elől menekült Nyugatra. A nemzetközi konvenciók nem vették be a menekülés jogos indokai közé, ha valakinek, egy családnak elege lett a hazájában uralkodó kilátástalanságból. Ha azért menekül mindent feladva, mert abban az országban az ostobaság, bigottság, a klánviszonyok, a vallási és hasonló előítéletek uralkodnak. Se boldogulás nincs, se szabad élet, se saját kultúra. Az ilyen rezsimek azt üvöltik, hogy ők hibátlanok. Ezért hazudnak állandóan. (Erre most Irán a legkiáltóbb példa, de hasonló mismásolásokat mi is tapasztalunk.) És ahol ilyen rezsimek vannak, ott az embereket többnyire bezárják. Kerítések, aknazárak, vasfüggönyök mögé. Miközben azt dalolják nekik, hogy ez a legjobb hely a világon.

Kapka Kassabova

1973-ban született Szófiában, szüleivel Új Zélandra emigráltak a rendszerváltás után. Ma a skót felföldön él. Angolul ír, több verses és prózakötete jelent meg. Ezt az írást két utolsó könyve inspirálta: Határ: utazás Európa szélére (2017) és A tóhoz. Balkáni utazás háborúban és békében (2018). Számos nyelvre lefordították. Magyarra még nem.

