Kentaurbeszéd – Spiró György: Március 15.

Publikálás dátuma
2020.03.15. 07:30

Fotó: Marabu
Nem az úgynevezett történelmet kell tanítani, nem évszámokat, neveket, életrajzokat, hanem a nagy írók legszellemesebb műveit.
Egy-egy nagy esemény sok évszázadig nyomot hagy a nemzet történelmében; ilyen volt nekünk 1848-49 és 1956, és több ekkora erőfeszítés nem is történt. A kiegyezés után alapított és kiépült városok arculatán és a folyók szabályozottságában máig látható, mit köszönhetünk a szabadságharcnak, amelynek akkor is a haszonélvezői vagyunk, ha nem tanítják, ha eltagadják vagy hazudoznak róla. Ugyanez mondható el az 56-os felkelésről is: minden jót, ami hat és fél évtized alatt a rengeteg rossz között történt velünk, a felkelőknek köszönhetünk. Március 15-ét persze hamarosan ugyanúgy pogrom követte, mint Buda török alóli felszabadítását; a fontolva vagy sietősebben haladó magyarok közötti gyűlölség akkora volt, mint nagy társadalmi változások alkalmával mindenütt lenni szokott; akadtak hűek, akadtak árulók; voltak gyávák, lettek hősök; a magyar parlament pártjai ugyanúgy torzsalkodtak, mint bárhol másutt, és akadtak, akik nagy vagyonokat loptak össze, például a Zichy-kincseket. Kossuth, a nagy szónok Debrecenben úgy jelentette be a Habsburgok trónfosztását, hogy a képviselőház nem is szavazhatott róla, ami nem feltétlenül volt szerencsés lépés abban a pillanatban. Ugyancsak Kossuth közvetlenül a vereség előtt felajánlotta a magyar koronát a cárnak; rossz belegondolni, mi történt volna, ha a cár elfogadja. Az ország vezetésének legplasztikusabb képét Jókai festette meg korabeli naplójában, 1980-ban merték csak kiadni először, de a MEK honlapján szerencsére hozzáférhető; a nagy mesemondó ebben a művében végig igazat mondott. Nem az úgynevezett történelmet kell tanítani, nem évszámokat, neveket, életrajzokat, hanem a nagy írók legszellemesebb műveit; nem győzöm ismételni: Jókai 48-49-es naplóját és Mikszáth Jókai-életrajzát tessék tanítani a középiskolában. Az aradi vértanúk közül sokan egyetlen szót sem tudtak magyarul, úgy harcoltak a magyar szabadságért (a vezényleti nyelv a német maradt). Több forgott kockán számukra, mint a magyar függetlenség: a szabadság mint olyan. Görgei, tudjuk, nem volt áruló. Damjanich, az egyik legnagyszerűbb katonánk – ő is aradi vértanú – szintén nem tudott magyarul, a szerbeknek szerbül üzente, hogy az írmagjukat is ki akarja irtani, és ő, a szolnoki áttörés hőse Szenttamásnál a modern kor első etnikai vérengzését rendelte el, amelyre a szerbek hasonlóképp válaszoltak, és ennek a szörnyűségnek a második világháborúban borzalmas következményei lettek. Ugyanez történt Erdélyben, az országgyűlés hiába igyekezett vonakodva helyrehozni. A szabadságharcot a társadalmi egyenlőség eszméje mellett elsősorban a nacionalizmus, a felvilágosodást követő új világvallás mozgatta, a polgári nemzeti eszme első látványos harcát vívták ekkor Európában, és nálunk tartott a legtovább. Vallásalapító korszak volt ez mindenképpen, az 1840-es években alapították a bahaizmust, a mormon vallást, az internacionalista kommunizmust, a lengyelek pedig a towianizmust, és nem volt még világos, hogy a meggyengült egyházak és az országhatárokat alig ismerő feudalizmus helyére lépő nemzetállami eszme, a nacionalizmus lesz a legerősebb. Amiért azonban ez a nagy háború, amelyben a magyarság és a magyarrá váló nemzetiségek legkülönbözőbb társadalmi rétegei részt vettek, igazán jelentős: ekkor harcolják ki eleink a jogegyenlőséget, ekkor szüntetik meg a jobbágyságot, ekkor hirdetik ki a felekezetek igazi egyenlőségét, ekkor választják szét a vallást és az államot, ekkor teszik lehetővé a világi közoktatás kiépítését, és – elkésve, máig megvalósítatlanul – ekkor merül fel először a Duna-menti népek egyesítésének gondolata. A megtorlás ugyanolyan rettenetes, mint 56 után, és Ferenc József, a gyilkos, akit a magyarok majd Ferenc Jóska néven domesztikálnak maguknak, ugyanúgy kénytelen kiegyezni, mint Kádár, aki kacsintgatni fog a népnek a tévé képernyőjén. A Bach-korszakot kevesen merték ábrázolni, Madách szatírája, A civilizátor nálunk csaknem