Heti abszurd: Hajózni nem muszáj

Publikálás dátuma
2020.03.15. 08:00

Fotó: ATTILA KISBENEDEK / AFP
Az ismert okok miatt elmaradnak az Idust ünneplő rendezvények, ez sorscsapás a hajómotívumokat szajkózó politikusoknak, áldás viszont nekünk, mert nem kell meghallgatnunk a sok sületlenséget a nemzet vitorláit dagasztó hülye szelekről, és megmenekülünk attól a beszédírói puffancstól is, hogy Szkülla és Kharübdisz között hányódva nekicsapják a hullámok a ladikunkat a sziklás partsza­kasznak. Az ókori görögöknél, Aiszkhülosz kartársnál, amikor a hajózási duma fénykorát élte, az állam, a társadalom volt a hajó. De hát Aisz­khü­losznak, aki kilencven drámát írt, tényleg szüksége lehetett a maga korában a hajómotívumra: „…szűk a bejárat: a görbe hajók ott állnak az útnak mentében sorban”. Németh Szilárdnak vagy Kósa Lajosnak meg úgy írják a hajós marhaságokat, hogy elmondhassák. Na, ettől óvott most meg bennünket a sors. Ritka ajándék. A kék kezű plenyós csávó (a héten azt találta mondani, hogy a turizmusnak kampó) szintén szeret ám hajókázni, mutatom, hogyan: „Kolumbusz sem tudta, amikor az Atlanti-óceán közepén hajózott, hogy akkor járt félúton.” (2016. február 28., Orbán Viktor évértékelő beszéde.) És még mindig ugyaninnen a holdbéli csónakostól: „Úgy tűnik, hiába múlnak az évszázadok, vannak dolgok, amelyek állandóak. Látunk állócsillagokat, melyekhez odatájolhatjuk saját hajónk helyzetét. Nyugaton a németül beszélő népek világa, a vaskancellárok földje. Keleten a nálunk százszorta nagyobb szláv katonanépek birodalmai. Délre a félhold hatalmas embertömegei, a kiapadhatatlan darázsfészek zsongása. Ma is ez a mi három tájolási pontunk. Berlin, Moszkva, Sztambul, pontosabban Ankara.” Ugyanennek a beszédnek a végén feltűnik a csónak aljában a vasmacska, naná, hogy a XXI. század elején, az infotechnológia korában Orbán nem tudja kihagyni (bocsi, Aisz­khülosz). „Arra, ami Brüsszelben történik, nincs jobb szó, mint hogy abszurd. Olyan, mintha egy ütközés előtt álló hajó kapitánya nem az ütközést akarná elkerülni, hanem kijelölné a nemdohányzó csónakokat. Mintha a lék befoltozása helyett azon vitatkoznánk, hogy melyik kabinba mennyi víz jusson.” Na, ez nem lesz most, úgyhogy szegény Idus megmenekül a kültelki hajós poénoktól. Kíváncsiságból egyébként megnéztem Gyurcsány Ferenc őszödi beszédét, van-e benne hajómotívum. Most nem akarnám a Ferit sztárolni, mert tele van a beszéd a szar/szarakodni szófordulat kacifántos változataival, előfordulnak benne cifra káromkodások is. De becsületére legyen mondva, annyira azért nem ment le kutyába, hogy az ótvaros hajómotívumot elővegye. Nincs benne sajka meg dereglye, hajóhad meg lögybölődő tengervíz. Lényegtelen amúgy, de megakadt volna rajta a szemem. Még Horthy se használta híres fehér lovas budapesti bevonulásakor, 1919. november 16-án, ami pedig kőkemény duma volt, ha ötven-hatvan évvel később mondja, alatta AC/DC vagy Rolling Stones szólhatott volna aláfestésnek („Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost. Ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta a nemzet koronáját, sárba tiporta a nemzet színeit és vörös rongyokba öltözködött.”). Pedig Horthynak valamivel több köze volt a vízhez és a hajózáshoz, mint a keleti félholdat a lyukas csónakból nézegető Orbán Viktornak. Megnéztem végül Kádár János eléggé terjedelmes 1957. május 1-jei beszédét, amely a Hősök terén hangzott el, műfaját tekintve passzol a Horthyéhoz, hiszen ugyanúgy legyőzöttként tekintett ’56-ra, mint Horthy a Tanácsköztársaságra. Nincs benne hajómotívum, emberek. Úgyhogy arra jutottam az ünnepi beszédek elmaradásának koronavírusos tavaszán, hogy ezek hozták vissza. Ezt is. Iduskám, ezt a sok hülye ladikáló dumát úsztad most meg, szeretettel üdvözöllek.
Szerző
Témák
Heti abszurd

