Előfizetés

Trianon emlékezete – a tranzakciós analízis szemüvegén keresztül

Marosán György
Publikálás dátuma
2020.03.15. 18:51

Fotó: Haáz Sándor / MTI
A nemzeti „sorskönyv” tehát olyan döntési keret, amely alapvetően behatárolja, hogy egy adott helyzetben miféle válaszok adhatók a kihívásokra. Formálódásában azonban alapvetően fontos, milyen tanulságot szűrünk le a sikerekből és a kudarcokból. Ezért figyelmeztető: Trianon évfordulójához közeledve a tanulságok levonása helyett, sokan ismét a múlt – mérgező hatású – „sorskönyvét” kívánják újraírni.
A világ kaotikus, válságokkal teli korszakba lépett. Ennek jele, egyben előidézője, hogy a politika színpada megtelik populistákkal, akik a konfliktusok belátás és egyenjogúság alapján történő megoldása helyett a határok képletes és valóságos „feszegetésének” útjára lépnének. (G. Rachman: Annexation: the return of a dangerous idea.) Ebben a helyzetben mindenki számára figyelmeztető a svéd külügyminiszter intése: „Európa határait vérrel rajzolták meg, és átrajzolni is csak vérrel lehet”. Vajon mi az oka, hogy az egyének és a közösségek élete oly gyakran „siklik ki”, és sorsuk – szomorú tapasztalataik ellenére – újra és újra katasztrofális fordulatot vesz?

Sorskönyvek

A legtöbb ember, a vele megesett fájdalmas események sodrában kétségbeesetten kérdezi: miért történt ez meg velem? A csalóka emlékezet kusza szálait bogozgatva először a felelőst keresi, akinek az ostobasága vagy gonoszsága előidézte a tragédiáját. Azt reméli ez elvezeti ahhoz az eseményhez, amikor elkezdődött a hanyatlás, és az események elszakíthatatlan láncolatba kapcsolódtak. Innentől kezdve az élettörténetet valami sorsszerűség irányítja, amely az elkerülhetetlen tragikus végkifejlet felé vezeti. Gondoljunk gyermekkori ismerősünkre, akinek mindig „rossz” partner jut, osztálytársunkra, aki képességei ellenére, mindenhonnan kimaradt, vagy barátunkra, aki rendszeresen rossz társaságba keveredik. Mintha valamilyen ellenállhatatlan erő újra és újra visszavezetné a kudarcos pályára és szinte lehetetlen kilépni az események sodrából. Az egyén válságokkal kísért életútjának értelmezésére kínál eszközt a transzakciós analízis (TA). (E. Berne: Emberi játszmák. Gondolat, 1984.; Sorskönyv. Háttér Kiadó, 2016.) A modell kidolgozója – Eric Berne – az emberi sorsokat jellegzetes végkifejlet felé sodró eseményeket, mint valamiféle „sorskönyvet” írja le. A „sorskönyvet” örökül kapjuk, majd magunk formáljuk tovább, és ez eligazít az élet fordulópontjain. Ennek az „élettervnek” a működésmódja meghökkentően emlékeztet a nemzeti narratívákéhoz. A kollektív emlékezet, nemzedékről nemzedékre tovább örökített történetei szinte sorskönyvként, lebírhatatlan szükségszerűséggel vezérlik a közösségeket történelmi életpályáikon. A sorskönyvek legfontosabb fordulatai – az egyéneké és a nemzeteké is – alapvetően a másokkal való találkozások eredményeként formálódnak. A találkozások kimeneteinek elemzésére fejlesztette ki a tranzakciós analízis az ún. élethelyzet mátrixot. Az élethelyzet mátrix egy adott személy másokhoz fűződő lehetséges viszonyait mutatja, az önmagáról és a partneréről kialakított kép tükrében. Tekinthetem magamat és partneremet „OK” vagy „nem OK” személynek. Az „OK” azt jelenti: megállom a helyem az életben. A „nem OK” arra utal: bármibe kezdek, az kudarcra vezet. Ezen a szemüvegen keresztül szemlélve, két, egymást OK-nak tekintő személy, egyenrangú, normális kapcsolata formálódik ki. Az „Én nem vagyok OK – Te OK vagy” viszony ezzel szemben, egy magát kisebb rendűnek gondoló személy alávető viselkedését váltja ki. Az „Én OK vagyok – Te nem vagy OK” ugyanakkor egy magát partnereinél felsőbbrendűnek tekintő személy agresszív dominanciára törekvő viselkedését írja elő. Végül, az „Én Nem vagyok OK - Te nem vagy OK” a magukat örök vesztesnek tekintő személyek, rendszeresen kudarcra vezető kapcsolatát rajzolja fel. A társadalmak „sorskönyvei” – az egyénihez hasonlóan – a történelmi „gyermekkor” eseményeiből építkeznek, amelyek azután új környezetben, más társadalmakkal való találkozások eredményeként tovább alakulnak. Így jön létre az eredetmítoszból egy történelmi „sorskönyv”, a későbbi nemzedékek számára is előírva: ki vagy te, honnan jöttél, és mi a küldetésed. Ebből vezeti le a mindenkori uralkodó elit politikai parancsait: mi jár neked a társadalmon belül, miként tekints szomszédaidra és mi a kötelességed, mint nemzeted hűséges tagjának. A nemzeti „sorskönyv” tehát olyan döntési keret, amely alapvetően behatárolja, hogy egy adott helyzetben miféle válaszok adhatók a kihívásokra. Formálódásában azonban alapvetően fontos, milyen tanulságot szűrünk le a sikerekből és a kudarcokból. Ezért figyelmeztető: Trianon évfordulójához közeledve a tanulságok levonása helyett, sokan ismét a múlt - mérgező hatású – „sorskönyvét” kívánják újraírni. 

