Trump megkapta Bident

Publikálás dátuma
2020.03.15. 11:00

Fotó: Bastiaan Slabbers / AFP
Biden ott is nyert, ahol szinte nem is kampányolt, ahová alig tette be a lábát. Őt persze már nem kellett ismertté tenni. Paradox helyzet: nem unták meg a legrégibbnek számító politikust, mert e referendumnak nem újat kell hoznia, hanem éppen a régi, Trump előtti Amerikát vissza.
Bízvást mondhatjuk múlt időben (a címbeli állítást), mert ugyan a demokraták elnökjelölő előválasztási sorozatában még csak az ötven állam felénél tartunk, ám Joe Biden előnye behozhatatlan.

Esélytelen vetélytárs

A mérvadónak tartott FiveThirtyEight 99 százalékosra taksálja esélyét a jelöltség megkaparintására. S immár egyetlen vetélytársának, Bernie Sanders vermonti szenátornak 70 százalékot elérő fölénnyel kellene legyőznie a volt alelnököt a még hátralévő államokban. Miközben a múlt heti szuperkedden és azóta éppenséggel Biden tarolt, rendre jó 20 százalékokat verve Sandersre, aki csak pár helyen nyert csekély előnnyel. Miáltal a jelölteknek elkötelezett konvenció-küldöttek száma közti szakadék is egyre tágul. S amíg Bidennek komoly esélye van a küldöttgyűlési többség megszerzésére is, Sanders erre már nem számíthat. Helyzetét kilátástalanná teszi a saját feltétele is: pár hete ő maga közölte, hogy az legyen az elnökjelölt, aki a júliusi milwaukee-i gyűlésre a legtöbb delegátussal érkezik. Ez pedig – ma elképzelhetetlen fejleményt, teszem azt, betegséget leszámítva – csakis Biden lehet. Vagyis, amikor tavaly nyáron Trump elnök megzsarolta ukrán kollégáját, hogy indítson vizsgálatot Biden ellen, jól érezte, kit kell kipécéznie a két tucat demokrata elnökjelölt közül. Akkor persze a felmérésekben is Biden állt az élen (és a képzeletbeli párharcokban is övé volt a legnagyobb előny az elnökkel szemben). Ám jöttek a jelölti tévéviták, s az ex-alelnök rendre leszerepelt. Bírálói belekötöttek túl gyakori bakijaiba, olykori látható zavarába, langyosnak ítélt kampányszerepléseibe (a trumpista és az orosz trollok ezt igyekeznek szenilitásként bemutatni, hamisított videókkal is). S amikor eljött az előválasztási sorozat nyitánya, nemcsak Sanders előzte meg, hanem mások is. Így aztán hiába számít Iowa, New Hampshire „túl fehér”, tehát a mai Amerikát nem éppen tükröző kis államnak, Biden látványos kudarca láttán elkezdték írni politikai nekrológját. S amikor Sanders a már vegyesebb összetételű Nevadában is nagyot nyert, a tavalyi listavezetőt élőhalottnak nyilvánították. Hogy aztán drámai módon támadjon fel Dél-Karolinában, ahol óriási többséggel verte fő vetélytársát. Méghozzá az államban a demokrata szavazótábor 60 százalékát kitevő (és a pártnak az országos szavazásokon is nélkülözhetetlen) afroamerikaiak elsöprő támogatásával. A déli államok fajüldöző múltjára még nagyon is emlékező feketék pontosan érzékelték, hogy Trump törzstábora éppen e múltban gyökerezik, s ekként egyetlen szempont vezérelte voksukat: Bidenben látták az elnökverésre legalkalmasabb és legesélyesebb jelöltet. A centristában, aki a függetlenekre, sőt a Trumpból kiábrándult republikánusokra is képes hatni, s nem a túl balosnak tartott Sandersben. S amint azóta kiderült, ugyanígy gondolkodik az államok sorában a demokrata szavazók jelentős többsége.

