Lényegében ugyanazokkal a tanulságokkal szolgált az elmúlt ezer év járványtörténelme

Publikálás dátuma
2020.03.15. 20:15

Fotó: Béres Márton / Népszava
„A csapás végeredményben megszokott dolog” – írja Albert Camus A pestis című regényében, hozzátéve, hogy a járványok és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják. Ha csak az elmúlt ezer év járványtörténelmét nézzük, mindegyik lényegében ugyanazokkal a tanulságokkal szolgált az utókor számára: 1. Terjedésének lassításában/megfékezésében az emberi tényező komoly szerepet játszik. 2. Az áldozatok számának nagyságrendjét komolyan befolyásolják az idejekorán bevezetett óvintézkedések. 3. A betegek izolálása, az egészségesek karanténba helyezése kulcsfontosságú. Mindezek betartása mellett is van a járványok kórtörténetében nagy adag bizonytalansági faktor, melyre minden felelőtlenséget, ellenállást, lázadást vagy bagatellizálást ráhúztak a történelem során.
Egy régi keleti legenda szerint egyszer a Pestis ígéretet tett egy jósnak, hogy nem szed ezernél több áldozatot Szmirnában. „Oh, Pestis, te átkozott, becsaptál engem – kesergett később a jós –, hiszen több mint húszezren haltak meg! – Biztosíthatlak – válaszolt a Pestis –, hogy én megtartottam a szavam, és csak ezer ember halálát okoztam közvetlenül, a többi tizenkilencezer saját félelmének és butaságának lett az áldozata.” Az 1739-es debreceni pestisjárvány kapcsán – a korábbiakra is hasonlóképp hivatkozva – például több elemzés is kitér rá utólagosan, hogy a közösségben számos feszültség adódott a hétköznapok rendjének felbomlásából, a bezártság és a betegségtől való félelem okozta kényszerű magányosság és jövőnélküliség érzéséből. A szabályszegők a nyomasztó érzésektől is szabadulni kívánhattak, amikor a direktívák ellenére látni akarták elzárt vagy még egészséges rokonaikat, folytatták munkájukat. Nagy kérdés – írják a korszak elemzői –, hogy a korabeli ember mitől félt jobban: a járványtól-e vagy megszokott életrendje szétzilálódásától. S hogy milyen módon próbálta ezt vagy azt kivédeni? Az is jól látható, hogy azokban az esetekben, amikor például az egyház és az állam között nem volt tökéletes az egyetértés a csapásra adott magyarázatokban és az ellene való védekezésben, az rengeteg bizonytalankodó ember számára jelentett kiskaput, fokozva ezzel a fertőzés veszélyét.  

Isten büntetése

A hazai pestisjárvány második hullámának idején, 1742 decemberében, a debreceni magisztrátus például kiadott egy úgynevezett pátenst (rendeletet), mely hosszú cáfolatokkal egészítette ki a helytartótanács által előírt rendszabályokat. A magyarázatot valószínűleg a város egyik prédikátora készítette, hiszen a prédikációs irodalom műfaji hagyományaihoz híven először értelmezi tárgyát (a pestisjárványt), majd sorra veszi a felhozható ellenérveket (amelyek a szabálysértők és lázadók véleményét alkották), és pontról pontra megcáfolja őket. A járvány értelmezésében a két évszázados protestáns hagyományt követi: a pestis az emberek bűnei által megbántott Isten büntetése. Ezt a vélekedést amúgy akkoriban az egész város ugyanúgy képviselte, mint prédikátorai, egyedül a dögvész elleni védekezés terén voltak más véleményen a lázadók. Nem ismerték el egyrészt, hogy a „külső eszközökkel való élés is hasznos és szükséges”, másrészt olyan eszközöket használtak, amelyeket a város és az ország évszázadok óta tiltott: „bűbájosok gyógymódjait vették igény­be”. A pro­testáns egyházak kétféle gyógyítási-védekezési módot írtak elő: egy belső, bűnbánatra és könyörgésre alapozott lelkiismereti gyógymódot, és a külső, orvosságokat és a higiénia különböző formáit magába foglaló védekezést. A debreceni szabályszegők egyfajta fatalista, a külső védekezést szinte teljesen elvető nézetet képviseltek. Érveik összecsengtek a magyarországi puritanizmus egyik jeles képviselője, a debreceni prédikátor, Komáromi Csipkés György Pestis pestise című, 1664-es munkájának egyes passzusaival, mely szerint azért megszeghetők a vesztegzár szabályai, azért lehet nyugodtan érintkezni pestisesekkel, mert az „Isten ember életének határt vetett, mellyet Senki által nem hághat”. Komáromi szerint „sült bolondság a döghalálnak eltávoztatására egy falut, várost, utczát és egy két házat bepecsételni. Mert közönséges csapása Istennek (a pestis), s sokszor, aki azt kerüli, a döghalál tőrébe esik, aki pedig nem, megmenekedik”.  

