Jabok legyünk?

Publikálás dátuma
2020.03.08. 11:05

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A hazát mondták, de világos volt, hogy igazából a házaspárra gondoltak. A hazát igazából csak rajtuk keresztül lehetett és kellett szeretni. Az a Románia a Géniusz Romániája volt és kémikus feleségéé. Ők Romániára gondoltak, én meg csak Erdélyre. Ők azt akarták, hogy imádjam a Hazát, de igazából feltétel nélküli hűséget vártak el, bólogatást és engedelmességet, mert semmitől nem retteg jobban a diktatúra, mint azt, ahová nem tud beférkőzni. Ahol nem az ő paranoid logikája érvényesül. A kis autonómiákat, apró ellenszegüléseket, mert ebből születnek a nagy felfordulások, a mindent elsöprők. Úgy nőttem fel, hogy fullba nyomták körülöttem a hazafiasságot. Annak minden külsőségével együtt. Ha egy kicsit is használt volna, mi lettünk volna Románia első számú rajongói, bennszülött janicsárjai. De nem használt. Szerettem a szülőföldemet, és szinte biztosra vettem, hogy ha van hazám, akkor azt Magyarországon, valahol Budapesten, vagy annak környékén kell keresni. Minél jobb románt akartak belőlem faragni, annál makacsabb magyar lettem. Persze ezt sem úgy, ahogy ma elképzelik, hogy díszmagyarban ültem volna a tévé előtt augusztus huszadikán, hanem a lehető legtermészetesebben: magyarul olvastam, magyarul gondolkodtam. Miért kellene ennél több? Az erőszakos hazafiasság, a Megéneklünk, Románia! rettentő sutasága és bornírtsága a mi családunkban olyan volt, mint egy speciális kabaré: csak nevetni lehetett rajta. Azért jut mindez az eszembe most, mert nemsokára Dusit is hazafiságra kell nevelni, legalábbis ez az új NAT egyik kulcsszava, ez a titkos rugó, ami mozgatja, és úgy tűnik, hogy ezt komolyan is gondolják. Ő eddig még nem nagyon találkozott a fogalommal, bár egy éve úgy jött haza az óvodából, hogy a Nemzeti dal első versszakát fújta. Nem mondom, nincs annál aranyosabb dolog a világon, amikor egy alig ötéves selypítve, kicsit még küszködve a szavakkal, előadja azt, hogy: „Rabok legyünk, vagy szabadok?”. Vagyis inkább így: „Jabok legyünk, vagy sabadok?” Engem is levett a lábamról, de aztán másnapra elszégyelltem magam. Miért is lenne aranyos egy kisgyermek, aki a maga számára teljesen vagy félig érthetetlen szavakat ismétel, mert az a felnőttek szerint olyan cuki? Egész biztos, hogy semmit sem ért a vers „üzenetéből”, a hazafiságból, amit elvileg megtestesít, csak mondja aprócska gnómként, vásári szereplőként, felhúzott játékbabaként, mert rákényszerítettük. Holott ő még Haragosinál és a kiboruló kocsinál tartana, és nem is akar hónapok alatt éveket öregedni, pláne nem a mi kedvünkért. Jelenleg Spanyolországban élünk, de egy kicsit sem gondolunk másként a szülőföldünkre. Nem lett sem rosszabb, sem kedvesebb a szívünknek. Ott van, mert ott kell lennie, ahogy egy rendes szülőnek. Madridból sem tudok mit kezdeni a hazafiság, magyarság egy-egy velős, szigorú meghatározásával. A méricskéléssel, alkudozással, magabiztos kijelentő mondatokkal. Magyar az, akinek fáj Trianon. Vagy aki zokog, ha Mohács alá ér. És ha nekem csak sajog? És ha vannak olyan napok, hetek, sőt – horribile dictu! – hónapok, amikor eszembe se jut? Vajon efféléket kellene mondanom Dusinak? Akinek a szülőföld leginkább még kimerül a margarétás játszótérnél, a kis szobájánál meg a Park vendéglőnél, ahol menüzni szoktunk hétköznap. Eszünkbe se jut méricskélni, nem gondoljuk, hogy a magyar nyelv a legkifejezőbb az egész világon, hogy mi már az ősrobbanáskor is a Kárpát-medencében voltunk és azt sem kezdjük bizonygatni a tapas előtt, hogy a magyar konyha párját ritkítja. Van bennünk büszkeség, de ettől még gyönyörű a spanyol nyelv és isteni az ázsiai kaja. Valahogy a sokszínűség nekem most a haza. Pláne azért is, mert jelenleg otthon mániákusan próbálják egyszínűre festeni, és Dusán szempontjából fontosabbnak tartanám nyitva hagyni az örök kíváncsiság kapuját, mint teletömni a fejét egyirányú mondatokkal. Nekünk most az a haza, hogy nevetve hallgatjuk, amint a buszon vagy a szomszéd asztalnál azt találgatják, milyen nyelven beszélünk. Majd megegyeznek abban, hogy tutira svéd. Vagy török. Aztán a megfejtés után boldogan bizonygatják, hogy mennyire tetszett nekik Budapest. Még Bécsnél is jobban. Dusinak most a Végtelen történetet olvassa fel a nejem (néha én is), és otthonosabban érezzük magunkat Fantáziában Barnabással, mintha a Hét krajcárban keresnénk a garasokat. Majd eljön annak is az ideje. Tudjuk ezt, és ez a tudás is a haza. Hogy majd sorra kerül. Lehet, hogy lesz előtte két Harry Potter és egy Csillagok háborúja, de ott lesz. József Attila is, Kertész is, meg Esterházy poénjai. És igen, belekóstolunk majd Nyírőbe és Herczegbe, mert azok is mi vagyunk, legfeljebb nem leszünk rajongók. De nem is lesz kötelező. Mert nincs értelme fejjel menni a falnak, ha ki is lehet kerülni. Vajon hazafi lesz így Dusi? Vagy inkább lesz az vérző fejjel, minden könyvet utálva, gyomorgörccsel magolva a felhagyott strófákat? Én azt szeretném, ha magától lenne az, jó kedvvel, bőséggel, és nem a furmányosan agresszív, szűk NAT-tól. Mert magyarnak lenni természetes állapot. Magától értetődő. Nem diktátum, hanem egy férőhely a világban.