Elkommunikált krízisek – avagy mit ne mondjunk rettegett pandémia idején

Publikálás dátuma
2020.03.15. 07:00
Pintér és Kásler Orbán Viktor sajtótájékoztatóján az Operatív Törzs ülése után
Fotó: Jani Martin / Népszava
Kásler Miklós biztosan remek professzor, de a kríziskommunikációs tankönyvekbe nem így fog bekerülni. A koronavírus-járvány operatív törzsének egészségügyi felelőse a létező összes – amúgy nem túl sok – szabályt megsértette már. Ezzel együtt jó hír, hogy kompetenciára épülő őszinteséggel lehet korrigálni, mert a járvány kezelése embert próbáló feladat, és a társadalom képes empatizálni.
A kríziskommunikáció önálló fe­jezet a szakirodalomban, és nem véletlenül. Egy elbaltázott, tétova vagy eltagadó lépéssorozat hosszú távú veszteséget jelenthet egy márkának vagy vállalatnak. Hálásabb a közönség az egyenes kiállásért, amivel egy hibát beismernek, mint ha később kiderül, hogy nem mondtak igazat, s ezzel kárt okoztak a fogyasztóknak. A járvány és a kormányok kapcsolata eredendően más, hiszen a pandémia nem az állam terméke, amely általában nem felelős a vírusokért. Hallgatással vagy halogatással persze válhat felelőssé, és bár nem akarta, ronthat a kritikus helyzeten. Annyi előnye azonban van, hogy nem dühös felhasználókkal áll szemben, hanem közös célok érdekében, közös platformon egy ország lakosságával.