Szerencsétlen bolygóegyüttállás

Abban, hogy egy járvány Isten büntetése-e, vagy pedig a főellenség, az Ördög támadása, nem mindig volt konszenzus a transzcendenciára fogékony közösségekben, az viszont szinte minden eddigi, sok halálesetet követelő epidémia esetében egyértelmű, hogy a hit- vagy hiedelem­alapú következtetések nem keveset rontottak az amúgy sem rózsás helyzeten. Az I. világháborút követő spanyolnátha kapcsán, a spanyolországi Zamorában például a püspök nem volt hajlandó betartani a hatóságok által elrendelt gyülekezési tilalmat, ehelyett a templomokba rendelte a népet, hogy kiengeszteljék „Isten jogos dühét”. Ellenállása a spanyolországi járvány egyik legsúlyosabb halálozási arányát eredményezte a városban, ami ugyan a lakosoknak is feltűnt, mégsem hibáztatták érte a püspököt, inkább kitüntették hősies kiállásáért, azzal a megingathatatlan hittel, hogy ha nincsenek az engesztelő szentmisék, minden bizonnyal mindannyian odavesztek volna. Nemcsak a keresztények gondolták úgy, hogy a vírusok a láthatatlan világ hadseregének támadásai: Kína egyes területein a mai napig élnek azok a nézetek, melyek szerint sárkányok vagy démonok küldik az emberiségre a járványt – a történelem során nemegyszer sárkánykirályok nagyméretű ábrázolásaival rendeztek felvonulásokat az utcákon, hogy kiengeszteljék a haragos természetfeletti lényeket. Egy misszionárius orvos szintén a spanyolnátha kapcsán arról írt, hogy 1919 első hónapjaiban Sanhszi tartományban házról házra járva arra lett figyelmes, hogy a családok ollókat helyeztek a bejárati ajtókhoz, hogy azok elrettentsék, esetleg még azelőtt kettévágják a démonokat, mielőtt átlépik a küszöböt. Mások, mint a VI. Fülöp francia királynak készített jelentés szerzői úgy vélték, hogy a járványokat a bolygók szerencsétlen együttállása miatt keletkezett rossz levegő okozza, a pestis például a Jupiter és a Szaturnusz kedvezőtlen konstellációja miatt tombol. A miazma teória (nem más embertől, állattól, hanem kívülről érkező kórság) először az ókorban jelent meg, Hippokratész is írt róla, és széles körben ismert volt Indiában, Kínában és Európában. Úgy hitték, hogy minden nagy járvány hátterében a szerves anyagok rothadása, a mérgező levegő áll. Ez a feltevés amúgy egészen a késő XIX. századig tartotta magát sok helyen.

Fajok versengése a túlélésért

A fertőződés és a halálozás egyenlőtlenségeit az emberek nem pusztán az isteni vagy démoni befolyásoltságban vagy a rossz levegőben látták, hanem a kor aktuális nézeteinek megfelelően is igyekeztek (félre)magyarázni. Amikor Charles Darwin 1859-ben A fajok eredete című művében lefektette az evolúció és a természetes kiválasztódás szabá­lyait,­ nem állt szándékában azokat az emberi társadalmakra is alkalmazni. Ennek ellenére a XX. század elejére a közgondolkodásban elterjedtté vált az úgynevezett szociáldarwinizmus, amelyből egyenesen következett az eugenika vagy eugenetika áltudománya (olyan társadalomfilozófiai irányzat, mely az ember öröklött testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében beavatkozásokat szorgalmaz). Ennek korabeli hívei úgy tartották: az emberi fajok egymással versengenek a túlélésért. Így a szegényeket, illetve az etnikai kisebbségeket azért sújtják aránytalanul jobban a betegségek, mert az említett csoportok genetikailag kevésbé alkalmasak a túlélésre. Ennek persze mindig is ellentmondott, hogy azokban a városokban vagy országokban, ahol komolyan vették az idejében meghozott járványügyi óvintézkedéseket és fegyelmezetten betartották a szabályokat, szinte minden közép- és újkori járvány esetében lassult a fertőzés terjedése. Milánó pél­dául,­ egyfajta szigetként, az országos átlaghoz képesti aligáldozattal lett túl a XIV. századi pestisjárványon – igaz, hogy elég kíméletlenül járt el a városvezetés. Ahol felütötte a fejét a baktérium, azt a házat bedeszkázták, függetlenül attól, hogy hány még egészséges ember lakta. Ausztráliába pedig egyáltalán nem jutott el a spanyolnátha őszi hulláma, miután a szigetország még időben karanténintézkedéseket hozott a kikötőiben. A prevenció foganatosítására képtelen kormányzatok negatív példával szolgálva bizonyították a szigorú szabályozás hatékonyságát. 1918-ban, Perzsiának például (a mai Irán), miután a Brit Birodalom és az Orosz Birodalom „nagy játékának” következtében már a spanyolnátha megjelenése előtt kiszipolyozott áldozattá vált, esélye sem volt a spanyolnátha ellen. Az ország csődközeli helyzetben volt, közegészségügyi infrastruktúra nélkül, így amikor a járvány 1918 augusztusában felütötte fejét az északkeleti Mesed szent városában, semmiféle elkülönítő intézkedésre nem került sor. Két héten belül a szent város minden otthonában és munkahelyén jelen volt a betegség, az ősz során a lakosság kétharmada megfertőződött. Az emberek szabad mozgását semmilyen formában nem korlátozták, így az influenza a várost elhagyó zarándokok, kereskedők és katonák által az ország minden sarkába eljutott…

