Előfizetés

Semmi különös, tökéletes

Barabás Júlia
Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:32

Fotó: Facebook
Már az első pillanatban érezni: a Stand25 bisztróban minden és mindenki a helyén van. Széll Tamás, aki a látványkonyha közepén úgy áll, mint a sikeres Bocuse d'Or versenye után a plakátokon, szavak, sőt hangok nélkül, a tekintetével intézkedik, ha szükségét érzi. Minden egyes tányért ő állít össze. Ha szerencsénk van, és a közelében ülünk, nem lehet máshova nézni, csak a láthatatlan, de biztosan meglévő rendezőelv mentén olajozottan és összehangoltan működő alkotói folyamatra. Mindenki csöndben teszi a dolgát: a séf keze alá dolgozik. Ha hirtelen(nek tűnően), fejfordítás nélkül hátraad valamit, mindig van, aki elkapja. Nincs viszont a főzős filmekből és a külföldi sztárséfektől ismert ordítozás, Széll Tamás szinte csak súgja a következő asztal rendeléseit. A novembertől Budán működő étterem, a közösségi oldala szerint a Michelin-csillagos tulajdonosainak – a fent említett Széll Tamásnak és párjának, Szulló Szabinának - legkomolyabban vett örömkonyhája. „Szabad magyar konyha, amely az alapanyag tiszteletére épül.” Az emblematikus fogásokon túl minden más a figyelmesen válogatott, minőségi alapanyagokon és a képzeleten múlik. Az adagok nem tűnnek nagynak, de nem is lötyögnek tízszer nagyobb tányéron. Mindegyiknek ki van találva az „adjusztálása”: van, amelyik bográcsban, másik kis „dobozban”, vagy éppen hosszúkás tányéron érkezik. A hagyományos magyar ételek „nagykönyvszerűen” vannak elkészítve, bár sokszor okoznak meglepetést, hiszen a legtöbb helyen valahogy nem így csinálják… Érdemes minél többfélét kérni és osztozni, de legalábbis kóstolni, amennyit lehet. Nekünk volt szerencsénk a malackocsonyához, a hagymaleveshez, a kötelező elemhez; az egyik zászlóshajóhoz, a sejtésünk szerint tejszínnel is krémesített, egyszerűen elképesztő rakott krumplihoz, a véres hurkához, a töltött káposztához és a kacsamájjal érkező töltött csirkecombhoz, de - nem csak - a tökéletesen dolgozó felszolgálónk szorgalmazására, az édességeket is muszáj volt megkóstolni. A somlói, a túrógombóc olyan, amilyennek lennie kell, megfejthetetlen a házi eperlekváros, illetve a mogyorókrémes palacsinta zsenialitásának titka, és az ajándékként érkező zserbókockát bekapva is csak hümmögni lehet. Mivel a menüsor elején is van amuse bouche, azaz étvágygerjesztő, ami olyan házi vajból és tepertőkrémből áll, amihez muszáj - és érdemes - a természetesen friss, ropogós, mondhatjuk: zseniális kenyeret is megenni, sem kevésnek, sem fogyókúrásnak nem lehet nevezni az elfogyasztottakat. Ám itt inkább a nem evés minősül „bűnözésnek”.