Nemzeti dominancia-igény

A nemzetek törekvéseit a szociális dominancia orientáció (SDO) elmélete vizsgálja, amely egy adott földrajzi és történelmi környezetben létező közösség külső és belső viszonyát értelmezi. (Fischer, R.: Cultural and Institutional Determinants of Social Dominance Orientation, 2012.) Az erős SDO-val jellemezhető társadalom uralkodó elitje kettős hatalmi törekvést mutat: kifelé – a környezetében élő népek irányában – hegemón pozícióra törekszik, míg befelé – a saját nemzeten belül – a kialakult társadalmi hierarchiák elfogadását követeli meg minden társadalmi csoporttól. Egy 27 országot átfogó összehasonlító vizsgálat szerint a magyar társadalomra jellemző az egyik legerősebb szociális dominancia orientáció. Ebből pedig nemcsak külső hatalmi pozícióra törekvés, hanem a társadalmon belüli egyenlőtlenségek fenntartása – beleérve a női egyenjogúság visszautasítását is – következik. Az erős SDO létrejöttében számottevően közrejátszik a hatalmi elit meghatározó személyeinek életszemlélete, amelyet pontosan kifejez az egyéni „élethelyzet mátrix”, „Én Ok vagyok – Te nem vagy OK” viszony. Ez jelenik meg abban, hogy szomszédjainál magát magasabb rendűnek gondolja és környezetében folyamatosan befolyásának erősítésére törekszik. Ennek kifejeződése: a trianoni katasztrófát az uralkodó elit egy évszázada azzal magyarázza, hogy a Kárpát-medencében domináns és uralomra termett nemzetünket az árulás és az igazságtalanság akadályozta történelmi szerepének betöltésében. Az SDO modellje ezzel szemben arra utal, hogy a nemzeti felsőbbrendűségből eredeztetett dominancia-igény akadályozta beilleszkedésünket az alapvetően átalakuló világba. Az elmúlt másfél évszázad ugyanis gyökeresen új helyzetet teremtett, egyben új lehetőségeket is nyitott Európa nemzetei előtt. Miközben azonban a magyar politikai elit a homályba tűnt régi dicsőséget akarta visszahozni, szem elől veszítette a polgárosodás újra és újra előbukkanó lehetőségeit. Így az ország rendre visszazökkent a kudarcos történelmi pályára és most, úgy tűnik, az uralkodó elit újra megismételné ezt a hibáit. Ez azért olyan veszélyes, mert a globális rendszer válságokkal kísért – Európa 1914 előtti helyzetére emlékeztető – átrendeződése csak az egyenrangúságon alapuló együttműködést követők számára ígér sikert. A populista politika azonban képtelen ellenállni a szociális dominancia orientáció felerősítése ellenállhatatlan csábításnak. Egy sor ország látja elérkezettnek az időt, hogy a létrejött hatalmi viszonyokat – és gyakran a kialakult határokat – megváltoztassa. Kína, a nemzet „életpályájának” a történelmi „kitérők” utáni újbóli felívelését látva tűzi célul a dominancia elérését. Az USA ezzel szemben visszaszoruló domináns pozícióját ellensúlyozandó adta ki a jelszót: „tegyük magunkat az első helyre”. Előfordul, amikor egy korábban meghatározó hatalmi helyzetben levő társadalom – pl. Oroszország – gyengülő gazdasági és demográfiai pozícióját, még meglevő katonai hatalmára támaszkodva igyekszik helyreállítani, akár annexióval is. Magyarország esete azonban ezektől alapvetően eltérő. A mai magyar uralkodó elit a békeszerződések – Trianon és Párizs – nyomán kialakult hatalmi és politikai egyensúly újra-rendezésére vonatkozó szándékát a magyar társadalom erre vonatkozó -és egy évszázadon keresztül sulykolt – igényére alapozná és a magyarság dominancia-képességével indokolja. Egy nemrég végzett felmérés szerint a magyar válaszadók 67 százaléka értett egyet azzal, hogy a szomszédok egyes területei minket illetnének, és Európában ez a legmagasabb arány (Pew Research Center). Ez a történtek fényében érthető és a történelmi trauma „természetes” következménye. Ám ha ez összekapcsolódik a társadalmunkra - nemzetközi összehasonlításban – jellemző erős szociális dominancia orientációval, az arra utal: a hatalmi elit a geopolitikai környezetben ismét uralkodó pozíció megszerzésére tör. Ezt a dominancia-igényt a regnáló hatalom még a magyar társadalom felívelő helyzetével is igyekszik alátámasztani. A „Magyarország jobban teljesít” jelszó azonban – bár szépen hangzik – a valóságban alap nélküli. Ugyanis, a dominanciát megalapozó tényezők – a népességszám, a népegészség, a kulturális eredmények (gondoljunk csak a Pisa tesztre), gazdaságunk teljesítőképessége, a társadalom megújulóképessége, a vállalatok versenyképessége, a társadalmi jólét (HDI), a kormányzási minőség (WGI), a demokrácia, és a társadalmi mobilitás – egyikében sem érjük el azt a szintet, ami a vágyott célt támogatná. Sőt, ami még elgondolkoztatóbb, ezekben rendre elmaradunk a szomszédos társadalmaktól is, amelyekkel szemben domináns pozícióra törekednénk. Vagyis, a „visszacsinálást” vagy akár az újrarendezést megalapozó hatalmi dominanciát az ország valóságos helyzete nem kínálja.