A mai értelemben vett karantén bevezetéséről először Raguza velencei gyarmat (a mai horvátországi Dubrovnik) rektora döntött 1377-ben. Ennek értelmében minden pestisgyanús területről érkező hajónak 30 napon át a kikötőn kívül kellett horgonyoznia. A később 40 („quaranta”) napra bővített korlátozás aztán a szárazföldön érkezőkre is ki lett terjesztve. Az időtartam eredeti alapja máig vita tárgya: vélhetően Hippokratész feljegyzéseit az akut betegségből való gyógyulásról, vagy valamely bibliai passzus alapján állapíthatták meg.

I. (Szent) Gergely pápa (590–604) pontifikátusa idején egy gyógyító csodáról is beszámol a történetírás: az 541–544-es pestisjárványt állítólag isteni beavatkozás fékezte meg. Gergely pápa harmadik napja nyilvános vezeklő ájtatosságot folytatott. Mikor a körmenet elhaladt Hadrianus császár mauzóleuma előtt, az épület kupolája fölött megjelent egy arkangyal, és az Isten haragjának elmúlását jelezvén a kardját a hüvelyébe dugta. A hagyomány szerint a pestis pusztítása már másnap megszűnt.

Szerző

Bűn bocsánat nélkül – Interjú Perintfalvi Ritával

Publikálás dátuma
2020.03.15. 17:39

Fotó: FERNANDO LAVOZ / NurPhoto
Aligha van nagyobb erő annál a spirituális-szakrális hatalomnál, amivel Istent képviselve fordulnak a papok a hívek felé. Perintfalvi Rita szerint ezt is megszentségtelenítik azok az egyházi emberek, akik gyerekeket, felnőtteket abúzálnak. A katolikus teológus fél éve gyűjti az áldozatok történeteit, és azt akarja elérni, hogy a tettesek világi büntetést kapjanak. A grazi egyetem tanárát a Ferenc pápa által indított megtisztulás hazai kilátásairól kérdeztük.
Ki lehet jelenteni, hogy a mai napig vannak szexuális abúzusban élő egyházi emberek? Ez olyan tény, amit senki sem kérdőjelezhet meg, főleg Ferenc pápának köszönhetően, aki zéró toleranciát hirdetett, és radikális változásokat szorgalmaz. Nem véletlen, hogy az ő idején indult el a változás. II. János Pálnak még más volt a hozzáállása. Azt mondta, ezek az ügyek olyannyira sértik a katolikus egyház hírnevét, hogy semmiképpen nem derülhetnek ki. Mivel ő egy kommunista közegből jött, érvelhetett azzal, hogy az egyházüldözés áll a háttérben, és hogy ez csak a dekadens Nyugaton történhet meg, ahol 1968 óta, a liberalizmus miatt teljesen elzüllöttek az emberek. A posztkommunista országokban ez most úgy hangzik, hogy csak a balliberális média vádaskodik. Ez tehát egy régi toposz, amit már a ’90-es években használtak, és nálunk ez ragadt be. Ferenc pápa azonban bölcsebb ennél. Az általa elindított változásokat már nem lehet lesöpörni az asztalról. Feloldotta a II. János Pál és XVI. Benedek által is folytatott pápai titoktartást, amit a botrányok elkerülésére vezettek be. Ma már az egyház saját belső szerve, a német Hans Zollner teológus-pszichológus vezette vatikáni Gyermekvédelmi Központ is azért működik, hogy segítsen a megtisztulásban. Ő tavaly látogatott Magyarországra, beszélt egyházi vezetőkkel is. Abban az időben robbant ki a lengyelországi botrány egy dokumentumfilmmel. Attól kezdve nem lehet azt mondani, hogy Kelet-Közép-Európában nincs ilyen probléma. Zollner adatokkal igyekszik feltárni, hogy milyen mélységű a strukturális probléma. Ő mondta azt a megrázó kijelentést, hogy a papi abúzus minden országban, minden kontinensen és minden kontextusban jelen van. És leginkább azért, mert e mögött olyan strukturális problémák – teológusként azt mondom, strukturális bűnök – húzódnak meg, amelyek az egyház szerkezetében rejlenek. Ne nyugtasson meg senkit, hogy Magyarországon nincsenek ügyek, nincsenek számok, mert ez csak azt mutatja, hogy még odáig