egyedül áll (a környező népek írói bátrabban ábrázolták e prekafkai világot). A kialakuló magyar polgárság úgy tett, mintha mindenáron feledni akarna, akárcsak 1957-ben, és két és fél hónappal az aradi kivégzések után önfeledten tódult a pesti Nemzeti Színház súlyosan mellébeszélő bohózatának a bemutatójára, a címe Liliomfi, népszerűségét a Bánk bán vagy Az ember tragédiája azóta sem képes lepipálni. Mégis lett kiegyezés, és vele európai léptékű fejlődés néhány évtizedig, máig ebből élünk. Hogyan is történt voltaképpen, hogy két német nyelvű város, Pest és Buda, az 1820-as évektől kezdve fokozatosan magyar nyelvűvé vált, a szlovák, a szerb, a zsidó és a magyar lakosságával együtt? Különös folyamat lehetett, spontán és békés, az európai főutak kereszteződésében, ahol rengeteg volt a bordély, és nem volt tanácsos a városfalon kívülre menni, mert agyonütötték és kirabolták az embert. A magyarra azóta sem lefordított nemzetiségi irodalmak első regényei és novellái többet árulnak el belőle, mint Jókai utólagos konstrukciói (például az Eppur si mouve meg a Kárpáthy Zoltán). A reformkori és a szabadságharc utáni liberális gondolkodók – Széchenyi, Eötvös, Kemény Zsigmond, Jókai – tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy az ausztroszlavizmus kialakulására a magyarságnak észszerűen kellene válaszolnia. A válasz nem volt szerencsés, ebből lett hét évtized múlva a kisantant és Trianon. A napóleoni háborúkat követő európai szentszövetségi rendszer kialakításakor ugyanis a Metternich vezette Ausztria felismerte, hogy a cári Oroszország pánszláv nyomulásának ellent kell állnia, ezért a Habsburg Birodalomban élő szláv alattvalók történelmi és nyelvi öntudatra ébredését sok pénzzel és tudományos stallumokkal segítette. Az osztrákok erősen támogatták a cseh, a szlovák, a horvát és a szlovén nyelvújítást és történetírást, ekkor kezdték e népek népköltészeti alkotásait németre fordítani, Goethe is ekkor fedezi fel és dicsőíti messzehangzón a délszláv verses epikát. Merőben oroszellenes ténykedésnek szánták a szláv népek kulturális támogatását az osztrákok, Világos után mégis magyarellenes lett. A magyar liberális nemzeti ideológia, amely a korszellemet pontosan úgy követte, mint a szláv népek és a románok nemzeti ébredése, a Monarchiában a magyarsággal szemben számbeli többségben lévő nem magyar nyelvű lakosokat megpróbálta a magyar nyelvű iskoláztatásba terelni, ami azonban csak akkor sikerülhetett volna, ha erőszakmentesen történik, pontosan úgy, mint a német Pest és a német Buda elmagyarosodása fél évszázaddal korábban. Az öntudatra ébredő kelet-európai népek politikusai, mind a feudalizmus védelmezői, mind a polgárosodás harcosai, akik amúgy minden lehetséges eszközzel háborúztak egymás ellen, az agresszív nacionalizmus ernyője alatt voltak csak képesek kiegyezni egymással, ami egyben azt jelentette, hogy a szembefordultak a magyarokkal. A szláv népek és a románok nacionalizmusa semmiben sem különbözött a magyartól, sokszor Petőfi németellenes verseinek fordításával uszítottak a magyarok ellen, csak a gyűlöletes nép nevét kellett kicserélni. A magyar polgári demokrácia hirdetői, Ady, Jászi és társaik hiába intettek, hogy katasztrófa közelít, a Monarchia törvényszerű szétesése Hungáriát, amelyben aránylag sokáig sok nemzetiség élhetett viszonylagos békében egymással, egymásra fenekedő nemzeti államokká tördelte szét. A korábbi évszázadok hungarus-tudata elhomályosult, helyét védekezőleg is, támadólag is, visszavetítve is a magyar-tudat vette át. A 48-as forradalom és szabadságharc leverése óta tudjuk, amit Kossuth is látott, a Deák-párt is tudta, és két világháború mutatta meg: a magyarságnak csak akkor van esélye a túlélésre, ha a szomszédaival azonos katonai rendszerbe tartozik, vagy legalább hosszú távú katonai szövetséget köt velük. Nem létezhet olyan magyar kormány, amely ezt a tanulságot elfelejtené. Március 15-én esett az eső. A tüntetők hazamentek és megebédeltek, majd előszedték az esernyőt, és visszamentek tüntetni. Ha nem lettek volna ennyire csökönyösek, ma nem beszélnénk magyarul.
Szerző
Frissítve: 2020.03.15. 07:42