Én vagyok az út

Publikálás dátuma
2020.03.08. 11:05

Ego sum via. Én vagyok az út. És persze ego sum vita, én vagyok az élet is. Nem lehet út az, amit az élet elkerül. És ha élet, akkor ott - ego sum veritas - igazságnak is kell lennie. Az az igazság, hogy én valóban út vagyok. Nem élőlény, de élőlények nélkül nem is léteznék. Mi, utak, futhatunk levegőben, vízen, földön és föld alatt. Én földi vagyok. Most, a Krisztus utáni huszonegyedik században épp a budai Vérmezőt szelem át. Ez a jelenem. De van múltam is, évezredes. A múltam? Igen, igen, akkor születhettem, amikor kőszerszámot szorongató vadászok indultak el a patak mentén a vadjuh, az őz, a szarvas nyomában. Mások aztán, emezek fiai, unokái vagy ismeretlenek, már nem a vad nyomát követték, hanem az elődök kitaposta csapást. Csapás, ösvény, út... Jöttek, mentek, mind többen és többen, én meg egyre szélesedtem. Kelta férfiak húzták rajtam talyigáikat, borral teli tömlőkkel mentek a nagy folyón veszteglő bárkákra, a só súlyos terhével küszködtek, és utódaikra keréknyomot hagytak örökül. Vonult a frissítésül küldött légió Gorsium felől Camponán át az északi katonai tábor felé, hadd örüljenek Aquincum tógás-tunikás polgárai, ujjongjanak pucér pulyái, hogy megvédik őket a barbár rajtaütésektől, menetelt a támadó, menekült a lázongó, el-elgurult a zsákmányból egy-két szeszterciusz, legyen min megcsillannia Apolló mosolyának. Nomádok paripáinak patái ütöttek rajtam vértelen sebeket, vásárra hajtott rabszolgák láncai ejtettek rajtam véres karcokat, hódítók, honfoglalók léptei dobbantak rám diadalmasan, megalázkodók, meghunyászkodók térdei hullottak poromba szégyenkezőn. Én vagyok az út, én vagyok az élet. Jézust keresők zarándokbotjai morzsolták rögeimet, hitük-hagyók sarutalpai tiporták göröngyeimet. Kalmárkocsik kerekei vájták mélyebbre kátyúimat, útonállók pisztolydörrenései rebbentették föl verebeimet. Bevonulók, átvonulók, kivonulók taposták le gizgazaimat, felvonulók hessentették lobogóikkal szúnyogfelhőimet. Hernyótalpak szántottak, golyószórók vetettek, de aratni senki nem aratott. Gyaloglók, kocogók, futkározók, futók, kerekezők lelkesednek értem, tudják, hogy értük vagyok, értékük vagyok. Jöhetnek rajtam az őskorból, jöhetnek a múltból, jöhetnek a tegnapból. De visszafelé menniük nem lehet. Nem szabad.
Szerző
Témák
az út