sem jutottunk el, hogy elkezdjünk aktákat írni. Az áldozatok még odáig sem jutottak el, hogy merjék jelenteni az eseteket. Hányan keresték meg eddig az áldozatok közül? Tizennyolcan. De vannak olyan ügyek, ahol egy tettesnek van akár tíz áldozata is. Azt mondták, eszükbe sem jutott, hogy jelentsék az ügyet, mert azt gondolták, senki nem hisz nekik, vagy elindították a feltárás folyamatát, de nem lett belőle semmi. Egyházi szinten egyszer függesztettek fel valakit, de megkérték az áldozatot és a családját, ne vigyék világi bíróság elé az ügyet. Jóllehet ez egy nagyon súlyos bűn, akár 5–15 évig terjedő börtönbüntetést is kaphatott volna az elkövető. De végül nem tették meg a feljelentést az egyház kérésére, mondván, a papot felfüggesztették. Éli a világát, jól szituáltan, a közösség elismert tagjaként, akiről senki sem tudja, mit csinált. Kemény fába vágta a fejszéjét. Milyen indíttatásból tette? Megérintett az első beszélgetés, amikor tavaly októberben elkezdtem behatóbban foglalkozni a témával. Szerintem a jelenséggel foglalkozni kell, mert senki nem teszi olyan szinten és olyan súllyal, ahogy kellene. Ha egy egyházi vezető, Veres András püspök azt mondja, hogy tizenegynéhány esetről tud – nem tudom, hány évre, évtizedre visszamenően –, és közben olvassuk az egyéb európai statisztikákat, a németet elég alaposan ismerem, akkor ezt józan ember nem hiheti el. Számomra felháborító az a retorika, hogy nincsenek ügyek, ez az áldozatokat is felháborítja. Az ő történetüket, életüket hazudtolják meg. Sokszor azért kezdenek beszélni, mert nem akarják ezt hagyni. Mit tud mondani az áldoza­toknak? Meg tudom őket hallgatni. Kapcsolódtam egy pszichológussal is, mert ezek olyan komoly traumákat okoznak, amelyek évekre, évtizedekre tönkretehetnek egy embert. Sokan munkaképtelenek, alkalmatlanok a párkapcsolatra, nem működik a szexualitásuk. Együttműködöm büntetőjogásszal is, mert akkor lesz súlya ezeknek az ügyeknek, ha az áldozatok azt látják, a bűnös megbűnhődik. Ha a szexuális abúzus elszenvedői feleslegesnek érzik a kiállást, az újabb trauma számukra.
Perintfalvi Rita
Mi oka lehet egy, a „jó mindenhatóságát” hirdető szervezetnek arra, hogy nyilvánvaló bűnöket takargasson? A rendőrség vagy a politika is tisztább lesz, ha eltávolítják a korrupt rendőröket, pártembereket. Az egyház miért nem töri magát, hiszen az éltető bizalmat emésztik ezek az ügyek? Még élesebben fogalmaznék. Persze, sérül a bizalom, de több eset van, amikor egy ember gyónási szituációban bízza a titkait a papra, aki ezeken keresztül kezdi érzelmileg manipulálni az áldozatot, és szexuális játékszerré teszi. Nemcsak a bizalommal él vissza, hanem a papi hivatás spirituális-szakrális hatalmával. A hívek azért bízzák a papokra a titkaikat, mert Istent képviselik, és akik őt képviseli, nem tehetnek velem rosszat. Amit tesznek, azért iszonyatosan súlyos vétség, mert a spirituális-szakrális hatalmukat szentségtelenítik meg. Ennél nagyobb hatalom valószínűleg nincsen. Egy politikusnak nincs ekkora hatalma, mint egy lelki-spirituális embernek. Vannak támogatói az egyház berkein belül? Hivatalosan nincsenek. Alakultak bizottságok egyes egyházmegyében, hol transzparensen, hol nem, de engem eddig nem kerestek meg. Talán nem szeretnék tudni, amit tudok, de lehet sok más oka is. Én más úton kezdtem hozzá a feladatnak, Ferenc pápa példáját követve legfőképpen. De fontos, nem szabad azt mondani, hogy mindenki a bűnök rejtegetésében érdekelt. Vannak eltussolók és vannak feltárók az egyházon belül is. Nagy a küzdelem. Zollner kidolgozott egy eljárásrendet, hogyan kellene eljárni a