Előfizetés

Tengerjáró a Duna-parton

Tölgyesi Gábor
Publikálás dátuma
2020.03.15. 09:20

Fotó: Markoszov Szergej / Népszava
Megjárta a nagy kikötőket, túlélt tengeri csatákat is. Az első neve Kassa volt, majd lett Debrecen. 2017 ősze óta nemes rakománya van a Trip hajónak: a művészet.
A németországi Passauból a romániai Duna-deltáig ma is el tudunk jutni hajóval, ám olyan járatot nem találni, amellyel közvetlenül eljutnánk Budapestről Haifáig vagy Barcelonáig. A magyar folyam-tengeri áruszállítás az 1920-as években ilyen távlatokban gondolkodott, ilyen utak megtételére képes volt a Magyar Királyi Duna-Tengerhajózási Rt. flottájának 1939-ben Újpesten vízre bocsátott hajója, a Kassa is. Több könyv, tanulmány, ismeretterjesztő film mutatja be a magyar folyam-tengeri áruszállítás regényes történetét, benne a Kassával, amelyet 1941-ben állítottak hadrendbe – légvédelmi ágyúval ellátva –, és szállítmánya a mezőgazdasági termények, gépek helyett benzin, bomba és akna lett. (De volt, hogy aranyat szállított és sebesülteket.) Megjárta Pireuszt, Konstancát és Szevasztopolt is, többször kapott találatot, de túlélt aknákat, torpedókat, légi és tüzérségi támadásokat, sőt le is lőtt egy szovjet repülőgépet. A második világháború végét már a Duna ausztriai szakaszán élte meg, a kapitány egészen az amerikai megszállási zónáig kormányozta. 1947-től a Magyar-Szovjet Hajózási Rt. kötelékében járta a Dunát és a tengereket az 1960-as évek közepéig Debrecen néven. Ma az utolsó megmaradt magyar folyam-tengerjáró hajónk – az egyetlen, amit nem bontottak szét, nem futott zátonyra. Az elmúlt két évtizedben két nagy felújításon is átesett alapítványi támogatással. 2006. augusztus 20-án a vízi parádén avatták újra, majd horgonyzott a Duna pesti partszakaszán, 2017 őszétől pedig a Batthyány térhez közel, a Szilágyi Dezső tér 2-es mólójánál találhatjuk meg, mint négyszáz nézőt is befogadni képes összművészeti helyszínt. Benne nyüzsgő élettel, a „kapitányi hídon” Magács Lászlóval, a Merlin Színház és az Átrium egykori vezetőjével. Rakományként pedig színházzal, koncerttel, koncertszínházzal, tánc-, gyermek-, cirkuszi előadással, irodalmi esttel, kiállítással. Itt lépett fel először élőben a rapper, Molnár Áron vezetésével a noÁr csapata, volt itt már István, a király karaoke est is Novák Péterrel és Szalóki Ágival, Bereményi Géza és Másik János kettőse, Beck Zoli szerzői estje, a Vodku fiai is visszatérő vendég a Cseh Tamás-esttel. A Nézőképző sorozatban a múlt héten mutatták be az Úszó Manézs – Utazás Na’conxypánba című előadást, ami Gulácsy Lajos festőművész világát idézi meg az artistaképző növendékeivel. Szerdától viszont a „kapitány” megkezdte a Trip közösségi oldalán a karanténnapló írását. Ami biztató: ez a hajó eddig mindent túlélt.