Az elnök eltávolítása a cél

Ostobaság azt képzelni, hogy a Sandersben kétségtelenül veszélyt (vagyis őszi elnök-, sőt kongresszusi választási vereséget) látó „demokrata pártelit” akadályozta meg a balszárny bálványának jelöltségét. Ez már 2016-ban sem volt igaz, hiszen Hillary Clinton több milliós vokselőnnyel lett elnökjelölt, de attól még sok baloldali hitt Sandersben, s ami nagyobb baj: bosszúból novemberben nem szavazott Clintonra, sőt némelyek egyenesen Trumpra (aki kimutathatóan az ő voksukkal billentett át pár addig biztosnak számító demokrata államot, s nyerte meg az elektori versenyt) voksoltak. Azzal a történelemből (például a weimari korszakból) sajnos jól ismert okoskodással, hogy ő a kisebb veszély… Trump elnökségének ismeretében értelmes ember ilyet már aligha mondhat, de ettől függetlenül még most is lehet tartani attól, hogy kiábrándult sandersisták megint a „minél rosszabb, annál jobb” teória bűvöletében nem mennek szavazni, vagy harmadik párti jelöltre vesztegetik voksukat. Ám ezúttal alibijük sincs, hiszen Biden ott is legyőzte Sanderst, ahol Clintonnak nem sikerült. Ezért volt az eheti kedd perdöntő: Sanders 2016-ban Michigan-ben meglepte a már vezető Hillaryt, viszont most csúnyán kikapott Bidentől. Lévén a Detroit „körüli” nagy ipari állam kulcsfontosságú Trump elektori esélyeiben is, a balszárny vezére elvesztette utolsó aduját is: vele lehetne Michigant visszahódítani. Hogyne, az ex-alelnök immár begyűjtötte a – Dél-Karolina után – javára visszalépett többi centrista jelölt támogatóit is, ám ez csak megerősíti, hogy a demokrata szavazótábor komoly többsége osztja a pártelit véleményét: a túl balosnak tekintett politikussal nem lehet az ősszel nyerni. E tekintetben látványos a különbség a két nagy párt között. Négy éve a szélsőjobbra építő Trump előretörését hiába próbálta a republikánus elit megállítani, s vele szemben Bush exelnök szintén centrista öccsét elnökjelöltté tenni. Ahogy Biden, Jeb Bush is listavezetőként vágott bele az előválasztásokba, s a nyitányon ő is leszerepelt. S ő is Dél-Karolinában próbált feltámadni, csak nem jött össze. De idén a demokraták nem ismételték meg a republikánusok 2016-os hibáját, az egymást gyengítő centristákkal. Miáltal az egyharmados balszárny jelöltje leszorult az élről. Ezért törhetett hátulról előre Biden, a modern amerikai politika leggyorsabb és legdrámaibb fordulatával. A tavalyi éllovas a nyitány után csak 15 százalékos országos támogatással indult a dél-karolinai vetélkedőn, s Sanders vette át a vezetést. Ezen a héten Biden már jóval 50 százalék fölött jár. Ezért sürgetik befolyásos demokraták Sanderst, hogy ideje visszalépnie, hiszen a párharc – és vele az óhatatlan egymás elleni vádaskodás – immár értelmetlen, s csak a már biztos elnökjelölt őszi helyzetét nehezíti. Nem szólva a belelkesült ifjú sandersisták további hergeléséről, ami megint voksmegtagadásukhoz vezethet. Kedd esti visszafogott győzelmi beszédében, Biden nyomatékkal hívta őket és a balszárny politikusait a közös harcra: el kell távolítani Trumpot a Fehér Házból.