Talajvesztett emberek

Publikálás dátuma
2020.03.14. 20:02

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Feleségként és férjként üvölt egymással Básti Juli és Stohl Andás. Végképp elszakad a húr, annyira megerőltetik a hangszálaikat, hogy a nyaki ütőereik is kidagadnak tőle, valósággal szikrázik a színpad a feszültségtől. A nevem Mary Page Marlowe című darabot látjuk a Centrál Színházban, Puskás Tamás rendezésében. A nőnapon mutatták be ezt az érdekes nőről szóló darabot, amit Tracy Letts írt, aki nálunk, meg valószínűleg a világban is, az Augusztus Oklahomában című darabjáról a leginkább közismert, amiért Pulitzer-díjat is bezsebelhetett. A kontinensen először a Vígszínházban adták, Eszenyi Enikő rendezésében. Kesernyés, azt is mondhatnám, hogy pikírt, különös vígjáték ez széthullóban lévő családról, erőteljesen éles párbeszédekkel, trágár kifejezésekkel, vaskos jelenetekkel, elkenődött, kallódó, kapcsolatokat nem lelő, soha meg nem valósuló álmokat kergető, fájdalmasan megfeneklett emberekkel. Akik egymást tépik-nyúzzák, másokat okolnak a bajaikért, ugyanakkor maguk is már önpusztítóakká váltak. És miközben ez lúdbőröztető, röhejes is, mert tulajdonképpen végtelenül pitiáner, kisszerű, abszurdba forduló. Családban is elmagányosodott, szeretethiánnyal küzdő emberek, akik nemigen tudnak szeretetet adni. Képtelenek kirángatni magukat hajuknál fogva a gödörből, vergődnek, kínlódnak, és nem csupán másokat, hanem magukat is megmarják, elevenen elemésztik. Most Básti és Stohl jelenete ennek valóságos esszenciája. Két nagy színész sűrít bele sok mindent abból színpadi párharcába arról, amit az életről tud, az ötven éves Mary Page Marlowe-ként, és a szintén ötven körüli férjeként, Ray-ként. A nő harmadik balesetét okozta, ráadásul totálisan ittasan, úgy kilengett a szonda, hogy a rendőrök azt mondták, ilyet még nem láttak. Több év börtön néz ki ezért. Mary most is piás, az alkoholtól meg nyilván a szorongástól szinte görnyedezik. Ray kezdetben macsós fölénnyel korholja, a magabiztos férfi szemszögéből szemrehányásokat tesz, túlzottan is józan hidegséggel érvel, mindinkább felemelve a hangját. Mary egyre jobban összemegy, töpörödik, ott helyben megsemmisül, de aztán visszariposztozik, nem hagyja magát, alkoholgőzösen is szócsatába bonyolódik. A férfi nyakatekert ötletekkel áll elő, hogyan lehetne valahogy, mindenféle hazugsággal felmentetni a csaknem halálos balesetet okozó feleségét. Ő azonban megmakacsolja magát, ha törik, ha szakad, le akarja ülni a büntetését, mert úgy érzi, megérdemli, és most igenis ezt akarja. A férj nem azzal érvel, hogy imádja, nem bírja ki nélküle, hanem, hogy a felesége börtönbe zárása meglehetősen rosszul jön majd neki az üzleti kapcsolataiban, rossz fényt vet ő rá is, és ezt valahogy meg kéne úszni. Hamis álságosság jelenik meg a heves szóáradatban, amit döbbent, lidérces csendek szakítanak meg fájdalmasan. A férfi nem feltétlenül azt mondja, amit valójában gondol, taktikázik, ügyeskedik, a maga malmára igyekszik hajtani a vizet. A nőben pedig átszakad a gát, neki már mindegy, úgy érzi nincs vesztenivalója, ami a szívén, az a száján, és előzúdul belőle az a temérdek sérelem, lelki seb, bántás, megalázottság, amit elszenvedett, és ez most jön és jön ki belőle megállíthatatlanul. Ettől a jól fésült, mindenáron rendezettnek, vonzónak, hódítónak, magabiztosnak látszani akaró pasas is meginog, hátrálni kezd a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. De nem akar megrendülni, azt gondolhatja ő menő férfi, aki hát ugye talál mind a tíz ujjára is nőt, de azért valahogy a felesége is fontos neki, ha másért nem, a jó üzleti híre miatt. Háborgó indulatok, kétségbeesett, talajvesztett emberek csapnak össze, akiknek a lábuk alatt az imént még volt talaj, de már azért inogott, hiszen a nő alkoholistává válásába nyilván vastagon belejátszott a nem megfelelő kapcsolatuk, a házasságon belüli elmagányosodásuk.