püspöknek, aki az egyházmegyében felelős az ilyen esetekért. Azt javasolta, azonnal be kell vonni a nyilvánosságot, hogy ne lehessen szőnyeg alá söpörni az eseteket, és bocsánatot kell kérni az áldozatoktól. Hogy miért nem teszik meg mégsem? Az ír, az ausztrál vagy a bostoni történeteket ismerve valójában olyan mély és szétágazó bűnről van szó, aminek a nyilvánossága nagyon megrázná az egyházat. Minden ilyen esetben tömegével veszítették el a hívőket. Messze vagyunk még a szembenézéstől és attól, hogy akár – politikai kinyilatkoztatás helyett – a szószékről hangozzék el bocsánatkérés, az áldozatok megszólalásra buzdítása? Messze. Ausztriában 30 éve történt meg az, ahol mi tartunk. A botrány kirobbanásakor püspököknek kellett lemondaniuk a hivatalukról, papi szemináriumokat zártak be – mert nemcsak kiskorúak az áldozatok, hanem papi szeminaristák is, magyarországi esetről is tudok. Azóta ilyesmi nemigen történhet meg. Ehhez nálunk is meg kell szólalni az áldozatoknak, hogy a hívek és a papok is elhiggyék, ez tényleg létezik. Sok jószándékú pappal vagyok kapcsolatban, aki a tisztességes szolgálatra tette föl az életét, és aki nem tudja elhinni a vádakat, amíg nem szembesül velük, mert félti az egyházát és önmagát a szégyentől. Valóban meg fog rázkódni az egyház, valóban veszíteni fog a tekintélyéből, de az eltussolás hosszú távon nagyobb hitelvesztéshez vezet. Van összefüggés a megtisztulás és aközött, hogy a magyar katolikus egyház egészségtelenül közel áll az államhoz, és azonos platformon van a hatalommal? A posztkommunista országok egyházainak, de a magyar egyháznak mindenképpen nagy problémája, hogy 1989 után pénzügyileg függő helyzetbe került a mindenkori kormányoktól. Nincsenek viszont függő helyzetben a saját híveiktől, mert ha függenének, akkor ők legalább nyomást tudnának gyakorolni, ahogy ez a nyugati egyházakban megtörtént. Komolyan megrázkódtatta az intézményt, amikor több tízezer német katolikus elhagyta az egyházát, és nem fizette tovább az egyházi adót. Elgondolkodtató volt, amikor Észak-Amerikában elindultak a jóvátételi perek, és egyházmegyéket kellett bezárni. Amíg nálunk állami finanszírozásból táplálják az egyházakat, addig a nyilvánosság vállalása finoman szólva sem önérdek. Egy ilyen botrány után nem állna a politika érdekében a szoros kapcsolat, hiszen mennyi szavazatot hozna egy gyerekeket zaklató egyház? Ellensége vagy barátja lett több, amióta felkarolta a papi molesztálások ügyét? Jó kérdés. Először nyílt támadásokat kaptam. Volt egyházi ember, aki a Facebookon fenyegetett meg egy kommenthadjáratban azzal, hogy feljelent, mert szerinte én tussolom el az ügyeket. Privát e-mailekben is kaptam hideget-meleget. De amióta elindítottam a transzparenciát kikényszerítő számlálót, azóta elhallgattak a támadások, és sokan támogatnak. Elindult az erjedés. Mivel katolikus teológus vagyok, rengeteg hívő ember, sok pap is olvassa az oldalamat, sok támogatóm van köztük is, de egyelőre inkább privát üzenetben állnak mellém. Merre tovább? Könyvet ír, konferenciát szervez? Annak örülnék, ha lenne egy büntetőper, amiből kiderülne, milyen súlyosak ezek a bűnök, és hogy a tettes elnyeri méltó büntetését. Ez sok áldozatnak segítene. Keresett már könyvkiadó is. Nem írnék oknyomozó könyvet, hanem a jelenséget mutatnám meg, a problématudatot erősíteném. Mert az áldozatok sem tudják, mi történik velük. Biztatom őket, keressenek meg. Tartom a kapcsolatot velük mind a mai napig. Ha megérik bennük, hogy arcukkal vállalják a történetüket, és megértik, hogy nem nekik van szégyellnivalójuk, egyszer talán összehozom ezt a közösséget.

