Forgács Imre: Európa first!

Publikálás dátuma
2020.03.08. 14:00

Úgy tűnik, Brüsszelnek több kampányszakértőre lenne szüksége. Donald Trump 2016-os ostoba, de sikert hozó választási jelszava (America first! - Amerika mindenekelőtt!) lengyel, magyar változatában is népszerű. Ráadásul neonáci körökben a koronavírushoz hasonló gyorsasággal terjed.
  Az Európai Uniót csak az mentheti meg a széteséstől, ha a – ma még meglévő – józan többség a nemzetmentő populisták megállításához elég erős lesz. Ehhez a választókat meg kell győzni arról, hogy a digitális gazdaság korában egyetlen tagállam sem képes egyedül helytállni a globális versenyben. Nem véletlen, hogy az idén a tőkés világ elitje Davosban – a klímaválság mellett – az egészségügy jövőjéről és a nemzetközi összefogás szükségességéről is tanácskozott. Más kérdés, hogy a kizárólag a versenyképességre koncentráló neoliberális gazdasági modellel a sokasodó világproblémák aligha oldhatók meg. Európa újabb történelmi válaszúthoz érkezett. A befektetőket egyáltalán nem érdekli a nemzetállamok dicsőséges múltja. A globális GDP meghatározó részét ma már 29 – az országhatárokon átnyúló – ún. megarégió állítja elő. Ebben az „exkluzív klubban” csak egyetlen európai nagytérség szerepel előkelő helyen. Amszterdam, Brüsszel, München és Párizs együtt alkotják azt a gazdasági erőközpontot, ami a legnagyobbakhoz mérhető. A felelős európai politikusoknak emellett olyan sorskérdésekkel is foglalkozniuk kell, mint a klímakatasztrófa vagy az egyre drámaibbá váló jövedelemkülönbségek. Ma már látható, hogy a digitális anarchia a demokratikus választások eddig ismert rendjét és az európai civilizációt is alapjaiban fenyegeti. A közösségi média közérdekből történő szabályozása azonban nemcsak papírmunka: az alkalmas jogi és technikai infrastruktúra kiépítése igen sokba, akár euró százmilliárdokba is kerülhet. Ehhez képest az Európai Tanács tagjai és a Bizottság vezetői késhegyre menő vitákat folytatnak arról, hogy a tagállamok 2021-től nemzeti jövedelmük (GNI) 1, netán 1,1 százalékát fizessék be az uniós költségvetésbe. 

Davos ébredése

Jóllehet a Római Klub elemzői már 1972-ben figyelmeztettek arra, hogy a tőkés gazdasági modell ökológiailag nem fenntartható (A növekedés határai), jó ötven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy erre a davosi Világgazdasági Fórum résztvevői is rájöjjenek. Idei jelentésükben apokaliptikus víziót tártak a közvélemény elé, amikor – szakértői vélemények alapján – rangsorolták a bolygónkat fenyegető veszélyeket. A davosi éves jelentés először állította középpontjába az ökológiai- és klímaválságot. Látható, hogy már a csúcsmenedzserek szerint sem csak a liberálisok által keltett „ökohisztiről” van szó. A felelőtlen környezetpusztítás a világ 200 legnagyobb vállalatának is veszteségforrás: a következő öt évben mintegy 1000 milliárd dollárnyi többletkiadással számolnak. A dokumentum számos egyéb súlyos problémára is felhívja a figyelmet. Várható, hogy a létfontosságú infrastruktúra elleni kibertámadások szaporodni fognak, miután ezen a területen nemzetközi szabályok egyáltalán nincsenek. Aggasztó mértékű az eladósodás, a globális gazdaság instabil és a nemzeti politikák egyre szélsőségesebbé válnak. A jövedelemkülönbségek az országok és egyes lakossági csoportok között folyamatosan nőnek, s már elérték a politikailag kezelhetetlen szintet. Az OECD adatai szerint immár a fejlett országokban is igen nagyok az eltérések, e kétes versenyben 2019-ben a korábbi rekordok is megdőltek. Azt a davosi elemzők már nem teszik hozzá, hogy a Brexit, a trumpizmus és a szélsőjobb erősödése e gazdasági bajok természetes következménye. A papír sok mindent elvisel. Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum ügyvezető igazgatója megoldásként a „szolidáris kapitalizmus” (stakeholder capitalism) modelljét javasolta a résztvevőknek. A Project Syndicate által közölt írásában olyan „stratégiai célok” olvashatók, mint a tisztességes adózás, a zéró tolerancia a korrupcióval szemben és az egyenlő versenyfeltételek biztosítása, különös tekintettel a platformgazdaságra. E gyermeteg javaslat ellenére se legyünk türelmetlenek! Talán jó irányba tett lépés, hogy a davosi fórum nagyszínpadán – a globális felmelegedés tényét tagadó Donald Trump mellett – Greta Thunberg is felléphetett.