Elmulasztott esélyek

A Trianon tragédia „visszacsinálásának” lehetőségére az egyének kudarcos élettörténeteinek „helyrehozása” szemszögéből is érdemes rátekinteni. Éppen ezzel egybecsengő címet - The Undoing Project - adta Michael Lewis könyvének, amelynek egyik fejezete egy tragikus fordulatokkal szegélyezett emberi sorsot mutatott be. A történetben folyamatosan ott lebegett a kérdés: hol kapott „gellert” az egyén sorsa, hol romlott el véglegesen, és visszacsinálható-e, ami történt? Két színházi élményem - Ödön von Horváth, „Hit, remény, szeretet”, majd David Lindsay-Abaire, „Jó emberek” című drámái – is ugyanerre irányította rá a figyelmemet. Mindkettő, egy-egy fennmaradásért küszködő nőről szólt, akiknek sorsa, emberfeletti próbálkozásaik - néha kényszerből még a morált is áthágó tetteik – ellenére, tragikus vagy kilátástalanságba vezető fordulatot vett. Mi magyarok, itt a Kárpát-medencében a történelem fordulatain bukdácsolva, az elmúlt évszázadban folyamatosan szembekerültünk a problémával: mikor romlottak el a dolgok, kinek, mit kellett volna tennie, hogy elkerüljük szomorú véget? A Trianon-évforduló alkalmat kínál, hogy elgondolkodjunk: milyen egymáshoz kapcsolódó események láncolata idézte elő a katasztrófát? Vajon, a párizsi tárgyaló küldöttség – a valóságos helyzetet nem felismerő - ügyetlensége rontotta el visszafordíthatatlanul esélyeinket? Vagy az 1919-es Tanácsköztársaság forradalmárjainak megalapozatlan történelmi optimizmusa? Vagy, ezt megelőzően, a 1918-as őszirózsás forradalom végig nem gondolt történelmi alternatívái? Vagy még korábban, az első világháborús vereségek? Vagy, már a hegemón álmokat dédelgető belépésünk a világháborúba előre vetítette a trianoni kudarcot? Vagy Trianon már benne volt 1890-es években a hazai politikában lezajló, a polgári emancipáció megtorpanása kiváltotta, erős SDO-t hirdető fordulatban? Vagy az események visszavezetnek 1848-ig, amikor nem ismertük fel: „szomszédaink” – a románok, a szlovákok, a szerbek, a horvátok - a mienkhez hasonló nemzeti forradalomban reménykedtek és önálló nemzetté akartak válni. A trianoni végzethez vezető eseménylánc – az egyéni kudarcsorozathoz hasonlóan – többször megszakítható lett volna. Ám a hatalmi elit rendre elmulasztotta a realitások tudomásulvételét, és inkább hegemón álmokat dédelgetett. Az uralkodó csoportok nem a feltáruló történelmi esélyekre, mint inkább saját befolyásuk növelésére összpontosítottak. Ebből a szemszögből aggodalmat keltő Orbán Viktor személyiségéből áradó dominanciára törekvés, amely tükröződik minden belső kormányzati és külpolitikai stratégiai lépésében: a kizárólag hozzá lojális hivatalnoki kar és az őt szolgáló hatalmi bázis létrehozásától kezdve az uralmát megalapozó ideológiai nézet kötelezővé tételén, a rövid-pórázon tartott gazdasági és kormányzási elit kialakításán és a hadsereg korszerűsítésén keresztül egészen a szomszédos országokban történő befolyásépítésig, illetve nemzetközi térfélen, a „patrónus-keresésig”. Így Trianon 100 éves évfordulójára készülve éppen annak legfontosabb tanulságát mulaszthatjuk el: a válságokkal szembesülő Európában egy agresszív és minden áron mások fölé törekvő hatalom – két világháború is bizonyította ezt - nemcsak az országra, de egész Európára veszélyt jelent.

Nyugattalanságunk gyökerei

Vincze Hajnalka
Publikálás dátuma
2020.03.15. 17:00

Fotó: PETRAS MALUKAS / AFP
Az évente megrendezett Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia egy jól bejáratott rituálé szerint zajló, tipikus transzatlanti nagymise. Az óceán két partjáról érkezett döntéshozók – elnökök, kormányfők, európai uniós biztosok, parlamenti nagyágyúk, NATO főméltóságok, védelmi- és külügyminiszterek – rendre elmondják, hogy a pillanatnyi nézetkülönbségek dacára amúgy mennyire „közösek” az érdekek, „oszthatatlan” a biztonság, „azonosak” az értékek. Nos, idén ezek egyike sem volt túl hiteles, s ezt még csak elkendőzni sem lehetett. A szervezők már nem is igen próbálkoztak vele. A konferencia ez évi, sorban ötvenhatodik kiadásának a „Westlessness” elnevezést adták, ami a szó szerinti nyugat nélküliséget a nyugtalanság (angolul: restlessness) gondolatával ötvözte elmésen.