Hazudni is kutya nehéz

Bőhm Kornél kríziskommuniká­ciós szakértő szerint mindig érdemes a korábbi krízisek tapasztalataihoz visszanyúlni. Ez most nem kifejezetten könnyű, hiszen világméretű pandémia elég régen – a SARS 2002-ben, a H1N1 2009-ben – tette próbára az egészségügyi ellátórendszereket és a kommunikációs stábokat. A rutin hiánya mellett az információ hiánya nehezíti ezeknek a kritikus helyzeteknek a kezelését. „Miközben a kormányok kommunikálnak és élőben közvetítik az operatív törzs mondásait, aközben a világban számos helyen vakcinákat tesztelnek vagy éppen önkéntes önmegfertőzőket keresnek a kutatók. Minden egyszerre zajlik, percről percre változik, és ez roppant gyors reakciókat kíván a döntéshozóktól” – magyarázza a szakértő, aki a Magyar PR Szövetség kríziskommunikációs tagozatának alapítójaként is tapasztalatot szerzett a témában. A járvány kezelésének nyilvánvaló kerete, hogy elkerülje a pánikkeltést, de egyúttal a bagatellizálást is: ezt a miniszterelnök helyesen hangsúlyozta. Bőhm Kornél szerint is meg kell előzni, hogy olyan közhangulat keletkezzen, amelyben a félelem a meghatározó, és kiszámíthatatlan emberi cselekedeteket, reakciókat hoz. „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember maga sem ösmeri az igazságot” – idézte a szakértő Esterházy Pétert, arra utalva, hogy adott esetben a nyilvánosság elé álló operatív törzs tagjai számára sem világos, mi a helyzet éppen az országban. De ez is nem eredendő alkalmatlanság, hanem egy gyorsan változó helyzet sajátossága.
„Nem gondolom, hogy sokkal több információ volna a birtokukban, csak okosan csepegtetnék, hogy ne szabaduljon el a pokol. Valószínűleg nincsen sokkal több információ, vagy az adatok nem olyan jellegűek, amelyek tiszta vizet öntve a pohárba gyökeresen más képet mutatnának. Ebben a pillanatban a vírus megismerése és a helyzet kommunikációs kezelése kéz a kézben jár” – mondja a kríziskommunikációs szakértő. Kommuniká­ciós hibasorozatként lehet értékelni, ha egy sajtótájékoztatón a közlő személy elfedi az információhiányt, mert nem akar inkompetensnek tűnni, de a tények feltárásakor nyilvánvaló hiányosságok, logikai bukfencek bukkannak elő, és több kérdés keletkezik, mint amennyi a kérdések megválaszolása előtt volt. Ha nincs elegendő információ, akkor ezt is bátran lehet közölni. Ha a helyzet súlyának megfelelően a miniszterelnök és a miniszter élőben vállalja a nyilvánosságot a keresztkérdések tüzében, és nincs ehhez teljes felkészültség, akkor az több, mint baki, és a stáb felkészültségét vagy a tájékoztatás átgondoltságát is megkérdőjelezi. Nem személyesen a miniszter tehet arról, ha egy adott pillanatban nem tudja, merre jártak 8-10 napon keresztül az iráni diákok, mert az információ még vagy nem volt teljes körű, vagy nem gondolták végig a közlést.

Eshetőség és esendőség

A kríziseket kezelőknek kompetens módon kell fellépniük, azt sugallva, hogy kezükben tartják a folyamatokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy új vírus gyorsan változó járványában tudniuk kell, mi fog történni öt perc múlva. És azt is „ér nem tudni”, hogy milyen lesz a pandémia lefolyása, és mikor keveredünk ki belőle. „Az események kontrollálása, befolyás alatt tartása azt jelenti, hogy vannak terveink, erőforrásaink és megoldásaink a különféle fordulatokra. A vállalati kríziskommunikációban azt szokták hangsúlyozni, hogy ha valamire nem tudjuk a választ, akkor sokkal célravezetőbb ezt egyenesen bevallani, mint találgatásokba bocsátkozni. Az utóbbi később mindig megbosszulja magát, mert a találgatásról hamar kiderülhet, hogy egy adat nem volt helytálló. Van egy mondás is, miszerint „ha az emberek stresszesek, akkor előbb azt akarják tudni, törődsz-e velük, mielőtt azzal törődnének, mit tudsz”. Sokkal jobban fogadják, ha nem tudod, mi fog történni vagy nem vagy száz százalékig kompetens, ha a szíveden viseled a történteket és elszánt vagy a megoldásra. A kommunikációs fellépésnél az empátiát, az együttérzést is meg lehet mutatni, de akár a szenvedélyt is” – állítja a szakértő. Egy hosszú távú kríziskezelés idején a kommunikációs hullámvölgyek, hibák vagy esetlenségek ugyan bizonytalanságot keltenek és nem segítik a félelem visszaszorítását, de ezek az esendőséget is mutathatják, és hogy mindenki megpróbál felnőni a feladathoz. Ezzel kapcsolatban az emberek megértőek tudnak lenni, nem véletlen, hogy a politikai elit is óvatosabb, mint más ügyekben.