Megarégió vagy nemzetállam

A populisták egyik legnagyobb hazugsága, hogy a nemzetállami érdekek ellentétesek az integrációs célokkal. A XX. század gazdaságtörténete éppen azt bizonyítja, hogy azok a térségek váltak igazán sikeressé, ahol a piacgazdasági szereplők, a közigazgatás és a civil szféra képviselői együtt keresték a kölcsönösen előnyös együttműködés kereteit. Így vált a világ legnagyobb megarégiójává az Egyesült Államok keleti partvidéke (Boston, New York, Washington) vagy a Szilícium-völgy, San Francisco és San Jose környéke. Közismert, hogy az Apple, a Google és a többiek innen indultak el világhódító útjukra. Ma – többek között – az a probléma, hogy az IT-óriások tevékenysége a nemzetállamok szintjén technikailag sem szabályozható: az Európai Uniónak talán még van némi esélye. A világgazdaság és a világkereskedelem gyökeresen megváltozott, új dimenzióit az ún. termelési, illetve értékláncok (global value chain) jelensége is jól jelzi. Az elnevezés arra utal, hogy a multinacionális vállalatbirodalmak termelésüket, értékesítésüket és a kapcsolódó szolgáltatásokat oda telepítik, ahol az a költségek szempontjából a legkedvezőbb (értsd: legolcsóbb). Szélsőséges, de létező példával élve: az európai egységes piac szigorú jogszabályait követő bútorgyártók soha nem lesznek versenyképesek egy olyan „multi” távol-keleti telephelyével, ahol a nyersanyagot az esőerdők illegális irtásából nyerik, és az összeszerelő munkát gyermekek végzik. A termelés és a szolgáltatások nemzetközivé válása persze nemcsak a mohóságról szól, a technológiai fejlődésnek is elkerülhetetlen következménye. A globalizáció motorját – többek között – a szabványok „láthatatlan joga” jelenti. A populisták nemzeti retorikája csak üres fecsegés, amikor például az elektrotechnikai termékekre vonatkozó normák 78 százaléka már nemzetközi (európai) szabvány, ami minden piacra lépő számára egyformán kötelező. A Corvinus Egyetem Vállalatgazdaságtan Intézetének egyik műhelytanulmánya arra is felhívja a figyelmet, hogy a világ exportjának 80 százaléka már a globális értékláncokat működtető multinacionális vállalatokhoz kapcsolódik. Mindez azt is felveti, hogy az EU hagyományos kereskedelmi politikáját, a teljes joganyaggal együtt újra át kellene tekinteni. Ehhez képest szinte apróság, hogy 2020-ban a kereskedelmi háborúval is kampányoló amerikai elnök második ciklusára hasznos lenne időben felkészülni.