Tíz perc, ha van ez a jelenet, de akár három felvonásnyi életanyag sűrűsödik belé. Stohl, ha ez a darab megy, mindössze emiatt a jelenetért jön be a színházba, de érződik rajta, hogy így is megéri neki. És persze nekünk is. Amúgy a darab 11 jelenetben követi végig Mary életét. Aki nem tragédiába illő nagy hősnő, egy nő a hétköznapokból, csak most premier plánba kerül. De azért az átlagnál mégis sokkal több titok lengi körül. Nem kronologikus sorrendben követjük végig az életútját. Először negyven évesen látjuk őt egy gyorsétteremben, és ekkor sem sugárzik a boldogságtól. De megfigyelhetjük azt is, hogy kilenc hónapos korában hogyan vesztek össze a szülei a kis bepólyázott Mary fölött, és hogy rohant el feldúltan a mamája a lakásból, mert a férje csak a haverjaival, a velük való iddogálással törődött. A családi békétlenségben már a kis rácsos ágyban is része lehetett. Ebben az esetben természetesen csak egy pólyát látunk belőle, de a fiatalkori énjét amúgy sem Básti, hanem Borbély Alexandra testesíti meg. Látjuk például huszonhét évesen egy motelszobában, ahol a Fehér Tibor által alakított főnökével félrelép. Dan önelégülten elnyúlik az ágyon, repetát akarna a szeretkezésből, Mary már öltözködik, van némi bűntudata. Jó volt ez egyszer, de talán legközelebb már mégse kéne, bár a férfi forszírozza, hogy na mikor találkoznak újra. A nő mondja, hogy majd az irodában, de az ipse erőlködik, Mary tétova, hajlik is az újabb pásztorórára meg nem is. Benne van ebben mindkettőjük kielégítetlensége, boldogtalansága, az, hogy olyan nagyon nem tudják merre keressék a boldogság kék madarát, és, hogy ez a légyott jó volt, jó volt, de azért mégsem az igazi, lángoló szerelem, távol van a valódi egymásra találástól. Mozaikkockákból áll Mary portréja. Tán nem is kell egészen összeálljon. Amiket látunk villanások, életképek. Ha Örkény feltalálta az egyperceseket, akkor ezek mondjuk nyolc percesek, hiszen másfél óra az egész előadás, szünet nélkül. Legidősebben hatvankilenc évesen találkozunk Maryvel, szomorú állapotban, kórházban fekve. De nem ez az utolsó jelenet. Abban még tíz esztendővel fiatalabb. Patyolatban van éppen. Diskurál a harmincas pultossal, akit Rada Bálint személyesít meg. Jól esik nekik ez a kis könnyed társalgás. Közös hullámhosszon vannak. Tulajdonképpen tetszenek másiknak. A fiatalembernek érzékien villan a szeme, amit a nő kedves szimpátia mosollyal viszonoz, amiben megcsillan némi kissé megfáradt kacérság is. A férfi segítene kivinni a nő cuccait a kocsijához, és persze ő érti, hogy ez már-már felhívás keringőre, némiképp örül is neki, de azért nem kér belőle. Még visszanéz, de már megy kifelé, félhet is már a kapcsolatoktól, nem akar több lélekölő veszekedést, ugyanakkor persze csak jólesik neki, hogy mint nő, érdeklődést keltett. De számára, mint oly sok embernek, marad a magány. Szomorkás költészete, lebegése van ennek. Puskás Tamás rendezése, Bagossy Levente díszlete, Kárpáti Enikő jelmezei, Puskás Samu fordítása, Puskás Dávid zenéje és sok színész meg a gyerekszereplők a rövid jelenetekben meglehetősen koncentrált játéka, jó előadássá áll össze. Az említetteken kívül, Sztarenki Dóra, Hőnig Emma, Kramer Lujzi, Maszlag Bálint, Pálfi Dávid, Mészáros Piroska, Schmidt Sára, Scherer Péter, Ódor Kristóf, Buza Tímea, Cserna Antal rövid színpadi jelenlétük alatt is markáns karaktereket teremtenek.
Szerző