Szerethető politikus

S a többség erre legalkalmasabbnak azért tartja a 77 éves volt szenátort, Obama alelnökét, mert Joe Biden szerethető politikus. Mindenki Joe bácsija. Nem lelkesítő figura, de tartja a lelket az emberekben. Ahogy az amerikaiak mondják, vele szívesen innának meg egy sört. Ifjabb Bush ezért verte Gore-t. Bár ritkán mérik a közvélemény-kutatók, ez nagyon fontos a szavazáskor. A Fehér Házból tudósító amerikai kollégáim mondták a nyolcvanas években, hogy utálják Reagan politikáját, de a kedves embert nem tudják utálni. Obama is alighanem az emberi szerethetőségével hódította meg a fehér kékgalléros, vagyis munkásszavazókat a három kulcsállamban. Különben négy éve Trumpot is segítette, hogy népszerű tévévetélkedőből ismerték. Most Biden mondhatni kocsmai stílusban mondogatja (angolul) szójátékkal, hogy úgy elveri Trumpot, mint a dobot (drum). S az előválasztási eredmények bizonyítják: ez nem a jelöltekről szól a demokrata szavazóknak, hanem referendum – Trumpról, hogy kit vélnek dobverőnek. Biden ott is nyert, ahol szinte nem is kampányolt, ahová alig tette be a lábát. Őt persze már nem kellett ismertté tenni. Paradox helyzet: nem unták meg a legrégibbnek számító politikust, mert e referendumnak nem újat kell hoznia, hanem éppen a régi, Trump előtti Amerikát vissza. A normalitást. S ezt Biden inkább testesíti meg a demokrata többség szemében, mint a „mindent” felforgatni ígérő Sanders. Akinek – őket is lehúzó – jelöltségétől rettegtek a párt ősszel csatába induló szenátor- és képviselőjelöltjei, s ekként okkal a kongresszusi többséget remélő pártvezetés. S erre, vagyis a képviselőházi többségük megőrzésére és a szenátusi megszerzésére Bidennnel van több esélyük. De megfordítva: Biden már most is veri a felmérésekben Trumpot, s ha a vírusjárvány meg a gazdaság visszaesése megfékezhetetlen, a hivatalban lévő elnök hagyományos előnye semmivé foszlik. A Trumpnak teljesen behódolt republikánusok már ha akarnák, sem tudják magukat tőle függetleníteni. Ettől is drámai a Biden-fordulat: egy hónapja a gazdaság szárnyalt és egy magát szocialistának nevező, vagyis jobboldali céltáblának kínáló politikus nyomult a demokrata elnökjelöltség felé, látszólag megállíthatatlanul. A Trump-Sanders párharc eloszlatta volna a sandersisták négy éve dédelgetett illúzióját, hogy egy (bár skandináv típusú) szocialista legyőzte volna, ellentétben a centrista Hillaryval: a szenátort szinte sohasem támadta a jobboldal, ettől voltak oly jók a mutatói. Elnökjelöltsége esetén szétszednék Sanderst, s kiderülne: ma még csak a fiatalabb nemzedék fogékony nézeteire, ők meg inkább twittelnek, mint szavaznak. Trump tudta, miért tart Bidentől, s magát veszélyben érezve, páratlanul durva kampányra készül. A demokrácia alapelveivel mit sem törődve, a pártsemleges állami szerveket máris beveti, miközben azok semmibe veszik a demokrata vezetésű képviselőház alkotmányos ellenőrzési jogát. Ámde Joe bácsiból vajmi nehéz lesz olyan mumust csinálni, mint Hillaryból, a jobboldali kultúrharcosok évtizedes céltáblájából.
Szerző