Az EU válaszúton

Ha a davosiak és a kutatók egymást erősítő diagnózisa igaz, akkor sürgős cselekvésre lenne szükség. 2019-ben a választók többsége az egységesülő Európára szavazott és megakadályozta, hogy a szélsőjobboldal hazug jelszavakkal átvegye a hatalmat. Ez a csendes többség joggal várja el a határozottabb fellépést a populisták ellen, valamint azt is, hogy a vezetők felnőjenek a feladatokhoz és ne csupán pártpolitikusok legyenek. Az alapintézmények közül talán az Európai Tanács szorul leginkább reformra. Az Unió egészének lejáratását jelenti ugyanis, hogy az állam- és kormányfők a csúcstalálkozókon folyamatosan kampányolnak és kizárólag a hazai karzat közönségének játszanak. Megalázó Európa számára az a színjáték, ami költségvetési vita címén jelenleg zajlik. Egy pályakezdő pénzügyminisztériumi előadó már az első munkanapján megtanulja, hogy a költségvetés tervezésekor nem győzhet mindenki: nyertesek és vesztesek egyaránt lesznek. Ehhez képest piaci kofákhoz illő alkudozás folyik Brüsszelben, ráadásul néhány milliárd eurós összegekről, ami – a fenti globális folyamatok dimenzióival és tétjével összevetve – szinte nevetséges. Az Európai Bizottság szakértői közben ontják az értékes munkaanyagokat, de ezek sorsa továbbra is a nagypolitikán múlik. Az adófizetők pénzét védő jogállami rendelettervezet például már 2018-ban elkészült. Charles Michel, az Európai Tanács új elnöke viszont azzal kíván a „kohézió barátainak” kedvében járni, hogy az eredeti javaslat döntéshozatali eljárását különösebb indoklás nélkül szétveri. A populistákat bátorító gesztusokban amúgy sincs hiány: a Néppárt a Fidesz már-már bohózatba illő kizárási ügyét lassan egy éve még napirendre sem tűzi. Az „európai értékekről” sokat hallunk. A kevesebb szónoklat azonban több lenne, ha történne is valami. A CDU új vezetői esetleg bátrabbak lehetnének. Jelenleg ugyanis a magyar kormány által a német vállalatoknak nyújtott kedvezmények a magasztos jogállami elveknél fontosabbnak tűnnek. Az Európai Parlament újonnan megválasztott képviselőiben mindenképpen bízhatunk: sok mandátumot szereztek a harmincas éveikben járó fiatalok. Jean Monnet, a nagy alapító rezignált, mégis optimista gondolata akár a közös programjuk is lehetne: „Haladjunk, haladjunk, Európa népeinek az unión kívül nincs jövője.”
Szerző
Témák
Európa Davos

Jabok legyünk?