Egy előre bejelentett járvány krónikája

Szalai Anna
Publikálás dátuma
2020.03.21. 20:00

Fotó: Ladjánszki Máté / Népszava
Az év elején még nagyon távoli fenyegetésnek tűnt a koronavírus, mára azonban a fő rendezőelvvé vált. Egy budapesti család járvány-története.
– Van némi felesleges étolajam, adna valaki érte egy kis szárazbabot? A kicsit unalmas, szürke, de némiképp mégis feszült protokoll eseménybe úgy hasított bele a kérdés, mint egy rendkívül rosszul időzített coming out a kaviáros vacsorába. Zavart nevetgélés támadt az apró tüchtig szendvicsekkel és facsart narancslés poharakkal megrakott asztal felett. K. Margitba (a leírt események mind megtörténtek, de a neveket megváltoztattuk) belehasított a bűntudat. Nem vette komolyan ezt a fertőzés-dolgot. Otthon üres a kamra, a hűtő is meglehetősen levegős. Holott az egyetemista lánya már a hét elején pánikolt, hogy az egyetem felfüggeszti az oktatást, ki kell költözni a kollégiumból, nem tudja letenni a félévi vizsgákat, csúszik, átkerül a fizetősök közé és akkor abba kell hagynia az egyetemet, mert a másfél milliós tandíjat az orvosin nem tudják majd megfizetni. A végére eljutott az élet vége tábláig. Két nap múlva egy apró Fiatba tuszkolták be az ágyneműt, az edényeket és a Sobottát (az orvosi egyetemisták bibliáját). Az egyetemre bemenni tilos, minden más képlékeny, bár némely intézet jó előre szólt, hogy járvány ide-járvány oda, sajnos nem tudnak eltekinteni a gyakorlatoktól. K. Margit másik gyereke, az általános iskolás Gergő erre elmesélte minapi tréfájukat: az egyik osztálytársa hangosan köhögött, mire többen is pánikszerűen leszálltak a buszról. Másnap reggel már nem nevetett annyira. Ünneplőben iszogatta a teát, amikor befutott az általános iskola levele, amelyben arról értesítették a szülőket, hogy csőtörés van, senki ne menjen iskolába. Még kevésbé nevetett, amikor az iskolán kívüli programjait is sorra törölték a mozitól az edzésen át a baráti hamburgerezésig. A harmadik gyereknek, a gimnazista Katának már korábban szóltak, hogy szünet lesz. Bár akkor még kormányrendelet tiltotta az iskolabezárást. Nem sokkal később viszont kormánydöntés volt arról, hogy bezárnak az oktatási intézmények, sőt, az óvodák és a bölcsődék is. Majd jött egy levél az iskola által szervezett angliai utazás lemondásáról, a befizetett pénz jó részének elvesztéséről. Ezt is bekönyvelték a veszteségek közé, ahol már szerepelt néhány tétel: köztük az Opera-jegyek, a lemondott nápolyi út, a várva várt lengyel vendég fogadása, az elmaradó éves nagycsaládi találkozó. A nagyszülőkre vigyázni kell. K. Margit – anyukája listájával a kezében – a mindenféle háború és forradalom után születettek döbbenetével meredt a csaknem üres tésztapolcra, majd bizonytalanul elvette az utolsó orsótésztát, az utolsó előtti rizsdobozt és a többit. A hatalmas pakkot kiszállította a szülői házba és segített berámolni a kamrába, ahol sokkal több tészta, olaj, liszt és rizs volt, mint a szupermarket polcain. Ezen kicsit megnyugodott, ha netán karanténba kerülne a családdal, akkor se hal éhen anyuka (sőt a lábuk körül tekergő kutya se) legalább egy hónapig.
Figyelte a híreket K. Margit és egyre jobban eluralkodott rajta a pánik. Ami az egyik percben még tilos volt, azt később szigorú utasításba adták, de a közötte elfolyó időben se tudta senki, hogy mit is kellene tenni. A kormány, az önkormányzatok, az operatív törzsek tették a dolgukat. K. Margit nem kételkedett. De azért gyorsan elment fodrászhoz, ahol őrült tempóban vágták a hajakat. Az életében még soha egy híradót végig nem néző fodrász csak úgy sorolta a legújabb intézkedéseket és közben megemlítette, hogy a gyerek otthon köhög és lázas, nyugdíjas anyukája vigyáz rá. Az óvónőként dolgozó sógornő a város másik végében az egész családdal együtt önkéntes karanténba helyezte magát még az oktatási intézmények bezárása előtt. Az ő egyetemista lánya ugyanis alig valamivel az utazási korlátozások előtt ért haza Madridból. Be is jelentette a műszaki egyetemen, ahová jár, de azt mondták, ha nem beteg, menjen be nyugodtan. Be is ment, fecsegett, kávézott, puszizkodott. Azután két nap múlva bezárták az egyetemet és kiköltöztették két hullámban a kollégistákat. Így K. Margit húga, Eszter se jár át a sógorékhoz, holott korábban bevett program volt, hogy így oldotta a gyes-magányt. Sőt, a mamaklubok és játszócsoportok is bezártak. Játszótérre se mennek, bár az ő peremkerületükben ez még nem tilos. Eszter – miután végighallgatta cseh főnökének elnyúló sirámait a home office megbízhatatlanságáról, majd férje aggodalmát az autógyári beszállítócég várható leépüléséről, a munkanélküliségről, a törleszthetetlen hitelekről – lement a közeli cukrászdába. Fegyelmezetten álldogáltak az üzlet előtt jó egy méterre egymástól (merthogy veszélyhelyzetben ez az előírás), mikor is kicsapódott az ajtó és egy férfi futott ki, mint akit űznek, és halálra váltan mesélte, hogy az előtte álló nő azon sajnálkozott, hogy csak most tudott eljönni a megrendelt tortáéért, mert karanténba zárták a családot. Mire a mondat végére ért, már lökdösték is kifelé a tortadobozt makacsul szorongató asszonyt. A család együtt, most már tele a hűtő. Majdnem karácsony, csak ajándék nincs, munka viszont igen. A gyerekeknek is tanulniuk kellene. Az általános iskola már szombat éjjel küldött egy azonosítót egy online felülethez, ahol majd a feladatokat kapják, de a hét elején még semmi nem bukkant fel rajta. Az érettségire készülő nagylány mindennap megkapja, hogy mit kell otthon, egyedül megtanulnia, hetente egyszer pedig kérdezhet. De kérdezni csak akkor lehet értelmesen, ha tudjuk, miről kérdezzünk. A szülőcsoportok, barátok, főnökök, rokonok aggódó, panaszkodó, kérdező, értetlenkedő levelei megtöltik a mailboxot. S közben kint süt a nap. A társasházi garázsok előtt csattog a labda. A szomszéd apuka futni indul, bezárt az edzőterem. A társasházi közgyűlést bizonytalan időre elnapolták, a barátnő kávézás helyett chaten üzente, hogy elege van. A félrerakott pénzüket a férje tanácsára alig egy hónapja forgatták át részvényekbe, kötvényekbe és most zuhan minden árfolyam, mindenük odalesz. Elválik. A mélyhűtőből pedig elővették az első adag lefagyasztott húst.