Szüdi János: Az Idő rostájában

Publikálás dátuma
2020.03.08. 16:07

Fotó: Luisa Ricciarini/Leemage
Nincs talányosabb dolog az időnél. Nincs, hiszen nem létezik, mégis mindenütt jelen van. Nincs eleje és nincs vége, mégis osztható, darabolható. Lehet végtelen, és lehet kurta. Nincs súlya, mégis mérhető. Nincs illata, nincs szaga, mégis érzékelhető. Nincs teste, mégis tapintható, lába sincs, mégis eljő, sőt elrohan. Szárnya sincs, mégis elszáll. Keze sincs, de őröl. Szája sincs, de vannak fogai, vasból. Az időt meg lehet előzni, ki lehet használni, le lehet késni, el lehet szalasztani. Mi mindent tesz, tehet az idő: eljön, jelen van, elmúlik, ránk nehezedik, fojtogat, megrémít, nyomaszt, kikezd. Az idő lehet barát és lehet ellenség. Annyi bizonyos, idő nélkül nincs ember. Ember nélkül nincs idő. Az idő az ember maga.

Akik az idő felett állnak

Lehet-e időtlen az ember? Legyőzheti-e az időt bárki? Igenis, meg nem is. Az idő felett a közös emlékezet áll. Akinek sikerül bekerülnie oda, az felülemelkedett az időn, mindaddig, ameddig létezik a közös emlékezet. A család a közös emlékezet legkisebb egysége, amelyben megmaradhat az ősök emlékezete. Egyik nemzedékről átszállhat a következőre. Míg ez a kiváltság a múltban jellemzően az arisztokrácia előjoga volt, napjainkra közös kinccsé válhat mindenki élete fényképek, filmek, levelek, naplók, legendák, internetes bejegyzések formájában. Átlépheti a közös emlékezet családi körét, aki életével megszolgálta azt. Megszolgálta, mert létrehozott, megalkotott, föltalált, meglelt valamit, amely maradandó. Valamit, amelyről sok-sok idő eltelte után is reá gondolnak. Természetesen kell a szerencse is ahhoz, hogy legyőzze az időt valaki. Ez a szerencse kézzel fogható jelzés az idő forgatagában, amely összekapcsolja az alkotót az alkotással. Hány, de hány isteni szikra eredetéről nincs tudomásunk! Van egy másik ága is az örök emlékezetnek. Ide tartoznak mindazok, akik szörnyű tetteikkel lépték át az elmúlás kapuját. Ők szolgálnának örök tanulságul az utókornak, miképpen kerüljék el, ami egyszer már gyászba borította az akkor élőket. Az is kiérdemli az örökkévalóságot, aki emlékeztet és irányt mutat: mi történt, miért, s mi a teendő a végzet megismétlődésének elkerülésére.