Publikálás dátuma
2020.03.08. 11:05

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A hazát mondták, de világos volt, hogy igazából a házaspárra gondoltak. A hazát igazából csak rajtuk keresztül lehetett és kellett szeretni. Az a Románia a Géniusz Romániája volt és kémikus feleségéé. Ők Romániára gondoltak, én meg csak Erdélyre. Ők azt akarták, hogy imádjam a Hazát, de igazából feltétel nélküli hűséget vártak el, bólogatást és engedelmességet, mert semmitől nem retteg jobban a diktatúra, mint azt, ahová nem tud beférkőzni. Ahol nem az ő paranoid logikája érvényesül. A kis autonómiákat, apró ellenszegüléseket, mert ebből születnek a nagy felfordulások, a mindent elsöprők. Úgy nőttem fel, hogy fullba nyomták körülöttem a hazafiasságot. Annak minden külsőségével együtt. Ha egy kicsit is használt volna, mi lettünk volna Románia első számú rajongói, bennszülött janicsárjai. De nem használt. Szerettem a szülőföldemet, és szinte biztosra vettem, hogy ha van hazám, akkor azt Magyarországon, valahol Budapesten, vagy annak környékén kell keresni. Minél jobb románt akartak belőlem faragni, annál makacsabb magyar lettem. Persze ezt sem úgy, ahogy ma elképzelik, hogy díszmagyarban ültem volna a tévé előtt augusztus huszadikán, hanem a lehető legtermészetesebben: magyarul olvastam, magyarul gondolkodtam. Miért kellene ennél több? Az erőszakos hazafiasság, a Megéneklünk, Románia! rettentő sutasága és bornírtsága a mi családunkban olyan volt, mint egy speciális kabaré: csak nevetni lehetett rajta. Azért jut mindez az eszembe most, mert nemsokára Dusit is hazafiságra kell nevelni, legalábbis ez az új NAT egyik kulcsszava, ez a titkos rugó, ami mozgatja, és úgy tűnik, hogy ezt komolyan is gondolják. Ő eddig még nem nagyon találkozott a fogalommal, bár egy éve úgy jött haza az óvodából, hogy a Nemzeti dal első versszakát fújta. Nem mondom, nincs annál aranyosabb dolog a világon, amikor egy alig ötéves selypítve, kicsit még küszködve a szavakkal, előadja azt, hogy: „Rabok legyünk, vagy szabadok?”. Vagyis inkább így: „Jabok legyünk, vagy sabadok?” Engem is levett a lábamról, de aztán másnapra elszégyelltem magam. Miért is lenne aranyos egy kisgyermek, aki a maga számára teljesen vagy félig érthetetlen szavakat ismétel, mert az a felnőttek szerint olyan cuki? Egész biztos, hogy semmit sem ért a vers „üzenetéből”, a hazafiságból, amit elvileg megtestesít, csak mondja aprócska gnómként, vásári szereplőként, felhúzott játékbabaként, mert rákényszerítettük. Holott ő még Haragosinál és a kiboruló kocsinál tartana, és nem is akar hónapok alatt éveket öregedni, pláne nem a mi kedvünkért. Jelenleg Spanyolországban élünk, de egy kicsit sem gondolunk másként a szülőföldünkre. Nem lett sem rosszabb, sem kedvesebb a szívünknek. Ott van, mert ott kell lennie, ahogy egy rendes szülőnek. Madridból sem tudok mit kezdeni a hazafiság, magyarság egy-egy velős, szigorú meghatározásával. A méricskéléssel, alkudozással, magabiztos kijelentő mondatokkal. Magyar az, akinek fáj Trianon. Vagy aki zokog, ha Mohács alá ér. És ha nekem csak sajog? És ha vannak olyan napok, hetek, sőt – horribile dictu! – hónapok, amikor eszembe se jut? Vajon efféléket kellene mondanom Dusinak? Akinek a szülőföld leginkább még kimerül a margarétás játszótérnél, a kis szobájánál meg a Park vendéglőnél, ahol menüzni szoktunk hétköznap. Eszünkbe se jut méricskélni, nem gondoljuk, hogy a magyar nyelv a legkifejezőbb az egész világon, hogy mi már az ősrobbanáskor is a Kárpát-medencében voltunk és azt sem kezdjük bizonygatni a tapas előtt, hogy a magyar konyha párját ritkítja. Van bennünk büszkeség, de ettől még gyönyörű a spanyol nyelv és isteni az ázsiai kaja. Valahogy a sokszínűség nekem most a haza. Pláne azért is, mert jelenleg otthon mániákusan próbálják egyszínűre festeni, és Dusán szempontjából fontosabbnak tartanám nyitva hagyni az örök kíváncsiság kapuját, mint teletömni a fejét egyirányú mondatokkal. Nekünk most az a haza, hogy nevetve hallgatjuk, amint a buszon vagy a szomszéd asztalnál azt találgatják, milyen nyelven beszélünk. Majd megegyeznek abban, hogy tutira svéd. Vagy török. Aztán a megfejtés után boldogan bizonygatják, hogy mennyire tetszett nekik Budapest. Még Bécsnél is jobban. Dusinak most a Végtelen történetet olvassa fel a nejem (néha én is), és otthonosabban érezzük magunkat Fantáziában Barnabással, mintha a Hét krajcárban keresnénk a garasokat. Majd eljön annak is az ideje. Tudjuk ezt, és ez a tudás is a haza. Hogy majd sorra kerül. Lehet, hogy lesz előtte két Harry Potter és egy Csillagok háborúja, de ott lesz. József Attila is, Kertész is, meg Esterházy poénjai. És igen, belekóstolunk majd Nyírőbe és Herczegbe, mert azok is mi vagyunk, legfeljebb nem leszünk rajongók. De nem is lesz kötelező. Mert nincs értelme fejjel menni a falnak, ha ki is lehet kerülni. Vajon hazafi lesz így Dusi? Vagy inkább lesz az vérző fejjel, minden könyvet utálva, gyomorgörccsel magolva a felhagyott strófákat? Én azt szeretném, ha magától lenne az, jó kedvvel, bőséggel, és nem a furmányosan agresszív, szűk NAT-tól. Mert magyarnak lenni természetes állapot. Magától értetődő. Nem diktátum, hanem egy férőhely a világban.