Hófehérke és a törpék

A rendezvény előtanulmányában és programjában egyaránt domináns üzenet lényege, hogy a „Nyugat” visszaszorulása – mind a geopolitikában, ahol feltörekvő új hatalmak tülekednek kitölteni az általa üresen hagyott helyet, mind a belpolitikában, ahol a populista, illiberális vonal kérdőjelezi meg a nyugatinak tekintett értékeket – veszélyes instabilitáshoz vezet. Ez mind igaz, ám csupán részben. E jelenségek ugyanis már maguk is csak következmények. A probléma eredője, hogy a Nyugat a hidegháború vége után harminc évvel is szélsőségesen kiegyensúlyozatlan maradt, tudniillik Amerika és Európa között. Márpedig gyámság alól, függő helyzetből Európa nem tudta sem a diplomácia porondján végigvinni a fenntartható stabilitást célzó elképzeléseit, sem pedig saját állampolgárait megvédeni a szabályozatlan globalizáció túlkapásaival szemben. Az eredmény kint is, bent is robbanékony elegy. A gyökerek messzire nyúlnak. Nevezetesen 1949-ig, amikor is az atlanti szövetség égisze alatt létrejött az a mezaliansz, amit egy belga szakértő nemrég találóan Hófehérke és a tizenegy (mára huszonnyolc) törpe nászaként írt le. Kezdetben persze volt a dologban ráció Európa számára. Országai kivérezve, lepusztulva, keleten a szovjet fenyegetés réme lebegett, ilyen körülmények között kapóra jött – sőt: létfontosságú volt – az atomfegyver monopóliumával bíró, gazdag és erős Amerika védő karja. Csakhogy a helyzet változott, méghozzá igen hamar. A hatvanas évek közepén Charles de Gaulle francia elnök már azzal léptette ki országát az amerikai vezetés alá integrált NATO-struktúrákból, hogy az alárendeltség okafogyottá vált, hiszen Európa már nincs romokban, a szovjet interkontinentális atomfegyverekkel szemben pedig korántsem biztos, hogy Amerika a szövetségesei védelmében saját megsemmisülését kockáztatná. Hiába változott azonban a helyzet – azóta a hidegháborúnak is vége, az európai integráció is bővült, mélyült, elméletileg külpolitikai és katonai kérdésekre is kiterjed –, Európa egésze továbbra sem hajlandó kilépni kényelmes, Zbigniew Brzezinski volt amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó szavaival élve „vazallusi” pozíciójából. Miként azt egy másik, Clinton elnök alatt az európai ügyekért felelős amerikai főtanácsadó mondta: „Dacára mindannak, ami 1949, de különösen 1989 óta változott, Európa biztonságát tekintve az Egyesült Államok függőségében maradt. Márpedig a biztonsági téren való irányítás határozza meg, hogy ki a főnök." Nem véletlen, hogy a transzatlanti kapcsolat az elmúlt hét évtizedben végig adok-kapok alapon működött. A harmadik fél által nyújtott védelem, mint azt az EU külkapcsolatok szürke eminenciása, a brit Robert Cooper írta könyvében, soha nincs ingyen. Európai oldalról ellentételezések sora járt érte mindig is cserébe.

Védelmi illúzió?