Perintfalvi Rita

Katolikus teológus, egyetemi tanár, a teológiai tudományok doktora. Szegeden és Bécsben szerzett egyetemi teológusdiplomát. A Grazi Egyetem Katolikus Fakultásának tanára. Élénk közírói tevékenységet folytat, a felszabter.blog.hu közösség egyik ­alapítója, a Magyarországi Teológusnők Öku­­me­nikus Egyesületének elnöke. Írásaiban a katolikus egyház megújítását és megtisztulását szorgalmazza, támogatja a papok által elkövetett szexuális abúzusok áldozatainak az ügyét, akik a perintfalviritapublik@gmail.com címen fordulhatnak hozzá.

Szerző

Így mérgeznek minket

Publikálás dátuma
2020.03.15. 14:23

Fotó: Népszava
Évtizedeken át súlyosan rákkeltő anyag szivárgott több tízezer ember ivóvizébe és születési rendellenességekkel jöttek világra gyermekek úgy, hogy a teflon gyártásához mérgező anyagot használó DuPont nagyvállalatnál tudtak a veszélyről, mégsem szóltak. Az egyik legnagyobb amerikai környezetszennyezési botrány kapcsán megnéztük, Magyarországon mi a helyzet. Kiderült: nem kell messze menni, hogy rákkeltő vegyi anyagokat találjunk a talajban és a csődöt jelentett cégek miatt nincs, aki rendezze a helyzetet. A fővárosban, Garén és Kiskunhalason is évek óta szivárognak a mérgek.
A Baranya megyei Garén a lakosság 10 évig arról sem tudott, hogy veszélyes hulladékot raknak le mellettük, erről ugyanis senki sem tájékoztatta őket. A több mint tíz éve felszámolás alatt álló Budapesti Vegyiművek hidasi gyártelepéről szállítottak ide mérgező vegyi anyagokat, 1979-től nyolc éven át, összesen 16 ezer tonna veszélyes vegyipari hulladékot. Ezeket ugyan mára elszállították és megsemmisítették, a Greenpeace által kiperelt adatok szerint 2015-ben a talajban a határérték 28 000-szerese volt a halogénezett aromás szénhidrogének mennyisége, a talajvízben a májkárosító triklórbenzol koncentrációja a határérték több mint 12 000-szerese, míg a rákkeltő kockázatú tetraklórbenzolé több mint 4500-szorosa.  Simon Gergely, a Greenpeace regionális vegyianyag-szakértője azt mondja, itt már évek óta nem is mérik a rákkeltő dioxin mennyiségét sem, pedig a térségben több daganatos megbetegedés is előfordult. Kármentesítés azonban nem történt, pedig ez az ország egyik legsúlyosabb szennyezési helyszíne. Vig Imre polgármester arról beszélt az Átlátszó.hu-nak: amikor a környező erdőben vadat lőnek, és a húsokat beteszik a hűtőbe, gyakran vegyszerszaguk van. Nem is veszi meg senki, ha megtudja, hogy Garéból származik. De sok megmagyarázhatatlan haláleset is történik. „Fiatal, 27 éves, kisgyermekes anyuka minden előzmény nélkül májrákban meghal, de azok sem élnek már, akik még a lerakónál dolgoztak, szinte mindenkit a rák vitt el” – mondja a polgármester. Szerinte a gazdálkodók, állattartók próbálták beméretni a kutak vizét, amikből locsolnak, itatnak, de a megkérdezett laboratóriumok közül egy sem vállalta a vizsgálatot. Így a termelés tovább folyik: az egykori veszélyeshulladék-lerakótól pár száz méter­re most éppen kukoricát ter­mesz­tenek. Ga­ré mellett a szintén Baranya megyei Hidas is szennyezett volt, ott egészen a ’90-es évekig gyártott növényvédő szereket a vegyiművek, most pedig búza és napraforgó nő a szennyezett területen. A Budapesti Vegyiművek, amely maga után hagyta a fővárosi Illatos úti, a hidasi és a garéi szennyezést, a kétezres évek elején még 1,5 milliárd forintot nyert egy uniós pályázaton arra, hogy felszámolják a talajvízszennyezést, de ezt nem sikerült kivitelezni. Az Illatos út esetében ezenkívül már több milliárd forint közpénz is ráment a talajkezelésre. A földben 2015-ben évtizedek óta betiltott rovarirtó szereket is találtak, többek között a rákkeltő és magzatkárosító DDT-t – tudtuk meg Simon Gergelytől.