Én vagyok az út

Publikálás dátuma
2020.03.08. 11:05

Ego sum via. Én vagyok az út. És persze ego sum vita, én vagyok az élet is. Nem lehet út az, amit az élet elkerül. És ha élet, akkor ott - ego sum veritas - igazságnak is kell lennie. Az az igazság, hogy én valóban út vagyok. Nem élőlény, de élőlények nélkül nem is léteznék. Mi, utak, futhatunk levegőben, vízen, földön és föld alatt. Én földi vagyok. Most, a Krisztus utáni huszonegyedik században épp a budai Vérmezőt szelem át. Ez a jelenem. De van múltam is, évezredes. A múltam? Igen, igen, akkor születhettem, amikor kőszerszámot szorongató vadászok indultak el a patak mentén a vadjuh, az őz, a szarvas nyomában. Mások aztán, emezek fiai, unokái vagy ismeretlenek, már nem a vad nyomát követték, hanem az elődök kitaposta csapást. Csapás, ösvény, út... Jöttek, mentek, mind többen és többen, én meg egyre szélesedtem. Kelta férfiak húzták rajtam talyigáikat, borral teli tömlőkkel mentek a nagy folyón veszteglő bárkákra, a só súlyos terhével küszködtek, és utódaikra keréknyomot hagytak örökül. Vonult a frissítésül küldött légió Gorsium felől Camponán át az északi katonai tábor felé, hadd örüljenek Aquincum tógás-tunikás polgárai, ujjongjanak pucér pulyái, hogy megvédik őket a barbár rajtaütésektől, menetelt a támadó, menekült a lázongó, el-elgurult a zsákmányból egy-két szeszterciusz, legyen min megcsillannia Apolló mosolyának. Nomádok paripáinak patái ütöttek rajtam vértelen sebeket, vásárra hajtott rabszolgák láncai ejtettek rajtam véres karcokat, hódítók, honfoglalók léptei dobbantak rám diadalmasan, megalázkodók, meghunyászkodók térdei hullottak poromba szégyenkezőn. Én vagyok az út, én vagyok az élet. Jézust keresők zarándokbotjai morzsolták rögeimet, hitük-hagyók sarutalpai tiporták göröngyeimet. Kalmárkocsik kerekei vájták mélyebbre kátyúimat, útonállók pisztolydörrenései rebbentették föl verebeimet. Bevonulók, átvonulók, kivonulók taposták le gizgazaimat, felvonulók hessentették lobogóikkal szúnyogfelhőimet. Hernyótalpak szántottak, golyószórók vetettek, de aratni senki nem aratott. Gyaloglók, kocogók, futkározók, futók, kerekezők lelkesednek értem, tudják, hogy értük vagyok, értékük vagyok. Jöhetnek rajtam az őskorból, jöhetnek a múltból, jöhetnek a tegnapból. De visszafelé menniük nem lehet. Nem szabad.
Szerző
Témák
az út