N. Kósa Judit: Egy legyőzhetetlen bankreklám

N. Kósa Judit
Publikálás dátuma
2020.03.15. 08:42

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Duna, Tisza, Dráva, Száva… A közmegegyezés a történelmi magyar címer négy ezüstsávját a középkor óta ezzel a négy folyóval azonosítja, így nem csoda, hogy Pest egyik legnagyobb közkútján is ők kaptak helyet. Hárman mint leányalakok – a Tisza ölében halakkal teli hálóval, a Dráva kagylókkal, a Száva meg csak úgy, amint „tétlenül néz maga elé” –, a Duna viszont diadalmas Poszeidonként, evezőre támaszkodva.
Danubius-kút – természetesen a főalak adta az alkotás nevét, a finanszírozónak csak egy szolid felirat jutott: „A Pesti Hazai Első Takarék Pénztár Egyesület a fővárosnak, 1880-1883”. Ami meglehetősen tömör összefoglalása egy másfél évtizedes történetnek. Az úgy volt ugyanis, hogy 1869 nyarán a Pesti Hazai megnyitotta az új, Kálvin (akkor éppenséggel még Széna) téri fiókját, ám a bank vezetői úgy találták, egy feltörekvő pénzintézethez nem illik a peremváros szegényes környezete. Így a frissen megalakult fővárosnál nem pusztán kérvényezték a tér rendezését, hanem fel is ajánlottak hozzá 250 ezer forint kölcsönt, valamint egy díszes közkutat.
A kútbizottmány 1879-ben alakult meg. Az alkotásra előirányoztak 40 ezer forintot, majd kiírták a pályázatot, amelyen Czigler Gyula, illetve Benczur Gyula tervét díjazták. Majd pedig a bank megbízta a zsűriben helyet foglaló Ybl Miklóst, hogy tervezze meg a kutat. A megvalósítás húsz százalékos költségtúllépéssel, viszont a kellő reklámérték szem előtt tartásával történt: a lapok rendszeresen beszámoltak a budakalászi kőbányából származó, ezer mázsás kőtömb útjáról, a szükséges új kocsi legyártásától a felvirágozott szállítmány helyszínre érkezéséig. Az óriási kúttányér fölé szánt figurákat Feszler Leó mintázta meg, majd Brestyánszky Béla faragta ki. Számos ostromképen látható, milyen végzetes károkat szenvedett a kút a második világháborúban. 1949-ben lebontották, de kivételes módon nem felejtésre, hanem újrafaragásra ítélte a fővárosi műemlékfelügyelet. 1955-ben dőlt el, hogy az akkor Engelsről elnevezett Erzsébet téren állítják fel újra, Győri Dezső pedig 1959-re fejezte be a figurák újrafaragását, ezúttal haraszti mészkőből. Legutóbb 2000-ben újították fel a kutat: negyven év után ismét nagy szükség volt már a bemohásodott, elcseppkövesedett részletek megtisztítására, a hiányok pótlására.