Bihari Tamás: Elvetélt álmok

Publikálás dátuma
2020.03.15. 08:18

Fotó: Bauer Sándor / Fortepan
„Géza titokban novellákat írogatott, olykor még versírásra is vetemedett, de azért a próza volt az erőssége.”
Tudod öregem, író leszek. Csak még élményeket kell szereznem, hogy legyen miről írnom – közölte Géza szemérmes büszkeséggel az egyik nagyszünetben. A gimnázium udvarán bóklásztunk és ahelyett, hogy természetes közegemben az osztály B-közepével a lehajló ágú fa rejtekén bagóztam volna, Gézát hallgattam. Áldozatomat ő is méltányolta és igyekezett minél meggyőzőbben és hatásosabban érvelni amellett, hogy miért is lesz ő író. Azt persze nem állította, hogy híres, esetleg Nobel-díjas írófejedelem lesz, de a szemében az volt, hogy nem a futottak még mezőnyében képzeli el magát. Oké, mondtam, de mégis, hogyan szerzel élményeket? Ez a kérdés az elevenére tapintott. Géza ugyanis csendes, szelíd, szőke, szemüveges srác volt, éppen az ellentéte a mi kemény magunknak. Ám volt benne valami, ami miatt az osztály késő kamaszkori farkashordája nem marta ki és egyáltalán nem tengődött a periférián, magányosan. Géza nagyon okos, művelt fiú volt és ezt valamilyen rejtélyes okból respektáltuk. Igaz, soha nem szökött ki velünk matek doli előtt a gimivel srégen működő kis budai becsületsüllyesztőbe és nyáron sem csatlakozott a Balaton körül csövező csapatunkhoz, de még csak a gimi esőcsatornáján sem mászott fel az emeletre, hogy egy nyitott ablakon át beszökjön velünk a negyedikesek szalagavató bulijára. Pedig ott rengeteg csaj volt zárt helyen és mi csempésztünk be kerítésszaggató pálinkát is kölnis üvegekben. Csakhogy Géza szinte minden tantárgyból baromi jó volt és ha kicsit szorongva is a lebukástól, matek, fizika, kémia puskákat készített doli előtt, amelyek körbejártak az osztályban. Emellett nagyon okos srác volt, aki a töri, vagy magyar tanároknál sokkal élvezetesebben adott elő a sorsfordító történelmi eseményekről, illetve az írók költők életének a tankönyvekben nem szereplő részleteiről. Ezért afféle „szent bolondként” tisztelte az osztály. Engem valamiért különösen kedvelt, talán mert a zord külső alatt megérezte a deklasszált orvosgyereket, akiből a Papa halála után sem sikerült a kemény időknek kiirtani a gyerekkor első évtizedében magába szívott polgári erényeket. Végül is sok közös vonásunk volt. Nekik és nekünk is sok könyvünk volt és rengeteget olvastunk. Az alapvető különbség az volt, hogy neki volt papája, ráadásul egy kicsit rideg, szigorú mérnök. Gézának mindig otthon kellett lennie időben és csak a kitűnő bizonyítvány volt elfogadható. Az apja megmondta neki, hogy követnie kell a pályán, mert mérnökökre, műszaki emberekre minden rendszernek szüksége van. Géza elmondta, az apja utásztisztként vett részt a keleti hadjáratban és a Don-kanyarban fogságba esett. Annak köszönhette, hogy túlélte a hadifogságot, hogy harmadéves műszaki egyetemistaként, amikor mérnököket kerestek, jelentkezett és külső munkákon dolgozhatott a felrobbantott hidak, vasúti vonalak helyreállításán. Mire évek múltán hazatért, oroszul is jól beszélt. Így megbocsátották neki Géza kormányfőtanácsosi nagyapját is. Megúszták a kitelepítést és mire Géza megszületett, a Nagy Imre-kormány megalakulására időzítve érkezését, már viszonylag konszolidált körülmények között éltek. Géza titokban novellákat írogatott, olykor még versírásra is vetemedett, de azért a próza volt az erőssége. Érződött némi Kerouac, illetve Salinger hatás, de hát a ’70-es évek elejére már minket is elért a beatnemzedék szele. Amúgy nekem tetszettek a dolgai. Afféle kelet-európai road movie novellák voltak, de azért felbukkant benne némi szociológiai szál is. Szóval érdekes kísérletek voltak: Géza nem volt tehetségtelen írójelölt. Oké, mondtam tehát Gézának, de hogy segíthetnék neked? Mesélhetnél a kalandjaidról, meg néha talán veletek mehetnék erre-arra. Apád agyonvág téged és engem is, ha a zsaruk elől menekülsz, vagy a Balcsinál tejet, kiflit lopsz hajnalban a közért elől, esetleg seggrészegen próbálod eltalálni a két kulcslyuk közül az igazit. A kocsmák népe pedig nem tudja ki vagy és a szemüvegesekre utazó hórukkemberektől nem tudlak megvédeni. Géza sarkon fordult és egy ideig nem szólt hozzám és az írásait sem mutatta meg, de azután, talán belátva, hogy igazam van, megenyhült és helyreállt a barátságunk. Eljött az érettségi ideje, Géza persze egy elegáns Fosbury-vel vette az akadályt. Ahogy lenni szokott, elvesztettük szem elől egymást. Én megkezdtem hosszú menekülésem a blokkolóórák, a kötött munkaidő réme elől és elmerültem a segédmunkás lét viszonylagos szabadságában. Gézával évek múlva találkoztam újra a 6-os villamoson. Épp próbáltam egy reggelig tartó alkoholba áztatott baráti találkozó után ébren és állva maradni. Egyszer csak Géza arca bukkant föl a tömegben és rám köszönt. Hogy vagy? – kérdezte. Már jobban, de hol vannak a novelláid, a regényeid? – kérdeztem. Géza szomorúan nézett rám. Tudod – mondta halkan –, egy tervezőirodán dolgozom mérnökként és a család... Nem volt időm írni. A következő megállónál leszállt. Többé nem találkoztunk.
Szerző
Témák
gimnázium író

Kentaurbeszéd – Spiró György: Március 15.