Kibújnak a felelősség alól

Mikor arról kérdezem a szakembert, hogy mindezek után hol marad a felelősségre vonás, kiderül, a magyar jogban ezek a cégek nem köthetők emberekhez. Vagyis: ha egy cég több­milliárdos kárt okoz, de a tulajdonosok „ilyen-olyan” címszóval kiszedik az összes pénzt, majd csődöt jelentenek, akkor nincs mit tenni, minden a felszámolóra marad, akinek viszont semmiféle kötelezettsége nincs. A hatóságok nem kérnek pénzügyi biztosítékokat a – akár veszélyes – hulladékokkal, anyagokkal, eljárásokkal dolgozó vállalkozásoktól. Pedig ez egy baleset vagy csőd esetén is fedezné a károkat, a tisztítást, a hulladékok megsemmisítését. A magyar jogrend azonban megengedi a cégek teljes felszívódását, felelősség alól való kibújását. „A Budapesti Vegyiművek esetében épp a felszámoló rakta ki a hordókat az Illatos úti telephelynél a puszta földre, és így még nagyobb lett a már meglévő szennyezés” – mondja Simon Gergely. Ugyan 2015-ben a társadalmi nyomás hatására végül elszállították az Illatos úti területről a veszélyes hulladékot és 2016. év elejére nem maradt hordó a telepen, a hely szennyezettsége továbbra is megmaradt, amely a Green­peace szerint akár 50-60 méter mélyre is lejuthatott a talajvízben. Ahhoz, hogy a helyzet megoldódjon, sürgősen meg kellene tisztítani a felső talajréteget, a Duna védelme érdekében pedig a talajvíz megtisztítása sem halogatható. „Amikor napvilágra került az egész Budapesti Vegyiművek körüli botrány, a hatóság azzal takarózott: rengeteg felszólítást küldtek, de ezek a levelek a semmiben landoltak. Normálisabb országokban ez úgy működik, hogy a cégektől vagy biztosítékot, vagy biztosítást kérnek, és ellenőrzik őket. Ehhez képest Magyarországon egymás után fordulnak elő olyan történetek, amelyeknél a zöldek szólnak a hatóságnak, hogy valami nagyon nincs rendben. A hatóság ilyenkor ír egy levelet, majd fél év múlva újra ránéznek a helyre. Látják, hogy durvább a helyzet, kint állnak a hordók a puszta földön és ömlik ki belőlük minden, de újabb levelet írnak. Közben azt igazán senki sem nézi, hogy mindez milyen hatással lehet az emberek egészségére. Pont az Illatos úti szennyezés esetében többször is felhívtuk a figyelmet arra, hogy milyen óriási mennyiségű vegyi anyag áll a város közepén, de a környezetvédelmi hatóság úgy reagált: megnézték a környék légszennyezettségi adatait és semmi nincs határérték felett” – meséli Simon Gergely. Ha a hatóság mégis kiszab egy bírságot, azt nem mindig hajtják végre, inkább csak figyelmeztetnek. Egy kiskunhalasi, veszélyes hulladékok begyűjtésére és szállítására szakosodott cég esetében például 85 millió forintos bírságot szabtak ki, de mivel „új” cég volt (gyakran átnevezték magukat), ezért végül nem hajtották be, csupán figyelmeztetést küldtek, majd 2011 végén a hatóság betiltotta a cég további tevékenységét. A veszélyes hulladék elszállításáról azonban itt sem gondoskodott senki. Ugyan ennek a tárolása ellen a civilek már a kezdetektől, vagyis 2010-től tiltakoztak, az Alsó-Tisza-vidéki Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség mégis engedélyt adott a cégnek arra, hogy több mint 400-féle veszélyes hulladékot gyűjtsön be és szállítson, több tízezer tonna mennyiségben. A kiskunhalasi szennyezést tavaly már büntetőügyként is tárgyalták. Tavaly novemberben Sanda Tamás, az Innovációs és Technológiai Minisztérium államtitkára arról beszélt: a Kiskunhalasi Járásbíróság ítéletében a Bács-Reál Kft. korábbi ügyvezetőjét veszélyes hulladékra elkövetett hulladékgazdálkodás rendjének megsértése bűntettében bűnösnek mondta ki. Bár a környezetvédelmi hatóság kötelezte az ügyvezetőt az eredeti állapot helyreállítására, de miután ennek sem ő, sem a későbbi tulajdonosok nem tettek eleget, a végrehajtást a Nemzeti Adó- és Vámhivatal végzi el az eljárást követően, ami legalább 380 millió forintba kerül majd. A Greenpeace Magyarország szerint a fentiekben felvázolt helyzetnek akkor lehetne véget vetni, ha végre bevezetnék a „szennyező fizet”-elvet és azt jogszabályokon keresztül is érvényesíteni lehetne.

Mészáros Lőrinc is benne van?