Csakis a tiszta igazat

Bőhm Kornél azt mondja: a fő szabály szerint mindig az igazságot kell elmondani, éspedig lehetőség szerint a rendelkezésre álló teljes igazságot. A rossz hírt is közölni kell, mert mindenki szeret mihamarabb túlesni ezen. Kellemetlen és bizonytalan forgatókönyveket persze nem célszerű a nyilvánosság előtt találgatni, de a helyzetet sem kell szépíteni, ha az emberekre rossz vagy még rosszabb lehetőségek várnak. Ha viszont már megtörtént a baj, mert például egy kórház a teljesítőképessége határára ért, akkor ezt mindenképpen el kell mondani. A szakértő szerint az őszinteség mindig megtérül, még akkor is, ha az ember bukdácsol egy krízishelyzetben, mert ilyenkor fő szabály szerint hosszú távon kell gondolkozni. Bármi, amit mondunk, hosszabb távon is befolyásolja a szervezet reputáció­ját. Erre jó példa lehet a közösségi finanszírozással fejlesztett Brewie házi sörfőző tulajdonosainak az esete, akik kezdetben mellényúltak egy távol-keleti gyártóval, és sok hibás termék került ki az üzemből. „Ha egy vállalat korrektül feltárja, hogy rossz partnert választott vagy nem a tervek szerint halad az eladásuk, a jövőben a befektetői bizalmat erősíti. Sokkal inkább, mintha füllentenének a készletekről, miközben nem tudnak időben és megfelelő minőségben szállítani” – mondja Bőhm Kornél.

Csetlő-botló honfiak

A közéleti-politikai krízisek idején is vannak sérthetetlen aranyszabályok. Elengedhetetlen a megfelelő személy pontos és gyors reakciója a megfelelő kommunikációs eszközön. Elengedhetetlen, de nem minden. Egy-egy termék vagy márka védhetetlen hibát is véthet. Az elmúlt három évtized legnagyobb krízisét átélő Gyurcsány Ferenc nyílt és bevállalós kommunikációja sem menthette az őszödi beszéd utáni kormányválságot, ami később a lemondásig erodálta a közbizalmat. Ehhez persze kellett a Fidesz ellenzéki populizmusa is, nekik semmi sem volt drága a sikerhez vezető úton: égjen a tévészékház, világítsa be a polgárháborút, menjenek ostoba szociális népszavazásra az emberek. A kocka fordultával válságot élt át a Fidesz ravasz – szintén a „semmi se drága” elvén – összefogásra kárhoztatott ellenzék is, amikor kormányfői kasztingba bonyolódott, és vált a nyílt színi csetlés-botlás áldozatává. Manapság az MSZP-t kényszerítette kríziskommunikáció­ba a DK tagságfaragó szépelgése: ha mulya marad, tovább fogyhat, ha erősködik, oda lehet az összefogás. Emlékezetesek a személyes krízisek is. A nép egyszerű gyermekét játszó Kósa Lajos „A csengeri örökösnő” című bizarr szappanoperában, hét­mérföldes hiszékenysége örvén került kínos helyzetbe, amikor megfelelő személyként se gyorsat, se pontosat nem tudott mondani, csak percekig kószált szótlanul a kamera előtt, négyszáz évet öregedve. A kríziskommunikáció fenegyereke kétségkívül a magyar miniszterelnök, akinek sikerült laboratóriumi körülményeket (vö. egypártrendszer-közeli állapot) teremteni a beszédhez. Vagyis ritkán válaszol valódi sajtónak, és ha igen, akkor a kormányzati vagy családi korrupciót firtató kérdésekre azt mondja, pénzügyekkel nem foglalkozik, a Kossuth rádióban aládúcolt szerkesztőségben fogadja az arcpirítóan szexi alákérdezéseket. Barátját, Mészáros Lőrincet is az illiberális őrület menti: ő a lényének megfelelő egyszerűséggel csak annyit mond az újságírónak egy hungexpós krízisben: „Távolodjon el tőlem, kicsoda maga, hogy engem zaklat?!” Talán a börtönőröknek majd hiába mondja. 