Publikálás dátuma
2020.03.15. 07:30

Fotó: Marabu
Nem az úgynevezett történelmet kell tanítani, nem évszámokat, neveket, életrajzokat, hanem a nagy írók legszellemesebb műveit.
Egy-egy nagy esemény sok évszázadig nyomot hagy a nemzet történelmében; ilyen volt nekünk 1848-49 és 1956, és több ekkora erőfeszítés nem is történt. A kiegyezés után alapított és kiépült városok arculatán és a folyók szabályozottságában máig látható, mit köszönhetünk a szabadságharcnak, amelynek akkor is a haszonélvezői vagyunk, ha nem tanítják, ha eltagadják vagy hazudoznak róla. Ugyanez mondható el az 56-os felkelésről is: minden jót, ami hat és fél évtized alatt a rengeteg rossz között történt velünk, a felkelőknek köszönhetünk. Március 15-ét persze hamarosan ugyanúgy pogrom követte, mint Buda török alóli felszabadítását; a fontolva vagy sietősebben haladó magyarok közötti gyűlölség akkora volt, mint nagy társadalmi változások alkalmával mindenütt lenni szokott; akadtak hűek, akadtak árulók; voltak gyávák, lettek hősök; a magyar parlament pártjai ugyanúgy torzsalkodtak, mint bárhol másutt, és akadtak, akik nagy vagyonokat loptak össze, például a Zichy-kincseket. Kossuth, a nagy szónok Debrecenben úgy jelentette be a Habsburgok trónfosztását, hogy a képviselőház nem is szavazhatott róla, ami nem feltétlenül volt szerencsés lépés abban a pillanatban. Ugyancsak Kossuth közvetlenül a vereség előtt felajánlotta a magyar koronát a cárnak; rossz belegondolni, mi történt volna, ha a cár elfogadja. Az ország vezetésének legplasztikusabb képét Jókai festette meg korabeli naplójában, 1980-ban merték csak kiadni először, de a MEK honlapján szerencsére hozzáférhető; a nagy mesemondó ebben a művében végig igazat mondott. Nem az úgynevezett történelmet kell tanítani, nem évszámokat, neveket, életrajzokat, hanem a nagy írók legszellemesebb műveit; nem győzöm ismételni: Jókai 48-49-es naplóját és Mikszáth Jókai-életrajzát tessék tanítani a középiskolában. Az aradi vértanúk közül sokan egyetlen szót sem tudtak magyarul, úgy harcoltak a magyar szabadságért (a vezényleti nyelv a német maradt). Több forgott kockán számukra, mint a magyar függetlenség: a szabadság mint olyan. Görgei, tudjuk, nem volt áruló. Damjanich, az egyik legnagyszerűbb katonánk – ő is aradi vértanú – szintén nem tudott magyarul, a szerbeknek szerbül üzente, hogy az írmagjukat is ki akarja irtani, és ő, a szolnoki áttörés hőse Szenttamásnál a modern kor első etnikai vérengzését rendelte el, amelyre a szerbek hasonlóképp válaszoltak, és ennek a szörnyűségnek a második világháborúban borzalmas következményei lettek. Ugyanez történt Erdélyben, az országgyűlés hiába igyekezett vonakodva helyrehozni. A szabadságharcot a társadalmi egyenlőség eszméje mellett elsősorban a nacionalizmus, a felvilágosodást követő új világvallás mozgatta, a polgári nemzeti eszme első látványos harcát vívták ekkor Európában, és nálunk tartott a legtovább. Vallásalapító korszak volt ez mindenképpen, az 1840-es években alapították a bahaizmust, a mormon vallást, az internacionalista kommunizmust, a lengyelek pedig a towianizmust, és nem volt még világos, hogy a meggyengült egyházak és az országhatárokat alig ismerő feudalizmus helyére lépő nemzetállami eszme, a nacionalizmus lesz a legerősebb. Amiért azonban ez a nagy háború, amelyben a magyarság és a magyarrá váló nemzetiségek legkülönbözőbb társadalmi rétegei részt vettek, igazán jelentős: ekkor harcolják ki eleink a jogegyenlőséget, ekkor szüntetik meg a jobbágyságot, ekkor hirdetik ki a felekezetek igazi egyenlőségét, ekkor választják szét a vallást és az államot, ekkor teszik lehetővé a világi közoktatás kiépítését, és – elkésve, máig megvalósítatlanul – ekkor merül fel először a Duna-menti népek egyesítésének gondolata. A megtorlás ugyanolyan rettenetes, mint 56 után, és Ferenc József, a gyilkos, akit a magyarok majd Ferenc Jóska néven domesztikálnak maguknak, ugyanúgy kénytelen kiegyezni, mint Kádár, aki kacsintgatni fog a népnek a tévé képernyőjén. A Bach-korszakot kevesen merték ábrázolni, Madách szatírája, A civilizátor nálunk csaknem egyedül áll (a