Az oly gyakran Trump elnök szemére vetett „tranzakciós” logika – nevezetesen, hogy a szövetségesi viszonyt üzleti alapon közelíti meg – minden tehát, csak nem újdonság. A különbség annyi csupán, hogy eddig nem mondták ki. A dolognak külön pikantériát viszont az ad, hogy a jelenlegi amerikai elnök pont akkor vállalja fel nyíltan a transzatlanti kapcsolat cserebere jellegét, amikor annak amerikai oldalát, a védelmi garanciát, ő maga kérdőjelezte meg. Nem egyszer, nem kétszer, hanem szinte folyamatosan. Ez pedig egy rendkívül kínos – De Gaulle által már ötven éve is pedzegetett – tényre világít rá. Tudniillik, hogy a NATO sokat emlegetett kollektív védelme, a Szerződés híres-nevezetes 5. cikke soha nem nyújtott automatikus garanciát. Mélyen hallgatva bár, de persze tudják ezt a saját védelmükről ideológiai (pacifista-atlantista) alapon lemondó európai országok is, nem véletlenül vásárolnak amerikai fegyvereket tonnaszám, ezúton (is) remélvén maguknak bebiztosítani az Egyesült Államok jóindulatát. A másik megkerülő taktika, amivel amerikai védelmet igyekeznek „csalni” maguknak, az az amerikai katonák fizikai jelenlétéhez való ragaszkodás. Henry Kissinger volt külügyminiszter egyenesen „túszoknak” nevezte a védelmi ígéretekben nem bízó európaiaknál szolgáló alakulatokat. A litván elnök nemrég kerek-perec azzal fogadta az országába érkező amerikai csapatokat, hogy ha egy idegen támadás következtében „valamelyik vendégünk megsebesülne, az most már nem Litvániával jelentene nyílt konfrontációt, hanem az Egyesült Államokkal”. Elméletileg – sebesült amerikai ide vagy oda – önmagában is pont ezt jelentené a kollektív védelmi garancia. Ami persze csak papíron létezik. Sőt: valójában ott sem. Az 5. cikk ugyanis csupán annyit szögez le, hogy egy NATO-tagállam megtámadása esetén a szövetségesek egyeztetnek, azután mindenki maga dönti el miként – fegyverrel, paripával, biztató szavakkal – siet az érintett segítségére. Donald Trump egyenesen úgy nyilatkozott, hogy az „agresszív emberek lakta” – egyébként 2017. óta NATO-tagállam – Montenegró kedvéért például biztos nem lenne érdemes kirobbantani a harmadik világháborút. Ez pedig azért különösen kellemetlen, mert a sziklaszilárd védelmi garancia illúziójának fenntartása a transzatlanti adok-kapok nélkülözhetetlen eleme. Miként azt a Clinton-adminisztráció egy hivatalos dokumentuma gyönyörűen összegezte: „Szövetségeseinknek jobban meg kell érteniük a kapcsolatot a biztonságuk érdekében való amerikai elköteleződés, illetve a részükről különböző területeken – így például a kereskedelempolitika, a technológia-átadás, a koalíciós műveletekben való részvétel terén – tanúsított magatartás között”. A hatvanas években az amerikai alelnök Berlinben a csapatok kivonásával fenyegetőzött, ha az európai Közös Piacra nem engedik be az amerikai... csirkéket. Trump elnök tweetjeiben ennél finomabban, de egyértelműen fogalmaz: „Az Európai Unió lehetetlenné teszi a földműveseink, munkásaink, cégeink számára, hogy ott üzleteljenek (az USA-nak 151 milliárd dolláros kereskedelmi deficitje van az EU-val szemben), és közben azt akarják, hogy vidáman megvédjük őket a NATO-n keresztül, és szépen mi fizessünk az egészért. Ez így nem működik”.