Hegyi Iván: Március hava

Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:30

Márciust írtunk, de Divinyi partjelzőt hógolyókkal dobálták a zsúfolt ferencvárosi nézőtérről. A hajigálás akkor kezdődött, amikor 2:0-ra vezetett a Videoton az Üllői úton. Majd azután folytatódott, hogy a fehérvári csapat már 4:1-re elhúzott. Az FTC-szurkolók idegeit megtépázta a vendégek feltűnő fickándozása, és a meccs végén az egy hét híján húszesztendős Disztl Péter kapust sorozták meg a havas töltetekkel, mire Tompa játékvezető élesen jelezte: ha nem áll helyre a rend, lefújja a mérkőzést. Mivel a hógolyózápor nem maradt abba, a találkozó bírája a 88. percben véget vetett a találkozónak. Az eredményjelző tábla 2:5-öt mutatott, s ez olyannyira elviselhetetlen volt a zöld-fehér tábor számára, hogy az ultrák a negyven éve, 1980. március 22-én rendezett mérkőzés után kövekkel zúzták be a Videoton autóbuszának ablakait, minek következtében a székesfehérvári labdarúgók a drukkerei hadjáratát ellensúlyozni igyekvő IX. kerületi klub társas gépkocsiján utaztak haza. Csaknem ugyanez történt az őszi szezonban Újpesten is. A Megyeri úton a Videoton – Burcsa Győző két, valamint Májer Lajos és Szabó József egy-egy góljával – 4-2-re nyert, mire a lilák feldühödött hívei szintén kövekkel rongálták meg a győztesek buszát. A különbség annyi volt, hogy '79 szeptemberében a megtámadottak leugráltak a járműről, és szétkergették a nem annyira rettenthetetlen randalírozókat. Üllői úti hőstette után a Fejér megyei Hírlap ezzel a címmel üdvözölte Burcsát és a többi győzőt: „Diadal iskolajátékkal”. Az orgánum nem túlzott. Az oktató kabinetet a középcsatár Szabó vezényelte, aki negyedóra alatt előbb Tieber Lászlót, majd a szívbajosnak igazán nem mondható beállóst, Baranyi Sándort ugratta ki, és a két villámakció nyomán szűk negyedóra alatt „elszaladt” ellenfelétől a Videoton. A védő gólja kapcsán Zsengellér Zsolt, az 1938-ban vb-ezüstérmes Zsengellér Gyula fia, a kitűnő sportújságíró azt rögzítette a Képes Sportban: „Mivel a fehérvári hátvéd- és középpályás sorból is gyakoriak voltak az előretörések, a ferencvárosiak sokszor teljesen megzavarodtak, s a vendégek szinte kényük-kedvük szerint alakították az eredményt.” A szintén szaktekintély Németh Gyula a Népsportban kiterjesztette a kiválóságok körét: „A gyors indítások, a nagyszerű játékhelyzetek kiaknázásában élen járt Burcsa, Csongrádi Ferenc, Tieber is, de leginkább Szabó, aki előkészítő és végrehajtó volt egy személyben. Egy órán keresztül így játszott a Videoton, s öt gól birtokában megtehette, hogy már csak a védekezésre összpontosítson.” Persze, mert a zöld-fehérek leginkább a vetélytárs csatáraival nem tudtak mit kezdeni. Tieber annyiszor száguldott el Tepszics Ignác mellett, ahányszor akart, a Májer–Ádám László párharc is egyenlőtlen volt, a két együttes közti különbséget azonban a negyedik vendéggól tükrözte a legjobban: a követhetetlenül szlalomozó Tieber szólója végén Zsiborás Gábor bravúrral mentett, a labda kipattant a kaputól 30-35 méterre álló Szabóhoz, aki ilyen távolságról is – mesés mozdulattal – a hálóba ívelt. Dr. Lakat Károly szövetségi kapitány még aznap kihirdette a válogatott keretet a 96 óra múlva következő magyar–lengyel mérkőzésre. Videoton-játékos egy sem volt a jelöltek között; igaz, az Üllői úti nyertesek egy héttel később 3-0-ra kikaptak a másik fehérvári együttestől, a MÁV Előrétől... A szenzáció nem is a videotonosok kihagyása, hanem a fővárosi menők visszahívása volt, mert Lakat doktor első kapitányi meccsén, 1979 szeptemberében, a csehszlovákok ellen (2-1) csak a kispesti Gujdár és az újpesti Tóth András játszott az 1978-as Mundialon szereplők közül. '80 márciusában viszont az argentínai világbajnokság nyolc magyar résztvevője lépett pályára, a kezdő tizenegy összetétele ugyanis ez volt (dőlt betűvel a vb-n jártak): Mészáros – Török (mindkettő Vasas), Bálint (FC Bruges), Kereki (ZTE), Tóth József (Újpest) – Pál (Honvéd), Müller, Zombori (mindkettő Vasas) – Fazekas, Törőcsik (mindkettő Újpest), Várady (Vasas, ő is kinn volt Argentínában, de combsérülése miatt nem futballozhatott). A visszatérők nem felejtették el a mesternek a mellőzést: az Építők elleni edzőmeccsen egy helyben állással tüntettek mindannyian. Thomann Antal, a kis csapat edzője nem a meghökkentő 2-0-ás győzelemnek örült, hanem együtt érzően említette a gyakorlómérkőzés után: „Ilyen nemtörődöm módon, ennyire lélektelenül játszani címeres mezben... Bizony szomorú látvány!” Várkonyi Sándor, a telt házas színészek–újságírók rangadók hőse, a visszahúzós cselek zsurnaliszta mestere szintén kifakadt: „Nem akadt senki, aki, ha máskor nem, a szünetben odaállt volna a többiek elé, hogy a szentségit, csak nem égetjük itt tovább magunkat, csak nem engedünk velünk packázni egy NB II-es csapatot! Most nekik megyünk, és begyűrjük őket a fűbe, mert úgy kívánja a becsület. Ilyen egyén nem akadt, csak szív és lelkesedés nélküli sereg, amely eltűrte a megszégyenítést egy kis csapattól.” Lakatot annyira megviselte a másfél órás sztrájk, hogy sírt az öltözőfolyosón, majd amikor valamelyest összeszedte magát, így beszélt: „Ezt a játékot semmi sem menti! Én azzal a nem titkolt szándékkal hívtam meg a legjobbak közé e futballistákat, hogy lássák, számítunk rájuk, az argentínai kudarc nem válogatottságuk végét jelenti.” Már csak azért sem jelentette, mert a lengyelekkel vívott találkozón „felszívták” magukat a nagyfiúk. Fazekas és Törőcsik góljával 2-1-re győztek, s a táncos centert rendre „babaarcúnak” nevező, a sportolók és a civil olvasók körében egyaránt közkedvelt Szabó Ferenc joggal írta a Népszabadságban: „Jó lengyel csapat volt a pályán, ám jogos a megállapítás, hogy még mindig ez a legjobb magyar válogatott.” Lakat két hónappal később már nem volt kapitány. Mészáros, Török, Bálint, Tóth József, Müller, Fazekas, Törőcsik még Mészöly Kálmán 1982-es vb-keretben is szerepelt. Várady és Zombori az újabb világtornára már nem utazhatott, s ugyanúgy nem feledte el a kihagyást, mint Lakat az Építők-meccset. A Videotont Argentínában senki, Spanyolországban Csuhay József és Csongrádi képviselte. Az FTC-ből előbb öten, majd hárman utaztak, ám Martos és Bálint a két világbajnokság között külföldre szerződött. Nyolcvanhatban megfordult a trend: Mexikóban ott volt a két Disztl, továbbá Csuhay és az akkor már Auxerre-ben futballozó Burcsa is. Mezey György szakvezető egyetlen ferencvárosi játékost sem invitált a huszonkettes keretbe.  

FTC–VIDEOTON 2-5 (1-4)

Bajnoki mérkőzés, 1980. március 22., Üllői út, 25 000 néző. Jv.: Tompa. Videoton: Disztl – Végh, Kovács József, Baranyi, Horváth – Csongrádi, Burcsa, Karsai (Vadász, 50. perc) – Májer, Szabó, Tieber. FTC: Zsiborás – Tepszics, Judik, Jancsika, Ádám (Major, 72.) – Nyilasi, Ebedli, Mészöly Pál – Pusztai (Takács, 66.), Szokolai, Pogány. Gól: Tieber (10.), Baranyi (14.), Szabó (34. és 45.), Szokolai (37.), Nyilasi (58.), Burcsa (63.).

Szerző