környező népek írói bátrabban ábrázolták e prekafkai világot). A kialakuló magyar polgárság úgy tett, mintha mindenáron feledni akarna, akárcsak 1957-ben, és két és fél hónappal az aradi kivégzések után önfeledten tódult a pesti Nemzeti Színház súlyosan mellébeszélő bohózatának a bemutatójára, a címe Liliomfi, népszerűségét a Bánk bán vagy Az ember tragédiája azóta sem képes lepipálni. Mégis lett kiegyezés, és vele európai léptékű fejlődés néhány évtizedig, máig ebből élünk. Hogyan is történt voltaképpen, hogy két német nyelvű város, Pest és Buda, az 1820-as évektől kezdve fokozatosan magyar nyelvűvé vált, a szlovák, a szerb, a zsidó és a magyar lakosságával együtt? Különös folyamat lehetett, spontán és békés, az európai főutak kereszteződésében, ahol rengeteg volt a bordély, és nem volt tanácsos a városfalon kívülre menni, mert agyonütötték és kirabolták az embert. A magyarra azóta sem lefordított nemzetiségi irodalmak első regényei és novellái többet árulnak el belőle, mint Jókai utólagos konstrukciói (például az Eppur si mouve meg a Kárpáthy Zoltán). A reformkori és a szabadságharc utáni liberális gondolkodók – Széchenyi, Eötvös, Kemény Zsigmond, Jókai – tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az ausztroszlavizmus kialakulására a magyarságnak észszerűen kellene válaszolnia. A válasz nem volt szerencsés, ebből lett hét évtized múlva a kisantant és Trianon. A napóleoni háborúkat követő európai szentszövetségi rendszer kialakításakor ugyanis a Metternich vezette Ausztria felismerte, hogy a cári Oroszország pánszláv nyomulásának ellent kell állnia, ezért a Habsburg Birodalomban élő szláv alattvalók történelmi és nyelvi öntudatra ébredését sok pénzzel és tudományos stallumokkal segítette. Az osztrákok erősen támogatták a cseh, a szlovák, a horvát és a szlovén nyelvújítást és történetírást, ekkor kezdték e népek népköltészeti alkotásait németre fordítani, Goethe is ekkor fedezi fel és dicsőíti messzehangzón a délszláv verses epikát. Merőben oroszellenes ténykedésnek szánták a szláv népek kulturális támogatását az osztrákok, Világos után mégis magyarellenes lett. A magyar liberális nemzeti ideológia, amely a korszellemet pontosan úgy követte, mint a szláv népek és a románok nemzeti ébredése, a Monarchiában a magyarsággal szemben számbeli többségben lévő nem magyar nyelvű lakosokat megpróbálta a magyar nyelvű iskoláztatásba terelni, ami azonban csak akkor sikerülhetett volna, ha erőszakmentesen történik, pontosan úgy, mint a német Pest és a német Buda elmagyarosodása fél évszázaddal korábban. Az öntudatra ébredő kelet-európai népek politikusai, mind a feudalizmus védelmezői, mind a polgárosodás harcosai, akik amúgy minden lehetséges eszközzel háborúztak egymás ellen, az agresszív nacionalizmus ernyője alatt voltak csak képesek kiegyezni egymással, ami egyben azt jelentette, hogy a szembefordultak a magyarokkal. A szláv népek és a románok nacionalizmusa semmiben sem különbözött a magyartól, sokszor Petőfi németellenes verseinek fordításával uszítottak a magyarok ellen, csak a gyűlöletes nép nevét kellett kicserélni. A magyar polgári demokrácia hirdetői, Ady, Jászi és társaik hiába intettek, hogy katasztrófa közelít, a Monarchia törvényszerű szétesése Hungáriát, amelyben aránylag sokáig sok nemzetiség élhetett viszonylagos békében egymással, egymásra fenekedő nemzeti államokká tördelte szét. A korábbi évszázadok hungarus-tudata elhomályosult, helyét védekezőleg is, támadólag is, visszavetítve is a magyar-tudat vette át. A 48-as forradalom és szabadságharc leverése óta tudjuk, amit Kossuth is látott, a Deák-párt is tudta, és két világháború mutatta meg: a magyarságnak csak akkor van esélye a túlélésre, ha a szomszédaival azonos katonai rendszerbe tartozik, vagy legalább hosszú távú katonai szövetséget köt velük. Nem létezhet olyan magyar kormány, amely ezt a tanulságot elfelejtené. Március 15-én esett az eső. A tüntetők hazamentek és megebédeltek, majd előszedték az esernyőt, és visszamentek tüntetni. Ha nem lettek volna ennyire csökönyösek, ma nem beszélnénk magyarul.
Szerző
Frissítve: 2020.03.15. 07:42