A művészet hatalma

Az emberiségnek létezik egy csoportja, amelynek tagjai arra születtek, hogy befolyásolják más emberek életét. Különleges képességgel bírnak, amelynek birtokában érzékszerveik eltérően működnek, mint az átlagembereké. Értik amit látnak, hallanak, szagolnak, tapintanak, s képesek átalakítani, megformálni, visszaadni, ami megfogalmazódik lelkükben. A testet öltött gondolat hatással van azokra, akik érzékelik azt. A művészek képesek irányt szabni, terelgetni másokat. Nem véletlen, hogy az önmaga érdekeit szolgáló hatalom mindent megtesz a művészek lekenyerezéséért. A szabad művészet veszélyes az ilyen hatalomra. A szabad művészet tükröt mutat a hatalom gyakorlásáról, a hatalmat gyakorlókról. A szabad művészet, a szabad művész figyelmeztet, ha baj van. A hatalom, ha van mit takargatnia, nem szereti a szabad művészetet, ezért megteremti a saját arculatát, s hozzárendeli a kellékeket. A diktatúra a külsőségek álarcába takarózik. Parádék, bálok, sportesemények, egyenruhák, zászlók, kitüntetések, avatások, felszentelések, plakátok, híradók sulykolják a hatalom üzeneteit, fedik el a valóságot, gerjesztik a félelmet. Nincs ez másképpen hazánkban sem. Lelkes, kipirult arcú, könnyező szemű, tapstól pirosló kezű hallgatósággal zsúfolásig megtelt terem zászlórengetege előtt felállított pulpitusról üzent hazánk miniszterelnök-pártelnöke híveinek és ellenfeleinek: „Mi magyarok, jók vagyunk, nagyon jók vagyunk, soha ilyen jók nem voltunk, Európa jövője vagyunk. Én vagyok a világ megmentője. Jaj, a kételkedőknek. Az erő velem van.” Szavainak van foganatja. Találkozik a néplélekkel. Ezeréves magyarságunk kevélysége jogalap mindenre. Ezt hirdetik a külsőségek. A múltból visszacsempészett relikviák, giccsek. A jelen sekélyes produkciói. Ezt hirdeti a korona és a jogar a parlamenti vitrinben, a kivágott fák helyére lerakott komor, fekete kőburkolat a Parlament előtt, az önmagába roskadt Kossuth-kormány százmilliókért rekonstruáltatott, a csupasz kőrengeteg oldalára visszacsempészett szoborcsoportja, az országot az I. világháborúba beléptető, a vesztes háborút lezáró békeszerződésért felelős miniszterelnök, ugyancsak százmilliókért újraöntött és visszaállított bronzalakja. Nemcsak a múlt kétes művészi értékű alkotásai vonnak dicsfényt a magyar cézár homloka köré. Korunk alkotói közül sokan segítenek megteremteni, újraéleszteni az elvesztett nemzeti dicső múlt mítoszát, sokan segítenek elfedni a múlt szennyesét, sokan segítenek fenntartani a dicső jelen látszatát.

A hatalom fogságában

Nem egyszerű dolog értéket teremteni egy olyan országban, ahol a művészeti mecenatúra a hatalom kezében van. Nem egyszerű dolog értéket teremteni egy olyan országban, ahol az éjszaka leple alatt egy kiváló alkotás helyébe a hatalom igénytelenségét tükröző szülemény kerülhet. A művészet alakíthatja a közízlést, azonban nem igazodhat a közízléshez. Nem igazodhat, különösen egy olyan időben, amikor a kormánypropagandának álcázott pártpropaganda mindent elárasztó termékei képviselik a hivatalos ízlés-irányzatot. A miniszterelnök-pártelnök sokat tett azért, hogy a közízlést magához, a mélybe rántsa. A miniszterelnök-pártelnök szívesen alkalmaz nagy embereket tapétának. Jól mutatnak a színpadon a sztárok. Jól mutat a miniszterelnök-pártelnök a sztárok sorfala előtt. A nagy emberek, a sztárok szívesen sütkéreznek a hatalom fényében, remélve, hogy szolgálatuk viszonzásra talál. Nem véletlen, a hatalomtól kapott címeket, rangokat, elismeréseket, ösztöndíjakat mindig körüllengi a gyanakvás, hogy a kedvezményezett az adományozó iránti hűség alapján érdemelte azt ki. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja garancia a megélhetéshez. Nem garancia arra, hogy a kedvezményezett fennakad az idő rostáján. Nem garancia a Magyar Corvin-lánc, a Nemzet Művésze elismerés sem. „Kezében óriás rostával/ Áll az Idő és rostál egyre, (…) De kik nem magvak a Jövőnek, / Mindig azok, akik kihullnak” (Ady Endre: Az Idő rostájában)
Szerző
Témák
idő