Szerző

Az elfelejtett háború

Publikálás dátuma
2020.03.08. 13:31

Fotó: JACQUES PION / AFP - Jacques Pion / Hans Lucas
A minszki egyezmény hatálybalépése óta Európa megfeledkezni látszik Kelet-Ukrajnáról. Pedig a helyszínen a fegyverek sem némultak el teljesen, a lakosság pedig hovatovább öt éve szétlőtt házakban, bedeszkázott ablakokkal, nem működő közszolgáltatások mellett reménykedik, hogy előbb-utóbb újra normális emberi életet élhet.
„Nem véletlenül nevezik a helyet »szürke zónának«. Az itt lakó embereknek az élete is szürke: nincs világítás, sem víz, sem gáz. Katerina Dmitrivna lakásában nincs egy ép zug sem. A bejárati ajtóba golyó fúródott. Az ablakok betörtek, az üveg helyét műanyaggal töltötte ki, a konyhában bedeszkázta. A hűtőben van némi ennivaló, csakhogy a készülék nem működik rendesen. Tizenkét percenként leáll, így figyelmezteti a tulajdonosokat arra, hogy alacsony a feszültség. Ebédet készíteni majdnem ugyanolyan nehéz, mint a világűrben. Nincs víz, az elektromos tűzhelyt nem lehet bekapcsolni, a palackban lévő folyékony gáz pedig már egy hónapja elfogyott. A folyosón a különböző nemzetközi szervezetektől kapott száraz élelem várakozik. A kenyér ritkaságszámba megy, a helyi üzletbe csak alkalmanként hoznak. A kiszáradt péksütemények a konyhaasztalokon aszalódnak kétszersültként, ezek kerülnek majd a makarónilevesbe. Nem sok mindent lehet készíteni a ház közelében megrakott tábortűzön, a sokemeletes házak kevés megmaradt lakója ezért összedolgozik. Az egyik nagyobb edényt hoz, a másiknál még akad kevés krumpli a lakásban, a harmadiknál tűzifa maradt vagy némi gáz a palackban.” 

Sorskönyv a frontról

Nem valami világvége katasztrófafilm forgatókönyvéből származik a fenti idézet, hanem Eperjes Ildikó és Olekszandr Kacsura Sorskönyv a frontról – Háborús foszlányok című kötetéből. A magyar–ukrán szerzőpáros 2016-2018 között, a minszki békemegállapodások hatálybalépése utáni időszakban, az EBESZ által is felügyelt tűzszünet idején térképezte fel a frontzóna tényleges mindennapjait. A nagyvilág már alig-alig figyel a Donbászban (ismertebb nevén a Donyec-medencében) történekre. Messziről nézve béke van, ám belelapozva a Sorskönyvbe, más körvonalazódik – az elfelejtett háború nagyon is valóságos még mindig az ott élőknek. A minszki béke által diktált kompromisszum nemigen van ínyére azoknak, akik fegyverrel harcoltak minden talpalatnyi földért, majd vissza kellett vonulniuk olyan területekről, amelyeket véráldozattal szereztek meg. Most már csak időnként „szórják meg egymást” lövegekkel, „amikor az EBESZ nem figyel oda”, mesélik az önkéntesek, hozzátéve, hogy az oroszok folyamatosan provokálnak, magasról tesznek Minszkre, nagy kaliberű, tiltott lövedékeket használnak, miközben az ukrán hadsereg számára kötelezővé tette a kijevi vezetés a megállapodás előírásainak tiszteletben tartását.  