Szeretünk, Anna!

Publikálás dátuma
2020.03.08. 11:04

A Duna Televíziót az önmagát igazi demokratának minősítő kulturális elit részéről megalapítása óta körüllengi egyfajta tompa ellenérzés a kezdeteknél deklarált nemzeti, nagymagyar orientációja miatt. Pedig időről időre kiderül, hogy kulturális csatornaként tisztesen végzi a dolgát. A mai magyar médiavilágban pedig a valódi köztelevíziózás egyik utolsó maradványának tekinthető. Filmkínálata különösen tarka, legalábbis a többi műsorsugárzóéhoz képest. Ezúttal a legújabb, 2017-es, nyolcrészes orosz Anna Karenina feldolgozással lepte meg nézőit. Amiben alapvetően nem volt semmi meglepő, hiszen – elsősorban a legnagyobb rendezők életműve, és klasszikus irodalmi adaptációk mentén – a Duna folyamatosan bepillantást enged az orosz filmkultúrába is. Nemrég láthattuk a Csendes Don új televíziós változatát, de volt itt az idők során A Mester és Margarita, Doktor Zsivágó, Akunyin – és Anna Karenina is. A külön jó pont így inkább azért jár, hogy Szergej Szolovjov 2009-es sorozata, és más angol, amerikai feldolgozások után az új próbálkozás is eljuthatott a hazai nézőkhöz. Mivel lehet magyarázni az utóbbi két évtized Anna Karenina dömpingjét? Teljes bizonyossággal semmivel. De valamiről talán érdemes szólni: hosszú ideje nagyítóval kell keresni a művészeti, s főként a filmes életben igazi, mély, felkavaró szerelmi történeteket. Amelyek cukormentesek, nem kliséturmix fakasztja bennük a könnyeket. És a szenvedély mellett ezer hangon szólaltatják meg a gyötrelmeket – és a gyengédséget. Az örökké, mindenki számára megélhető szabadság csendes, simogató katarzisát. Egy rendező számára, aki ilyen szerelmi történetet szeretne elmesélni, Tolsztoj regénye, több más klasszikus alkotással együtt, ma is biztos fogódzó. Karen Sahnazarov nem is leplezi, hogy sorozatához – amelyből moziváltozat is készült – elsősorban forgatókönyvíróként használta a nagy orosz írót. Mintegy átveszi tőle Anna és Vronszkij drámáját, annak remek felépítését, eleven dialógusait, plasztikus figuráit, lélektani mélységét. Ugyanakkor kilép a regény egészéből, és új kontextusba helyezi a szerelmi történetet. Egy ideig nem igazán értjük, mi történik, nehéz elszakadni a teljes tolsztoji világtól. Erőltetett dramaturgiai megoldásnak tűnik, hogy Vronszkij az 1904-es orosz-japán háború idején egy véletlen találkozás folytán Anna katonaorvos fiának idézi fel a drámai kapcsolatot. (A kerethez a rendező a kevéssé ismert Vikentyij Vereszajev A japán háborúban című regényéből használ fel motívumokat.) Sokáig hiányoljuk a Levin-szál kimaradását is. De aztán belerázódunk a sorozat világába, egyre szervesebbé válik számunkra. És ha alaposabban elgondolkodunk róla, felmerülhet bennünk, hogy a változtatások azt szolgálják, hogy a történet a mai Oroszországra rezonáljon. Hiszen hol lenne helye a mai orosz életben (vagy bárhol Európában) a tolsztoji eszméket megtestesítő Levinnek, aki a „nép”, birtokának parasztjai között keresi dolgos munkával a felemelkedést, a társadalmi harmóniát? A létező normák hipotetikus ellenpontjaként sem lehetne éltre kelteni. Különösen a moszkvai, szentpétervári (budapesti, párizsi, berlini) elitben. Ilyen ember, ilyen alternatíva jelenleg nem létezik, vagy legalábbis semmi súlya nincs – a szellemi életben