A nyóckerben az élet vize

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.03.14. 15:18

Van egy palota a belváros közepén, a VIII. kerület úgynevezett mágnásfertályában, melynek rejtett alagsori laboratóriuma befalazott titkokat rejt. A legenda szerint a Szent Gráli értelemben vett élet vizét sikerült itt kikotyvasztania a Gschwindt-cég tulajdonosának.
Igazi alkimista boszorkánykonyhát sejtettek a XX. század elején a Puskin utca–Bródy Sándor utca sarkán álló épület picéjében. A ház ura, Gschwindt György nem is rejtette véka alá abbéli szándékát, hogy némi szabadkőműves dobbantóval megkísérelje a lehetetlent, és megtalálja az örök élet forrását. A századforduló egyik legsikeresebb vállalkozójaként megtehette, hogy az édesapja, Gschwindt Mihály által megteremtett családi vagyonból tetemes összegeket költsön okkult hóbortjára. A Bajorországból, kis győri megálló után 1846-ban Budapestre érkezet család először dohánytermesztéssel és kereskedéssel foglalkozott, majd amikor 1854-ben a dohányipar állami monopólium lett, a szeszesital-gyártás felé fordultak. Hamarosan Gscwindt Mihály lett Magyarország második (Zwack után) legnagyobb alkohol-előállítója és kereskedője – gyáruk az első szeszfinomító volt az országban. A Gschwindt-féle Szesz-Élesztő-Likőr és Rumgyár nagyjából a mai Corvin mozi területén állt. Mihály uram, ahogyan akkoriban nevezték, rendkívüli élelmességgel alapozta meg a család vagyonát: elnökségi tagja volt egy bőrgyári, valamint egy vasútépítő részvénytársaságnak, egy banknak, két gőzmalomnak, emellett pedig a szeszgyártás során keletkező melléktermékek hasznosítására is nagy figyelmet fordított. 1869-ben, az Üllői út sarkán terpeszkedő hatalmas komplexum részeként, megnyitotta Józsefváros első tisztasági közfürdőjét, melyhez a szeszpárlásból visszamaradó meleg víz biztosította a vizet. Vendégforgalma a nyolcvanas évekre meghaladta az évi hetvenezer főt, különlegessége volt a fenyőfürdő és az iszapos zuhany.
Az „élet vize”-mániát is családi örökségként kapta a bizniszt továbbvivő György, csak az édesapja még az Unicum konkurenciájának szánta a „zárdatitkok felhasználásával, különös füvekből” készített alkoholos főzetet. A gusztusos kis üvegcsékbe palackozott Aqua Vitae-ben látta, ha nem is az örök élet, de a Gschwindt-név örök fennmaradásának zálogát. Amikor György megörökölte a város terjeszkedése miatt Budafokra szorult üzemet, az már lényegében magától működött, és biztosított a család számára nem is akármilyen megélhetést. A XX. század elején 14. helyen állt a főváros legtöbb adót fizető személyeinek listáján, és 17 fővárosi, többségében VIII. kerületi ingatlan szerepelt a nevén. Gschwindt György azonban már közel sem volt annyira inspirált gazdaságilag, mint az édesapja: ő egyfelől társadalmilag, másfelől pedig eszmeileg szeretett volna további dicsőségeket szerezni a nyolc mássalhangzós, egy magánhangzós Gschwindt-névnek. A Puskin-Bródy Sándor utca sarkán impozáns palotát építtetett, külön zeneteremmel, ahol a kor előkelőségei által látogatott szimfonikus zenekari hangversenyeket tartottak. Arisztokratákkal, nagytőkésekkel, befolyásos politikusokkal barátkozott – közülük többen a családi villában béreltek lakást. Teleki Tibornak, vagyis az utolsó koronaőrnek az unokája még az ezredfordulón is ott lakott. Magányos óráiban György teljesen belemerült a szabadkőműves tanokba – egy barátjával folytatott levelezés arról tanúskodik, hogy szent meggyőződése volt, hogy előbb-utóbb az igazi titok mibenlétére bukkan. A szent cél érdekében a házat is afféle metafizikai szimbólumok hatása alá helyezte: a Bródy Sándor utcai homlokzat dísze egy téglalap alakú domborműben látható napóra, Nap-arccal, a keleti oldalán a harciasságot szimbolizáló kakassal, a nyugatin pedig a titokra utaló bagollyal. Bár a család igyekezett eltitkolni György okkult hobbiját, azt többen sejtették, hogy a híres zeneterem mellett egy titokzatos vegykonyhát is rejt a ház, ahol a házigazda az élet vizének titkait kutatja. Egy nap aztán az ország elitje, a házi hangversenyek befolyásos közönsége levelet kapott Gschwindt Györgytől, akinek euforikus örömét az írott szavak sem tudták leplezni: megtalálta az örök élet forrását, amit ekkor és ekkor ünnepélyesen megosztana a nagyra becsült grémiummal. Mire a kíváncsi barátok a helyszínre értek, György holtan hevert az élet vizének feltételezett kotyvalék mellett – vagy a különleges varázsszer, vagy az izgatottság okozta infarktus, esetleg a palackból kiengedett szabadkőműves szellem okozta halálát, amiért olyanba ütötte az orrát, amihez ember nem férkőzhet közel. A titkos laboratóriumot a család főzetestül befalaztatta (kiönteni állítólag nem merték), a meglévő feljegyzéseket pedig megsemmisítették. A mai napig senki nem fért még hozzá az élet vizéhez, és azt sem tudni, egészen pontosan hol volt az alkimista rejtek lejárata.