Margit és Gellért váltják egymást

Bonta Miklós
Publikálás dátuma
2020.03.21. 16:40

Fotó: Béres Márton / Népszava
Kevesebb mint két perc alatt ér fel a budavári Sikló a váralagúttól a Szent György térre, a Várba. A 95 másodperces "siklásra" évente milliónyi utas vállalkozik – legalábbis a koronavírus kitöréséig ez volt a helyzet.
Éppen 150 éve, 1870. márciusában avatták fel a budavári Siklót, amely szinte zavarmentesen közlekedett egészen 1944-ig, amikor azonban a második világháborús ostromnak áldozatul esett. Megrongálódott a felső épület és a mellette veszteglő kocsi elpusztult. Csodával határos módon az alsó épület és a gőzgép sértetlen maradt. Ekkor a 74 évi működés után 42 éves kényszerű üzemszünet következett be, a kormány ugyanis akkoriban úgy tartotta, hogy a siklóra nincs szükség, az autóbuszközlekedés elégségesnek látszik, vagy ha nem, akkor mozgólépcsőt kell a Várhegy oldalába építeni. Ez a hozzáállás majdnem a rendszerváltásig kitartott, mígnem 1986. június 4-én az újjáépített, ingajelleggel működő, 24-24 személyes sikló két kocsija: az északi pályán a Margit, a délin pedig a Gellért mégis újra szállíthatott utasokat felfelé a Szent György térre, illetve lefelé a Clark Ádám térre. Az újbóli átadást követően egy év múlva már fel is került a sikló az UNESCO Világörökségi listájára. Bár sokan hosszabbnak gondolják az egyébként normál, 1435 milliméteres távközű sínpályát, de az mindössze 95 méteres, és 50 méteres szintkülönbséget hidal át, így az utazás időtartama sem tart tovább bő máfél percnél. Annak idején a gőzüzemű sikló gondolata Széchenyi Ödön fejében fogant meg, és alig pár méterre valósult meg az édesapjához köthető, a Dunán átívelő Széchenyi Lánchídtól. (Sőt a 20. század második felétől a nagyapja által alapított Széchényi Könyvtár is a felső végállomás szomszédságában működik.) A budavári Siklóhoz a példát Széchenyi Ödön számára az általa Lyonban látott hasonló létesítmény szolgáltatta. A sikló terveit Wohlfahrt Henrik készítette el, aki már korábban szeretett volna egy gőzsiklót építtetni Konstantinápolyban is, de ez az ötlete végül nem valósult meg. Nem így Budán, ahol a megvalósítás fő érve a Várba történő gyors feljutás lehetősége volt, miközben az egyedülálló panoráma is élvezhető. A sikert mi sem bizonyítja jobban, minthogy három esztendő múlva már másfél millió utast szállított. Természetesen ez a tekintélyes forgalom annak is betudható, hogy a budai Várba egészen 1928-ig ez volt az egyetlen tömegközlekedési eszköz. A rendszeres autóbusz-közlekedés abban az évben indult meg, de a sikló népszerűségének ez semmit se ártott, ami mind a mai napig elmondható, évente fél-egymillió utas veszi igénybe. (A két kocsit 2009-ben újították fel.) Az is ritkaságszámba megy, hogy egy közlekedési eszköz sebességének lassítását kérik az utasok. A budavári siklónál mégis ez történt: kezdetben másodpercenként két métert haladt, de az utasok kívánságára ezt megfelezték.

Feledésbe merült a gellérthegyi kötélpálya

Nagyon bíztak az ötcsillagos Rác fürdő melletti hotel megépítésében a főváros vezetői, de mindmáig egyik sem nyílt meg. Ehhez kötötték azt is, hogy 2007-től kötélpályán lehet majd felmenni a fürdő mellől a Gellért-hegyre. Úgy tervezték, hogy a két, 40 férőhelyes kabinban óránként 540 utast érhet majd fel a hegytetőre. A pálya hossza 300 méter lett volna, és az akkori városvezetők fantáziája oly mértékben határtalan volt, hogy még éjjel-nappali forgalomban is reménykedtek. A „sikló” áthaladt volna a Hegyalja út alatti alagútban, majd a föld felszínére kerülve 3,5 méter magasan folytatta volna az útját az oszlopokon nyugvó kötélen, hogy végül a Citadella sétányon landoljon. A turistabuszok az Erzsébet-híd budai hídfőjéig szállították volna a turistákat, és az ott kialakított új parkolóban vártak volna rájuk. A 100 éve dédelgetett terv megvalósulására 2002-ben 24 millió eurót szántak. Az ötlet ma már szinte feledésbe került.