Európai szuverenitás

A dolgok ilyetén egybeesése folytán Európa tarthatatlan helyzetben találja magát. Az egyre feltűnőbben bizonytalan amerikai védelemért cserében tett kompromisszumok kívül-belül egyre súlyosbodó állapotokhoz vezetnek. Közvetlenül veszélybe sodorják mind az európai biztonsági architektúrát (az európaiak szótlanul figyelik, ahogy Washington velük nem egyeztetve piromán tűzoltót játszik a kontinensen, legyen szó NATO-bővítésről, fegyverzetkorlátozó szerződések felrúgásáról, vagy az elsősorban őket sújtó oroszellenes gazdasági szankciókról), mind a globális stabilitást (Európa szemlesütve asszisztál az általa tető alá hozott iráni atomegyezmény kihajításához, a közel-keleti status quo átgondolatlan bomlasztásához, s Trump puhítása címén legutóbb még abba is belement, hogy ezentúl a Kínát, illetve a világűrt érintő kérdésekben is kompetens legyen a Washington vezette NATO). Mindeközben az európai állampolgárok mindennapjait befolyásoló ügyekben sem képes a sarkára állni. Sem a digitális óriáscégek megadóztatásában, sem az önkényesen bevezetett vámtarifákra való visszavágásban, sem a szabadkereskedelmi megállapodások klímabaráttá tételében. Nem csoda, hogy az egyébként sem túl boldog, szélsőségekkel kacérkodó európai közhangulat újabb érv lett az európai „autonómia” mellett fáradhatatlanul lobbizó francia diplomácia számára. Az európai állampolgárok elégedetlenségét ugyanis csak tovább táplálja a magukat kollektív tehetetlenségbe béklyózó kormányaik látványa. Emmanuel Macron mind többször köti össze a szuverenitást a demokráciával: „Ha elfogadjuk, hogy más nagyhatalmak, beleértve barátainkat és szövetségeseinket, olyan helyzetbe kerüljenek, melyben helyettünk, a diplomáciánkról, a biztonságunkról ők döntenek, akkor nem vagyunk többé szuverének, és nem nézhetünk hitelesen a népeinkre azzal, hogy döntéseket hozunk majd értetek, gyertek szavazni, gyertek választani”. Külügyminisztere amerikai hallgatóság előtt azt is kifejtette, hogy ha Európa nem képes állampolgárai érdekeit megvédeni, adott esetben az Egyesült Államokkal szemben is, az bizony könnyen „a populizmusok visszatéréséhez” vezethet. Korántsem véletlen hát, hogy Münchenben a „Nyugat” külső-belső gyengülése feletti aggályokra az európai önállósodás sürgetése volt Macron elnök válasza. S ennek érdekében még a francia atomernyő „európaizálásának” ötletét is bedobta. A kérdés – mint általában – nem annyira az Egyesült Államok, hanem az európai partnerek reakciója. Hajlandók-e saját lábukra állva stabilizálni a transzatlanti partnerséget, végigvinni közös külpolitikai prioritásaikat, és védeni állampolgáraikat, avagy inkább „nyugattalanságban” maradnak?