Gyakori, hogy a szennyezés eltakarítására azért nem kerül sor, mert az adott cég már csődöt jelentett, de az is előfordul, hogy ha mégis sikerül a mentesítés, azt már nem tudják egyértelműen bizonyítani, hogy ki a felelős. Például tavaly novemberben az Átlátszó írt elsőként arról, hogy kénhidrogén és nitrogén-monoxid az egészségügyi határértéket meghaladó koncentrációját, valamint foszfor-hidrogént (foszfint) mutattak ki a Mátrai Erőműben történt gázszivárgásokban. A szennyezés forrása az Őzse-völgyi víztározóból érkező technológiai víz. A szúrós szagú gáz elterjedt az erőmű egész területén, a munkavállalók bűzről, torok- és szemirritációról, fejfájásról és fémtárgyaik elszíneződéséről számoltak be, többen rosszul is lettek. A lap nevük elhallgatását kérő helyi forrásai szerint kizárt, hogy ez a fajta szennyeződés az erőműből került volna a technológiai víztározóba, annak elmúlt fél évszázados működése során ugyanis ilyesmit még soha nem tapasztaltak. Viszont tavaly februárban kezdte meg működését az erőmű visontai telephelyén Mészáros Lőrinc hatalmas búzafeldolgozója és keményítőgyára, a Viresol, amelyhez az állam 6,2 milliárd forintos támogatást nyújtott. A Viresol Kft. elvileg tisztított ­szenny-­ és csapadékvizét is az Őzse-völgyi technológiai víztározó fogadja be. Simon Gergely úgy nyilatkozott lapunknak: végül az erőművet büntették meg, ami – miután az állam megvásárolta Mészáros Lőrinc cégétől – már állami tulajdon, tehát ez is közpénzből lesz kifizetve. A Viresolt nem büntették.

A halálos teflontitok

Évtizedeken át mérgeztek több tízezer embert, és bár tudták, hogy az anyag, ami a teflon gyártása során felszabadul, súlyosan mérgező, nem szóltak, hiába szaporodtak a rákos megbetegedések – az utóbbi idők egyik legsúlyosabb környezetszennyezési ügyéről, melyben jelenleg is folyamatban vannak perek, nemrégiben filmet mutattak be. A New York Times 2016-os tényfeltáró cikke alapján készült film olyannyira a valóságon alapul, hogy a neveket sem változtatták meg. Rob Bilottot 1998-ban kereste meg Wilbur Tennant farmer azzal, hogy a nyugat-virginiai Parkersburgban található farmján tömegesen és bizarr körülmények között, tucatjával pusztulnak a tehenek és a környékbeli vadállatok, és biztos, hogy ennek köze van a szomszédos területen álló DuPont gyárhoz. Rob Bilott több mint 20 éve harcol a nagyvállalat ellen. Az évek során kiderült, hogy a cég 1951-ben elkezdett kísérletezni a perfluoroktánsavval (PFOA) a tef­lon gyártásához. A PFOA akkor még nem számított veszélyes anyagnak, hiszen a hatóságok nem ismerték. Pedig valójában soha nem bomlik le, a plazmafehérjékhez kötődik a vérben, a test minden egyes szervén keresztül keringve. Az 1970-es években a DuPont felfedezte, hogy a PFOA magas koncentrációban van a Washington Works gyárban dolgozók vérében, 1981-ben pedig megtudta, hogy az anyag lenyelése patkányokban születési rendellenességeket okozott, de ebből nyilvánosságra nem került semmi. Megvizsgálták ugyan a várandós alkalmazottak gyermekeit, és bár a hét szülés közül kettőnél születési rendellenességek voltak, a cég nem tette közzé az információt. 1984-ben a DuPont tudomására jutott, hogy a PFOA jelen van a helyi vízellátásban, és közben tovább szaporodtak a rákos megbetegedések, de a cég akkor sem lépett. 2011-ben, 12 évvel azután, hogy Rob Bilott először nyújtott be keresetet a cég ellen, független szakértők végre bizonyították: van kapcsolat a PFOA és a vesedaganat, hererák, pajzsmirigybetegség, magas koleszterinszint, preeklampszia (terhességi magas vérnyomás) és fekélyes vastagbélgyulladás között is. A DuPont amerikai vegyipari vállalat 2017-ben 670,7 millió dollár (194 milliárd forint) készpénz kártérítést volt hajlandó fizetni nyugat-virginiai üzeméből történt vegyi szivárgás miatt, miután 3550 esetben érkezett bejelentés PFOA-szivárgás miatti személyi sérülésről, azonban bűnösségét továbbra is tagadta. A vállalat évi körülbelül egymilliárd dollárt keresett az innováción. Rob Bilott több ezer embert képvisel a cég elleni perben, az ügyek most is folyamatban vannak. A DuPont egyébként Magyarországon is jelen van mint vegyiáru-nagykereskedő, a jegyzett tőkéje a Céginformáció.hu szerint 10 millió forint volt 2018-ban, míg a nettó árbevétele 9 milliárd forint. „Sokszor azzal élnek vissza a cégek, hogy amikor elkezdenek szennyezni, akkor az még nem számít szabálytalannak. A DDT-ről is mindenki azt gondolta, hogy nincs káros hatása és milyen jól használható. Idővel persze kiderült, hogy nem bomlik le, magzatkárosító, így be is tiltották” – mondja Simon Gergely.

Szerző
Frissítve: 2020.03.15. 15:56