A nem is létező orosz katona

A Kossuth Kiadónál megjelent mű kordokumentum. Szociográfia, amely mellbevág és elgondolkodtat, megfogalmazza bennünk a kérdést, meddig dughatja homokba a fejét a világ, miközben emberek millió élnek katasztrófafilmbe illő körülmények között Európában. Megrögzött pacifistaként megdöbbent a megszólaltatott önkéntesekben buzgó harci kedv, az, hogy egyesek máig büszkék arra, hogy hány oroszt szedtek le a túloldalon, hogy a mesterlövész puskája nyelére vésett rovátkákkal számolja áldozatait. Ugyanakkor az is megfogalmazódik bennem, vajon ugyanilyen döbbenettel olvasnám mindezt, ha az én hazámat érte volna katonai agresszió, ha az én otthonomat lőtték volna szét hivatalosan nem is létező katonák. A donyecki származású Olekszandr a háború kezdetétől dokumentálja a frontzóna mindennapjait, a kötetben is jelent meg interjú, amit orosz katonával készített, aki ugyebár a Kreml szerint be sem tette a lábát ukrán területre. Olyan orosz katonával is beszélt, aki a tavaly év végi nagy fogolycsere keretében szabadult. „Moszkva egyébként a fogolycserével lényegében elismerte, hogy a saját katonái harcolnak a Donbászban” – mondta megkeresésünkre Olekszandr. Az ukrán újságíró kolléga a könyv anyagainak lezárása, 2018 decembere óta is tartja a kapcsolatot a könyv szereplőivel. „A napokban beszéltünk például telefonon Filipovics Péter kárpátaljai magyar katonával, aki elmondta, hogy hamarosan Budapestre érkezik. A Monja nevű zsidó mesterlövésszel egy hete beszéltem, ő március első felében jön a harci cselekmények zónájába, hogy folytassa a harcot. Gyenisz káplánnal is szinte mindennap beszélek. Ha külföldi újságírók érkeznek a Donbászba, akkor feltétlen elviszem őket Anatolij Vodolazkijhoz, akit a szeparatisták megkínoztak, miután ukrán zászlóval a kezében tüntetett Druzskivka város főterén 2014-ben. Nem tartjuk viszont a kapcsolatot az orosz állampolgárságú hivatásos katonával, akivel egy ukrán börtönben készítettünk interjút, ám visszakerült Oroszországba a legutóbbi fogolycsere keretében, pedig megígértük neki, hogy kap egy példányt a könyvből” – meséli. 

Zöld asztalnál más a valóság

Olekszandr a háború kezdetétől készített riportokat és interjúkat a Vosztocsnij Farvater internetes újság számára. Eleinte még azt gondolta, hogy a háborúnak hamarosan vége lesz. Az azonban mintha növekvő intenzitással folytatódna, mondja ma, 2019 márciusában, amikor a nagyvilág befejezett háborúként tekint a donbászi konfliktusra, amelyet a normandiai négyek (Franciaország, Németország, Oroszország és Ukrajna) a zöld asztalnál előbb-utóbb megoldanak. Olekszandr Donbászból azonban másképpen látja. „Kijevnek az erő pozíciójából kellene tárgyalnia Oroszországgal, nem csapatkivonásokkal” – vélekedik. „2014–15-ben a minszki tűzszüneti megállapodásoknak megvolt a maguk jelentősége. Elsősorban az, hogy szünet állt be a harcokban. Bizonyos mértékig visszatartó erő is volt, csakhogy kizárólag Ukrajna tartotta vissza magát az európai közvélemény nyomására. Az oroszok viszont továbbra is kitartóan megszegik a megállapodásokat, mivel látják, hogy semmilyen retorzió nem éri őket. Mind Porosenko előző, mind Zelenszkij jelenlegi elnök azt hangoztatja, hogy a minszki megállapodásoknak nincs alternatívája, és ez nagyjából így is van. Csakhogy Ukrajna bármit is írjon alá Oroszországgal, az oroszok megsértik az egyezményeket. Ott volt például az 1994-es Budapesti Memorandum, amely elvileg biztonsági garanciákat adott Ukrajnának, garantálta területi integritását cserébe azért, hogy Kijev feladta atomfegyvereit. A memorandumot Oroszország is aláírta, aztán éppen ő sértette meg azzal, hogy elcsatolta a Krímet. A csapatkivonásnak pedig az kellene legyen a lényege, hogy az orosz csapatok eltávoznak az ukrán–orosz határon túlra, az ukránok pedig az orosz határig érvényesítik a szuverenitásukat. Az viszont, hogy az ukránok is hátrálnak, meg állítólag az oroszok is, abszurd, mert még ha 30-40 km-re lennének is, az sem garancia arra, hogy nem lesz lövöldözés” – értékeli a helyzetet Olekszandr. Az ukrán kolléga elmondása szerint a csapatkivonás a gyakorlatban azt jelenti, hogy az oroszok által támogatott szeparatista erők visszavonulnak egy kilométert, és ugyanígy tesznek az ukrán katonák is. Ily módon keletkezett egy két kilométeres ütközőzóna. Elvileg ez a helyzet kedvező, mert lőfegyverrel már nem tudják egymást elérni, ezért nem alakulnak ki tűzharcok. Csakhogy emiatt aztán tüzérséggel kezdik el egymást lőni. Az oroszok a lakott települést használják pajzsnak. Az általuk kilőtt lövedékek jelentős része lakott területen csapódik be, de az ukrán válaszcsapások is. „Ez az egész helyzet, nem is tudom, kinek jó. Teljesen abszurd” – teszi hozzá.  