Papp Sándor Zsigmond: Egyedül

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.03.15. 16:25

Fotó: FRANCOIS LEPAGE / Hans Lucas
„Csak és kizárólag a belső hangomat hallom, ahogy igennel felel az összes kérdésre, és akkor szélütötten bóklászom ide-oda a lakásban, kínomban a nyáriszalámis macskát simogatva.”
Bizonyos időközönként – minden második hónapban – pár napra magára hagy a családom. Mit mondhatnék – mámorító érzés. Csak a macskára kell vigyáznom ilyenkor, Mircire. Meg is nőtt az ázsiója az én kutyás lelkemben, miatta nem mehetünk haza mindannyian egyszerre, mert akkor mi lesz vele. Cukorbeteg, falánk és harcias, csak kipróbált családtagok jöhetnek szóba pesztraként. Dusit meg a megbeszélt időközönként látnia kell a vér szerinti apjának, szóval más felállás nem is jöhet szóba. Én vagyok hát az, aki „feláldozom” magam. Az első pár óra kicsit olyan, mintha fogságból szabadulnék. Nem mintha nem szeretném őket, épp azért ilyen, mert szeretem. A paradoxon igazolására a legjobb példa minden idők egyik legéletszagúbb ajánlása egy rutinos regényírótól nagyobb műve elején: „Köszönet szeretett családom tagjainak, akik nélkül ez a könyv megírása két évvel kevesebb időt vett volna igénybe”. Szóval az első pár órában kicsit kirúgok a hámból, ott eszem, ahol nincs gyerekmenü, céltalanul bóklászom a városban és a könyvesboltban, a múzeumlátogatást nem két játszótér közé gyömöszölöm be. Élvezem az egyedüllét luxusát. Ha ennek, a „bulis” időszaknak vége, visszatérek a napi rutinhoz. Azzal a különbséggel, hogy közben hallom a saját belső hangom. Dusi kérdezős időszakát éli, ami átlagban ötven-hetven kérdést jelent naponta, s bár egy részük csak puszta visszaigazolást kér (Ugye, Zsiga?), a többi megválaszolására is fel lehetne venni egy asszisztenst. Az átlagom napi 48 és 63 válasz közé esik, ennyi kérdésre tudok hozzávetőleges pontossággal felelni, miközben a kaktuszokról szóló ismeretterjesztő könyvet próbálom szerkeszteni. (Csoda, hogy nem növesztettem még tüskét. Mondjuk, a nejem szerint azért már van egy-két areolám.) A visszatérők mellett (Hol van a cipőm, a labdám, a szandálom?) a tudományosak adják a legtöbb fejtörést, szinte bánom, hogy nem figyeltem jobban fizika és kémia órán, jobban tudnék kikeveredni a „miért fúj a szél” jellegű kérdésekből. Ha nem is jelest, de az átmenő jegyet azért valahogy összebirkózom valahogy. És mindig elmondom magamban, hogy most örülj, most öleld magadhoz (mert egyrészt hagyja), most légy türelmes, mert pár gyorsan elröpülő év és az összes kérdés egyetlen nagyba olvad össze a kamaszkor misztériumában: Mi közöd hozzá? És akkor már válaszolni sem kell. Ilyenkor tehát haladok a melóval, elkészülök az aznapra kijelölt adaggal, időnként