sem. Még ha fel is merül a társadalmi rétegek közelítésének gondolata, leginkább közgazdasági és pragmatikus, szociális juttatási problémaként artikulálódik. Az elitet nem érdekli, mi van a periférián. Vigyáz gazdagságára, privilégiumaira, kedvére tágítja vagy szűkíti az önmagára szabott demokráciát. Vannak Kareninjei, hithű, szorgos pillérei, Oblonszkijai, bohém motorosai. De akadnak benne Vronszkijok, romantikus, érzékeny, tiszta szívű emberek is. Meg pár Anna, szerelemtől felrázott, szabadságra eszmélő, a boldogság jogáért küzdő nő. Mindannyian képesek nemes gesztusokra, sok szép gondolat is megfordul a fejükben, de tiszteletben tartják a világ számukra előnyös rendjét, amelyet az sem ingat meg, ha valamelyikük átugrik a korlátokon – és vonat alá veti magát. A kerettörténetnek már sokkal inkább orosz vonatkozása van. A rendező a társadalmi elit tunyán pöffeszkedő tehetetlensége mellé beemeli az ország mai valóságának lassan állandóvá váló elemét, a perifériákon vagy idegenben zajló, értelmetlen és sokszor eredménytelen háborúskodást. Ez az önfeláldozó hősiesség, a hazafias pátosz terepe. Nem véletlenül veti ide a sors az idősödő Vronszkijt. De már nem tudja magát újra becsapni. Elbeszélése közben, az ifjú Karenin előtt végre fel is vállalja, amit érzelmei egész életében jeleztek: bár sosem árulta el, de elóvatoskodta a boldogságot, nem értette meg Anna szerelmének üzenetét: Letojni őket! Tojni erre az egészre! Mindez visszafogott hangon rezeg a film szövetében. Ugyanazokkal a finom tónusokkal, amelyek az 1980-as években feltűnt Sahnazarov legjobb műveit jellemezték. (Ami a rendszerhez lojális politikai szerepvállalásában is visszaköszön.) Kétségtelen, hogy ebben a munkájában fáradtság jelei is mutatkoznak. De egy most beérő orosz színészgeneráció néhány nagy egyénisége túllendíti az elbeszélést a holtpontokon. Lenyűgöző nézni, ahogy a képi világ minden gazdagsága, artisztikuma a retró-szépelgés helyett azt szolgálja, hogy kibontakoztassák tehetségüket, amit ők azzal hálálnak meg, hogy felszabadultan beleviszik a figurákba saját, harmincas-negyvenes nemzedékük életérzését. Ettől különösen Jelizaveta Bojarszkaja Annája kap szárnyakat, sajátos színeket. Vonzó gödröcskéivel azonnal érzékelteti a hősnő szelídségének fojtottságát, és teljesen szervesen tör elő belőle a szerelem örömének megbotránkoztató pimaszsága. Udvariassága csipkelődő, férjével beszélve minden apró gesztusából is árad a megvetés, legerősebb szerelmi vallomása a türelmetlenség, az érzelmi ingadozás (az egyébként jó magyar szinkron nem is tudja mindig követni), ami egyben gyönyörűvé teszi. Kínzóan szép őszinteség lüktet benne. Nem csoda, hogy a Vronszkijt alakító Makszim Matvejev csak bámulni tudja a közös jelenetekben (színészházaspárról van egyébként szó). Az ő tehetsége az időskori Vronszkij-alakban villan nagyokat. (Számomra nemegyszer Szakácsi Sándor fénykorát idézve.) Vitalij Kiscsenko sajátos plasztikájából egy szokatlanul komplex Karenin bújik elő betegessé fegyelmezett megalázottságával. És külön öröm, hogy Anna sógornője, Dolly szerepében korunk egyik legnagyobb orosz filmszínésznője, Viktorija Iszakova is megvillanthatta magát. Egyszóval, tartalmas, művészi élményekben gazdag volt ez a nyolc hét az ismét újjászületett Anna Kareninával.