Magyar lány a Donbászban

Az, hogy egy Ukrajnában élő férfi újságíró éveken át dokumentálja a frontvonal mindennapjait, kétségtelenül bátor vállalkozás, de kevésbé meglepő, mint az, hogy a Sorskönyv másik szerzője Eperjes Ildikó magyar újságíró. Őt az a meggyőződés vitte Donbászba, miszerint ez a háború nem az ukránok ügye, mindannyiunk számára fordulópont. „A modern kori európai történelem 2014-ben új fejezetéhez érkezett, amikor – a második világháború után először – egy állam (Oroszország) egész egyszerűen elcsatolta egy szomszédos ország, Ukrajna területének egy részét: a Krím félszigetet. A Kreml ráadásul fegyverekkel és katonákkal kezdte el támogatni a kormányellenes lázadókat Kelet-Ukrajnában, és propagandaháborút indított, hogy aláássa Ukrajna, valamint a Nyugat demokratikus berendezkedését. A világ az atomháború szélére sodródott. Elkezdődött az új hidegháború. Engem mindez mélységesen megdöbbentett, az pedig lesújtott, hogy az évek múltával a világ kezdett beletörődni abba, hogy háború dúl Európa határán. Külpolitikai szerkesztőként úgy gondoltam, továbbra is fontos hitelesen tájékoztatni a közvéleményt e történelmi változásokról, ezért készítettem 2018-ban az ATV számára az Ukrajna háborúja című dokumentumfilmet, aztán pedig könyvírásba fogtam” – mondja Ildikó. Az Olekszandrral folytatott közös munka és a Sorskönyv létrejötte stílszerűen talán a sors műve volt, Ildikó egyik kiküldetése során alakult ki közöttük kiváló munkakapcsolat. Amikor pedig felvetette az ötletet, hogy jó lenne könyvet írni a háborúról, Olekszandr kapva kapott az alkalmon, mert neki akkor már több tudósítása, interjúja megjelent a harcok résztvevőiről. Az ő írásai jelentették a kiinduló alapot, amelyeket Ildikó kárpátaljai magyarokkal, grúzokkal, csehekkel és több más szereplővel készített interjúkkal egészített ki. Míg Olekszandr számára személyes, húsba vágó élmény ez a háború, Ildikó úgymond „felülről” is tudja szemlélni ezt a drámát. „Számomra az ukrajnai konfliktus kétfajta társadalmi berendezkedés, illetve irányítási stílus között is folyik. Az egyik a birodalmi jellegű szemlélet, amikor egy »istenember«, illetve annak beállított személy irányít egy közösséget, akit ezért nem is lehet demokratikus úton eltávolítani a hatalomból. Vallásos tiszteletet vár el, és csak a teljes odaadást mutató »hívei« érvényesülhetnek. A másik pedig a demokratikus játékszabályok betartása, amikor tudomásul veszi mindenki, hogy a választásokon lehet veszíteni, és amikor egy rossz vezetőt akár menet közben is elzavarhat a nép.”
Szerző
Frissítve: 2020.03.08. 13:32