az írásra is teszek egy-két bátortalan kísérletet, és estére nem érzem úgy, hogy egy olasz falu költözött a fejembe. Nyugi van. Legfeljebb a macskával perelek visszafogottan, amiért megette az asztalon hagyott nyáriszalámit, amire a madridi román boltban leltem, és hirtelen gyerekkorom ízeit hozta vissza. Ilyenkor elszámolok magamban ötvenig, felidézem az állatok jogait, majd csöndben nekilátok eltakarítani a rumlit. És közben hagyom, hogy a lábamhoz dörgölőzve doromboljon. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat. Aztán feltűnik, hogy nagy a csönd. Nem pattog a labda, nincs megnyugtató zörgés a kisszobában, nem énekel senki a gitárját nyúzva. (Igazi gitár, csak gyerekméretben, valamelyik születésnapjára kapta a biológiai apjától. És már túl van élete első utcazenélésén, keresett vele egy eurót Valenciában. Dallamok még nem nagyon születnek a húrokon, de a ritmus és a beleélés már stimmel.) Gyakorló szülőként mindenki tudja, hogy a hosszú és mély csend a leggyanúsabb egy gyermek életében, akkor történnek az olyan dolgok, amelyeket csak hosszabb takarítással lehet helyrehozni. De ez most nem az a csend. Nem is a megkönnyebbülésé, hanem a hiányé. A harmadik nap reggelén ugyanis felfedezem magamban a féltékenység jeleit. Ezerszer rosszabb, mintha csinos, hosszú combú nő lenne. Abból már valamelyest kigyógyultam, de ebből képtelenség. Mit csinál otthon az apjával? Vele is úgy megy játszótérre, ahogy velem? Neki is azt mondja? Neki is úgy udvarol egy kis sütiért? Tőle is annyit kérdez? stb. stb. Ilyenkor meg azért nem megy a munka, mert csak és kizárólag a belső hangomat hallom, ahogy igennel felel az összes kérdésre, és akkor szélütötten bóklászom ide-oda a lakásban, kínomban a nyáriszalámis macskát simogatva. És akkor már az egész olyan, mintha szabadulására váró rab lennék, óránként húzom a strigulákat. Eszembe jut az a régi fickó, még Dusi előtt, aki azt hitte, mindez csak egy Disney által ihletett amerikai filmben eshet meg. Kicsit irigylem, de leginkább sajnálom. Nincs az az izgalmas meccs, fordulatos regény, amely tompítani tudná a hiányukat. A mostani hiány csodája épp abban rejlik, hogy már nem egy általánosan gomolygó érzés, hanem szilárd körvonalai vannak, és leginkább egy öt és fél évesre hasonlít. Rögös út vezet a hiány luxusához, apró csapdák és nagy szakadékok, kisebb és nagyobb perlekedések, az elfogadás sok szóbelivel járó iskolája. És a legvégén vár a jutalom, az érzés, hogy mindegy, csak jöjjön már vissza, legyen itt, felőled egyenesen a füledbe is ordíthat, pusztuljanak a kaktuszok! Ami eddig nyálasnak tűnt, csöndben valósággá érik. És még fülbemászó, aláfestő dallam se kell hozzá. Már úgyis kihallom a gyerekkel járó hangzavarból.